Vidám napot / ki mit lát meg a világból...,

És az előrevivő válaszért simogassuk meg azokat a bizonyos púpokat.

Szemlélődő gyermek voltam. Nyári vakáció ideje alatt a poros, lábasjószágoktól hemzsegő falusi úton bandukoltam a petróleumillatú hajópadlós vegyesboltba. Útközben az egyik parasztház kapu nélküli udvarára mindig félénken belestem: egy derékban meggörnyedt púpos öregasszony lakta. A ház szalmafedele beszakadva. Én soha nem ártottam neki, mégis, amikor arrafelé jártamban épp kint tartózkodott az udvaron és meglátott engem, megrázta a kezében tartott botot az irányomba lendítve, és mintha sipítozott is volna valamit az orra alatt. Erre megrémültem, és sietősebbre vettem az utamat.

Hazatérve a nyaralásból, nem volt ez másként errefelé sem. A közeli mellékutcában akkor még volt egy nagyobb gödör, benne két házikó egymás mellé tapasztva: tetejük éppen felért az utcaszintre. Az egyik kalyibában egy szintén derékban meghajolt, púpos anyóka tengette feltehetőleg nem élményszámba menő életét. Egyszer, egy a gödörbe köveket ledobáló gyerekseregre figyeltem fel: a matróna éppen a háza előtt tartózkodott. Minden ügyességét latba vetve megpróbált az üregből kilesni, sikertelenül: ő ennyit láthatott meg a világ tízezer éve folytonosan tartó körforgásából. Ám, kampós botját vészjóslóan megrázta, én pedig gyorsan továbbinaltam...