Kinek a harangja

Vészjóslóan zengett a régi szép időkben,

jeges ár közeledtét húzta a hívek fülébe.

Tüstént kelt, és rohant utcára a nemzet,

istenházának becsületét mentve.

Bizakodva váltottunk évszázadot,

sör virsli helyett pisztoly dörrent, karszalagos osztag masírozott.

Kétszer is megáldották a frontra induló bakákat,

a sárga csillagosokat barna ingesek postázták.

Alaposan meg is égtünk,

fogát összeszorította a népünk.

Lettek békepapok meg miegymás,

reverenda vagy fekete ruha, egy vagy más?

 Felsóhajthatott az ország álmodozó népe,

üdvözítő egyen szabadságot remélve.

Hitték, már hogyne tették volna,

ha bizalomnak álcája közöttük ott nem hamiskodott volna.

 Ország dicső házának karéjában,,

vezérkürt harsant: térdre, csuhások!

Ijedtségét mély hallgatásba temette a hírvivő harang,

hallgatott mint a sír — mire Jézus ríva fakadt.

A klérusok imamalmai perdültek-fordultak,

a méregdrága reverendák fekete zsákruháért imádkoztak.

Ismét baljós szél szaladta be a teret,

üzenete sejtszintig alázott tömegeket.

 A templom előtti téren kik elégedetlenek,

a hatalom ellen elhangzó érvek üdítő kikelet.

Nem csak a jó isten hallja meg igaz szavukat,

a zsákruhás helytartó füle már féli azokat.

 Az órák múlását a konduló harang hivatott jelezni,

lelkesedése ezúttal a sztahanovista felfogást leképezi.

Eleinte nem értik, de később már fejükhöz kapnak a tiltakozó lelkek,

elméjük egyként visszhangozza a magából kivetkőzött egyházi rendet.

A szószék magasából aláereszkedik az időtlen harangozás elrendelője,

és Jézus szent nevére hivatkozva, az utcán megtisztult térről papol.

Mindenki szomorúan hallgatja őt:

belőle sem lesz néphős.

Futballstadionok ultráinak kezében szentképek,

csuklójukon morzsolóval angyali arcot vágva, tízen imaláncot nevetnek.