Koccantak — hol legyen a leánykérés

Kezdem a végével. A történelmi várossal egyre mélyebben ismerkedve, az utolsó napon kezdtem feladni nagyreményű álmomat. De a soron következő hídra megérkezve felragyogott az arcom. A lagúna előttünk még takarásban lévő szakasza felől fokozatosan hangosodó zenei produkcióra figyeltem fel. A házak között kanyargó csatorna hajtűkanyart követően a híd elé érkezik. A beúszó gondolában, harmonikajátékát öblös hangján, énekével kísérte az utcazenész. Akadt más stratégiát folytató is. A sikátorokat délutántól éjjelig járó harmonikás egy-egy vendéglő előtt megállva néhány számot muzsikál, kalapoz, és továbbindul. Módszere a hatékonyságban rejlik. A Szent Márk tér csatorna felőli végében, a hömpölygő tömegben egyszemélyes szekció. Amint észrevette a kezemben tartott mikrofont, abbahagyta a melódiát, és már ott sem volt. Tartsunk a tér közepe felé. Az osztályon felüli étteremből élő szalonzene szüremlik ki. Hamar feltűntem az éber szemű pincérnek. Kezével továbbhaladásra intett, de a fehér bot felmutatására szigora megenyhült. Már a tér legpatinásabb étterme előtt tartózkodunk. Több évszázada fogadja a vendégeket. Teraszán délidőben öreg csóka csibével pezsgőzött. Egyedül nekik játszottak a frakkba bújt zenészek. Itt sem díjazták a mikrofont. Este már tisztes távolságból, a hullámzó tömeg takarásából rögzítettem.

A Szent Márk téren nem csak a kötelező látnivalókra terjedt ki a figyelmünk, hanem egyet sétáltunk az árkádok árnyékában is. A kirakatok csábítása erős, a várható árak meggondolásra serkentenek. Ilyen környezetben ez így normális. A parányi kávézóban a tulaj korosabb férfi, a pultos, fiatal lány. Könnyen észrevehető, többről van szó, mint munkahelyi kapcsolatról. Talán ez is normális. A megkülönböztető jelzést használó vízi járműveknél a többiek jóval lassabban haladhatnak a házfalakat folyamatosan érő, és romboló hullámok csitítása miatt. Sikerült megfigyelni, ahogy a csónakjával érkező lakó beevez a háztömb kapuján a vízudvarba: a ladikból keskeny kőfelületre lépett, majd be a lakásba. Első pillanatban romantikus lehet a messziről érkező utazó számára, de napi szinten biztosan nem vállalná be. Nem voltunk ezzel másként a kisebb kőtenger közepén lévő kávézó teraszán sem. A fekete szürcsölgetése közben egyedüliként néhány madártrilla emlékeztetett a természetre. Megpihenve álltunk fel az asztaltól. Szánkban még ott volt a kávé kesernyés íze, amikor rátaláltunk egy idő rágta kápolnára. Körülötte az utcaköveken ott csúfolkodott a madarak hátrahagyott végterméke.

Központi helyre érkeztünk. A folyamatosan hömpölygő tömeg és a velejáró hangzavar itt mindennapos. A Rialto környéke ezt egyértelműen visszatükrözte. Szem és fültanúi lehettünk egy japán pár hangos vidámságba fokozódó esküvőjének. Ám a nemzetközi szervezkedésből mi is kivettük részünket Katival, mert nem látó ismerősünk sorstársa kezét itt szerette volna megkérni. Javaslatunkra a Rialto hídján kerített sort erre. Mátkája előtt lovagiasan féltérdre ereszkedett, és megtörtént a leánykérés – eközben távolabbra húzódtunk tőlük. Hogy, hogy nem, de a hátizsákból előkerült egy üveg olasz bor, és már cuppanhatott is az üvegszája: egymásnak koccantak a teli üvegpoharak.