121. KI MIT LÁT MEG A VILÁGBÓL — hiábavaló púpok (1971.)

Szemlélődő gyermek voltam. A nyári vakáció ideje alatt, a lábasjószágoktól hemzsegő földúton a petróleumszagú hajópadlóval lerakott vegyesboltba tartottam. Izgatottá váltam. Félénken belestem a kerítés nélküli csupasz portára: végében beszakadt zsindelyű parasztház. Derékban erősen meggörnyedt, púpos öreg nénike lakta. Soha nem ártottam neki, mégis. Ha meglátott, nagy sipítozva, a kezében tartott öregbotot felém megrázta. Megrémültem, sietősebbre vettem az utat.

Hazatérve a nyaralásból, nem volt ez másként Angyalföldön sem. A Dagály utca egyik útkereszteződésének szélében csúfolkodott egy második világháborús bombatölcsér. Aljában két egymás mellé épített házikó. Tetejük alig magasodott az utcaszint fölé. A baloldali kalyibában szintén egy derékban meghajolt, púpos anyóka tengette napjait. Gyakran kószáltam arrafelé. Egyik alkalommal alaposan meglepődtem: az utcáról a gödörbe gyerekek köveket hajigáltak le. A matróna a viskója előtt szöszmötölt. Minden ügyességét latba vetve, megpróbált az üregből kilesni — sikertelenül. Kampós botját hiábavalóan megrázta — a csínytevő gyerekek ekkor már hetedhét ország határán is túl jártak. Én meg ekkor oldottam kereket.