IX. fejezet

EGY HÚRON PENDÜLÜNK

A nem látásnak nemcsak hátránya, hanem előnye is van. Mire gondolok? A falu szélén lévő strandon rengeteg ember nyüzsgött. Hatalmas ricsajt csaptak maguk körül. Az általunk tervezett és kivitelezett napsátor árnyékában hűsöltünk a barátnőmmel — aki látóként semmit sem vett észre a következőkből. Felfigyeltem a tó felé haladó nagymama és a vele tartó unokája halk lépteire és csendes beszédjükre — egy nagy társaságból váltak ki az imént. A gyerek belegázolt a tóba, az őt kísérő felnőtt pedig megállt a parton. Az ötéves forma kisfiú elmélyülten játszott a vízben. Hamarosan léptek neszét hallottam a fülem mellett — a nagyi visszament a többiekhez. Az unoka pedig tovább játszott. Vödrével önfeledten merte és öntötte a vizet. Egyszer csak megszűnt a csobogás. A kölyök magabiztosan odakiáltott a tőle mintegy tizenöt méterre lévő hangoskodó csoporthoz: Pista bácsi, ugye szép vagyok! Hangja határozott és lelkes volt. Válasz azonban nem érkezett rá. A gyerek vödréből újra csobogni kezdett a víz. Már kezdtem pilledni, mikor egy újabb: Pista bácsi, ugye szép vagyok! — röppent fel a kisfiú ajkáról. Igaz, már valamivel halkabban, mint az imént, de lélekben nem meginogva tette. És azok a fránya felnőttek, élükön Pista bácsival, továbbra sem hederítettek rá. Teltek a percek. És valahonnan távolról, a végtelen bizonytalanság tavából, suttogó esengés hangja szállt fel: Pista bácsi, ugye szép vagyok? — a vödör ekkor már tétlenül lógott a gyerek kezében. Most is néma csend volt rá a felelet. Majd fájdalmas döbbenettel, remegő hangon, és szinte csak magának, újra megszólalt a kisfiú: csúnya vagyok — életem egyik alapélményévé vált ez az eset. Lehet-e tökéletesebben megélni és átélni tíz perc alatt azt, amihez máskülönben egy egész emberöltő kell? Kedves Pista bácsi: ugye, szép az a kisfiú!

De mást is adott nekem a nem látás. Mégpedig elvszerűséget. Barátnőmmel a szüleihez tartottunk. Degeszre tömött hátizsák húzta a vállamat. Amikor felszálltunk a buszra, az már jócskán tele volt utasokkal. Egy szabad kapaszkodóhely azonban mégis kínálta magát. Lecövekeltem ott, épp egy ülés mellett. Kisvártatva felállt a rajta ülő, és hellyel kínált. Köszönöm szépen, de csak egy pár megállót utazom — mondtam neki kedvesen. Már elindult a busz, amikor a mellettem álló barátnőm megkérdezte: miért nem ültél le? Az ülőhelyet azért ajánlotta fel nekem az utas, mert nem látok, és nem azért, mert hátizsák húzza a hátamat. Mivel a nem látás nem gátol az állásban, ezért nem fogadtam el a felkínált ülőhelyet. Máskülönben is: lehet, hogy az illető fáradt, hadd üljön. Félúton jártunk már, mikor leszállt a figyelmes utas. Akkor viszont kérés nélkül is leültem a megüresedett helyre, mert még messze volt a végállomás.

Pár évvel később történt a következő eset — akkoriban képezhették ki vakvezető kutyának Kicsit — , azáltal pedig a kérdés: mi szúrja a vaksi szemét? Kapcsolatunk még bimbódzó szakaszában volt, amikor a lakásomon beszélgettünk a hölggyel. A vakos takarítás fortélyairól esett szó. Távolabb ültünk egymástól. A fotelből hangtalanul felállt a barátnőm, majd előttem két méterre elhaladva, nesztelenül elment a szoba másik sarka felé, ahol ujjával megnézte: mennyire poros a kisszekrény teteje. Nézésirányommal, de mással sem árultam el neki, hogy észrevettem a titkolni kívánt cselekedetet. Mikor végzett az ellenőrzéssel, hangtalanul visszalopózott a helyére, és leült a fotelbe. Majd mintha mi sem történt volna időközben, elkezdett csacsogni. Nem sokáig fogsz te itt énekelni, madárkám! — döntöttem azonnal. Megtanultam mértékkel mérni, és határozottan szabni, ha kell. Tudom, ez vajmi kevés vigasz az elvesztett képekért, de mégiscsak ostobaság lenne tőlem a már végleg elveszett után sóhajtozni.

Nem csak a magam okán és által tanultam sokat a látásvesztés óta. Süsü elévülhetetlen érdemeket szerzett világlátásom kiszélesedésében. Édesanyám naponta százszor is elmondja: legalább csak egy percig láthatnád, fiam, hogy milyen szerelmes szemekkel néz rád a kutya. Egy nő nem tudna úgy rád nézni! És ezért mit tettem? Ha munka van, akkor szigorúan követelek tőle, és ha okot látok rá, megszidom. Ha pedig rájövök, hogy mégiscsak neki volt igaza, nem nekem, elnézést kérek tőle — megérti a bocsánatkérést, és azt nyugtázza is! Máskülönben meg: a józan ész által korlátolt szabadságot élvezheti mellettem. Bárhol is legyünk. Úgy tartozunk szorosan eggyé, hogy közben mindketten megőriztük a szabadságunkat. Ezt pedig egymástól tanultuk meg.

Mára már szokásává vált Süsünek, hogy ha nem velem megy le sétálni az utcára, akkor a házhoz való visszaérkezésekor felnéz a lakás ablakára. Meg az is, hogy jókat focizik a teniszlabdával. Egyszer hason feküdt a nagyszőnyegen. Eléje ültem, és két kézzel ütögettem a lasztit, aztán váratlanul az egyik tenyerem alá rejtettem, és a nyitott kezemmel körözgettem a szőnyegen. Ezt a trükközést éberen figyelte. A vége az lett, hogy a két mellső lábával elkezdte rugdosni a labdát, és nagy örömmel rohant utána. Ez még hagyján, de azután fekvő helyzetben rátette az első tappancsát a labdára, és körözni kezdett. Ha megunta az egyedül játszadozást, szájába kapta a labdát, és féloldalról az ölembe vágta. Ne lazsálj, gazdikám! Elég gyakran gurult be a labda a kanapé alá. Napok múlva is emlékezett rá Süsü, hogy a kedvenc játéka ott van rabul ejtve — hosszasan állt leszegett fejjel előtte. Amikor erre rájöttem, gondoltam egyet, az ággyal párhuzamosan oldalára fektettem Kicsit. Elülső lábával benyúltam a fekhely alá úgy, hogy onnan kipöckölődjön a labda. Bitangul örült a játék kiszabadulásának Süske. És mi történt azután? Ha újra szorult helyzetbe került a gömbölyű játék, azonnal oldalvást feküdt az ágynak, és lábával bekalimpált a labda után!

Esküvőre lettünk hivatalosak, Kicsivel — az Életbajnokok kötet kapcsán már tettem említést róla. Most más okból hozakodom elő vele. Kerthelyiségben tartották a lagzit, így Süsü szabadon lófrálhatott. Tudtam: semmit sem fog levenni az asztalról, maximum kitartóan szemez a lakmározókkal. Egyedüli nem látóként voltam jelen a nagy eseményen, és a menyasszonyon kívül senkit sem ismertem a jelenlévők közül. De ha már itt van a remek alkalom a táncra, vétek lenne kihagyni. És szép sorjában felderítettem a szalma nőket, vagy a férjük mellől vágyakozóan a táncparkett felé meredő asszonyokat. Bármerre mentem, Kicsi állandóan a sarkamat taposta. A lassú tánc közben egykedvűen sétált a teremben, vagy bekukkantott a konyhába: van még valami a kondér alján? Viszont amikor gyors hejehujázásba fogtak a táncolók, azonnal hozzám rohant a kutya, és ellökdösött a táncpartneremtől. A számára rendszertelenné vált mozgásomból arra következtethetett Süske, hogy bajba kerültem, és rögvest menekíteni akart.

A tartalék kutyatápot a pincében tárolom. Együtt szoktunk lemenni érte Kicsivel. Egyszer arra gondoltam, kipróbálom, mit tesz a kutya, ha nem gyújtok villanyt. Becsuktam magam mögött a pinceajtót. Teljesen sötét lett. Leindultam a tizenhét lépcsőfokból álló lépcsősoron. Süsü eközben egy tapodtat sem mozdult. Már majdnem leértem a pinceszintre, mikor magam után hívtam őt. A szokásosnál lassabban, de jött utánam. Kinyitottam a vaslemez ajtót, és befordultam a pincébe. Kicsi utánam poroszkált. Aztán kinyitottam a pincerészem lakatját is, és a magammal hozott műanyag vödröt teletöltöttem kutyatáppal. Kicsi oda-odaszimatolt a kajához, de nem vett belőle egy megveszekedett szemet sem. Aztán visszaindultunk. Egész idő alatt a legnagyobb nyugalommal viselkedett a sötétben.

Egyszer ritkán látott, özönvízszerű mennyiségben ömlött alá az égi áldás. Este volt, este volt, ki-ki nyugalomba... Hiába ültetném rá az ülőkére Kicsit, dolgavégezetlenül ugrana le róla. Nincs mese, le kell menni vele egy kis körre, és már a főútvonalra nyíló kapu előtt álltunk, a lépcsőházban. Iszonyatos hangja volt az esőnek, amit még félelmetesebbé tett az orkánerejű szél bömbölése. Kinyitottam a kaput. Kicsi abban a pillanatban hátraugrott vagy másfél métert — annyira megijedt a lépcsőházba bezúduló víztől. Mi tagadás, én is alaposan elámultam. De ha már felöltöztünk — rajtam gumicsizma, rövidnadrág és egy vízálló dzseki volt, na meg egy sildes sapka a fejemen —, akkor nincs hátra arc, csak előre — és már kint voltunk a tisztára mosott utcán. Elnevettem magam: ilyen bolond időben csak a hozzá hasonló megy ki sétálni — gondolja az emberek többsége. Én viszont másként vagyok ezzel: ha elázik is a ruhám, pár órán belül megszárad a fregolin, és kész. E kis pluszmunka árán viszont egy életre szóló élményhez jutunk, igen, jutunk, mert kétlem, hogy Kicsi azt az utat valaha is elfeledné. És vallom, a szép emlékek mindig ki fogják segíteni az embert, amikor a feje fölött csapkodnak az élet villámai. Eleinte kelletlenül lépkedett mellettem Süsü a hosszúpórázon. Aztán, amikor már bőrig ázott — úgy öt másodperc kellett hozzá —, már alig törődött a kényszertusolással. Kedvenc pisilőhelyén, dolga végeztével nem kellett lehúznia a vécét… Én a járdán lépkedtem — a nadrágom teljesen átázott, a lábamat pedig már réges-rég tisztára mosta az eső. Elértünk az első keresztutcához. Mivel ilyen ítéletidőben lehetetlen meghallani a közeledő jármű hangját, ezért előrenyúltam, és hosszasan, vízszintes helyzetben magam elé tartottam a fehér botot, majd leléptem az úttestre. Meghökkentem. Ugyanis negyven centi magasan állt rajta a víz. Csizmám azonmód tele lett. Ez már döfi! — valóban érdemes volt lejönni! Én átgázoltam a folyamon, Süsü pedig átúszott rajta. Amikor kikecmeregtünk az áradatból, rám sandíthatott Kicsi: te sem vagy normális, fiacskám! Ide figyelj, Süske: legalább ezt is átéljük, ennyivel is gazdagabb lesz az életünk. Újra már nem tekintett rám a kutya, inkább szedte a lábát. Befordultunk a parkba, aminek nem füves területe apró szemű, folyami sóderrel volt felszórva. Húsz centi vastagon állt rajta a víz, de végig! Féltem, nehogy ránk dőljön egy, a szélviharban gyenge törzsűnek bizonyuló fa. Szó mi szó, alaposan kijutott a pokoli időjárás viszontagságaiból. Ráadásul Süske is jól járt, hiszen a városi levegőtől poros, és minden bizonnyal szennyezett bundája patyolat tisztaságúvá lett, mire hazaértünk.

Fotózásra mentünk az Árpád híd végébe, melegen sütött a tavaszi nap. A megbeszélt időpont előtt értünk oda — mint mindig. A zebra közelében álltunk meg, a járda belső szélén. Botommal észrevettem, hogy közvetlenül a lábam mellett egy kő virágedény vagy valami afféle van, és miért, miért nem, jobb lábamat feltettem annak szélére. Teltek a percek, és hamar rájöttem: forgalmas helyen álltunk meg. Mivel amúgy is elég szűk itt a hely a sok elhaladó ember számára, ezért fogtuk magunkat, és arrébb mentünk vagy tíz méterrel. Itt már jó lesz — fordultam Kicsihez. Botom legvégével továbbra is érzékeltem a kő jelenlétét, jobb lábamat újra felemeltem, majd talpammal keresni kezdtem vele a “virágtartó” tetejét. Ám az sehol sem volt, ezért a lábam erőteljesen lecsapódott a földre, és mivel ott már egy meredek domboldal kezdődött, elveszítettem az egyensúlyomat. Szerencsére még időben magam mellé tudtam kapni a bal lábamat, és már robogtam is le a lejtőn. Jobb térden csúsztam le, a bal lábammal pedig lépkedtem. Muris látvány lehettem! Egész úton az járt a fejemben: ha a meredek végén egy kőpad áll, és annak fejjel nekirontok, nekem annyi! A pórázvégen lévő Kicsi eközben szótlanul kocogott mellettem. Végre-valahára sík lett a talaj a térdem alatt, fellélegezhettem: megúsztam! Két lábra álltam. Kezemmel végigtapogattam a nadrágomat: térdtől lefelé totálkáros lett a jobb szára. És épp az Akik a sötétben is látnak című könyv hátsó borítójára készülő fotó felvételére jöttünk ide. Na, ez remek! — gondoltam a délutáni napfényben fürdőző tavaszban. Ekkor egy férfi lépett mellém: Segíthetek valamit, fiatalember? — szólt hozzám. — Köszönöm szépen, nem, ugyanis épp arrafelé tartok, amerről az imént érkeztem ide, úgyhogy a visszafelé vezető utat már alaposan ismerem. A pár perccel később elkészült fotó végül is az Életbajnokok kötet hátsó borítójára került, érdemes megnézni.

Farokbeszéd. Na, ki mit gondol e váratlan szópárosítás kapcsán? Én azt, amit megfogalmaz. Az én dolgom nagyon egyszerű, ha valamit akarok Kicsitől: megmondom neki, és kész. De mi van akkor, ha őkelme akar valamit közölni velem, és sem a delejező nézésére, sem a mindent eláruló mozdulatára nem válaszolok? Akkor elkezd farokbeszédet tartani nekem. Az meg mi fán terem? Hát, farokvégen! Gyakran állítanak meg az utcán részeg emberek: milyen csodálatra méltóak a vakvezető kutyák! És mondja, fiatalember, tud magának valamit segíteni a kutya? Én szoktam a türelmesebb lenni velük szemben, és nem Kicsi. Ő általában öt-tíz percen belül megunja a kérdezz-felelek szópartit. Addigi fekvő testhelyzetéből feláll, és bal lábam mellé helyezkedik, szorosan. Farka végét félkörívben bekunkorítja, azt odapasszítja a bal lábszáramhoz, és elindul: gyere már innen, fiacskám, úgy unom ezt a sok süketelést! És máris továbbmegyünk. Előfordul, hogy vezetés közben hibázik Süsü. Miért nem figyelsz! — és egyre csak dohogok rá. Az első szóra kissé megrezzen, aközben szorosan mellém áll — jelzi a tökéletes koncentrálást. Ám én tovább dohogok, amit előbb-utóbb megun, és azt tudtomra is adja: farka végét többször cirógatóan végighúzza a bal lábamon, középmagasan: jól van már, jól van már, vettem a lapot, hagyd már abba végre! Erre nagy bölcsen belátom, túlságosan is ráripakodtam Kicsire, és kiengesztelésül elengedem a parkban, hadd rohangálja ki magát. Szélvész módjára száguld le és fel, elhaladtában olykor meglegyint farka végével: itt vagyok, gazdikám, látod, milyen ügyes vagyok? Véget vetek a gyermeknapnak, és továbbsétálunk. Ám Süske váratlanul megáll. Miért nem mész tovább? — kérdem tőle. Na, gyerünk, gyerünk már, tovább! — biztatom. Kicsi ekkor erőteljesen és egyben intenzíven kezdi el csapkodni farkával a lábamat. Ebből kristálytisztán látom, nehezen átlátható feladat elé került Kicsi: ne bosszants már a tudatlanságoddal, épp azon töröm a fejem, hogyan fuvarozzalak haza baj nélkül! Jótett helyébe jót várj, és: kérsz kekszet, Kicsi? Ekkor elkezdi lengetni a farkát, van, amikor mélyen és lassan, van, amikor annál magasabban és gyorsabban: ne szónokolj már annyit, Laci, ide azzal a ropogtatnivalóval! Furfangos és egyben humorral is megáldott kutya Süsü. Ha valamire nagyon beindul — például látja, hogy nyúlok az előszobafogason lógó hámért, de azt szerinte lassan teszem —, elém rohan, farkát magasra csapja, és annak végével olyat pöccint épp oda, hogy még szóhoz sem tudok jutni a fájdalomtól: ne tökölj már annyit, fiacskám, gyorsabban, gyorsabban!

Férfiasan mondva: gatyarohasztó meleg volt aznap is — ezért úgy gondoltam, hogy a padlóra heveredve kéne aludni éjszaka. Eme elgondolásomat a barátnőm is támogatta, és mivel nem az egész napon át újságolvasó férfitípus vagyok, ezért öntevékenyen nekifogtam az ágyazásnak. Alulra került a szétnyitott hálózsák, rá a lepedő, majd a két párna, és a két plédet is elhelyeztem rajta. Ez igazi férfimunka volt — csaptam egymásnak a két tenyeremet —, és a barátnőm megkeresésére indultam. Telt-múlt az idő, és a szebbik nem jeles képviselője — valamilyen magánjellegű ok folytán — elindult a nagyszoba, úriasabban fogalmazva a nappali felé. Még be sem lépett éjszakai hálóhelyünkre, máris hangosan felnevetett, és magához hívott. És már hallottam is: na csak nézd meg, hogy mit művel az a drágalátos kutyád!

— Mi az, mi az? — léptem mellé érdeklődve.

— Nem is tudtam, hogy ilyen úri kutyád van, persze gondolhattam volna rólatok, hogy egyikőtök kutya, a másikótok pedig eb.

— Na, bökd már ki végre, mi a fenét művel Süske!

— Az a nagyokos kutyád persze a földre megvetett ágyunkra feküdt le pihenni, mégpedig úgy, hogy teste oldalán fekszik — két-két lába egymással párhuzamban van —, míg nyaka és a feje a párnán nyugszik. Úgy látom, itt már nincs is szükség rám, mert kitúrt mellőled az ágyból a négylábú barátnőd! — mondta nevetve a kétlábú. Én viszont azon gondolkodtam el ennek kapcsán: csakis tudatos cselekedetről lehet szó. A következő is csak tudatos viselkedéssel magyarázható. Amikor észleli, hogy szája szélét kenőccsel akarjuk bekenni, akkor száját széthúzza, a fejét kissé féloldalra fordítja, és billenti is. És még egy példa, igaz, az már az ösztön megnyilvánulása. Megveszekedett forró nyári napokon is rákényszerül a magamfajta, hogy kutyájával útnak induljon, valamilyen halaszthatatlan ok miatt. Amikor hazaérünk, Kicsi már hasal is a kőre. Friss vizet öntök a műanyag táljába, de csak egy óra múlva megy oda, és akkor is épp csak belelefetyel. Ahogy hűl a szervezete, úgy iszik egyre többet. Az ember meg milyen? Nekiesik a vízcsapnak, és teleissza magát, majd retteg, nehogy tüdőgyulladást kapjon.

Egyik ismerősömtől jövet rendre a Forgách utcai megállóban szoktam leszállni a metróról, és a peron elején lévő kijáraton jövök. Egy üres saroktelek felé vezet a bal kézre eső lépcső, ahol mindig vidám gyermekricsajra találtam. Már az első alkalmakkor is felfigyeltek rám a játszó kölykök: Szia, Laci, a Hunyadiból ismerjük egymást! És akár hőgutát okozó nyár volt a városban, akár gallérösszerántó hideg telepedett a Váci útra, mindig elbeszélgettünk egy kicsit. Üde színfoltjaivá váltak azok a tíz-húsz percek a napomnak. És mindez a “visszájakor” is igaz volt. Épp egyik ismerősömhöz igyekeztem, és a metróállomás túloldali peronján várakoztam az érkező szerelvényre. Szia, Laci! — rikoltott rám harsány hangon egy hunyadis ismerős a túloldali peronról. Fel sem vetődött bennem, hogy ne én lennék az a Laci, akinek szól az üdvözlés, és már emeltem is a fehér botot tartó kezemet, hogy köszöntsem a figyelmes fiút. De mára az is mindennapossá vált, legalábbis a környéken, hogy az utca másik oldalán haladó gyerekek átkiáltanak az úttesten: Szia, Kicsi! És mivel ez a köszönés engem is név szerint illet, hát én is átkiáltok a túloldali járdára: Sziasztok, gyerekek! Ám van, hogy szembemegyünk egymással az utcán. Kezdődhet a traccsparti. Hogy mélyenszántó gondolatok, vagy netán tréfálkozások fogják jellemezni, mindig a véletlen műve. A déli kutyasétáltatás vége felé az iskola kerítése mellett vezet el az utunk, Süsüvel. Nem véletlenül. Mert arrafelé szoktuk meg. Nem véletlenül. Ugyanis, akkortájt rendre kint tobzódnak az udvaron a gyerekek. Dobhártyát szaggatóan kikiabálják, és cipőtalpkoptatóan kirohangálják magukból a tanórák fáradalmait. Ha épp nem a kerítés mellett múlatják az időt egymással, akkor a futballpályáról vagy azon túlról rohannak a kerítéshez, ha pedig ott beszélgetnek, akkor szembefordulnak a kerítéssel. — Itt jön Kicsi! — aki már nyomja is a fejét a rácsok közé, ameddig csak engedi a nyaka. A gyerekek nemsokára morogni kezdenek egymásra: menj már arrébb, hadd simogassam meg én is Süsü selymes fejét, és azt a csodálatosan finom pelyhű fülét. Elcsitítom a fenekedést — mindenki kedvére tenni nem könnyű feladat. Az egyik kölyök felém fordul, nem rég koptathatja vállát az iskolatáska szíja: Miért alszol? Elnevetem magam, nevet velem a többi gyerek is. Nem alszom én, csak, mivel nem használom a szememet nézésre — kacsintásra persze igen —, ezért mindkét szemhéjam megereszkedett, és így van, akinek úgy tűnik, hogy még az utcán haladtomban is szunyókálok — erre újabb nevetés harsan fel. Fél óra múlva búcsút intünk egymásnak a kerítés mellett, és az élet megy tovább a maga rögös, de mégiscsak kitaposott útján.

Kicsi: A tudásért a leendő vakvezető kutyának is keményen meg kell dolgoznia. Ránk is igaz a mondás: amit egyszer megtanulsz, fiacskám, azt már nem veheti el tőled senki. Laci még a mai napig sem tud napirendre térni afelett, ahogy akaratára azon minutumban megállok az utcán — még akkor is, ha gyorsan haladunk. Amikor hámban közlekedem, akkor a gazdám hámfogót markoló bal keze könyökben enyhén be van hajlítva. Ha menet közben meg akar állítani, hirtelen kimerevíti a karját, és én úgy torpanok meg, mintha egy kiló pillanatragasztóba léptem volna bele. Miért állok meg a kar kiengedésekor? Mert akkor hirtelen megszűnik az általam addig érzett, húzott súly terhe, és annak hiánya miatt megrettenek: vajon mi történhetett Lacival? Tanításunk során arra alapoznak az oktatók, hogy ijedtséget okozzanak, mert tudatában vannak az irántuk érzett szeretetünknek: a kutyahűségnek. Módszerükért nem szabad elítélni őket. Vakvezető tudásunk legalapvetőbb eleme az irányok megtanulása, és azoknak pontos végrehajtása a gyakorlatban. A fojtólánc elengedhetetlen kelléke a kiképzésünknek. Annak megrántásával kell rábírni a “kopaszt”, a tanoncot a helyes irányba fordulásra. Amint megteszi, máris dicsérni és jutalmazni kell érte. A felfestett zebra felismertetése hasonlóan történik, mint az irányok megtanítása. A lényege, hogy egy jól felfestett gyalogosátjárót kell kiválasztani a gyakorlás céljára. A pórázon sétáló blöki mit sem sejtve bandukol oktatója lába mellett. Egyszer csak mit hall a zöldfülű? Zebrához! Eleinte “jobbra” vagy “balra” szavakkal való rásegítéssel és enyhe pórázrántásokkal folyik a tanítás. Néhány nap gyakorlás után már menni fog a zebra felismerése — a járdáról persze nem szabad lelépni. Ezt sem ördöngösség megtanulni. Sokkal komolyabb agymunkát kíván tőlünk a szélesség és a magasság figyelése. A megfelelő távolság betartatására úgy is meg lehet tanítani a négylábú nebulót, ha az oktató bottal ráüt arra a tárgyra, ami őt akadályozza a továbbhaladásban. Tanításának másik fortélya, ha tankocsit (emberszélességű járgány) kötnek a kutya oldalához (arra az oldalára, ahol majd helyet foglal mellette leendő gazdája), és ha a kocsi a kutya által áthaladásra alkalmasnak vélt helyen megakad valamiben, annak a térnek a szűkössége már rögzül a blöki fejében. Gazdámmal az első hetekben csak az előírtaknak megfelelően közlekedtünk. Ám az elsők között épp a szélesség tantárgy alapjait rúgatta fel velem Laci. Két autó parkolt egymás után. Elhangzott a balra irányszó, ám a járművek között lévő hely túl szűk volt kettőnknek. Szembeálltam a réssel, de nem mozdultam. Ekkor botjával nézni kezdett a gazdám, és vele feltérképezte az autók között meghúzódó hézag szélességét. — Nem baj: azért is itt fogunk átmenni! — mondta. Maga elé könyörgött, amire nehezen voltam kapható, hiszen egymagam is alig fértem el a két jármű között. A hátam mögé besoroló gazdám pedig oldalazva jött utánam. Sok más szabályt is felrúgunk közlekedés során. Bár mindegyik gépjárművezető tett KRESZ- és gyakorlati vizsgát is, mégis nehéz lenne közöttük két egyformán vezető és szabályt betartó személyt találni. Ezzel így vannak a vakvezető kutyások is. Ha kutyát cserélnének direktbe, elég kutyául éreznék magukat. A következő példa megtörtént eset. Két vakvezető kutyás találkozott az utcán. Leálltak dumcsizni, kutyáik azalatt szaladgáltak egyet a fűben. Kibeszélték magukat a régi cimborák, és magukhoz hívták a kutyáikat. A két blöki azonos fajtájú volt. Beálltak láb mellé, a gazdik megmarkolták a hámfogókat, és mindketten mentek a dolgukra. Ám egyikük útja sem volt sima. A kutyák mintha azt sem tudták volna, merre járnak. Ahol be kellett volna kanyarodni, tovább baktattak, ahol egyenesen kellett volna haladni, ott viszont bekanyarodtak. A gazdáik pedig téphették a hajukat. Hazaérve egyikük rögtön a telefon után nyúlt, és nemsokára teljes egyetértésre jutottak abban, hogy mindkét kutya teljesen elbutult. Eközben megérkezett egy látó hozzátartozó, aki rögtön észrevette, hogy nem az ő kutyájuk ül a fotel mellett. Amikor megtudta a két gazdi, hogy az utcai beszélgetés után a másik kutyájával tértek haza, megnyugodtak. No de lépjünk tovább, mit és hogyan tanítanak még a leendő vakvezető kutyáknak. A magasság figyelésének megszoktatására a legmegfelelőbb módszer a két oszlopra keresztbe tett magasugró léc leveretése. A lécnek a kutya elé kell esnie, amitől megijed szegény pára. Miért esik le a léc? Kis kerekes kordé van mellénk kötve, amin egy embermagasságú rúd van. Ballag a zöldfülű a tanpályán, látszólag sehol semmi vész — mígnem a fejére, de inkább az orra elé hull zörögve egy léc, amitől majdnem szívbajt kap. Persze arról fogalma sincs a komának, hogy mi a fenétől potyog léc az égből. Az oktató feladata az, hogy a második kísérlet során a nála lévő bottal jelezze a magasban keresztbe húzódó lécet. Megjegyezni kívánom: ezt sokszor kell gyakoroltatni a kutyával, és mivel ijedtséget okoz a hiba következménye, sokat kell simogatni a kis szorgalmast. A magasság általunk való figyelésének akkor veszi igazán hasznát a gazda, ha embermagasságon belül lévő kiálló tárgy kerül az útjába. Ez lehet faág, napernyőrúd, vagy reklámtábla. Ezt a fajta akadályt is megállással, netalán azonnali kerüléssel jelezzük. Ha megtorpanunk, a gazdinak a kezében lévő bottal fel kell derítenie, hol leselkedik rá a veszély. Mert az lehet lent is, fent is. Azok a hivatásos vakvezető kutyák, akik a belvárosban laknak, és nap mint nap koptatják a flasztert a gazdájukkal, idővel leszoknak a magasság figyeléséről. Mert nincs rá szükségük. Ám ha újra olyan helyre érnek a gazdájukkal, ahol sok fa ékíti a környéket, egy azonnali gyorstalpaló tanfolyammal fel lehet frissíteni a már elfeledett tudományt a kutya fejében. Előszeretettel ugatok, ha kedvem szottyan rá. De arra sajna nem tanítottak meg a suliban, hogy adott jelre tátsam el a számat — persze nem ásítás céljából. Pedig nagyon hasznos lenne a vakkantás megtanítása. Bármelyikünk gazdája kerülhet szorult helyzetbe — pláne a fiatal és csinos hölgyek —, és akkor igencsak hatásos lenne, ha egy apró jellel kiválthatnák belőlünk a csaholást. Ráadásul könnyen megtanítható feladatról van szó. A tanítandó kutya egyik kedvenc játékát, vagy jutalomfalatot kell a blöki elé tartani, a magasba. Közben pedig azt a szót kell ismételgetni, amivel ki akarják váltani az ugatást. Hanggal és mozdulatokkal fel kell izgatni a blökit — nem árt, ha türelmetlennek mutatkoznak tanítás közben —, aki előbb-utóbb elvakkantja magát. És amikor ez megtörténik, abban a másodpercben oda kell adni neki a magasban tartott tárgyat, vagy a falatot. A minél gyorsabb tanulásra még azzal is rá lehet segíteni, hogy a betanítandó szó szajkózása közben az üresen lévő kéz mozgásával egy ugató kutyaszájat utánoznak. Ennyi az egész, és nem több. A végére maradt a gyorsulás és a lassulás tanulásának felidézése. Az egészen rövidke tananyag adja magát. Gyorsítás esetén a póráz vagy hám előrebillentése szükségeltetik, és lelkes biztatás jár hozzá. A lassításnál az oktató visszafogja lépteinek ritmusát, és szomorkás hangon szól a kutyához. Na, van egy idevágó viccem. Miért nem váltak be a vakvezető majmok Afrikában? Mert a fáról fára ugráló állatokkal már nem bírtak lépést tartani a gazdik. És legvégül egy jó tanács azoknak, akik maguk kívánják elérni, hogy még okosabb legyen a kutyájuk. A blökit kiképzésének elején legfeljebb harminc percig szabad egyhuzamban gyakoroltatni. Ha ásítani kezd a kedvenc, az nem az álmosság jele, hanem az idegrendszer kifáradásáé. Ezt játékkal vagy pihenéssel egyaránt fel lehet oldani.

Végeztünk a szakorvosi rendelőben. Lefelé tartottunk a valahányadik emeletről. A lépcsősorok száznyolcvan fokban törtek meg az emeleteken, és persze a lépcsőfordulók szintjén is. Az egyik ilyen félemeleti kanyar felé tartottunk. Anyuka iparkodott felfelé a kisgyermekével. Épp a szűk kanyarban futottunk velük össze. Az anyuka és az óvodáskorú gyermek közé ékelődtünk be Lacival. — Gyere, simogasd meg a kutyust — szólt jóindulatúan a gazdám a kölyökhöz. Ám ő ahelyett, hogy tutujgatni kezdett volna, behúzódott a sarokba, és remegni kezdett. A gyermek mamája észbe kapott, és gyorsan felvilágosította Lacit: a fiam rettenetesen fél a kutyáktól, mert egy már megharapta. Ez a kutya nagyon szeret téged! — fordult gazdám a sarokban zizegő gyerek felé. Be is bizonyítom neked! És meg sem várva a fiúcska válaszát, ekként szólt hozzám: ha szereted ezt a kisfiút, akkor: ülj le! És mivel köztudott rólam, hogy imádom a gyerekeket, ezért azonmód leültem. Laci folytatta: Kicsi, ha szeretnéd, hogy megsimogasson téged ez az aranyos kisfiú, akkor: feküdj le! És persze, hogy akartam a simit. Ekkor biztató hangon szólt gazdám a háta mögött lévő kisfiúhoz: nyugodtan simogasd meg Kicsit, hiszen ő azt nagyon szeretné. Nem kell biztatni a fiamat, már jó ideje azt teszi — mondta elhűlve a meglepett édesanya.

A hozzánk tudományos alapossággal értő emberek azt állítják rólunk, kutyákról, hogy maximum egy hároméves gyerek agykapacitásával rendelkezünk. Biztosan úgy van, ahogy mondják. De azt is állítják, hogy az ember után mi vagyunk a legintelligensebb élőlények a Földön. És rengetegen vallják a kétlábúak közül még azt is: sokszor többet ér egy kutya, mint sok ember. Most valahogy nem vagyok vitatkozós kedvemben.

X. fejezet

KICSIVEL KÖNNYEBB…

Hét ágra sütött a nap az Alföld felett. Forró levegő ülte meg a hosszúkás, falusi portát. Az elülső udvarban játszottam: volt ott hinta, homokozó, és még macska is játszótársnak. Lassacskán mégis eluntam magam. Vajon van-e még víz a lábasjószágok cserépitatójában? Kireteszeltem a drótkerítés favázas ajtaját, és máris a tágas hátsó udvarban voltam. Még el se jutottam a nyári konyha előtt lévő, porlepte itatóig, már ott pipiskedett előttem két lábon az óljából előszaladó barátom.

Azért tudott olyan hosszasan ágaskodni, mert láncra kötötték. Mit sem törődtem már eredeti célommal: odasiettem az apró keverékkutyához, aki leginkább a német juhászra hasonlított. Megsimogattam a buksiját. Nem is maradt el a hála; alig nedves nyelvével nyaldosni kezdte a kezemet. Tízévesen gyakran vetődött fel bennem: milyen remek dolgom van nekem, pesti srácnak, hogy a nyári szünidőből egy egész hónapot falun tölthetek, és aközben szabad vagyok.

Ha engem ennyire boldoggá tesz a kötetlenség, akkor így lehet ezzel a csak esténként szabadjára engedett Pici is. Hirtelen merészet gondoltam. Miután friss vízzel teletöltöttem a kukorékoló, káráló és hápogó társaság itatóját, leoldottam a láncot barátom nyakörvéről. Boldogan szaladt körbe-körbe az udvarban, rémült menekülésre késztetve az árnyékban pihegő tollasokat. Az ebadta szuka bohémsága felvidított. Örömét látva még merészebb gondolatom támadt.

— Gyere ide, Pici! — Mire kimondtam, már ott állt vigyázzban a lábam mellett.

Mielőtt kitártam volna az elülső udvarba nyíló kaput, szétnéztem: van-e macska a láthatáron? Aztán füttyentettem, és a mellettem várakozó pára szélvészként rontott előre. Utána loholtam, közben kézbe kaptam a tornacsukámat. Bekiáltottam a nyitott konyhaajtón, és kikéredzkedtem az utcára, kutyástól.

Most sem tudtam betelni a táj szem- és léleknyugtató szépségével. Merre induljunk? Ugyanis, szerettem volna jó messzire elcsatangolni. Hová? Hát persze hogy a világ végére!

A hatalmas rét felé tekintettem.

Naná, hogy arra megyünk! — kurjantottam a még mit sem sejtő Süske fülébe.

Szia, Lacika! Mennyire örülök, hogy újra itt vagy!

Hát te meg honnan kerültél ide, Pici?

Tudtam, hogy egyszer eljössz ide! Már nagyon-nagyon vártalak benneteket!

Süske remek vakvezető. Pár évvel ezelőtt megfogadtam, hogy őt elhozom ide.

Jól tetted!

Gondolom, tudod, kurtalábú, hogy miért jöttünk ide?

Hát épp én ne tudnám azt — te nyavalyás kölyök!

Milyen jó lesz együtt csatangolni az emlékek mezején! Akkor mesélj, kiskutyám.

A régi parasztház már nem létezik. Helyén egy téglából épült van, azt mások lakják. De hogyan is volt? A házak előtt az apró víztározókat betoncső kötötte össze. A csontszárazzá szikkadt vizesárok földátjárójához hívtál. Megragadtad a nyakörvemet. Az úton óránként akkor még csak öt-tíz autó, traktor, lovas kocsi haladt el — mégis alaposan szétnéztél, mielőtt átrohantunk volna a melegtől süppedővé vált bitumenen. Volt ott tűzhelysalak, lyukas lavór, kivénhedt és éppen ezért koromrágta sparherdcső, és más effajta haszontalanságok.

Felhágtunk a töltésnek alig nevezhető földhalomra, majd aláereszkedtünk a túlfelén, a hepehupás legelőre. A falu népes csordája tőlünk balra nyírta a füvet. Mivel tudtad, hogy a terelőkutyák egyben kiváló őrzők is, ezért nyílegyenesen haladtál velem. Szaglóhámom leginkább a sárgálló kutyatej illatát érzékelhette, de itt-ott más, apró virágocskák is tarkállottak.

Szedhettél volna szerencsét hozó, négylevelű lóherét is, de úgy voltál vele: itt vagyunk, mi ketten.

Igazam volt, Pici?

Na hallod! Rutinosan lépkedtél a bokaficamító talajon. Bogarak zsongtak füledbe. Szemtelenebbjüket kénytelen voltál lecsapni. A nagy csapkodás közben majdnem megbotlottál egy lyukban. Emlékszel rá, gyerek?

Hajaj, de még mennyire!

Leguggoltál, félrehajtottad a száraz növényzetet, és szemügyre vetted a buktatót. Ez bizony egy rágcsáló ürege — állapítottad meg. Ekkor harsányan felém kiáltottál. Ide nézz, pontosabban: ide szagolj, pajtikám! — mondtad nekem, és orromat a nyíláshoz nyomtad. — Keresd, keresd! — biztattál lelkesen.

Néhány másodpercig értetlenül álltál a lyuk és a történés előtt, majd villámgyorsan kaparni kezdted az üreg szélét. Két hátsó lábad között úgy repült ki a porhanyós anyaföld, mintha felgyorsított futószalag hányná a rögöket a világba. Elképedtem fergeteges igyekezeted láttán. Na nézd csak: mit nem művel ez a kis vacak! Kisvártatva még az óbégatóm is tátva maradt. Ugyanis, száddal kezdted tépni a földet.

Nem véletlenül táltosodtam meg annyira, kölyök! Addigi, eseménytelen életem mélyen eltemette bennem az ősi ösztönt, de akkor végre utat törhetett magának, és máris úgy viselkedtem, mint egy igazi kotorékeb. Lenyűgözve álltál előttem.

Erre aztán végképp nem számítottál. Igaz, Lacika?

Néha valóságos fuldoklási roham kapott el a vadászat közben, mert szádat minduntalan eltömte a tépett fű és a kiharapott föld. Ezt észre is vettem, és arrébb mentem egy kőhajításnyit, kerestem egy másik lyukat, hogy legalább addig pihenhess, amíg oda nem érsz. Odacsaltalak, és ott ugyanolyan vehemenciával fogtál az ürge kiköltöztetéséhez, mint az előző helyen.

Pár perc múltán mégis meggondoltad magad, gyerek, és továbbindultunk a világ vége felé. Bepillantottál a dögkútba: semmi érdekes.

Te pedig azalatt tíz-húsz méterre bóklásztál tőlem. Sűrűn vettél szagmintát a különböző korú tehénlepényekből. Azokat már jól ismertem, hiszen nem is egyszer léptem ilyesmibe mezítláb.

Hé, hé, hová rohansz, hékás! — kaptad fel fejed a mélázásból.

Nem véletlenül. Mintha megkergültél volna, úgy rohantál jobbra, a Nagyútra vezető országút felé. Emlékszel az okára, görbelábú?

Azt feledni? Csak nem azt a békésen karikázó férfit vette célba ez a némber? — gondoltad. Lábadat futásra kényszerítetted, de hamar rájöttél: a két láb nem veheti fel a versenyt a dupla annyival. Egyre nőtt köztünk a távolság. Ijedten kiáltottál: Állj meg, te bolond, gyere vissza! Ám hiába kérleltél, rövid megtorpanás után újra nekieredtem.

Az addig mit sem sejtve tekerő parasztember ekkortájt vehette észre, hogy nemsokára kutya fog csüngeni nadrágszárán — úgy meg ki szeret kerékpározni? Nagy elszántan taposta a pedált az öreg, és gyorsított, de mi haszna?

Teljesen kétségbeestél, kölyök. Tüdőd már vadul zihált, lábad meg-megbicsaklott a göröngyökön. Még egy perc, gondoltad, és ha addig nem jön közbe valami, akkor nagy baj lesz. Utána az járt a fejedben: de ugyan mi történhetne? Beláttad, hogy teljesen értelmetlen utánam vágtázni — egyébként is, már alig kaptál levegőt. Megálltál. Zakatoló szuszogással telt el néhány másodperc.

Ekkor alig ötven méterre voltál a már módfelett iparkodó gazdától, kiskutyám.

Pici! — kiáltottál utolsó reményeddel.

Ekkor végre pár másodpercre megálltál, és visszanéztél.

Te meg erre a pillanatra vártál, gyerek. Sarkon fordultál, és ahogy csak bírtál, elkezdtél rohanni az ellenkező irányba — akkor te cselekedtél ösztönösen.

Negyed perc után hátratekintettem, és — lássak csodát! — vidáman futottál utánam, te kis bajkeverő.

Neked ekkor hatalmas kő esett le a szívedről; majd' lábadat törte.

Pár másodperccel később pedig elszáguldottál mellettem.

Akkor lefékezted futásodat, megtörölted verítékben úszó homlokodat. Azt mondtad nekem: Gyere csak ide, te bitang! — és kezeddel mérgesen csapkodni kezdted a lábad szárát.

Odalihegted magadat a közelembe, de nem mellém. Jó kis muri volt mi, Lacika! — olvashattam ki boldog tekintetedből.

Túljutottunk a falu határát jelző, kopottas közlekedési tábla vonalán. Egyre egyenetlenebbé vált a talaj. Nem véletlenül: a csordakúthoz értünk. Többször is jártál már arra, mivel olykor felkerested a deleltető pásztorokat. Egyszer még vizet is húzhattál, de vékonyka karodnak bitang nehéz volt a tele vödör. Épp megérkeztünk a gémeskúthoz. Mi jut eszedbe róla, Lacika?

A kútágas egy villámsújtotta fa törzse volt. Az egymással összekötött vályúk hosszasan sorakoztak; órákon át kellett önteni a vizet, hogy teleigya magát a sok száz, jóllakott szarvasmarha. Belekiáltottam a kút mélyébe, és üdvözlésem viszonzásra talált.

A kútágas szára még megvan, de a vályúkat rég elbontották — múlik az idő, kölyök. Aztán szétnéztél. Vajon itt van a világ vége? — tetted fel magadnak a kérdést. Áh, dehogy is! — arrébb van még az! — feleltél rá rögtön. Majd füttyentettél egyet nekem, én meg mászhattam ki az árnyékból, a nyomaték kedvéért pedig előrelendítetted a kezed. Irány a Tarna gátja! — adtad ki a parancsot. Nagyobb gödrökön és mélyebb árkokon küzdötted át magad. Ahogy közeledtél a gáthoz, úgy egyre magasabbnak láttad halmát. Nagy nyögdécselve kaptattál fel a meredeken.

Szia! — mondtad szemeddel a töltés tetejéről, miközben unottan ásítoztál.

Örülök, hogy végre megérkeztél! Szusszand ki magad! — tetted hozzá.

Te meg visszanéztél a falura. A házak pirinkónak, az úton a járművek miniatűrnek tűntek, az emberek pedig nem is látszottak. Hát igen, jól tudtad, hogy messze van az a messze! Tápászkodj már fel, te lebzselő vacak: irány előre! — szóltál rám. És elindultál a gáton a végtelenbe, majd pár perc múlva úgy döntöttél: lemegyünk az ártérbe.

Akkor is vékonyan csörgedezett a Mátrából lefutó patak. Vize enyhén zavaros volt, de tiszta.

Ekkor eszedbe jutott: Milyen remek ötlet! Harsant a bevált füttyjel, hogy magad mellé csalj.

Tudtam, hogy utálod a fürdőzést. Nem baj, kiskomám, majd megszereted! — gondoltam kajánul.

Jobb lábad mellé tereltél, és úgy haladtál tovább, hogy egyre közelebb kerüljünk a patakhoz. Amikor már csak úgy másfél méterre voltunk, megpróbáltál beletaszítani, de olyan ügyesen és fürgén védtem ki az alantas támadást, hogy majdnem te pottyantál a vízbe. Hát ez nem sikerült: szaladj arra, amerre akarsz! — fűzted hozzá. Tettem magamtól, nem kellett biztatnod rá, gyerek.

Irtó izgis volt előretörni az ismeretlenbe. Ide aztán érdemes volt eljönni! Mit hallok? — kaptam fel a fejemet. Tán agyamra ment a hőség? De nem! Apró lábak csobogtatták a sekély patak vizét. Megdörzsöltem glaukómás szememet, de nem volt látomás az, hanem színtiszta valóság. Nagy iparkodással tapicskoltad a vizet, és épp egy kis nádas felé tartottál. A sűrű szálak rejtekéből hápogva repült fel egy gácsér. Meglepve bámultál a távolodó szárnyas után.

Na, mi a szösz, újabb szakmát választasz magadnak? A kotorékeb mellé vadászkutyavizsgát teszel? — imigyen gondolkodtál! Szélesen mosolygott lelked. De jól tettem, hogy kihoztalak a szabadságba! — tudatosult benned, Lacika. Ám hamar észbe is kaptál! Nehogy rátaláljak, és kárt tegyek a nádasban fészkelő vadkacsa apróságaiban! — Gyere, pajtikám, felmegyünk a gátra! — mondtad.

Pontosan így volt, kiskutyám! Na, akkor rugaszkodjunk neki a gátnak.

Inkább itt folytassuk a múlt felelevenítését, gyerek.

Nem értem az okot.

Nem baj!

Nem bánom, pajtikám, akkor időzzünk el még egy kicsit.

Mennydörgő dörgedelem zendült a magasban. Azonnal gyere fel onnan, öcskös! — rivallt rád egy érces férfihang. Megszeppenve behúztad a nyakad, és föltekintettél a magasba. Vadőr állt ott délcegen, kétcsövű puskával a vállán.

Épp oda tartok, bácsi! — felelted remegő hangon. — Szóval vadat hajtatsz fel a kutyáddal! — kezdett bele. — Ki fia-borja vagy, öcskös? — kérdezte tőled. Te meg becsületesen megmondtad, hogy melyik ház kapuján fordultál ki egy órával azelőtt. De a merevarcú mintha meg se hallotta volna ártatlan hangodat. — Minden kutyát lelövök, ami erre csatangol! — felelte rá, érzéketlenül. Akkor beléd nyilallt valami addig nem ismert érzés. Mintha görcsbe rándult volna a gyomrod és a szíved is — kegyetlen volt. Ugye?

Aha…

Mi csak sétálni jöttünk ide! Ne tessék bántani a kutyámat, bácsi! — kérlelted. A vadőr pedig levette válláról a flintát, és rád rivallt: Menj innen mihamarabb, öcskös, a kutyát pedig lelövöm! Tekinteteddel gyorsan megkerested a “hűséges házőrzőt”: alig négy méterre ültem tőletek, és látszólag békésen bámészkodtam. Gyere innen gyorsan, Pici! — rivalltál rám, és lefutottunk a töltésről. A legelő síkjára érve pedig visszanéztél. A puskatus a vadőr vállán nyugodott, a fegyver csöve pedig valóban a világ legboldogabb kutyájára irányult. Végtelenül tehetetlennek érezted magad. Hogyan fogom innen hazacipelni Pici tetemét? Mit szólnak érte otthon? — járt a fejedben. Annyira kétségbe estél, amennyire csak egy gyerek eshet ilyen szorult helyzetben.

Lóhalálában futottál, a “mit sem sejtő eb” is szedte a lábát — csak épp távol tőled. Ekkor egy felismerés villant át az agyadon. Újból hátranéztél, és már úgy futottál, hogy a flinta csöve és közém kerülj. Közben hol előre pillantottál, hol meg hátra, hogy testeddel mindvégig oltalmazhass. — Az a nyomorult lelkű csak nem meri meghúzni a gyilkos ravaszt — bizakodtál. A sokáig tartó futás miatt szúrás hasított az oldaladba. Megálltál, és újra visszanéztél. Ott állt az aprónak látszó gát tetején a pöttömnyivé zsugorodott vadőr, a puskaszíj már újfent a vállán nyugodott. Ekkor hozzám léptél, Lacika.

Lágyan tenyered közé fogtad a fejemet, és az arcod felé fordítottad. — Te mocskos disznó! De jó, hogy itt lehetsz mellettem — mondtad kedvesen, én meg képen nyaltalak…

Lassan induljunk el, és menjünk fel a gátra, Pici.

Oda csak én megyek, ti nem jöhettek!

Miért, kiskutyám?

Mert nem áll vadőr a gát tetején, és máskülönben is, nektek most valóban el kell mennetek a világ végére! Ha pedig évek múlva újra eljössz az egykori parasztház elé, ott már két kutya fog várni rád!

(És mire kimondta ezeket a szavakat, már el is tűnt a gát mögött…)

Ahol a róna a beláthatatlan síkjával egykor betöltötte a teret, ott egy autópálya húzódott. Továbbra is a patak árterében haladtunk. Átballagtunk a sztrádahíd alatt. Az Alföld ugyan megpróbált kárpótolni a végleg elveszett idillért — vajmi kevés sikerrel.

Süskével másként esett meg.

Fél kilométer után, Árpi barátommal és a német juhásszal felmentünk a gátra.

Négylábú felvezetőnk most is előttünk haladt. Fejét leszegve poroszkált. Közben hol erre, hol arra pillantott. Hogy a jobbra irány helyett épp hova nézhetett Kicsi, amikor onnan, közvetlenül a túloldali gát takarásából, előbukkant egy népes szarvascsapat, azt nem tudhatom. Méltatlankodva jegyezte meg Árpi: na, ez sem tudja, hogy merre érdemes nézni. Mire kimondta, már mereven és tűhegyes füleket meresztve állt előttünk a vakvezető. Értelmes szemét le sem véve a népes csapatról. Hű, apám! — lelkendezett a nagykamasz. Ha látnád, hogy milyen gyönyörű így a kutyád! Minden porcikája megfeszül, és ha nem lenne előtte a patakmeder, meg a túloldali földhalom, akkor máris mint egy rakéta, úgy száguldana az őzek felé.

A békésen legelésző állatok a rájuk leselkedő alig veszélyből megérezhettek valamit, mert sebesen arrébb inaltak. Van közöttük egy kapitális agancsú bika is — közvetítette lelkesen a szintén izgalomba jött fiú. Még jó, hogy az őzek felé vezető út tele van akadállyal — jutott eszembe a régmúltban megesett, szerencsére békésen végződött vaddisznókalandra gondolva. Lementünk a mezőre.

Kora tavasz volt. A határban alig szökkent szárba az elvetett mag. Éles szemű barátom magabiztosan kijelentette: semmi esélye egy újabb balhénak. Honnan tudhatta volna a srác, hogy száz méterrel arrébb két korgó gyomrú nyúl rágicsál a sarjadó növényekből? Kicsi mindenre kiterjedő figyelmét nem kerülte el az addig békésen lakmározó ugrifüles társaság egyike. Mire észbe kapott és szólt nekem a magát sasszeműnek kikiáltó fiú, hogy: nyúl módjára szalad a kutya! — már tudtam: kár koptatni a hangszálaimat. A kiáltás úgyis süket fülekre találna. Lelki békém érdekében mégis megpróbálkoztam vele.

— Hogy szedi a lábát Kicsi! — ment át újra szpíkerbe a haver. — Remekül tartja a lépést az egyre jobban szaporázó nyúllal. Az már úgy rohan, hogy majd’ elhagyja a fülét.

— Meddig látod be a határt? — kottyantottam közbe.

— Ne izgulj, egészen az Adriáig lelátni.

A vadon élő állatban mégiscsak több a furfang és a szufla, mint a városlakóban. A nyílegyenes vágtázás után a káposzták négylábú ősellensége áttért a cikcakkban futásra. Ez már végképp sok volt a csak kergetőzést kereső derék vakvezetőnek. Nem bírta energiával az ugrabugrálást. Poroszkálva indult felénk a német juhász. Az út felét már megtette, mikor rátalált az imént megkergetett nyúl megbújt társára. A tapsifüles felkapta a nyúlcipőt, és elrohant a mező másik végébe. Kicsi nem volt rest, és utána vetette magát. Már hallhattam is az újabb mezei futóverseny közvetítését: még mindig állandó a távolság a két nagyon is iparkodó sportoló között. Távol, nagyon távol tőlünk dús ágú bokros húzódott meg, a határ végében. Ott lelt magának biztonságot adó menedéket a megkergetett tapsifüles. Ahogy a csiga szokott repeszteni a réten, olyan tempóban közeledett felénk Süsü. Már csak ötven, már csak huszonöt méterre van tőlünk — tudtam meg. Egyre közeledett.

Már kiválóan hallottam zihálását. Ez ki van, mint egy kutya — mondta nevetve a haver. Lábam közelébe ért Kicsi, de lihegésén kívül másként nem jelezte, hogy megérkezett (bűntudata volt!). Lehajoltam, és megfogtam az oldalát. A kutya nyelve a földet söpörte. Nem tehettem mást, én is elnevettem magam. Ez sem fog egyhamar futásnak eredni — szólalt meg elismerően, a fiú.

Kényelmes tempóban indultunk tovább. Egy betonzsiliphez jutottunk. Leültünk a szélére, és falatozni kezdtünk. Térdemre könyököltem, kezemben egy kolbászt tartottam. Vajon tudja-e Kicsi, hogy nem látsz? — vetette fel Árpi. Megcsóváltam fejem. — Tudja a fene! — mondtam határozatlanul. Biztosan nem az emberi észjárás szerint működik az agya. Tehát úgy nem tudhatja, mint mi. De mivel kiváló megfigyelő, a maga módján mégiscsak sejthet valamit. Azon kaptam magam, hogy valaki viszi a kolbász felét. Mit csinálsz, Kicsi! — rivalltam rá. Fülét-farkát behúzva sompolygott arrébb. Milyen balga tud lenni az ember! — kaptam észbe. Hiszen az illatos eledelt épp az orra elé tartottam, és mivel azt hosszasan tettem, joggal hihette: neki szánom. Annak felét leharapta, a másik részét testvériesen meghagyva. Felálltam, és Kicsi sejtett irányába indultam. Odaérve szája elé tartottam a kolbászdarabot.

A falu harangja megkondult. Tizenkettőt ütött. A települést körbeölelő régi gátrendszer alaposan megnehezítette utunkat. A putrisor szélén értük el a falut. Lett is nagy ribillió a házőrző ebek részéről! — mire mindegyik ház ajtajában egy-egy fekete szempár jelent meg. A vehemensebb kutyák egészen közel merészkedtek hozzánk, de a három lépés távolságot mindvégig megtartották — Kicsi hosszúpórázon volt. Nem csak a kirándulásért voltunk oda, hanem a frissen fejt tehéntejért is. Ezért az első utunkba kerülő falusitól megkérdeztük: melyik ház istállójában szokott tehén bőgni? Mindössze két gazda tart szarvasmarhát — tudtuk meg, és már igyekeztünk is a közelebbi porta felé. A kapucsengő hangjára senki sem jött elő a házból. Sarkon fordultunk, és irány az utolsó lehetőség kapuja. Ekkor már hámban volt Kicsi.

Diszkrét csengőszó adta tudtul a háziaknak, bebocsátásra várók vannak a ház előtt. Csak nagy sokára nyílt az ajtó. — Egy idős, fejkendős asszony jön — világosított fel Árpi.

— Jó napot kívánok! — köszöntem az elénk érkezőre.

— Maguknak is — volt rá a felelet.

— Úgy hallottuk, van tehenük. Mivel imádjuk a házi tejet, ezért ha van belőle négy liter felesleg, azt szívesen megvennénk — mondtam.

Már zörgött a kulcs a zárban, mikor az idős asszony észrevette, hogy kutyával vagyunk.

— Tejem még van, szívesen adok maguknak, de a kutya nem jöhet be. Kint kell maradnia! — Mit tagadjam, nagyon meglepődtem. Árpi is. Száját ő nyitotta előbb szóra.

— A barátom nem lát. Ez a kutya az övé — erősködött a fiú —, mégpedig egy ízig-vérig vakvezető kutya!

Mély és hosszan tartó csend állt közénk. A baromfiudvar lakóinak távoli hangjába feledkeztem.

— Vakvezető kutya? — szólalt meg a mama.

— Hát persze hogy az! — lendült bele újra a fiú, hiszen Kicsi hámban van, és a munkaruhája oldalán ott virít a vöröskereszt ábrájú jelvény.

— Látom én azt, hogyne látnám, édes fiam, hogy egy gyönyörű szép vakvezető kutya van veletek. Hát persze hogy ő is bejöhet — és már indulhattunk is a szélesre tárt kapun át az udvarba.

— Van nálunk egy kétliteres műanyag flakon, azt tele szeretnénk kérni tejjel, és azon felül kéne másik két liter is, amit itt fogyasztanánk el, ha lehet — szólaltam meg.

— Már hogyne lehetne, kedves fiatalemberek — és az asszony azonmód felkurjantotta a házat. Be is népesült az udvar. — Te hozzál tejet ebbe a flakonba, meg a kannába is kettőt, te pedig szaladj be a házba két bögréért — mondta a másiknak.

— Ha lenne egy használaton kívüli edény, olyat is szeretnék kérni, mert Kicsi is imádja a tejet — böktem ki.

— Micsoda?! — fortyant fel az asszonyság. — Kutyának tejet adni?

— Igen, igen! — zendített rá Árpi. — Kicsi jó és okos kutya, és meg is érdemli, mert gazdájának ő a szeme — fejezte be.

— Hát persze hogy van tál, nem is kopott — és az öregasszony maga rohant el érte. Hárman maradtunk az udvarban. Előbb a bögrék, utána a tej, majd a kredencből előkerült, csillogó-villogó fémtálka is megérkezett, egy tál frissen sült burgonyás lángos kíséretében.

— Kedves fiatalemberek, ha szeretik a lángost, vegyenek belőle bőven, és harapjanak a tej mellé — kínált bennünket az idős asszony. Na, a végén még meg is ebédelünk — gondoltam. Kicsi már a földre letett tálka előtt állt, és hosszúkás orrát a billenő tejeskanna szája felé nyújtotta. Mi is jó nagyokat húztunk a világ legfinomabb italából. A mami csendben, átszellemült arccal nézett ránk. Majd halkan megszólalt: nagy az én bánatom, aranyos fiatalemberek. Néhány hónapja született meg az én drága kis dédunokám, aki sajnos szintén...