121. KI MIT LÁT MEG A VILÁGBÓL — hiábavaló púpok (1971.)
Szemlélődő gyermek
voltam. A nyári vakáció ideje alatt, a lábasjószágoktól hemzsegő földúton a
petróleumszagú hajópadlóval lerakott vegyesboltba tartottam. Izgatottá váltam.
Félénken belestem a kerítés nélküli csupasz portára: végében beszakadt
zsindelyű parasztház. Derékban erősen meggörnyedt, púpos öreg nénike lakta.
Soha nem ártottam neki, mégis. Ha meglátott, nagy sipítozva, a kezében tartott
öregbotot felém megrázta. Megrémültem, sietősebbre vettem az utat.
Hazatérve a
nyaralásból, nem volt ez másként Angyalföldön sem. A Dagály utca egyik
útkereszteződésének szélében csúfolkodott egy második világháborús
bombatölcsér. Aljában két egymás mellé épített házikó. Tetejük alig magasodott
az utcaszint fölé. A baloldali kalyibában szintén egy derékban meghajolt, púpos
anyóka tengette napjait. Gyakran kószáltam arrafelé. Egyik alkalommal alaposan
meglepődtem: az utcáról a gödörbe gyerekek köveket hajigáltak le. A matróna a
viskója előtt szöszmötölt. Minden ügyességét latba vetve, megpróbált az üregből
kilesni — sikertelenül. Kampós botját hiábavalóan megrázta — a csínytevő
gyerekek ekkor már hetedhét ország határán is túl jártak.
Én meg ekkor oldottam kereket.