121. KI MIT LÁT MEG A VILÁGBÓL – hiábavaló púpok (1971)

Szemlélődő gyermek voltam. A nyári vakáció ideje alatt a lábasjószágoktól hemzsegő földúton a petróleumszagú hajópadlóval lerakott vegyesboltba tartottam. Izgatottá váltam. Félénken belestem a kerítés nélküli csupasz portára: végében beszakadt zsindelyű parasztház. Derékban erősen meggörnyedt, púpos öreg nénike lakta. Soha nem ártottam neki, mégis, ha meglátott, nagy sipítozva, a kezében tartott öregbotot felém megrázta. Megrémültem, sietősebbre vettem az utat.

Hazatérve a nyaralásból, nem volt ez másként Angyalföldön sem. A Dagály utca egyik útkereszteződésének szélében csúfolkodott egy második világháborús bombatölcsér. Aljában két egymás mellé épített házikó. Tetejük alig magasodott az utcaszint fölé. A baloldali kalyibában szintén egy derékban meghajolt, púpos anyóka tengette napjait. Gyakran kószáltam arrafelé. Egyik alkalommal alaposan meglepődtem: a gyerekek az utcáról a gödörbe köveket hajigáltak le. A matróna a viskója előtt szöszmötölt. Minden ügyességét latba vetve megpróbált az üregből kilesni – sikertelenül. Kampós botját hiábavalóan megrázta – a csínytevő gyerekek ekkor már hetedhét ország határán is túl jártak. Én meg ekkor oldottam kereket.