VIII. fejezet

SZŐLŐSARDÓ

— Hát ezek meg mit keresnek itt? Biztosan eltévesztették a házszámot!

Efféle gondolatok járhattak a gyerekek és szüleik fejében. Félkörben gyülekeztek a Keleti pályaudvar kasszasora előtt. Egyszer csak megállt előttük egy degeszre tömött hátizsákot cipelő férfi: egyik kezében póráz, a másikban fehér bot.

— Te jó ég! Ezek valóban velünk akarnak jönni? — hüledeztek, amikor a Gyermekház vezetője bemutatott minket.

Nagy kalandra indultunk Süsüvel: Gábor tíznapos táborozásra hívott.

— Gyertek el velünk Szőlősardóra! A borsodi dombvidék lankái között kitűnő a levegő. Ott aztán valóban kiszellőztethetitek a fejeteket, és közben még nagyokat is túrázunk — invitált még a nyár elején. Nem kellett kétszer mondania: ilyeneket fél szóból is megértek. Mivel vettem már részt kisebb-nagyobb hegyvidéki barangoláson, mint “fehér botos turista”, cseppet sem féltem a megméretéstől. A vonaton a gyerekek közé ültem. Lényegében csak a magasságommal lógtam ki közülük.

Kicsi: Én sem maradtam ki a cipekedésből! Laci egy tépőzárba burkolt teniszlabdát erősített hámom bal oldalához, és az előre-hátra himbálózott rajtam. Muris látvány lehettem, mert amikor a gyerekek észrevették rajtam a labdát, mosolyogva mondták szüleiknek: milyen sportos egy kutya! Aztán felfedezték hámom oldalán a vöröskeresztes bilétát is, és — jaj szegény fejemnek — máris vöröskeresztes kutya lettem. Nem sokat rágódhattam rajta. Laci rám szólt:

— Tápászkodj már fel, Süsüke! Indulunk a vonathoz!

Kandi szemekkel néztek ránk a táborba igyekvők — ám amikor egy magabiztos szökelléssel felpattantam a vagon peronjára, már nyert ügyem volt előttük.

Sajnos, nekem rosszul kezdődött az út. A tudatom olykor elkóborol valamerre. Egyre sötétedő fátyol hull a szemem elé. Fülem lelapul, arcom bambává válik. Ha a gazdám nem figyel fel ezekre az árulkodó jelekre, hamarosan hörögni kezdek, és tudatlanul forgolódni kezdek magam körül. Na, ilyen rosszullét jött rám a vonaton. Amikor Laci észrevette, hogy rám tört a hoppáré, megnyugtatta a gyerekeket:

— Ne izguljatok, egy perc, és már semmi baja sem lesz! — Benyúlt a zsebébe, és előkotort néhány félbetört kekszet. — Kell keksz? — hívta fel rá a figyelmemet.

A ropogtatnivaló neve eljutott az egyre jobban tompuló szürkeállományomig. Egyből visszakattant az agyam: abbahagytam a hörgést, megálltam, és a gazdám felé fordultam. Ilyenkor háromszor olyan gyorsan habzsolnám be a falatot, mint máskor.

— Azért adok félbetört kekszeket Süsünek — mondta Laci a kissé ijedt gyerekeknek —, hogy ha rágás nélkül nyelné le, akkor se akadhasson meg a gigáján.

Azt már korábban észrevettem, hogy az efféle észhez térítő etetésen Laci mindig kivár, mielőtt felém nyújtja az újabb porciót. Ezzel akarja megakadályozni, hogy az esztelen falás közben félrenyeljek. És valóban: egy perc múlva már kutyabajom se volt.

Amikor Miskolcon átszálltunk egy különjáratú autóbuszra, számba vettem hátizsákos csapatunkat: tizennégy gyerek, öt felnőtt, meg egy spéci kutya — én! Mire Szőlősardón lekecmeregtünk a járműről, már mindenkivel jó haverságba keveredtem.

Valóban, mindannyian fesztelenül álltunk meg a volt iskolaépület bejárata előtt: tudtuk, hogy itt lesz a szálláshelyünk az elkövetkező napokban. A százhatvan lelket számláló faluban mindössze hat-nyolc általános iskolás korú gyermek lakik, ezért válhatott az egykori tanintézmény az idegenforgalom fellendítésének helyi központjává. Lankás dombok közt lapul ez a csendes falu: távol a modernizációtól — és a megélhetést jelentő munkahelyektől is. Mindössze három utcával büszkélkedhet, és ezért talán az sem meglepő, hogy élelmiszerboltja és kulturált kiskocsmája is csak reggel és délután tart nyitva.

Kicsi: A kutyafáját, de remek helyre tértünk be! Valóságos kutyaparadicsom, méghozzá a javából! A tágas udvaron fű nőtt: a zöld területet alacsony fakerítés ölelte körbe. Az udvar mindkét kijáratán szabadon közlekedhettem. Míg gazdám a tőle megszokott precízséggel pakolászott az egyik szobában, én addig kijelöltem új felségterületem határát. Végigmentem a kerítés mellett, és a szükséges helyeken otthagytam névjegyemet. Miután meghúztam a mezsgyét, elballagtam a kert vége mögött csörgedező patakhoz, és lefetyeltem egy keveset. Iható — állapítottam meg. Hogy így végeztem a szűkebb környezet feltérképezésével, megnéztem, miként áll gazdám. Átmenetileg házőrző kutyává lényegültem.

Őszintén örültem, hogy városlakó kutyám azonnal alkalmazkodott az új környezethez, és még nem tompult el benne az ősi ösztön. Megpaskoltam az orrát hozzám nyomó Süsü oldalát.

— Szabad vagy, jómadár: oda mész, ahová csak akarsz!

De én vajon hová mehetek? Fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet akár csak a szűkebb környezetemben is! Az épület kijárati ajtajával szemben, attól úgy másfél méterre volt egy fakorlát — azon túl álltak a szintén fából összeütött asztalok, lócák. A reggelit, ebédet, vacsorát mind ott fogyasztottuk el. Könnyen eljuthattam az illemhelyre is, a tusoló pedig mindjárt a szobánk mellett volt. Hamar megtanultam a legalapvetőbb útvonalakat, így aztán Kicsi továbbra is kedve szerint tölthette idejét.

— Kedves fiatalok! — harsant fel a túravezető hangja. — Tíz perc múlva indulunk! A falu szélén emelkedő dombra megyünk, gombászni. Nem árt, ha masszív cipőt húztok a lábatokra!

Aki megfogadta az ajánlást, jól járt, aki nem, csak magára vethetett — ő pedig nem mondta többször. A templom felé mentünk ki a faluból. Kicsi rosszul viseli, ha nem ő a sorvezető, most azonban be kellett adnia a derekát, mert Ubul, a túravezetőnk senki hátára nem volt kíváncsi. A domboldal meredeken emelkedő részéig bizony türtőztetnie kellett magát Süsünek — ott aztán jobbnak láttam őt szabadjára engedni (ilyen terepen hámban nem vezethetett). Besoroltam a testnevelő tanár Vanda mellé, ám nem sokáig: az ösvény egyszemélyesre zsugorodott. Ekkor kezébe adtam a fehér bot elejét, és így még a legenyhébb irányváltásokat is tudtam követni. Amikor a csapás újra kiszélesedett, bal kezem két ujját segítőm jobb felkarjához érintettem, és egy fél lépéssel lemaradva követtem őt. Vigyáztam, hogy csak a legszükségesebb mértékben vegyem igénybe, de ennyi segítségre mindenképpen szükségem volt. Tíz perc mászás után már mindenfelől lihegést hallottam, és a légszomjat nem csak a nyár heve okozta.

Középkorú túravezetőnk geokémikus, és nagy spíler a természetismeretben. Az erdő legeldugottabb rejtekén növő gombák sem foghattak ki rajta: jó szimata volt hozzájuk, hóna alatt pedig ott lapult a mindentudó gombászkönyv. Egyszer csak Vandát hallottam:

— Mintha vérnyomokat hagyna a kutyád lába!

— Gyere csak ide, Süsüke! — Megvizsgáltuk a futóművét: az egyik tappancsa bizony erősen felhasadt. A húsig szétnyílt talp láttán a vizsgálódók arra következtethettek, hogy törött üvegbe léphetett.

Úgy láttam jobbnak, ha visszafordulunk a táborba Kicsivel. Ez a baleset néhány napra megpecsételte a sorsát, ugyanis a nyitott seb miatt nem vittem magammal a túrákra. Ha egyedül kellett otthon maradnia, kötetlenül járhatott-kelhetett a többszobás épületben, ha pedig legalább egyvalaki nem jött velünk a lankákra, akkor még az udvaron is szabadon mozoghatott.

Hogyan viselkedett nélkülem? Amikor elmentem túrázni, visszasietett a szobánkba, körbeszimatolta az ágyamat, de még a ruháimat is. Aztán kiment a füves udvarra, és elnyúlt az árnyékban. Óránként újra bement a szobába, és felfrissítette a halványuló szagmintát.

Egyik erdei portyánk vége felé komótosan bandukoltunk a falu felé. A gyerekeknek hirtelen eszébe jutott:

— Kihozhatjuk-e eléd Kicsit? — és már rohantak is érte.

Néhány perc múlva egy négy lábon repülő kutya száguldott felém. Harmincöt kilós teste elementáris erővel csapódott a lábamnak: majd’ fel nem borított. Kígyóként tekergőzött a lábam körül, és szívszorítóan nyüszögött. Farka lengett, mint a vihar lobogtatta zászló. Nem csak én érzékenyültem el: gyerekek és felnőttek egyaránt meghatottan nézték az egymásra találás örömét.

Valamilyen jópofa játékra kéne használnunk az éjszaka sötétjét — vetette fel tíz, sokat látott szem előtt a táborvezető: felnőttvadászatot rendezünk a gyerekeknek, méghozzá titokban! Az előkészítő munkálatokra csatlakoztunk hozzá Kicsivel. Öt, szellemes búvóhelyet kerestünk a faluban. Mindegyik helyen kacifántosan fogalmazott levelet hagytunk magunk után, hogy a megtalálók némi fantáziával kikövetkeztethessék, merre érdemes a következő elbújt személyt keresniük. Vacsora után négyen leléceltünk a táborból — az ötödik felnőttnek kellett elterelnie rólam Kicsi figyelmét, majd elmondania a gyerekeknek, hogy mi is az a felnőttvadászat.

Egy tuti nyomkereső kutyával indult kalandra a zseblámpás gyermeksereg. Hangos zsivajjal verték ki az álmot a szendergő falusiak szeméből. Az első felnőtt egy romos és éppen ezért üresen álló ház verandáján, egy rozzant széken ült. Be kellett mászni érte a kúszónövénnyel benőtt drótkerítésen — ez persze nem lehet megoldhatatlan akadály néhány elszánt gyereknek. A következőt a lóverseny felirat alatt találhatjátok — tudták meg a cselesen megfogalmazott üzenetből. A faluban azonban nemhogy lóversenypálya nem volt, de még ló is aligha: a felirat a nyitott égboltú ebédlőnk egyik, fából készült oszlopába vésve virított az éjszaka sötétjében. Két fogollyal indultak tovább a gyerekek, hogy megkeressék a gémeskutat. Némi civódás után rá is bukkantak — mellette pedig egy nagybajszú, szundikáló emberre.

A Gyűrűk ura egy hatalmas betongyűrűben üldögélt, és jót mulatott a fejvadászok most inkább nem idézett mondatain — ez voltam én. Ott gubbasztottam a majd’ két méter magas betonkarikában — volt ott körülöttem még vagy tíz. A gyerekek nagy elánnal biztatták Kicsit, hogy keressen meg. Ahogy magam elé képzeltem az újra pályamódosításra kényszerült, immár kopó módján szimatoló vakvezető kutyát, igencsak kuncoghatnékom támadt. Mivel csak kisebb tornamutatvány árán tudtam bejutni a betongyűrűbe, biztos lehettem benne, hogy egykönnyen nem találnak rám a gyerekek. Már mindannyian ott sertepertéltek a Gyűrűk urának lakhelye körül, amikor legnagyobb megdöbbenésemre megszólalt a fejem fölött egy vékony hangocska:

— Szia, Laci! Nem lenne kedved kimászni onnan?

Még a lélegzetem is elakadt. Hogyan tudott két méter magasba felmászni egy tízéves kölyök, ha az nekem is nehezen ment?

— Hát mi sem egyszerűbb! — vigyorgott, mint a vadalma, és odavezetett a gyűrű mellé lerakott betonlapok halmához — azok ottlétéről fogalmam se volt. Amint Kicsi meghallotta a hangomat, utat tört magának a gyerekek közt. Boldogan toppant mellém. Már csak a túravezetőnket kellett megtalálni. Egy faágon kellett volna gubbasztania, fent a magasban, ám erejéből vagy kedvéből csak egy kerítés szerény magasáig jutott. Ott aztán kifizette értünk a váltságdíjat: némi édességet és dobozos üdítőt. A sima képű nyomkeresőknek alig több, mint fél óra kellett a feladat megoldásához.

Nem a felnőttvadászat maradt az egyetlen, késő estébe nyúló program.

— Kedves fiatalok! — reccsent egyik délelőtt Ubul öblös hangja. — Kisebb barangolásra indulunk a közeli lankákra. Útközben érdemes lesz figyelnetek minden fűszálra, de leginkább arra, amit mondani fogok. Egy nagyjából nyolc kilométer hosszúságú kört teszünk meg; méghozzá azért, mert este tíz órakor indulva önállóan is végig kell mennetek rajta. A leggyorsabbak méltó ajándékot kapnak. Lehet kérdezni! — fejezte be a szónoklatot.

Amikor elfogytak a kérdések, útnak indultunk. E kirándulás célja a tájékozódóképesség javítása volt. Út közben túravezetőnk részletesen elmagyarázta, mit kellene megjegyezni az egyes tereptárgyakról. Volt, aki figyelt rá — mások önfeledten csevegtek. Megpróbáltam hasznára lenni az éjszakai versenytúra résztvevőinek: tanácsoltam nekik, hogy mérjék az egyes útszakaszok idejét. Már lefelé jöttünk a dombról, amikor az előttünk vagy ötven méterre haladó gyermekek egyszeriben ordítani kezdtek, és futásnak eredtek. Agyolvasztó meleg volt, és a szám is igencsak kiszáradt már — lelki szemeim előtt egy színültig teli söröskorsó jelent meg, meg egy hangulatos kiskocsma. Beszámoltam a látomásról, mire a körülöttem lévők elnevették magukat. De hamar visszazökkentem a valóság mezejére — főként azon mérges darazsak jóvoltából, amik fészkét felrúgta az előttünk járók egyike. Ritkás hajú fejtetőm és fedetlen karom, de még a lábszáram is tele lett gyorsan növő puklikkal. A kék égbolt csak úgy zsongott a fullánkos nép harcos vitézeitől. Mi is futásnak eredtünk a lejtőn: szedtem a lábam, ahogy csak bírtam. A mögöttünk lévők hatalmas félkört téve követtek bennünket. Mikor újra összegyűlt a csapat, versenyt hirdettünk: ki büszkélkedhet a legtöbb darázscsípéssel? Nem lettem dobogós a nemes versengésben, pedig jóval tíz fölött volt a dudoraim száma. A táborba visszaérve részletesen beszámoltam Kicsinek a balesetről, és mindnyájan izgatottan vártuk az éjszakai verseny rajtját.

Mi Kicsivel az indítás megtisztelő feladatát kaptuk — ehhez kapóra jött a kilóra kapható, németül beszélő karórám. A gyerkőcök önkezűleg regisztrálták magukat a versenylistán. Este tíz óra negyvenkor indult az első bátor kölyök, de később voltak, akik csak kettesével-hármasával mertek nekivágni. Magunkra maradtunk a táborban Kicsivel, mivel a másik négy felnőtt őrposzton ült az útvonal mentén. Már a tücskök sem ciripeltek, a síri csendet csak néha verte fel egy-egy házőrző eb. Peregtek a percek, a félórák. Loholó gyermeklábak neszére kaptuk fel a fejünket Süsüvel. A túrázók többsége kisebb-nagyobb csapatokba verődve érkezett vissza.

— Milyen volt? — tudakoltam tőlük.

A gyerekek igazából nem találták nehéznek a feladatot, és nagyon érdekesnek mondták a holdvilágban fürdő tájat.

— Rém izgis volt az utunk az erdőben: néhol akkora tócsába botlottunk, hogy majd’ belefúltunk!

A verseny győztese egy mokány lány lett: nyolcvanhárom perc alatt tette meg a nyolc kilométert. Annyira szedte a lábát — mesélte nevetve —, hogy nem vett észre egy óriási pocsolyát a földúton. Olyan mély volt a sár, hogy az egyik lábáról lecuppantotta a csukát. Öt percbe is beletelt, mire megtalálta a dagonyába ragadt sportcipőt, és újra felhúzta a lábára. A leglassabb százhárom perc alatt ért be. Éjjel egy órára a legtöbb gyerek és felnőtt visszaért a táborba. De nem mindenki.

Mint reggel megtudtam, az egyik, posztjáról lefelé igyekvő felnőtt — néhány hozzá csapódó gyerek társaságában — elvétette a visszautat. A domb túloldalán lévő faluba ereszkedtek le. Bekopogtak az első, útjukba eső ház ajtaján — és minő véletlen, túravezetőnk neve ismerősen csengett a háziak fülében. Vendégül látták a fáradt túrázókat, és útbaigazították őket — ők pedig hazabandukoltak a hegyen át. Másnap színültig megtelt a falusi kiskocsma: mindegyik bátor lámpást vendégül láttam egy üdítőre.

A szalonnai református templom megtekintése után is túrázásra adtuk a fejünket: irány haza! A tizennégy kilométert turistaút nélkül, az erdő sűrűjében akartuk megtenni — a kusza növényzet azonban háromszor is meghiúsította áttörési kísérletünket. E próbálkozásokkal legalább két órát vesztettünk. Leginkább guggolva, maximum derékban meghajolva lépkedtünk a dzsindzsásban. A levegőtlen rengeteg mélyén a melegtől és a ránk tapadó portól is szenvedtünk. Testünk verítékben úszott — törölgetni hiábavaló lett volna. A meredek domboldalak még jobban megnehezítették dolgunkat. Úgy éreztem, már az is nehezemre esne, ha néha felegyenesedhetnék egy-egy rövidke pihenőre — annyira megszoktam a görnyedt testhelyzetet. Amikor azonban a mindjobban fáradó gyerekek időnként megpihentek, én inkább guggolgattam. Tudtam: ha leülök, elmerevedek.

Kicsi: Bár sok mindenből kimaradtam az első napokban, panaszra még sincs okom. Lacival minden reggel megosztoztunk másfél liter frissen fejt tehéntejen, tehát a napok eleve jól kezdődtek. A gyerekek bőkezűek és jószívűek voltak hozzám — a legféltettebb csemegéjüket is megosztották velem. Aztán persze keményen ledolgoztatták a felszedett kalóriákat: már futhattam is az eldobott laszti után. Szinte elő se fordult, hogy bármelyik gyerek is úgy ment volna el mellettem, hogy meg ne simogasson.

Az udvar egyik szegletében állt egy kisebb házikó: abban volt a konyha. Gyakran benéztem oda is, és a kedves konyhatündér sosem zavart el. A talpamon nyílt sebet a nyelvemmel tisztogattam, és a vágás szép lassan behegedt. Késő délután csak úgy nyüzsgött az udvar a sok játszó gyerektől. Velük múlattam az időt én is. A labdázás közben hopp, eszembe jutott: rég láttam a gazdámat! Hol lehet? Hiába meresztettem a szemem: nem volt az udvaron. Már megint ellógott valahová! Nem úgy van az, Laci, hogy se szó, se beszéd, csak úgy olajra lépsz! Úgy döntöttem, hogy felkutatom. A szálláshely összes szobájába bedugtam az orromat, de sehol sem éreztem a szagát. Még a mosdóba és az illemhelyre is benéztem — mindhiába.

Aha! — jutott eszembe hirtelen. Hát a kocsmában! Magabiztos léptekkel indultam a kapu felé, és az utcán jobbra fordultam. Nem kellett sietni: biztosra mentem. A kocsmaajtó nyitva állt. Felléptem a két fokon, és mit látok? Gazdám kedélyesen beszélget az asztal körül ülőkkel, közben pedig nagyokat húz a keze ügyében lévő üvegből. Szóval így vagyunk, gazdikám! Ekkor észrevett a társaság egyik tagja.

— Mit gondolsz, Laci, ki van az ajtóban?

Félmeztelenül ücsörgő gazdám szellemi képességeinek fejlesztése végett újra belekortyolt az üvegbe, majd az ajtó felé fordult és odaszólt nekem:

— Gyere ide, Süsüke!

Páratlan lehetőség kapujában álltunk Kicsivel, amikor megérkeztünk a Baradla-barlang bejáratához. Itt (Aggtelek és Jósvafő között) húzódik a mélyben Magyarország leghosszabb föld alatti útvonala: hatezer-ötszáz méter. A látó emberek számára némi nehézség, hogy hatvan százaléka kivilágítatlan. Túravezetőnk elmondta, hogy száraz, agyagos talajra számíthatunk — és hogy tudomása szerint eddig még barlangi mentőkutya sem járt lent.

Húszan vágtunk a túrának. A barlangban tízfokos hőmérséklet fogadott; a levegő páratartalma száz százalék. Lépcsők sora vezetett a föld gyomrába.

Kicsi: Ha az emberekhez hasonlóan tudnék izzadni, patakokban folyt volna rólam a víz a bejárat előtt. Amikor viszont beléptem, megcsapott a kaverna hideg lehelete. Addig még nem fordult elő velem nyáron, hogy hálát rebegtem volna a magasságos szent természetnek, amiért bunda fedi a testemet.

Mi, vakvezető kutyák nem lepődünk meg semmin sem (kivéve, ha nekünk tart koplalónapot a gazdánk), de amikor rápillantottam a végeláthatatlan és fölöttébb egyenetlen állapotú lépcsősorra, bizony elhűlt bennem a vér. Ráadásul még síkos is volt: szegény Laci, még csak nem is sejti, hogy mire vállalkozik! Én mentem volna gyorsabban is, de egyre csak azt hallottam: Hová sietsz Süsüke, talán randid van? A lépcsőfordulókat is elég trehányul alakították ki. Néha felpislantottam gazdámra, aki — minő újdonság! — úgy ment a lépcsőn, hogy végig kapaszkodott a korlátba. Éreztem én, hogy kolosszális buli előtt állunk, és ez felpezsdítette a hűlőfélben lévő véremet.

Bizony, így volt. Az egyenetlen és csúszós lépcsők, a váratlan és kiismerhetetlen fordulók óvatosságra késztettek. Tízéves sportcipő volt rajtam — a talpa sima, mint a márvány. A lépcsők tocsogtak a lecsapódott párától és a mennyezetről csöpögő víztől. A hideg vaskorlát szintén vizes volt, de muszáj volt belékapaszkodnom. Minden lépésre figyelnem kellett: most valóban nem vehettem félvállról a közlekedést! Egyszer csak elmaradtak a girbegurba fokok, és hamarosan leértünk a koncertterembe, ahol Vangelis zenéje szólt, majd a Bánk bánból hallottunk egy részletet.

A terem akusztikája csapnivaló — ezt mindannyian észrevettük. Valamivel később a csónakázótó mellett cövekeltünk le. A hetvenes évektől már alkalmatlan a nevében jelzett funkcióra: szinte teljesen feliszapolódott. Nyolcszáz méter már a hátunk mögött volt, amikor hallottam az előttem haladóktól, hogy elérkeztünk a kivilágítatlan szakaszhoz. Na, végre! — gondoltam kajánul.

Néhány gyermeksikoly harsant — azt hittem, a megváltozott fényviszonyok miatt. Nos, nem. Alig léptem be a betonjárdáról a sötétség romantikus birodalmába, máris belém nyilallt a kétségbeejtő felismerés: az agyagos talajt víz borítja (esős volt a tavasz, meg a nyár nagy része is)! Mit jelentett ez a gyakorlatban? Lépni szinte lehetetlen volt rajta, mert a vízszintes talajon még állva is csúszott a lábam! Jogos a kérdés: miért csúszik a vízszintes talajon álló ember lába? Máig sem tudom. Úgy a tizedik méter után tudatosult bennem: Te jó ég! Még négy kilométert kell megtenni ilyen lehetetlen feltételek mellett! Kutyás pályafutásom három éve alatt egyszer sem éreztem magam ilyen pácban. — Egyszer mindennek el kell jönnie — adtam meg magam a sorsnak.

Lépteim alig nyúlfarknyiak voltak. Kicsi azonnal megérezte bizonytalanságomat, és szorosan mellém húzódott. Az ő talpai nem csúsztak a felázott agyagon, ezért folyamatosan haladt volna — nekem azonban nem ment. Egyik kezemben a kutyahám, a másikban a fehér bot volt. Léptem egyet, és valamelyik lábam biztosan kicsúszott valamerre. Azt pedig, hogy merre is siklik, azt csak a lelépés pillanatában tudhattam meg. Mindkét kezem foglalt volt, ezért az egyensúlyvesztést csak körülményesen tudtam korrigálni. Alig töltöttünk pár percnél többet a barlangban, és olyan melegem lett a feszültségtől, mintha hegyet másztam volna a háromrétegű göncben.

Süsü a maga módján reagált tétova mozdulataimra. Minden idegszála megfeszült, farka izgett-mozgott. Hamarosan segítséget kértem a többiektől. Szükségem volt a látásra, hogy a környezet minden apró részletével tisztában legyek. Két nagykamasz fiú segített ki. Az egyik a pótszem, előttem haladt, a másikuk utánunk. Így kevésbé fellazult talajra léphettem, és az valamelyest segítette a haladásomat, de lényegében minden maradt a régiben. Abban viszont lényegi áttörést hozott a két srác segítsége, hogy időben szóltak, ha belógó sziklához közeledtünk, vagy amikor össze kellett húznom magam, hogy be ne verjem a fejem a mennyezetbe. Ezeket az akadályokat Süsü a majdnem vaksötét miatt nem tudta volna jelezni.

Kicsi: Annyira kell figyelnem, hogy most inkább el se mesélem, miként tanítottak meg a magas akadályok figyelésére és jelzésére. Ígérem, a következő adandó alkalommal beszámolok róla! Az a bizonyos vaksötét pedig amolyan fából vaskarika volt. Az egészen biztos, hogy ablaka nem volt az üregnek, így a sötétség tényleg teljes lett volna, ha nincs az a sok zseblámpa. A fénypászták után haladva könnyen tudtam volna követni a gyerekeket — de hát Lacinak segítőkre volt szüksége. Az előttünk lévő fiú rák módjára, háttal előre haladt, így kutatta lámpájával a gazdám számára az optimális lépéshelyeket. A pásztázó fénycsóva gyakran szembekapott, úgyhogy a sötét barlangban leginkább a fény vakított el.

Nagy célt tűztem magam elé: azt, hogy esés nélkül megyek végig a barlangon. Még konokabbul szálltam szembe a csuszamlós kihívással. Bár fájt a szívem, hogy nem kapaszkodhatom a sziklafal egyenetlenségeibe, mint a többiek, de legyintettem rá: csak azért sem fogok eltanyázni. Kicsi olykor-olykor megfeledkezett a korcsolyapálya minőségű talajról. Könnyű neki — gondoltam —, négy lába van. Ez a stabilitás azért nekem is jól jött. Ha jobbra billentem, automatikusan felrántottam a bal kezemet, és a hámba fogott Süsü súlya stabilizálta helyzetemet. A két fiú időközben tökéletesen megtanulta, hogyan irányítson minket. Néha csak centimétereket haladtunk. Máskor, ha kicsúszott alólam valamelyik lábam, sajátos fél spárgát mutattam be a többieknek. Megesett az is, hogy a két lábam kétfelé akart kicsúszni.

— Vigyázz! — kiáltott váratlanul a mögöttem haladók egyike. Összerezzentem. Jobboldalt sziklafal volt mellettem, és csak a bal lábam csúszott ki. Nem értettem, miért a vészjelzés.

— Mire vigyázzak? — kérdeztem, miután újra magam alatt tudhattam mindkét lábamat. Kiderült, hogy a kicsúszott bal lábamtól alig húsz centire volt a Styx medre, amiben egy méter mély és alig kilencfokos víz hömpölygött. A hír úgy hatott rám, mint a mesebeli farkasra a forró víz.

— Mióta haladunk a folyó mentén? — tudakoltam.

— Már vagy fél órája szegődött mellénk, és hol bal, hol meg jobb oldalról szegélyezi az utunkat.

Most meg elhűlt bennem a vér. Ha akkor csúsznék el, mikor a jobb lábamtól fél méterre van a folyó, senki és semmi sem menthetne meg a belepottyanástól. Az még hagyján, hogy úszom egyet a kristálytiszta vízben, de a legrémesebb az volna, hogy nem bírnék kimászni. Nem tudnék mibe és kibe kapaszkodni, mert a parton lévőknek sincs mibe megfogódzniuk. A bal oldali variáns pedig még ennél is rosszabb lenne. Akkor ugyanis Kicsi repülne a vízbe, és — akár tetszik, akár nem — maga után rántana engem is. Többé-kevésbé ugyanaz lenne a helyzet, mert hát őkelmét még csak partra tenném valahogy, de én ugyanúgy pácban maradnék. Arról pedig elképzelésem se lehet, hogy vajon meddig süppedne a lábam a folyóágy iszapjába! Ezek a rémült gondolatok cikáztak agyamban, amint szembesültem a kérlelhetetlen valósággal. Innentől már ezerszázalékos koncentrálásra volt szükségem. Kicsi hihetetlenül rátermetten vezetett. Többször keresztbe állt előttem, hogy valamilyen nehézségre figyelmeztessen. Legalább ötven hidacskán keltünk át — ezeket szakszerűen jelezte, mint ahogy a szintkülönbségeket is. Az emberekhez képest stabilan és frissen mozgott. Egyszer, amikor a bal lábam teljesen kicsúszott, és mindkét hátsó lábát kirúgtam, a másodperc töredéke alatt maga alá kapta őket. Stabilan megállt mellettem, és felálláskor már nyugodtan támaszkodhattam a farára, mert a lábai egy millimétert sem rogytak be. Nyugodtan mondhatom: kutya nehéz munkát végzett!

Több alkalommal is megálltunk, hogy szusszanjunk egy kicsit — Ubul ilyenkor érdekességeket mesélt a barlang kialakulásáról és történetéről. Egy ilyen pihenőn fontos információhoz jutottam: Kicsi, ahogy megállt, lehunyta a szemét — ennyire elfáradt az állandó összpontosítástól. És hol volt még a vége!

A csúszós talaj mindenkinek megnehezítette a dolgát. Hol előttem, hol mögöttem kiáltott fel valaki kétségbeesetten — aztán, hangos derültség közepette feltápászkodott. A gyerekek élvezték az izgalmas és veszélyes utat — a felnőttekről ezt már kevésbé merném állítani.

Az egyik kisfiú lemaradt Ubullal — nem véletlenül. Továbbmentünk a megbeszélt helyig, aztán vártunk-vártunk, de a hátramaradtak csak nem akartak megérkezni. Végül három fiú visszaindult értük. Mi történt? A kisfiú zseblámpájában rohamos gyorsasággal lemerült az elem, a túravezetőnknél viszont eleve nem volt lámpa — rég kölcsönadta azt valamelyik gyereknek. Ahogy az elemből kifogyott a szufla, mindketten a sötétség foglyai lettek. Leültek egy sziklára, hogy eltöprengjenek az élet sokszínűségén. Érdekes felismerésekre juthattak ez alatt a húsz perc alatt. Amikor megérkeztek, a tízéves kisfiú odajött hozzám:

— Laci, most már tudom, hogy milyen rossz azoknak, akik nem látnak!

Beleképzeltem magam a kölyök helyébe: hát, igen… és megpaskoltam a hátát:

— Annyira azért nem rossz, mint neked volt az imént!

Epekedve vártam, hogy túl legyünk a dagonyán. Hatalmas megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy vége a sárdagasztásnak. Négy óra alatt tettük meg a kivilágítatlan rész négy kilométerét: azt hiszem, ez magáért beszél. Az újabb kivilágított szakaszon ismét betonjárdán haladtunk (az is fenemód csúszott). Apránként csökkent bennem a forróság.

Gyorsasági szakasznak neveztem el az új útszakaszt. A közelemben lévők jót nevettek, de az előttem haladó hamar megérezte sarkán a cipőm taposását. Megálltunk egy magasba vezető oldallépcső mellett. A többiek fölmentek rajta, hogy megnézzék a barlang legnagyobb cseppkövét: tizennyolc méter magas, hat méter az átmérője, és Csillagvizsgáló névre keresztelték. A hátralévő úton is akadt még méteres magasságú átjáró, fél méter széles rés — meg pár száz lépcsőfok is —, de ez már csak afféle levezetés volt a túlzás nélkül pokolinak mondható középső rész után. Végtelenül örültem, amikor öt és fél óra gyaloglás után kiértünk a napvilágra. Szellemileg teljesen lestrapálva roskadtam le a padra.

Kicsi: Engem is megviselt a valóban nem mindennapi út. Ráadásul a hűs barlangi levegő után megcsapott az augusztus eleji kánikula, és én bizony nem húzhattam le magamról a ruhámat, mint a többiek. Kerestem egy árnyékos helyet, és leheveredtem a fűbe.

Rövid pihenő után továbbindultunk. Még két kilométer megtétele várt ránk, amit tempós iramban kezdtünk elfogyasztani — ám lépteink ritmusát sok-sok lépcső akasztotta meg, ezért idővel szabadjára engedtem Süsüt, és egy kétlábú mellé soroltam be. Kicsi annyira elfáradt a barlangban, hogy midőn meglátott egy másik kutyát, vad ugatással lerohanta. Leértünk egy falusi kisvendéglőhöz. A gyerekek és Süsü fagylaltot nyaltak, az én belső egyensúlyom helyreállítását egy korsó hűs komlóital segítette.

A napernyő oltalma alatt átgondoltam a történteket. Az világos, hogy csak vakvezető kutyával nem lehet végigmenni a barlangon. Ennyire csapadékos időszak után már biztosan nem mennék le többé a kivilágítatlan szakaszba, de száraz talajon szívesen kipróbálnám magunkat még egyszer.

Magával ragadó bohémságukkal a tábor fiatal lakói vettek rá, hogy negyvenedik életévemhez közeledve kipróbáljam, vissza tudok-e gyerekesedni. Valamelyikük épületesen laza agyából kipattant az isteni szikra: ketten-hárman kitalálnak valami bolondságot, és azt a soron következőnek végre kell hajtania. Mik voltak a feladatok? Be kellett ülni az udvaron álló, viharvert kádba, és fürödni kellett benne, azt kiáltozva, hogy micsoda remek érzés a szabad ég alatt tisztálkodni! Be kellett csöngetni valamelyik házba, és az ott lakótól meg kellett kérdezni, hogy mi volt náluk ebédre. Egyiküknek néhány cső kukoricát kellett hoznia a közeli táblából. A kiötlő csapat tisztes távolból, de harsányan vihogva követte a feladat végrehajtóját. Imigyen igen jól elszórakoztatták egymást, de kifogyóban volt az ötlettár, és hozzám fordultak okosságért. Semmiképp sem akartam csalódást okozni a felajzott lurkóknak, ezért előálltam néhány, őrültnek tűnő ötlettel — ők meg éhenkórászok módján ráharaptak. El is hívtak magukkal, nehogy kimaradjak a jóból. Nagyokat derültem a bohóckodáson, mire föl —elvégre nem ingyencirkusz az övék — ezért odalépett mellém egy kamaszlány:

— Neked pedig, Laci, ki kell menned a falu főutcájára! Ott levetkőzöl egy szál nadrágra, és közben azt kell kiáltoznod, hogy milyen jó ebben a hűs szobában!

Megvakartam félig tar kobakomat. Ám hiába, kaparászhattam volna akár hajnalig is, nem volt mese: a feladatot végre kell hajtani! Bementem a szobámba, és amit csak tudtam, azt mind magamra öltöttem. Vinnyogva röhincsélő gyermekek álltak díszsorfalat a főútig. Szép sorjában húztam le magamról a göncöket, és hanyag eleganciával dobáltam szét azokat magam körül. Ha közben a megkívántnál halkabban dicsértem nyitott tetőzetű szobám hűvösét, máris noszogatni kezdtek. Az utolsó zoknit is lehajítottam lábamról: már csak a rövidnadrág volt rajtam.

— No, ennyi elég?

— Igen, igen! — harsogták. Összeszedték szétdobált cuccaimat, és közben megjegyezték: — Nem hittük volna, hogy megteszed!

Nem úgy van ám az, kiskomáim, hogy ki lehet lógni a sorból! Az ingyen sztriptíz közben kiötlöttem egy új feladatot.

— Ki a soron következő?

A nagykamasz Dóri jött — egyébként kiváló vízilabdázó.

— A feladat a következő — kezdtem bele. — Itt, az utca közepén négykézlábra állsz. Rád csatoljuk Kicsi hámját, a nyakadra pedig rákapcsoljuk a nyakörvét, pergőstől. Mivel remek vakvezető kutya leszel, kerítünk melléd egy szép szál legényt, akinek bekötjük a szemét, de jószívűségünk jeléül egy fehér botot adunk a kezébe. Aztán irány a falu központja!

Hatalmas ujjongás tört ki. Dóri remek lány volt, mert tizenöt évesen nem ódzkodott a rá mért penitenciától. Fiú is akadt mellé, és már öltöztették is a csinos “Dorkát”. A vidám menetből bárkinek is vétek lett volna kimaradnia. Még az újdonsült vakvezető kutya is végigvihogta első útját, és csak úgy, merő heccből megugatta az arra járó falusiakat. A fehér botos legény is kitett magáért: botjával néhányszor rásózott az elkalandozó figyelmű kutyára. A sajátos párocska útja a kocsmánál fejeződött be, én viszont cserébe újabb feladatot kaptam a gyerekektől. Az egyik kölyökkel bementem az ivóba, és megkérdeztem a kocsmáros legénytől, hogy hány óra van. Amikor megmondta, meg kellett nyomnom a beszélő karórám hang gombját, hogy ellenőrizzem, jól mondta-e. Ezalatt egy vagonra való gyerek kukucskált befelé, és jót derültek rajtam.

Sűrű vállveregetés volt a jutalmam. A kölcsönkenyér azonban visszajár!

— Két bátor kölyök szükségeltetik a következő feladathoz! — harsogtam.

— Mi az, mi az? — tudakolták izgatottan.

Kerítettem egy üveg sört, és úgy nyitottam ki, hogy a kupakja sértetlen maradjon.

— Töltsétek tele vízzel az üveget, és hozzátok ide! — A kupakot rápasszítottam az üveg szájára.

— Ezzel a fincsi söröcskével bementek a kocsmába. Az asztal körül ülőkhöz léptek, és megszólítjátok őket: aki helyesen felel a találós kérdésre, megkapja ezt az üveg sört.

— Hűha! — remegtek be az addig indulásra kész gyermeklábak. — Ez nagyon cikis! — próbáltak kihátrálni.

— Mi az, gyerekek, tán beállt a majré? — röffentem rájuk.

Ketten a tucatból végül is vállalkoztak a nagy tettre. Zizegve bár, de bementek a söntésbe. Jól hallhatóan előadták mondandójukat, és a leggyorsabb válaszadó igencsak megörült, amikor a tenyerébe nyomták az üveget. A két kölyök — ahogy megszabadult az enyhén szólva is minőséghibás ajándéktól — a szélvész gyorsaságával rohant szálláshelyünk felé.

A huszonöt kilométeres túra, aminek során hétszáz méter szintkülönbséget is le kellett küzdeni, úgyszintén erőt próbáló kihívásnak ígérkezett — és az is lett. Megebédeltünk az egykori iskola udvarán, ahol harminckét fok volt árnyékban. Különbusszal utaztunk a Ménes-völgyig, hogy onnan indulva másszuk meg a négyszázhatvanegy méter magasan fekvő Szádvárat. A kőhalom nem egykönnyen adta meg magát. A hegyoldal meredekét eleinte még bírta a lábunk, de a csúcs alatti, harmincfokos emelkedő négykézlábra kényszerített minket. Nehezítette a mászást, hogy lábunk és kezünk is négy-öt centi mélyen süppedt a porhanyós földbe. Milyen volt mindez a gyakorlatban? Körülbelül húsz perc sétával érkeztünk meg az autóbusztól a hegy illatozó lábához. A gyerekek rémült hangon kérdezték meg Ubultól: oda akarunk felmászni? Én — mivel nem láthattam a kijelölt célt — rá se bagóztam a kölykök rémüldözésére. Lekanyarodtunk az erdei útról, és szembeálltunk a hegyoldallal. A kaptató nem volt túl meredek, ezért a bevált módon, viszonylag könnyen lépkedtem felfelé. A talpam alatt egyszer csak megbokrosodott az emelkedő, és már képtelen voltam függőleges testhelyzetben továbbhaladni. A hátam mögött, komótosan lépkedő Ubul túravezetőnk pedig elkurjantotta magát: innentől érdemes négykézláb folytatni! Más lehetőség nem lévén, beadtam a derekamat. Keserűen ismertem fel, hogy a laza talaj igencsak csúszik. Markolni sem volt mit. Nem akartam összepiszkolni magam, ezért próbáltam csak a talpammal és a tenyeremmel a földhöz tapadni. Hogyan is néznék ki maszatos térdekkel? Tíz-tizenöt méter kapaszkodás után meg kellett állnom, mert iszonyatos légszomj kapott el. Kilihegtem magam, majd uccu neki, kipörögtek a lábaim, és mégannyit haladtam előre.

A hegyoldal hasonlóan a többieket is megizzasztotta. Elfúló beszélgetésükből kiválóan képet kaptam irányukról és sebességükről is: tartottam velük a lépést. Hamarosan még jobban meggyűlt a bajom a meredekkel: a lábam lépten-nyomon kicsúszott alólam. Nem volt miről elrugaszkodni. A százfelé figyelő túravezető látta kétségbeejtő helyzetemet, és a segítségemre sietett. Lábát keresztbe tette az enyém mögött, és megtámasztott. Így araszolgattam fölfelé.

— Ennek a fele se tréfa! — gondoltam mászás közben, és már nem tudtam eldönteni, hol is volt nehezebb: a Baradlában, vagy most?

— Haladj kissé srégen, akkor majd megkapaszkodhatsz egy kisebb bokorban — ajánlotta Ubul.

A jókor dobott mentőöv életet menthet, a jókor elhangzó tanács pedig némi ellazulásra adhat időt: megfogadtam a javaslatot. Zihálva haladtam előre, és valóban: matató kezem ágakra talált. Megmarkoltam a növény tövét, de úgy jártam vele, mint a legény, aki virágcsokorral várja a kedvesét, de az nem jön el a randevúra: gyökerestől és földlabdástól a kezemben maradt az egész. Vajon melyik lánynak adhatnám? Egy sem volt fellelhető a közelben, így hát magam mögé hajítottam a bokrot. Közben jókat mulattam, mert a mászó csapat tagjai ékes szavakkal kommentálták a helyzetüket, és áldották a mi kedves túravezetőnket — ő pedig jókat derült a neki címzett üzeneteken.

Jajdulás és kiáltás hangzott fel előttem. Az egyik fiú lába kicsúszott alóla, ő maga pedig hason csúszva indult a hegy lába felé. Senki sem tudott segítségére sietni. A felfelé haladók csak nézték, hogyan marad el mögöttük a rémült gyerek. Kezét-lábát szétdobta, hogy minél nagyobb felülettel tapadjon a szeretett anyaföldhöz. Vagy ötven méteren keresztül csúszott vissza, majd rendezte sorait, és újra nekivágott a csúcs ostromának. Neki ötven méterrel volt magasabban a hegytető, mint nekünk. Többször is érdeklődtem a közelemben kaptató Ubultól, hogy mennyi még az annyi?

— Óh, már csak húsz méter van hátra — mondta mindannyiszor. Előbb-utóbb csak leesett a tantusz: ebből a pacákból amíg élek, se szedem ki, hogy mennyi van vissza.

Némi kárpótlásként nagy örömmel konstatáltam, hogy néhány társamat meg tudtam előzni. Körülbelül egy ötvenemeletes ház tetejének magasságába kellett felkapaszkodnunk — úgy százötven méter szintet. Boldogan figyeltem fel a célba értek biztatására: már valóban csak húsz méter van hátra! Gyerünk, Laci, gyerünk! Csak felértem valahogy magam is. A fenekemre huppantam, és szólni sem bírtam a kimerültségtől. Csendesen hallgattam a még kapaszkodókat.

Végre vízszintes talaj kerül a lábam alá, és kényelmesen haladhatok tovább — örvendeztem, ám az öröm hamarosan ürömbe vegyült. Amikor talpra kecmeregtünk, rögvest kiderült, hogy a várfal tövében mindössze ötven centi széles a járható szakasz, és jobboldalt azonnal egy meredek lejtő kezdődik. Tulajdonképpen mindkét oldalról ki volt centizve az utam. Tíz percig haladtunk így, aztán, amikor kiszélesedett, pár percre újra megálltunk. Néhány, erőtől duzzadó fiú felkapaszkodott a fejünk fölé magasodó rom tetejére: csak akkor figyeltünk fel rájuk, amikor hatalmas kövek zúdultak felénk a magasból. No, amit ezért kaptak tőlünk, azt nem tették zsebre!

— Indulás tovább! — harsant Ubul. Átértünk a romvár másik oldalára, és csodálatos panoráma tárult a fénycentrikus kirándulók szeme elé.

Rajtam kívül mindenki eltátotta a száját. Jóllaktak a szemek: gyerünk tovább! A lejövetelhez meg kellett keresni az egyetlen járható utat: ez egy egyszemélyes ösvény volt. A meredek, göröngyös csapást csalán és tüskés bokrok szegélyezték. Lejutottunk a hegyről: összesen két kilométert tettünk meg, és két óra kellett hozzá. Hátra volt még huszonhárom kilométer.

A bemelegítésnek szánt, első szakasznál lényegesen könnyebben járható út került a talpunk alá. Néha megdézsmáltunk egy-egy gyümölcsfát vagy ínyencséget termő bokrot — fizetni nem kellett. Lazsálásra azonban nem maradt idő: a túravezetőnk kimondottan erős tempót diktált. Szedtem a virgácsaimat, és eszembe jutott: húsz évvel azelőtt, amikor egy haverommal a Pilis turistaútjait jártuk, többször is lemértük, hogy hányat lépünk egy perc alatt. Érdemes tudni: az idegenlégióban az erőltetett menet — igaz, felpakolt hátimotyóval — percenként százhúsz lépés. A haverommal száztizenhatig jutottunk — hátizsák nélkül. Megkértem a mellettem haladó, már jól ismert segítőmet, hogy stopperolja le a hatvan másodpercet — én meg számolom a lépteimet. Elámultam: száztizennyolcat léptem egy perc alatt. Ez figyelemre méltó még úgy is, hogy közben egy kéz fogta a kezemet.

Kicsi nem jöhetett velünk: még nem gyógyult be a talpa. Ám nem csak ő hiányzott a létszámból: néhány gyerek fizikai állapota nem volt megfelelő. Hosszas, síkvidéki vágta után útvonal-rövidítésre szánta el magát túravezetőnk. Ki sem tette az indexet, csak élesen jobbra kanyarodott. Alig haladtunk tovább a járt út helyett a járatlanon, máris egy hatalmas állóvíz akasztotta meg a lépteinket.

— Hát ez meg hogyan került ide? — cibálta szakállát és hosszú haját Ubul. — Na ja! — ötlött az eszébe. — Sok eső esett az idén! Márpedig átvágunk ezen a nyavalyás pocsolyán!

Afféle zászlóshajó módjára indult előre. Amíg volt értelme a kerülésnek, kerültünk — aztán jöhetett az átkelés. Kisebb zsombékokra és gallyakra léphettünk a tó méretűvé összeállt vízen. Én nem láthattam ezeket a talpalatnyi szigetecskéket, ám valahogy mégiscsak rájuk kellett lépnem. Egy hosszabb botot kértem a gyerekektől. Kezembe nyomtak egy fütyköst, és arra mutattam vele, amerre a száraz talajt ígérték a többiek. Bal kezemet előrenyújtottam — azt megfogta valaki, én meg jobb lábbal ráléptem az éppen negyvenhármas méretű zsombékra, és így tovább. Addig-addig haladtam előre, amíg el nem fogytak a lépések. Ugorhattam volna, de tudtam, hogy az szinte biztosan a vízbe sikerül. Társaim kerítettek egy vastag korhadékot, és azt döntötték elém. Igaz, hogy vastag és viszonylag széles volt, de gömbölyű is! Csak keresztben állhattam rá — máskülönben beleborultam volna a sáros vízbe.

Nem taglalom tovább az átkelés homlokizzasztó, agygörcsnövelő perceit: sikeresen szárazföldet értem. Megkönnyebbülten haladtunk tovább az erdőszélen egészen addig, amíg ki nem derült: zsákutcába rohantunk.

— Kedves gyermekeim, nincs más lehetőség: vissza kell fordulni — mondta Ubul csüggedten. Imát kezdtem mormolni, alig hallhatóan.

Berobogtunk egy faluba. Az utcák kihaltak, mintha senki se lakna ott. Az első, artézi kút láttán örömujjongás tört ki. Úgy rohantuk meg a vízlelő helyet, ahogy a törökök egykor az egri várat. Kiszáradt szájak, poros és izzadt testek: csak folyt és folyt a hideg víz a kútból — a hidroglóbusz pedig vészes apadásnak indult. Tény és való: iszonyatosan meleg volt. Egy fikarcnyi felhő sem takarta a kék eget, szélnek hírét sem lehetett hallani. A völgyekben megült a sivatagi forróság. Már csak azért is érdemes volt szaporán lépkedni, mert úgy legalább valamicske menethuzatot indukáltunk magunknak.

Elmélázásra most sem maradt idő: nini, egy ház portáján voltunk már. Mit kerestünk ott? Hát a kert végében nyíló kaput, hogy azon át egy irtózatosan meredek hegy lábához jussunk.

— Jaj, Ubul! — jajdult fel mindenki. — Ugye, ezt nem gondolod komolyan?!

Komolyan gondolta. Az embernyúzó hegymászásért némileg kárpótolt, hogy lihegni hallhattuk a túravezetőnket.

— Mi az, nem bírod a kiképzést? — szuszogták felé a gyerekek.

Alig álltunk a lábunkon, mire felértünk a hegytetőre. Abban a boldog tudatban folytattuk utunkat, hogy hazáig nem lesz több meredek kapaszkodó. Fennsíkon haladtunk: árnyék egy szál se.

A traktor kerékvágása vagy a mező könnyen járható szakasznak tűnhet, ám vakügyi szempontból mégsem az. Az akár csak húsz centi mély gödröt vagy az ugyanilyen magas buckát a magamfajta turista csak akkor érzékeli, amikor földet ér a talpa — a két láb egyenetlenségét viszont azonnal korrigálni kell. Mi van akkor, ha két ököl nagyságú kőre lép a vaksi? A lépés pillanatában el kell döntenie, hogy milyen irányba csúsztassa le a lábát — mindez megfeszített agymunkát és rugalmas lábakat igényel.

Másodpercenként kettőt léptem társammal, mégis a menetoszlop végén kullogtunk. Vajon mennyit léphettek percenként azok a gyerekek, akik jóval előttünk haladtak? Persze az is lehet, hogy ők időnként futottak is. Maximális gyorsasággal haladtam: sebesebben akkor sem tudtam volna menni, ha látok — a földút egyenetlensége alig zavart. Hogy miért? Nem a véletlen műve volt ez. Kicsivel gyakran utazunk a metrón. A kocsiban a nem nyíló ajtóhoz megyünk, hátat fordítunk neki, és megállunk előtte — én úgy, hogy semminek se dőljek neki, és ne is kapaszkodjam; Kicsi persze azonnal hasra vágja magát. Ha gyorsít vagy fékez a szerelvény, gyorsan áthelyezem a súlypontomat, hogy föl ne boruljak. Nemegyszer megtörtént, hogy egy hirtelen fékezésnél a mellettem álló utas nekem esett, de még őt is meg tudtam tartani — a nekem zuhanó, billenős emberfajta ilyenkor persze szégyenkezve kér tőlem elnézést. — Ugyan már! Mással is előfordul ilyen apróság! — szoktam felelni. Tehát nem kivagyiságból utazom kapaszkodás nélkül a metrón, hanem edzés gyanánt.

Egyszer — mint rendesen — az Árpád hídi megállóban száltunk fel.

— Üljön le, fiatalember! — lépett hozzám az egyik utas.

— Áh, köszönöm, de nem utazom sokáig, csak Kőbánya-Kispestig.

— De hát az a végállomás! — ütközött meg a segítőkész illető.

— Az lehet, de csak huszonöt perc az út, az meg nem sok! Nem szabad elkényelmesednem, mert azzal magamnak ártanék, mégpedig nagyon!

Megkérdezhetnék: mi jó van abban, hogy járt — de legfőként járatlan — utakon járok, vagyis inkább száguldok a terepen? Ezzel bizonyítom magamnak, hogy képes vagyok rá!

Már erősen hanyatlott a nap. Szilvát legeltünk egy gazdagon termő fasorról — alig két kilométerünk volt hátra. Úgy döntöttem, nem rohanok tovább: kényelmes tempóban, szilvát majszolgatva baktattunk Szőlősardó felé. Besötétedett, mire a táborba értünk. A hűlő levegőnek és az utolsó kilométereken visszafogott tempónak köszönhető, hogy viszonylag frissen értem haza.

Ubulnak az a hitvallása, hogy a gyerekeket ki kell fárasztani, de ez persze most sem sikerült neki. De legalább átmeneti sikerei vannak: aznap még meg kellett masszíroznom két gyereket, további hét jelentkezőt pedig másnapra jegyeztem elő. Áldották is a gyúró kezemet a kölykök — ők tudják, hogy miért. Rövid megállásokkal, öt óra alatt vágtáztuk végig az utolsó huszonhárom kilométert.

Kicsi: Mátyás királynak sem volt olyan jó dolga, mint nekünk, táborlakóknak. Naponta háromszor kaptunk Annus néni ízletes főztjéből. A repeta ismert szó volt errefelé, ezért akár degeszre is tömhettük a gyomrunkat. Szinte szégyellem bevallani, de volt rá példa, hogy otthagytam a húst, amit a gyerekek elém tettek. És — minő romantika! — autók dudálása helyett tehenek bőgése és kecskék mekegése tette még hangulatosabbá a vacsorát.

Aki az összes túrán részt vett, az száztíz kilométert gyalogolt, és közben háromezer méter szintkülönbséget kellett leküzdenie. Én körülbelül hetven kilométernyit mentem. Nagyon gyorsan fogytak az utolsó napok, és szedelődzködésnél éreztem, hogy Kicsi is szomorúan lát hozzá a teniszlabda megkereséséhez. Feledhetetlen élményekkel tértünk haza.

Mi születhet meg az első könyv és a túratábor frigyéből? Az Életbajnokok című kötet! Amúgy is szerettem volna írni az érzékszervi, mozgásszervi, mentálisan sérült és a szervtranszplantált emberekről. Már csak az őket összefogó vezérszálat kellett megtalálnom, és ebben segített Szőlősardó. Mi az a tevékenység, amire a legkevésbé tartaná alkalmasnak őket az átlagember? Hát a sportra, és az egyéb, kiemelkedő emberi teljesítmények! — legalábbis én így gondoltam. Az első könyvemet is ősszel kezdtem: így tettem most is.

Elsőnek a látássérült sportolók nyomába eredtünk Kicsivel. A kiválasztás fontos szempontjának tartottam, hogy még fényt se lássanak.

— Mit sportolhatnak? — kérdezné az ember — Hiszen még az orruk tövéig sem látnak!

Sorolom: sakk, teke, atlétika, ötpróba, súlyemelés, tandem, csörgőlabda, úszás — és ezzel még korántsem teljes a sor. Engem leginkább a sakkozók képesztenek el. A szabályokat csak minimálisan tágítják ki számukra (a látássérült lépése csak akkor válik visszavonhatatlanná, ha kezével elengedi a figurát). Az átláthatatlant kell átlátni képzeletükkel és memóriájukkal — mégpedig tökéletesen, ha győzni akarnak. És akarnak — máskülönben nem ülnének le játszani! De kiváló példa az atlétika számos ága is: futás, gerelyhajítás, távolugrás, súlylökés… Megannyi érdekes kérdés: Hogyan tudja körbefutni a pályát az, aki nem lát? Halkan jegyzem meg: a világ legjobb százméteres síkfutó időeredménye 11 másodperc alatt van — a nem látóknál. Négyszáz méteren sem sokkal maradnak el a látók eredményeitől. Éppolyan keveset tudtam a sorstársaim által űzött sportokról, mint rajtuk kívül bárki más: lassan állt össze bennem egységes egésszé a sok információ.

A több évtizedes, kitartó edzésmunka és versenyek nemcsak fizikai, de szellemi frissességet is adnak. Barátokká kovácsolják össze a korábban többnyire magányos fehérbotosokat: ha valamelyiküknek elkél a segítség, máris tettre kész kezek nyúlnak felé. Tán megmosolyognak, ha azt mondom: jó néhányuk világlátott ember! A cipőtalppal remekül érezhető például a luxushotel bokáig süppedő perzsaszőnyege, csak-csak utalnak valamire a szaglóhámot csiklandó illatok is, a kifinomult hallás szerepére pedig kár is lenne szót vesztegetnünk. És mindig akadt körülöttük olyan kísérő, aki lát. Nem egy látássérült sportolónak kerekes székes csapattársa mesélte el, hogy mennyire látványos a világjáték nyitóünnepsége.

Nemcsak a sportban születnek kiemelkedő teljesítmények: ki gondolná, hogy egy ember látás nélkül is gazdagon termő veteményeskertet és gyümölcsöst alakíthat ki, azt szakszerűen művelheti, és kifogástalanul betakaríthatja a termést?!

Csupa rejtelem volt számomra a mozgássérültek világa, mert közülük még eggyel sem hozott össze a sors. Míg a látássérült sportolókhoz szövetségükön keresztül jutottam el, az újabb csoport tagjaihoz többnyire a vakszerencse vezetett.

Egyik barátom kedvelt időtöltése a hegymászás. Tőle tudtam meg, hogy kis hazánkban él egy olyan, lábprotézissel járó férfiú — vonatbaleset miatt csonkolni kellett az egyik alsó lábszárát —, aki a Himaláján 8201 méter magasba jutott fel. Amikor — még nagykamaszként — kórházi ágyán ébredezve megtudta, hogy amputálták a lábát, ekképpen kommentálta az eseményt: Magamnak köszönhetem! Azóta is egészséges humorral szemléli a világ dolgait.

— A hófödte hegyekben óriási előnyöm a többiekkel szemben, hogy nekem csak az egyik lábam fázhat — mondja.

Két, kerekes székes beszélgetőtársam autóbaleset következtében kényszerült a segédeszközbe. Egyikük — rövid lábadozás után — folytatta addigi sportját, mint kerekes székes vívó. A másik fiatalember újonnan kapott, mozgáskorlátozottat segítő kutyája révén jutott el a sporthoz. Magánéletük is rendeződött: már mindketten boldog családfők.

Az élet sokféle módon vethet gáncsot az embernek. Eshet úgy, hogy valakibe szántszándékkal beleeresztenek egy golyót, míg más a negyedik emeletről leugorva lépne ki zűrzavaros életéből. Mindkettőjüknek a halál torkából kellett meglépnie, és utána kimondottan mobilis emberré váltak: igencsak ostobaság lenne otthonülőnek nevezni például azt, aki kerekes székében hétszer is végighajtja a Bécs—Budapest távot (360 kilométer).

Esküvőre voltunk hivatalosak Süskével. Jószerivel senkit sem ismertünk a vigalomra érkező társaság tagjai közül: még a menyasszonnyal is csak kétszer találkoztunk addig. Nagy vehemenciával meséltem könyvtervemről alkalmi asztaltársamnak, mire ő elmondta, hogy az egyik Balaton-átúszáson azon kapta magát a magyar tenger közepén, hogy elviharzik mellette egy kar nélkül úszó lány. Hitetlenkedve hallgattam. Létezhet ilyen?! Igen, létezik — rátaláltam arra a fiúra, aki elsőként úszta át kar nélkül a Balcsit. Számtalan dolgot meg akartam tőle kérdezni — őt meg a nem látás érdekelte éppily élénken. Nagyon közel kerültem Csabához, akit mérhetetlenül becsülök — nem csak sportteljesítményéért, de azért is, ahogy az életét rendezte.

Szervátültetett embert sem láttam korábban. Mivel a sportszövetségük a lakásom közelében van, egyszerűen átsétáltunk hozzájuk Kicsivel. Az irodában egy roppant gyakorlatias fiatalember fogadott; de azért a humor se állt tőle távol — mint ahogy tőlem se.

— Kikkel szeretnél beszélgetni? — tudakolta Vili.

— Hadd adjam le a rendelést úgy, mintha étteremben lennék!

— Oké! Hát akkor: mit szolgálhatok fel az úrnak?

— Egy-egy szívest, májast, vesést, csontvelőst és vese-hasnyálmirigyest kérek!

— Vettem a rendelést! — és már nyúlt is a tolla után.

Gyorsan felírt két-két nevet a különböző transzplantáción átesett betegek közül — sportágukkal —, majd egyeztettünk róluk. Már nyúlt is a kagyló után, hogy sorra felhívja őket. Sok ilyen rugalmas emberre lenne szükség, ha intézkedni kell (segítőm maga is szervátültetett sportoló volt).

Milyen szívszorító érzés, amikor valaki megtudja, hogy fokozatosan leáll az egyik életfontosságú szerve! Ha netán sikerül új szervhez jutnia, akkor is tízszázalékos immunvédettség mellett kell tovább élnie. Ezt a nem is tudom, hogy micsodát csak ők érezhetik át.

Merné-e gondolni a “külső”, nem szakavatott ember, hogy a szervműtétből felépültek számára a sport az egyik legjobb segítő, hogy újra megtalálják életkedvüket? Egyikük, aki ezt időben felismerte, emberfeletti erővel látott a szervtranszplantáltak sportjának honi bevezetéséhez. Sikerrel járt, le a kalappal! A legszórakoztatóbb az a beszélgetés volt, amikor egy — már áldott állapotban lévő — fiatalasszony mesélte el, hogyan törte ketté utolsó gimnáziumi évét a váratlanul szükségessé vált csontvelő-átültetés. Nemes egyszerűséggel, humorral, őszinte iróniával beszélt a többhetes “sátoros buliról”: előbb teljesen lenullázták az immunrendszerét, majd a transzfúzió után hetekig bizonytalan volt, hogy “beindul-e” az új csontvelő. Bár több mint hússzor műtötték a két szememet, de ha úgy adódna, újra azt választanám, és nem a csontvelő átültetést.

A siketség sem úri huncutság. Sokakat megmosolyogtat egy nem látó és egy siket beszélgetése — ki ne hallott volna ilyen viccet rólunk? Mellesleg, az elmés vicc sosem sértő. Magam is faragtam egy-két “vakos” találós kérdést: Hogyan mondjuk másként azt, hogy nem látó, utálatos ember? Vakundok! — Milyen közmondás illik a nem látó, nőimádó férfira? A vak szem is talál magának tyúkot!

A valóságban ahhoz, hogy beszélgetni tudjak a hallássérültekkel, jelnyelvi tolmácsra volt szükségem. Őszintén meglepett, hogy a születésüktől fogva nem hallók szavait is meg lehet érteni, ha az ember erősen figyel. Mindhárom beszélgetőpartnerem az idősebb korosztályt képviselte — sűrű élettapasztalattal, számtalan sportsikerrel. Mélyen elgondolkodtatott az egykori futballista vallomása, miszerint őt (őket) rendszeresen leköpdösték az ellenfél halló játékosai. Élt-halt imádott sportjáért, ezért a végletekig türtőztette magát a megalázókkal szemben. Amikor pedig végleg elfogyott nála a cérna, egy-egy belemenéssel törlesztett — de ők, siketek, sárga vagy piros lapot is sokkal hamarabb kaptak, mint az “ép” sportolók. Vízilabdázó barátja is hasonló “élményekről” számolt be: máig sem értik, miért bántak velük így “a hallók”. A siket hölgy maga volt a tenni akarás. Sorstársai neki köszönhetik, hogy autót vezethetnek. Sportpályafutásának csúcsának azt a fényes győzelmet tartja, amikor testvérével és lányával állhatott fel az asztalitenisz Európa-bajnokság dobogójának tetejére — a fotózás kedvéért edző férje társaságában.

Találkoztam két, mentálisan hátráltatott sportemberrel is. Egyikük — egy fiatalember — gyermekkori álmát akarja valóra váltani: egy világversenyen szeretne felállni a dobogó legtetejére. A sorsdöntő asztalitenisz-csaták közben minduntalan “beremeg a keze”, de ez nem veszi kedvét. Sacit háromévesen dobták el italozó szülei, és attól fogva egyszer se látogatták meg — nem úgy, mint a többi “intézeti” gyereket. Látogatási időben, amikor rátört a szeretethiány, az intézet udvarán futott körbe és körbe, hogy kiadja magából a keservet. Majd nehéz rönköt emelt ráadásnak, hogy megpihenhessen zilált kis lelke. Így kezdett el sportolni. Többek között súlylökésben jeleskedett — de még mennyire! Amikor a paraolimpián tizenkét méter alatti teljesítménnyel győzni lehetett, ő még csak itthon versenyezhetett, és tizennyolc méter felett teljesített — mire pedig kijuthatott a nagyvilág sportszínpadára, a cukorbetegség, a vele járó, sokféle egyéb nyavalya alaposan legyengítette a fizikumát, és már csak tíz méter alatti dobásokra futotta erejéből.

— Nem sajnálod, hogy elmaradt életedből a fényes siker? — kérdeztem tőle.

— Egész életemben azt csinálhattam, amit szerettem. Elégedett ember vagyok!

Mivel elsősorban nem a sportról, hanem az élet kegyetlenségén diadalmaskodó, erős akaratú emberekről akartam írni, ellátogattam a Rózsadombra, a Légzés Rehabilitációs Intézetbe is. Lélegeztetőgép vagy vastüdő — e kettő közül választhatnak az ott lakók, ha életben akarnak maradni. Mindkét megoldás jelentősen korlátozza mozgásukat — sokukét szinte teljesen. Vajon szeretnek-e élni az intézet lakói ilyen, fenemód korlátozott feltételek mellett? Egyértelmű igen a felelet: megpróbálják maximálisan kihasználni csekély lehetőségeiket. Célokat tűznek ki maguk elé, és megpróbálják azokat elérni.

Zsuzsa gégemetszett. Csodaszép grafikákat készít az ágyában ülve — az ő rajzai illusztrálják a kötetet. Gyuri napja felét vastüdőben tölti. A másik felében három, mozgásra képes ujjával működteti elektromotoros kerekes székét, amivel a tíz kilométerre lévő Flórián térig is elcsatangol — mégpedig egyedül. Ők, mind a huszonhárman valóban életbajnokok. Ki is vitatná?

Kicsi: Ne izgulj, Laci, nem vitatja senki! Még annyi okod sincs izgalomra, mint amikor első alkalommal igyekeztünk a Baba utcába! Ha emlékezetem nem csal, bizony kissé begazoltál: nem tudtad, hogy engem vajon beengednek-e az intézetbe. Aztán csak megvilágosodtál, hogy ez nem a vakok szövetségének üdülője: mindkettőnket szó nélkül beeresztettek. És milyen kedvesen fogadtak!

A bölcs könyvben feljegyezték, hogy az elkövető visszajár a tett színhelyére. Ennek tudható be, hogy újra hosszú vonatútra indultunk a Keleti pályaudvarról. Miskolcon újra átszálltunk a határ felé döcögő vicinálisra. Már tudtam, legalább egy órát utazunk rajta, úgyhogy szétnéztem az apró vagonban. Találtam is egy nagyon rendes családot: olyan szépen néztem rájuk, hogy a hátizsákjukba nyúltak, és már volt is mit ropogtatnom. Így aztán gyorsan eltelik az a hosszúnak gondolt óra!

Ismét rám került a hám, és meg kellett céloznom a vagon ajtaját. Hol vagyunk? Perkupa helyett valami Szendrő áll az állomásépületen. Méghozzá Szendrő felső! Nem sok időm maradt a mélázásra. A táborozók táskái és hátizsákjai egy furgon csomagterébe vándoroltak, és már csak a kipufogógáz büdöse emlékeztetett rájuk.

— Kedves fiatalok! — szólalt meg jól ismert, hétmérföldes léptű túravezetőnk. — A kényelmes vonatút puhányító órái után haza kell gyalogolnunk innen a körülbelül tizenkét kilométerre lévő Szőlősardóra. Ott finom ebéddel várnak, úgyhogy érdemes lesz szedni a virgácsainkat, nehogy kihűljön!

— Jól van, kedves Ubul, felőlem mehetünk! — mondta Laci.

Már az utolsó falusi házat is a hátunk mögött tudtuk, de a hám csak nem akart lekerülni rólam. Tán elfeledkezett róla a gazdám? Micsoda disznóság! Pedig milyen jót szaladgálhatnék a mezőn vagy a ligetesben! A táborvezető Gábornak is feltűnt gúzsba kötött szerepem:

— Nem engeded el Kicsit?

— Nem — felelte Laci. — Ki akarom próbálni, hogy mire vagyok képes vele.

— Te szentséges keresztcsont! — világosodtam meg a tarló közepén. — Ez a pali halálra akar engem dolgoztatni! Akkor én ide nem nyaralni jöttem, hanem robotolni, mint valami sóbányába. De tudod mit, Laci! Nem fogsz te velem kibabrálni! Megmutatom én neked, hogy még a hepehupán is számíthatsz rám! — Kidobtam magamból a mérget, és vigyorgó pofával folytattam az utat.

Toronyiránt haladtunk a határban. Volt, hogy bármerre is néztem, csak akadályt láttam magam előtt. De nem volt mese, menni kellett! Ilyenkor a többiek siettek segítségemre — vagy mondhatnám úgy is: segítségünkre. Leginkább a sűrű bozótosban és az összevissza növő fák között kélt el a kisegítés.

Az augusztusi nap hevét még az anyaföld is nehezen viselte: kiszáradt, fölrepedezett. Végre-valahára bővizű patak keresztezte utunkat. Népes csapatunk feltorlódott: gázlót kerestek. Hű, de jó lenne belehasalni a kristálytiszta vízbe! — álmodoztam lihegve. Még el sem ábrándozhattam úgy igazán, és már le is került rólam a hám, mehettem a vízbe: mégiscsak gondol rám a gazdám! Beleszimatoltam, aztán lefetyeltem belőle, majd hasra vágtam magam. A hűs víz hamar lehűtötte belsőmet; valamelyest kevésbé kínzott a hőség. A gyerekek és a felnőttek kőről kőre ugrálva keltek át az iszapos szegélyű patakon, az én gazdám meg továbbra is ott ácsingózott a parton: memorizálta az útvonalat. Aztán nekiveselkedett, és ő is kőről kőre szökellt — egész addig, amíg el nem vétette az egyik ugrást. Mit ne mondjak: a túlparton már elég ramatyul nézett ki a csukája.

Gazdám valóban tartotta szavát: három napon át együtt róttuk a dombokat és a völgyeket. Volt, hogy én a traktor kerékvágásában haladtam, Laci meg a két keréknyom között, a bakháton lépkedett óvatosan, hétrét görnyedve — nem irigyeltem. Máskor egy meredeken ereszkedő ösvényen vágtáztunk, megannyi kövön és kavicson. A kutyát ilyenkor nem csak a hazaszeretet viszi gyorsan, hanem négy lába és a lendület is. Robogtam volna a völgybe, de Laci minduntalan fékezésre biztatott:

— Ne rohanj már, te lökött eb, mert kimegy a gerincem!

Hosszasan magyarázta, miféle gondjai is vannak. Hát igen… Nehéz úgy rohanni az omladékos lejtőn, hogy én erőteljesen húzom, neki meg nemcsak engem kell fékeznie, de még az egyensúlyát is meg kell őriznie valahogy — és mindezt görnyedt testhelyzetben. Amikor a harmadik túra után beértünk a táborba, be is ismerte:

— Így fizikai képtelenség továbbmenni!

Laci tulajdonképpen elég jól bírta a kiképzést: vagy harmincöt kilométert tettünk meg egymásra utalva. Mit mondjak, nem omoltam össze a hír hallatán. Sőt! Formális elválásunk újra lehetőséget adott arra, hogy minden elhangzó szóra figyeljek. Nem akarom fényezni magam, de jól nevelt kutya vagyok! Többször is nem vágtam Laci szavába, amikor az első, szőlősardói táborozásunkról mesélt — pedig akaródzott volna… Most viszont enyém a szó: éljen a munkamegosztás!

Hogyan lehet úgy beszélni egy szenzációs táborozásról, hogy a mesélő még a tájegységet sem mutatja be? Ilyen trehányságra én nem vagyok kapható! Kezdjük hát!

Az Észak-borsodi karszt az Északi-középhegység része. Mint neve is mutatja, fő kőzetei a különböző mészkövek meg a márga. A legkorábbi üledék egy kevés homokkő — a homok a triász időszak és egyúttal a földtörténeti középkor kezdetén rakódott le — jó messze innen. Nem sokkal (mármint földtani értelemben nem sokkal) utána agyagok, márgák következtek — meg némi, rosszul karsztosodó mészkő. Az ilyen mészkő vékony lemezei közé sűrűn agyagcsíkok telepednek — ezek vastagsága többnyire a millimétert sem éri el. Oldási maradéka viszonylag nagy — úgy öt százalék körül. Az igazán jól karsztosodó, úgynevezett vastagpados mészkövek a triász időszak közepétől a juráig képződtek. Ezekben alakultak ki az ismert barlangok: a Baradla-, a Béke-, a Kossuth-, a Vass Imre- — távolabb az égerszögi Szabadság-, a teresztenyei Forrás-, meg a Danca-barlang.

Tájegységünk, a Galyaság voltaképpen dombság: a környék legmagasabb pontja a Pitics-hegy, a maga 481 méterével. A völgyek alapvetően nyugat—keleti irányúak. A dombokon jellegzetes, karsztos növénytársulások fejlődtek ki. Helyükön a honfoglaló magyarok még sűrű, lombos erdőt találtak — de aztán jöttek a szén- és mészégetők… Az esőzések lehordták a termőtalajt a kiirtott erdők helyéről. A talaj elvékonyult, és ez igencsak megnehezíti a fák újratelepítését: jobbára csak fű nő.

A Jósva-völgyben, Magyarország egyik legszebb részén haladva megfigyelhetjük, hogy a fennsík peremén megjelenik az erdőség, lent pedig lényegében mindent fű borít. A fűből mint gyertyalángok magaslanak ki a borókabokrok — a boróka jelentős szerepet játszik az újratalajosodásban. Megtelepszik a fű között, és gyökeret ereszt a gyér talajba — a bokrok között pedig már a facsemeték is meg tudnak kapaszkodni. Az újraerdősödéshez sok-sok évtizedre van szükség.

A környéken megtalálható Magyarország valamennyi nagyvadja. Az utóbbi időben már egy-egy farkascsalád is visszatelepült a Felvidékről, az elvileg nálunk is szigorúan védett ordasok azonban hamarosan a vadászok (orvvadászok) zsákmányául esnek. Medvék továbbra sincsenek: túl erős a lakosság ellenállása. A ritkán feltűnő, mézimádó bundást rövid időn belül kilövik. A dörmögős koma úgy általában csak akkor válik veszélyessé, ha megtámadják. Az óvatosságra leginkább akkor van szükség, ha bocsaival járja a vidéket. Az előítélet jóval nagyobb, mint a tényleges veszély. A nemzeti park évekig tartott egy medvét Szelcepusztán — karámban, afféle látványosságként. A ketrecet még az állatkertihez hasonló korláttal is körbevették, hogy megvédjék önmaguktól a derék és kíváncsi látogatókat. Persze így is akadt olyan ostoba, aki minél közelebbről akarta ingerelni barna urat. De amikor végre sikerrel járt, és az alaposan feldühödött brummogós letépte az egyik virgácsát, nagyon felháborodott a sérelmen — miután magához tért Miskolcon, a kórházban. Az igazságtalan jog végzett a mackóval: golyó általi halálra ítélte őt a nagyokos homo sapiens. Emiatt ma már nézegetni való medve sincs a környéken. Pedig milyen jó lett volna rávakkantani!

Mit ér a táj alapos ismerete, ha nem járul hozzá némi kultúrtörténet? Ugye nem sokat? A szalonnai református templomot minden táborban megnézzük. Feltehetően a tizenegyedik században kezdték építeni. Az egykori, román stílusú körtemplom tíz méter átmérőjű lehetett. Az erődtemplomot az ezerkétszázas években egy húsz méter hosszú, tizenöt méter széles, négyszögletes toldalékkal bővítették. Később további építményeket csatoltak hozzá — így egy kisebb, négyszögletes sekrestyét is. A rekonstrukció során 1973 és 1975 között a gótikus ablakokat eredeti, román stílusúakra állították vissza. Leszedték az időközben készített, kazettás álmennyezetet — már csak azért is, mert teljesen átrágta a szú. A gerendás és zsindelyes tetőszerkezetet jelenleg többé-kevésbé olyannak láthatjuk, mint az Árpád-korban volt.

A templomot az 1500-as években vették át a reformátusok, és befalazták a sekrestyébe vezető átjárót. A rekonstrukció már csak a sekrestye alapjait tárta fel — ezeket konzerválták. A reformáció végül is nagy szerencséje a művészettörténetnek. Mivel a reformátusok nem tűrik a képekkel festett falakat, lemeszelték az egészet ezzel tartósították az eredeti képeket felújítás újra életre kelthette az Árpád-kori freskók töredékeit: az eredeti, XI. századi indadíszek a körtemplom és a sekrestye közötti átjáró boltívéből kerültek elő. A rekonstrukció során találtak rá az Antiochiai Szent Margit történetét bemutató, XIII. századi freskómaradványokra is. Végezetül, a körtemplom és a négyszögletes rész közötti boltív tetejéről került elő egy, a XVI. századból származó freskó. A boltív tetején Istent láthatjuk, őt balról-jobbról három-három szent kíséri.

A templomtól mintegy húszméternyire áll az 1756-ban épített, zsindelyes fa harangtorony, benne egy kisebb és egy nagyobb haranggal. A templomot jelenleg is használják, de istentiszteletet csak nyáron tartanak benne, mivel az álmennyezet eltüntetése óta már túl nehéz befűteni. Télen a parókián folyik a hitélet.

A templom bejárata fölötti karzatot az 1700-as években építették; táblaképei nagyon szépek. Az épületegyüttes terméskőből készült, körülbelül száznyolcvan centi magas kőkerítés öleli körbe.

Kutyagoljunk el a Telekes-völgy felé! Nem túl hosszú lábkoptatás után értünk el az összevissza kanyargó patakhoz — aztán többször is átkeltünk rajta. Szokásomhoz híven a menetoszlop élén haladtam, de úgy öt-tíz percenként visszairamodtam, míg rá nem találtam Lacira. Orrommal megböktem a kezét, testemmel vagy farkammal a lábára legyintettem, ha pedig éppen állt, ráléptem a bal cipőjére. Olyankor mindig azt dörmögi, hogy a csukáját persze sosem pucolom ki, csak összemaszatolom. Már rá sem bagózom: tudom, hogy csak humorizál. Szóval, bár alig haladtam mellette, azért szemmel tartottam.

A völgy igazán vadregényes volt: napestig elidőztem volna benne. Végigszimatoltam az erdőszélen: nemrég járt arra egy nyuszika. Hogy megkergettem volna! A kétlábúak alig párszor keltek át a patakon — én annál gyakrabban, ugyanis, a túloldalról remek rálátásom nyílt a vonuló csapatra. Előreszaladtam, leültem egy fa alá az árnyékba, és onnan néztem őket. Miután elhaladtak előttem, ismét továbbfutottam. Remek mulatság volt!

Vészesen keskenyedett a mederben a víz. Addig-addig karcsúsodott, míg teljesen el nem fogyott, és már a kőpatak mellett haladtunk. Hogy nincs is olyan? Már hogyne lenne! A régi utcaköveknél is nagyobb hömpölyök töltötték meg a mederágyat. Igaz, trehányul hevertek egymás hegyén-hátán, de így tán még szebb volt, mint ha elrendezték volna őket. A domb és a patak között az ösvény is beszűkült: a túrázók már csak libasorban haladhattak. Aztán teljesen elfogyott az út. Én akkor épp a túloldalt, a meredek domboldalon bóklásztam. Leültem egy fűcsomóra, és onnan figyeltem őket. Mihez kezdenek? Járható út az én oldalamon sem volt: a domboldal ott is meredeken futott a kőpatakba. Na, Ubul pajtás, most aztán vakarhatod a kobakodat! Ártatlan képet vágva, kaján örömmel nézelődtem — ám a túravezetőnket nem puha fából faragták; határozottan közölte: irány a folyómeder! Épületes látvány volt, ahogy a gyerekek az élükön álló köveken lépkedtek. De ügyesen csinálták: senki sem maradt le a csapatból. Legalább kétszáz métert haladtak így, aztán partot értek az én oldalamon. Gazdámhoz rohantam, farkammal meglegyintettem a lábát, és már spuriztam is a helyemre.

Elérkeztünk az Ördöggát-lyukhoz. Nem más az, mint egy természetes üreg, két bejárattal. Talán harminc méter hosszú lehet. Azért izgis, mert a gyerekek csak négykézláb juthatnak végig rajta. Nagy örömmel indultak a föld alatti kalandnak, ám hamarosan velőtrázó sikongás támadt: felzavarták a szunyókáló denevéreket. Riadtan csapongtak ki a szabadba: zavarta őket a fény. A még kint várakozó fiúk ijesztgetni kezdték a lányokat, hogy a repülő emlősök famíliástól költöznek a sérójukba, ők meg még jobban sikoltoztak.

A bejárat körül rendkívül meredek volt a domboldal, csak a lyuk szájánál akadt egy talpalatnyi sík rész. Gazdám egy vastagabb ágra huppant le, és csendesen pihegett. Nem vágyott a föld alá: neki a napvilágnál is ugyanaz az élmény. Vidáman érkeztek meg a föld alól a merészebbek. A társaság fele másodszorra is bemászott, hogy újra átéljék a borzongató izgalmat. Kiérve aztán úgy néztek ki, mint a dagonyából kikecmergő varacskos disznók. Jót nevettek egymáson, majd lementek a patakhoz, amiben már ismét csordogált egy kevés víz. Némi cicamosdás, aztán újra Ubul hangja:

— Kedves fiatalok, irány utánam!

Robogtunk tovább. Bozótharcosokká avanzsáltunk, mert áthatolhatatlannak tűnő bokrok állták utunkat. Én sem tudtam, hogy mitévő legyek: leültem a fenekemre, és magam köré csavartam a farkamat. Ubul körbeszaglászta a dzsindzsást, majd azt mondta: tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy hol hatolunk be, mert mindenhol egyformán sűrű. Izgalomra viszont semmi ok: alig háromszáz métert kell guggolva és négykézláb haladnunk. Ettől mindenki megnyugodott — én is.

Nem hétrét: tizenhétrét görnyedve kellett haladniuk a kétlábúaknak. A guggolók előreszegték a fejüket, és csörtettek, ahogy tudtak. Nekem valóságos szépségszalon volt ez: a szorosan záró ágak tökéletesen kifésülték a bundámat. Amikor végre-valahára kiértünk a sűrűségből, valóságos primadonnaként léptem ki az ágak közül. A bokrok nem fogytak el, de már ritkásabban álltak. A meder lényegesen keskenyebb volt, mint a száraz szakaszon. Újra elfogyott előttünk az út, de szerencsénkre egy kidőlt fán átkelhettünk a túlpartra. Zsörtölődött is a gazdám, hogy ez azért már túlzás! Más lehetősége azonban neki sem volt — a patak vize felett úgy másfél méterre vezetett át a természet alkotta híd. Végig hengeres, csúszós: korlát persze mutatóba se akadt. Laci körbetaperolta a fát, majd ráállt. Egyik kezét az innenső parton állók egyike fogta, és ő araszolgatva indult a túlpart felé — roppant óvatosan. Lábával finoman tapogatta az újabb és újabb lépések helyét. Amint tehette, megragadta a másik oldalról feléje nyúló kezet, de továbbra is megfontoltan haladt. Mintha megkönnyebbült volna a sikeres átjutás után. Én meg úgy voltam vele, hogy elmúlt a veszély — irány előre!

A domborzat sem könnyítette meg haladásunkat. Engem nem annyira viselt meg a sok lábizomszaggató mászás és ereszkedés — a többieket annál inkább. Elmaradt mellőlünk a patak. Felkapaszkodtunk egy dombra — látszólag csak azért hogy a másik oldalán egy vagányul meredek ösvényen aláereszkedhessünk. A keskeny csapás mindkét oldalán bozót burjánzott; nem egy szakaszon csalános mellett haladtunk el. A délutáni nap szemünkbe tűzött. Amikor leértünk a síkra, mindenki úgy vélte: valóban szép és egyben romantikus volt a Telekes-völgy, de egyáltalán nem baj, hogy már itt vagyunk. Egy kilométer volt még a buszmegállóig — árnyékot nem leltem. Mire odaértünk, már földig lógott a nyelvem. A gyerekek artézi kútra bukkantak: úgy estünk neki, mintha hetek óta nem ittunk volna.

Ha melegem van, akkor csak belelefetyelek a vízbe, de nem szlopálom tele magam: ösztönöm óvatosságot diktál.

— Bő fél óra múlva érkezik a busz! — rikkantotta el magát valaki.

— Árnyék pedig egy szál se! — nyafogta el magát egy másik.

A “Kedves fiatalok!” helyett, amúgy a változatosság kedvéért “Nyájas, ifjú tömegek!” megszólítás harsant.

— Innét négy kilométerre van Szőlősardó. Kinek van kedve velem tartani?

Délibábot látok?? — közvetlenül a gazdám füle mellett egy kéz nyúlt az ég felé. Hát ennek valóban elment a józan esze! Biztosan napszúrást kapott… De nem délibáb volt, hanem kristálytiszta valóság — mások nem is igen jelentkeztek. Kisebb noszogatásra végül is összeállt egy hatfős csapat, és útnak indultunk az aszfalton. Ekkor már hám volt rajtam, és ahogy a nagykönyvben meg van írva, úgy vezettem a gazdámat. Az út csak úgy hullámzott a talpunk alatt. Mivel pokolian fülledt volt a levegő, a csapat a léghűtést választotta, és vágtázni kezdett. Becsületesen bevallom: hegymenetben nem tudtam tartani velük a lépést. A gazdám meg csak buzdított: gyere már gyorsabban, Kicsi, vagy szóljál, hogy nem bírod a kiképzést, és akkor ölbe kaplak! Már túl jártunk a táv felén, amikor a gyerekek nemes célt találtak számunkra: érjünk be előbb, mint a busszal utazók!

Ha lehet, még fokoztuk a tempót. Egy-egy autó suhant el mellettünk: biztos valami félnótásoknak tartottak bennünket. Már láttuk az út mentén a falu széle táblát, a busz meg még sehol. Már a templomhoz közeledtünk, amikor felberregett a hátunk mögött. Futni kezdtünk, ahogy fogyó erőnkből tellett: én a gazdámmal, a többiek egyesével, de mégis csapatként. Az autóbusz-megálló egészen közel van a szálláshelyünkhöz. Már látni lehetett, hogy ha a busszal érkezők közül valaki futásnak ered, hamarabb ér haza, mint mi. Egy kisfiú valóban inalni kezdett a kapu felé, és tíz méterrel megelőzött bennünket. A hűs udvarban egy kicsit megpihenve gazdám sürgősen számolgatni kezdett. Negyven perc alatt négy kilométer, az annyi, mint óránként hat. A kimerítő, tizenöt kilométeres túra után nem is olyan rossz!

A táborban most is arany életem volt. De hogy azon még dobni is lehet egyet, arra gondolni se mertem volna. Hatan baktattunk a patak felé. Ezúttal is dögmeleg volt. A túravezető kezéből két pléhtányér lógott alá — leginkább az erősen benyomott tetejű szalmakalapokra emlékeztettek, márpedig olyasmi mindegyikünk kobakjára elkélt volna. A tarló közepén Laci szabadjára engedett. Előreszaladtam egészen a meredek partoldalig, ott bevártam a többieket.

— Ez príma hely az aranymosás technikájának elsajátítására — szólalt meg Ubul, de a gyerekek éppen nem figyeltek rá: engem akartak bekönyörögni a patakba.

Nem volt hozzá kanalam, de azért csak betaszítottak. Hasam alját mosta a langyos víz. Körbeszimatoltam a partoldali bozótost, kerestem egy sekélyebb részt, és belehasaltam.

— Először is megmerítjük az aranymosó tálat, és hordalékot kotrunk bele. Lehetőleg minél durvább szeműt, homokosat — vette kezdetét a tanítás. — Kinyomkodjuk, szétmarkoljuk az összetapadt, agyagos koloncokat, kihajítjuk a nagyobb kavicsokat. A tálat aztán enyhén előrebillentjük, és finoman jobbra-balra rázogatjuk. Ettől a kisebb fajsúlyú anyagok felúsznak, míg a súlyosabbak lesüllyednek. Még egy kicsit előredöntjük, óvatosan leeresztjük, majd határozott mozdulattal kihúzzuk a patakból: ilyenkor a víz lesöpri a tetejéről a számunkra haszontalan anyagot. Aztán újra megmerítjük, kiemeljük, és rázzuk tovább. A víz alatt enyhén előre kell billenteni az eszközt: úgy kell kihúzni, hogy a tetején ne keletkezzen örvény. Az örvény felkavarja a tálban az üledéket, és felkapja az aljáról azt, amit nagy fáradsággal lesüllyesztettünk. Mindezt addig ismételgetjük, amíg a tál alján már csak a legnagyobb fajsúlyú, sötét szemcsék maradnak. Aranyat errefelé nem lehet találni. Az elszánt aranymosó kedvét azonban nem veheti el az első pár száz eredménytelen kísérlet, úgyhogy tessék csak próbálkozni, kedves fiatalok!

A gyerekek megragadták a tálakat, és munkához láttak. Szorgalmasan merítették, és nagy odaadással rázogatták — az oktató pedig folyamatosan finomította alakuló mozdulataikat. Tiszta haszontalanság itt arany után kutatni —, adta meg magát az egyik fiú, úgy fél óra után — de volt, aki ebédig kitartott.

Tudni való, hogy imádom a tejet. A frissen fejtet még jobban — volt már, hogy egy litert is megittam egy szuszra. Az első táborozásunk alkalmával Laci nem kívánt élni a tehénfejés örömteli lehetőségével. Másodszorra viszont már úgy vélekedett, egyenesen vétek lenne kihagyni a remek alkalmat Mindössze pár háznyit kellett mennünk, és máris befordultunk egy tiszta portára. Bodri pajtás láncon volt: rávakkantottunk egymásra. A házinéni háromlábú székkel a kezében lépett be az isteni illatot árasztó istállóba. A négylábú Böske tőgye telten csüngött alá. A parasztasszony megmutatta a gyerekeknek, hogyan kell azt húzogatni. Volt, aki többet, míg más kevesebbet apasztott a tőgyön. A gazdám is sorra került. Maga is megpróbálkozik vele? — kérdezte a néni, de Laci addigra már javában kereste lábával a széket. Elkapta a jószág tőgyét, és elszántan húzogatni kezdte. Valamicske tej spriccelt is ki belőle, de tán még egy kismacskának is kevés lett volna, nemhogy nekem. A végén ráadásul kiderült, hogy hiába várok: nekem nem jut egy csepp se. Se aranyszemcse, se finom tehéntej — hogy is van ez?!

Ismét meghirdették az éjszakai gyorsasági versenyt. Délelőtt ismét bejártuk az útvonalat a Borház-tetőig és egy másik úton vissza. Odafönt minden gyerek elrejtette a magával hozott tárgyat — azokat kell majd éjszaka lehozniuk. Ez este nekünk sem kellett otthon maradnunk, Gáborral ültünk az erdőszéli ellenőrző ponton. Alig nyúltam el a fűben, máris lebukott a vöröslő nap. Vigadni kezdtek a tücsöknép aktívabb egyedei — engem meg az álom kerülgetett. Villódzó lámpafényekre figyelt fel táborvezetőnk.

— Jönnek! — súgta gazdám fülébe.

Beljebb húzódtak a bokrok mögé: mentem utánuk én is. A gyerekek sehogy sem találták a helyes utat. Összevissza bolyongtak a gazosban. Tisztán hallottam kiabálásukat — hát igen, a vaksötétben nem könnyű, még zseblámpával sem… Végül találtak egy helyesnek vélt ösvényt, és továbbindultak. A többiek viszont már hozzánk sem értek el — és egyre jobban gyanítottuk, hogy nem is fognak. A hírt, hogy ennek a túrának egyáltalán nem lesz győztese, Ubul hozta az erdő másik széléről: odáig már egy gyerek se jutott el. Elindultunk, hogy felkutassuk a csemetéket. Egy félreeső csapáson hamarosan rábukkantunk egy kisebb társaságra — előbb a hangjuk, majd a zseblámpák pásztázó fénye vezetett. A többieknek azonban se híre, se hamva — pedig kutattunk alaposan.

Eltelt egy óra. Mintha fénypontokat vettünk volna észre a szomszéd dombon — alig látszottak az erdő takarásában. Gazdám nagyokat kurjantott, ők meg visszaordítottak: a mi eltévedt táborozóink voltak. Alig hallatszott a hangjuk: igencsak hegyeznem kellett a fülemet. Mély, bozóttal sűrűn benőtt völgy húzódott közöttünk: félő volt, hogy arra indulnak el. Nagy kiabálással a felnőttek valahogy megértették velük, hogy kerülniük kell. Hazaballagtunk: ki-ki a maga útján. Az elveszett légió vagy két órával a tervezett után érkezett meg. Izgatottan, nagy hangon meséltek kálváriájukról. Fogalmuk sem volt róla, hol keveredtek el. Ráfutottak egy olyan lejtőre, ami még az ő fiatalságuknak is hajmeresztően meredek volt. Csak akkor értették meg, hogy azon a völgyön nem szabad átvágni, amikor rájuk bukkantunk. Látták, hogy merre indulunk a tábor felé, de hatalmasat kellett kerülniük. Már megint nem tudták, hol is vannak éppen, de egy négylábú portás éjfél utáni ugatása végül elvezette őket a falu felé, amíg meg nem látták a fényeket. Csak úgy dagadt a mellük a büszkeségtől, amint sorra, nagy tettük minden apró rezzenéséről beszámoltak.

Induljunk most a tábor leghosszabb túrájára! Nekem ez újdonság volt: az előző évi csatangoláson nem lehettem ott, mert üvegbe léptem, és szétnyílt a talpam. Mennyi izgalom! Kora délelőtt, autóbusszal érkeztünk a hegy lábához. Az erdőben friss volt a levegő.

Szádvár a Ménes-völgy nagy kanyarja fölött, Szögligettől északra található. Magyarország egyik legnagyobb alapterületű, háromrészes várát a XIII—XV. században építette a környék egyik jelentős famíliája, a Bebek család. A vár és környéke kiesett az ország vérkeringéséből. A teljesen alárendelt szerepet betöltő országrész útvonalainak őrzéséhez nem volt szükség ekkora erődítményre. A hadjáratok elkerülték. Egyetlen komoly ostromáról tudunk, de az sem valami jelentős háborúskodás eredménye volt: 1566 és 1567 között a császári csapatok fogták ostromgyűrűbe, de Bebekné Patócsi Zsófia sikeresen védte. Az erődítményt 1685-ben, Schultz császári generális parancsára felrobbantották: mára jóformán csak kőhalmok maradtak belőle.

A huszonöt kilométeres túránk első kihívása e vár megmászása volt. A 461 méter magas hegyet szokás szerint a kétszáz méter magasan lévő Szalamandra kemping felől közelítettük meg: az első száz méter szintkülönbséget már az első kilométeren megtettük. A Lakatos-forrás után egy harmincfokos emelkedő kedveskedett nekünk. Még mintegy százötven méter szintet kellett leküzdenünk.

Amint felnéztem a vár magasába, majd’ ki nem tört a nyakam. Görgeteges lejtőn kaptattunk fölfelé. Engem nem zavart a hegymenet: bírtam a strapát, bár egyik-másik tappancsom időnként kicsúszott alólam. A kétlábúak szerettek volna kapaszkodni, de erre ritkán nyílt lehetőségük. Hogy azok mennyit sóhajtoztak a hegyoldalon! Gazdám úgy fújtatott, mint egy felfűtött 424-es. Eléje szaladtam, és néztem, ahogy egyre feljebb lihegi magát. Mit mondjak? Elég furcsán nézett ki. Fölért hozzám, és azt dünnyögte:

— Könnyű neked, te négyláb-meghajtású vagy!

Ami igaz, az igaz. Felpattantam, és könnyedén előreszaladtam. A romhalom igazán érdekes: összevissza kövek, mindenféle üregek — csupa felfedeznivaló! Sajna, nem nekem: menni kellett tovább. Vezet a hegyre egy könnyebben járható út is, de az jóval kevésbé romantikus. Délnyugati irányból közelíti meg a várat, a magukra valamit is adó kirándulók — legalábbis, ahogy a mi kedves túravezetőnk ezt elképzeli — azonban csak lefelé veszik igénybe. Ahogy mentünk, valahogy egyre forróbbnak tűnt a levegő. A Ménes-völgyben a Patkós-völgy torkolatáig vezetett utunk. Útközben megálltunk Hidegkútnál, hogy igyunk a környék legjobb vizéből. Mellettünk, a mesterségesen alkotott tóban néhány pecás elszántan áztatta a damilt — kapást nem láttam. Szívem szerint én is inkább lábáztatással múlattam volna az időt, mint hogy a körmömet koptassam, de Laci nem hagyta. Ubul gyilkos tempót diktált. Mire átvágtunk a fennsíkon és beértünk a következő faluba, már szinte azt sem tudtam, hogy kan vagyok-e vagy szuka. Már elmúlt dél. A falu szélén színtelen vályogházak sorakoztak. Egy nyitott ablakon kiszűrődött a tévé hangja: megtudhattuk, hogy ki lett a Forma—1 világbajnoka. A hírek szerint nem mi — micsoda félrevezetés!

Csapatunk ekkorra két részre szakadt, és mi a lemaradók között voltunk. Gazdám lába egyre használhatatlanabbá vált. Évtizeden át hordott, jól kitaposott sportcipő rajta, mégis feltörte a talpát. Mire leértünk a főutcára, már alig vonszoltuk magunkat. Elvánszorogtunk az első nyomóskútig, és alaposan megnöveltük a település vízfogyasztását. Én is kivoltam — mint a kutya, ugyebár. Lefeküdtem a kút előtt az útra. Nem zavart, hogy alig egy méterrel az orrom előtt húztak el az autók. Én voltam ott előbb: kész, passz!

Gazdám is kivolt, mint a liba. Fájó lábát hosszasan tartotta a víz alá. Szegény csórikám, csak bicegni tudott. Magába roskadt, és azon töprengett, hogy feladja. Buszra száll velem, és majd csak eljutunk valahogy a táborig. Persze ebből nem lett semmi.

Nagy sokára egymásra talált a társaság két része. Egy buszmegálló árnyékába húzódtunk be a perzselő napsugarak elől, és a nagyfőnök ismertette a további útvonaltervet. — Ugye, nem gondolod komolyan! — replikáztak a gyerekek, már csak úgy megszokásból. Derék kínzónk azonban most is hozta a formáját.

— Kedves fiatalok, indulás! Aki jön, aki nem: én megyek! — és máris csak görbe hátában gyönyörködhettünk.

Nem könyörgött ő senkinek, csak edzette a rábízott fiatalok (és kevésbé fiatalok) testét és lelkét — egyaránt hatásosan. Átkeltünk egy ház portáján, és az udvar végén — csak nem? — meredek kaptató kezdődött. Az egyik kislány belém csimpaszkodva akart feljutni a hegyre, de erre azért már csak rászólt a gazdám:

— Szegény Kicsinek épp elég önmagát vonszolnia: nem kellesz púpnak a hátára!

Mi tagadás, nagyon úgy éreztem, hogy van ebben valami… Annak a nyomorult dombnak a tetején már ismét olyan fáradtak voltunk, mint amikor a faluba értünk. Onnantól viszont már csak kisebb-nagyobb hepehupák tarkították utunkat a fennsíkon, majd leereszkedtünk a táborba — ez cirka tíz kilométer volt még. Alaposan benne jártunk a délutánban. Sehol egy fa, sehol egy fikarcnyi felhőfoszlány. Valósággal izzott a mozdulatlan levegő: a Szaharában sem lehet sokkal melegebb. Az emberek cseppnyi árnyékát próbáltam kihasználni — nem sok sikerrel. Ha megláttam egy-egy satnya bokrot a földút szélén, odaszaladtam, és leheveredtem a hűsébe. Szótlanul vánszorgó csapatunk legalább fél kilométernyire húzódott szét. Túravezetőnk olykor megállt, hogy összerázza a napbarnított és agylágyított bandát, de amikor a hátul kullogók beérték a várakozókat, azok már indultak is tovább. Az egyik ilyen, röpke pihenőben gazdám elnézést kért attól a kislánytól, aki a faluból kivezető meredeken rám akaszkodott.

— Feszült voltam, és amiatt szóltam rád kissé keményen.

A lefelé vezető úton már akadtak árnyékot adó facsoportok is: éltem a lehetőséggel. Laci ekkor már szembeszökően húzta a lábát. Látszott rajta, hogy pattanásig feszültek az idegei. Én az elsők egyikeként szaladtam be a tábor hűs udvarába — ő vagy tíz perccel később érkezett a csapat zömével. Épp hogy csak bevonszolta magát, és már ment is a szobába. Lerogyott az ágyra, és hanyatt dobta magát. Keze-lába remegett, kiverte a forróság — közben meg fázott. Szegénykém, teljesen elkészült az erejével. Hát, ha jól belegondolok, nekem sem lett volna kedvem nyulat kergetni a határban…

Mint korábban leszögeztük, az elkövető előbb-utóbb visszatér tettének színhelyére. Ez járhatott gazdám fejében akkor is, amikor a Baradla bejárata előtt gyülekeztünk. Újra végigmehettünk a hat és fél kilométeren. Vajon mi vár ránk a mélyben? Kettős minőségemben szereplek majd: egyrészt mint osztályon felüli barlangi vakvezető kutya, másrészt mint bőbeszédű polihisztor.

Ugyanolyan hűvös van, mint két éve. A barlang mennyezetéről továbbra is csöpög a víz, bele a nyakamba. A lépcsők is éppoly rozzantak, gazdám most is folyamatosan kapaszkodik. Amíg leérünk a mélybe, szólok pár szót erről a “lyukról” — már ahogy Ubul hívja. A Baradla Közép-Európa leghosszabb cseppkőbarlangja. Járatainak felmért hossza huszonnégy és fél kilométer. Ebből 6 kilométer Szlovákiára esik — azt a részt Domicának hívják. Itt húzódik Európa egyetlen föld alatti államhatára. Vasráccsal és lakatokkal zárták le: csak külön engedéllyel lehet átmenni rajta.

Már le is értünk a lépcsősor aljára. Meglátjuk az Acheront, a barlang kisebbik patakját. Ez itt Aggteleknél folyik be az üregbe; a Styx a főágban, a Domicából jön. Az aggteleki szakaszon a turisták több mint egy kilométert tekinthetnek meg: a főág egy darabkáját és több, szövevényes mellékágat. Utunkon az Acheront követjük; ez a Hangversenyteremben torkollik a Styxbe. Körülbelül nyolcszáz métert megyünk betonjárdán — mint a múltkor, a csónakázótó végéig.

A patak vizét gáttal rekesztették el, így hozták létre a tavat. Egészen a hetvenes évekig lehetett rajta csónakázni: virágkorában átlagosan húsz méter széles és közel négyszáz méter hosszú volt. Sajnos feliszapolódott, és a kotrás túl sokba kerülne. A jobb oldalánál egy jelentős víznyelő vezeti le az árvizet a hosszú alsó barlangba. Nem időzünk hosszasan a tán még kacsaúsztatónak sem elégséges víz mellett, mert Ubul továbbindulásra biztat. Addig is mesélek egy keveset arról a barlangrészről, ahol majd kijutunk a napvilágra. A jósvafői kiépített szakasz körülbelül két kilométer hosszú, innenső végében a vöröstói mesterséges bejárattal: onnan indul a jósvafői középtúra. A hosszú túra — amin mi megyünk — szintén csak ebből az irányból, Aggtelek felől járható: a fényszórókat úgy állították be, hogy az innen jövőket ne vakítsák el.

Már el is értünk a sötétség birodalmának széléhez. Vajon milyen odabent a talaj? Most figyelnem kell, úgyhogy átmenetileg felhagyok az idegenvezetéssel. Az éjfeketénél is feketébb üreg elnyelte a csapatot. Úgy látszik, nem kísért a múlt: ha nem is épp csontszáraz az agyagos talaj, de azért jól járható. Gazdám megkönnyebbülten sóhajt. Most is kerítettünk magunknak két lámpást, segítőnek. Cikcakkos az út eleje, de mivel errefelé nincsenek oldalágak, újra megoszthatom figyelmemet. A patakon sok-sok hidat fektettek keresztül a megszállott, útépítést is vállaló barlangászok. A vasbeton műtárgyak hiányát igencsak megéreznék az erre járók. Utunk egy csekélyke része kavicsos, a többit agyag és iszap borítja. Hosszabb esőzések után — mint tavalyelőtt tapasztalhattuk — cefetül csúszós tud lenni. Úgy tűnik, hogy most viszont kiszáradt: kényelmes túra vár ránk. Meglátszik ez lépteink ritmusán is. Azt azonban senki se higgye, hogy én itt holmi síkvidéki sétafikálás közben társalgok. Talán nem tévedek sokat, ha azt mondom: síkból van a kevesebb. Jó néhány meredeken kaptatunk fel: van úgy, hogy a főág egyik szakaszából csak a magasban, a felső szinten át juthatunk be a következő barlangrészbe.

A Baradlában két jelentősebb törmelékhegy található: a Mórea és a Libanon hegye. A törmelék tetejéről jutunk be a felső szintre, aminek egy kis szakaszát be is járjuk. Kár lett volna, ha mindez kimarad az életemből: pazar egy hely! A felső szinten nem folyik patak: ezért is több itt a cseppkő. Teljesen más, mint a főág! Mint a csónakázótónál már említettem, nem csak felső szint van, hanem alsó is: oda azonban nem megyünk, mert az szűk, és ott folyik a víz nagyja. A Baradla teljesen egyedi abból a szempontból, hogy két alsó barlangja van. Az aggteleki szakaszról bejövő vizet a hosszú, a Vaskapu utáni rész csapadékát a rövid alsó barlang gyűjti össze. A két forrás alig tíz méterre van egymástól, ennek ellenére a két barlang között nincs semmilyen összeköttetés — ezt vízfestéssel többszörösen is igazolták. Amikor még azt hitték, hogy a Jósva két forrása egy és ugyanaz, megpróbálták abból az irányból, egy vízszintes bányavágattal feltárni az alsó szintet. Több száz métert haladtak a barlangba, tizenöt szifont áttáróztak, azután elfogyott a pénz, és abbahagyták a munkát. (A szifon a barlangnak az a része, ahol a patak eléri a plafont: nincs légrés. Az agyagszifonban hordalék tölti fel az egész járatot.) Mint később a festések kiderítették, a tárót a rövid alsó barlangra nyitották: ezért most annak a forrását Táró-forrásnak nevezik. Mellette, a Medence-forrásba érkezik a hosszú alsó barlang vize.

Leereszkedtünk a hegyről, és újra mellénk kanyarodott a patak. Hangtalanul csordogál, hol felőlem, hol Laci oldalán. Lenyűgözően tágas a főág. Olyan, mint éjjel a felszínen. Kavicsos a talaj, csak kisebb köveket kell kerülgetnem. A kavicsszőnyeg belefut a vízbe: akár le is telepedhetnénk egy pokrócra. Tőlem jobbra előbb lankásan, majd meredeken emelkedik a talaj. Tisztára olyan ez, mint egy sziklás patakvölgy a felszínen. Na, most átkelünk egy újabb hídon. Húsz centi magasra kell emelnem a lábam, és máris fönt is vagyunk. Hámban vezetem a gazdámat, aki a tőle megszokott rutinnal lépked mellettem. Ha nem csúszik a talaj, akkor tökmindegy neki, hogy hol szedi a lábát. Néhány tócsától eltekintve száraz talajon haladunk.

A barlangi levegő hőmérséklete olyan, mint kint az évi átlag, mivel a kő lassan melegszik és lassan is hűl: cirka 10 Celsius-fok lehet, a patak vize pedig 9 fokos. A páratartalom közel száz százalék, ezért a levegő por- és csíramentes: a légzőszervi panaszok kezelésére tökéletes. Jósvafőn, a Béke-barlangban, a Baradla kijáratától úgy fél kilométerre szanatóriumot rendeztek be a bányászok számára: a vájároknál munkahelyi ártalom a szilikózis.

Az egyik, enyhe kanyarban fából ácsolt asztalok állnak padokkal, hogy az úton lévők megpihenhessenek, és elmajszolhassák elemózsiájukat. Letelepszünk; a táborvezető csokoládét oszt. Meglazulnak a hátizsákok pántjai, jóízűen falatozik a társaság. Remek hely ez az ember számára! Vagy nem is annyira? Lássunk egy kis barlangtörténelmet! A barlangot már az ősember is lakta: több helyen is találtak a csiszolt kőkorszak úgynevezett halstatti kultúrájából származó, vonaldíszes fekete edényeket és különféle kőszerszámokat — néhol emberi csontmaradványokat is: ezek becsült kora húszezer év körüli. Egyes leletek a bejárattól több kilométerre kerültek elő. Az ősember raktárakat hozott létre a barlang mélyén, hogy szükség esetén bemehessen a tartalék élelméért. Menedékhelynek is tökéletes volt az üregrendszer: ha ellenséges horda jelent meg a környéken, ide bújhattak. A törzsek nem voltak túlságosan stabilak, ezért létszámukat nehéz lenne fölbecsülni. Kisebb-nagyobb időközönként hosszasan üzemeltethették így a barlangot. A hordalékba és a cseppkövek alá került tárgyi emlékek legfeljebb nagyobb földmunkák során kerülhetnek elő. Az ősember után sokáig nem volt lakója a barlangnak.

Hopp, elnézést, de egy szalámis zsemlét dugtak az orrom alá! Már be is kaptam: nálam ez gyorsan megy. Folytassuk hát! A középkorban a barlangot csak menedéknek használták a környékbeliek. Ha ellenség közelített, ide menekítették a lábasjószágot is. Ebből az időből csontmaradványokat nem ismerünk: ha netán meg is halt valaki, kint temették el. Irodalmi emlékek viszont vannak róla, ezek dokumentum értékűek. Komolyabban akkor vették újra használatba, amikor már akadtak olyan, gazdag emberek, akik hajlandóak voltak fizetni az efféle látványosságok megtekintéséért. Az 1700-as években vált komolyabban ismertté: ekkor kezdték el a járatok feltérképezését. Raisz Keresztély az 1780-as években az aggteleki bejárat felől körülbelül két kilométernyi szakaszt mért fel. Térképének másolatait több bejáratnál is árusítják. Nocsak, szedelőzködünk: gazdám utánam rikkant. Egy perc az egész, és már folytatom is!

A következő nagy kísérlet Vass Imre nevéhez fűződik: ő 1821-ben megpróbálta végigjárni a főágat, de egy szűkületnél elakadt. Vaskapunak nevezte el ezt a helyet, mert a patak olyan sodrással folyt benne, mint a Duna, ahol áttöri a Kárpátokat — jobban járt volna, ha nem tavasszal, hóolvadás idején megy le a barlangba. Nagyon elszomorodhatott, mert felvéste a falra, hogy: 1821 Vass Imre, eddig és nem tovább. Igencsak bosszúsan hagyhatta el a barlangot. Következett néhány aszályos év, és úgy gondolta, most sikerülhet. Most már jobban megfontolta az időpontot: 1825 nyarának végén próbálkozott újra. Hatalmas és egyben igen kellemes meglepetésként egyáltalán nem talált vizet a lyukban, úgyhogy száraz lábbal sétálhatott el egészen a jósvafői végpontig — ott később egy rövid táróval megnyitották a barlang második bejáratát. Nem tudom, ki hogy van a kitartóan célratörő emberekkel, de én nagyra becsülöm Vass Imrét. Úttörő útján bányalámpával világított — a turistákat azonban fáklyákkal vezették. Az ezekből lerakódó korom feketére színezte a cseppköveket és a falakat is. Néhol, ahol a cseppkőkiválás folyamatos, az elmúlt évszázadban képződött, hófehér cseppkövek valósággal kiviláglanak a nagy feketeségből. Az öreg kövek többsége azonban egyszer és mindenkorra fekete marad: megváltoztak a vízrajzi viszonyok, megszűnt a csepegés. Fekete jövőjüktől csak újabb, jelentős változás menthetné meg őket. Ha a hajszálrepedéseken ismét szivárogni kezdene felettük a víz, pár száz év alatt újra felölthetnék egykor volt pompájukat, de ez jelenleg nem túl valószínű. Azt, hogy az ősember is efféle fáklyákat használt, Jakucs László, a híres barlangkutató és karszthidrológus bizonyította be. A maradványok alapján rekonstruálta az ősember világítóeszközeit — a faggyú- és szurokfáklyákat —, és igazolta, hogy ezekkel végig lehetett menni a barlangon.

A Baradla apránként messze földön ismert nevezetességgé vált. Petőfi Sándor is járt itt — ő persze még csak az aggteleki részt tekinthette meg. Emléktábla őrzi nevét. Na, most egy érdekes rész következik! Bal oldalam a falhoz súrlódik, a patakmeder pedig még fél méterre sincs Laci jobb lábától. A falból egy nagy szikla türemkedik ki: én kényelmesen elférek a kiszögellés alatt, de gazdámnak erősen le kell guggolnia. Most előreküld engem, és törpejárásban indul utánam — vagy öt métert kell így megtennie. Megfogja a hámot: folytathatom az ismertetőt!

Még pár szót a barlang kalandvágyó hajlamú felfedezőiről! Talán a legjelentősebb kutató Kessler Hubert volt — egy igen komoly és módszeres ember. Nagy ambíciója az volt, hogy a Baradlát Közép-Európa leghosszabb barlangjává tegye: ennek érdekében némi térképészeti trükköktől sem riadt vissza. Rengeteg munkával átküzdötte magát a Styx-ág három szifonján, és ezzel feltárta a Baradlát a Domica barlanggal összekötő szakaszt. A járatok teljes hosszát huszonnégy és fél kilométerben adta meg — mostanra már tényleg ennyi. Ehhez azonban kellett egy és más. Felfedezték a fölső szint több kis darabkáját, és a régi bejárattól pár száz méterre találtak egy másikat — most ott megy ki a barlangból az aggteleki középtúra. Komolyabb áttörés volt, amikor a hetvenes években a Baradla kutatócsoport feltárta a Styxbe torkolló Csernai oldalágat — ez egy csapásra nyolcszáz méterrel növelte a járatok hosszát. A nyolcvanas években aztán újabb két kilométert tártak fel: a Retek-ág oldalát és a Vörös-ágat. Ezzel valóban a Baradla lett Közép-Európa leghosszabb cseppkőbarlangja. Nem is olyan messze, például Svájcban és Ukrajnában, a Kárpátok külső lejtőin vannak jóval száz kilométeren felüli barlangok is, de azok nem cseppkövesek. Az Optimista nevű gipszbarlang több mint kétszáz kilométer hosszú. A világ legnagyobb cseppkőbarlangjait az USA-ból ismerjük: a hatalmas barlangtermekben nem ritkák a harminc méter magas cseppkövek sem.

Most egy sima szakaszon haladunk. Hűha! Majd’ kiment a fejemből: amikor ott jártunk, elfelejtettem mondani: a Mórea hegyén láttunk egy barlangi síremléket is: gyertya ég egy egyszerű kövön. A felső szintet kutatták a barlangászok, amikor egyikük lezuhant, és szörnyethalt. Más tragédiák is történtek itt, és nem csak az ősidőkben. Az ezernyolcszázhetvenes években tűnt fel a magyar közéletben Valter atya. A férfi életet, edzettséget hirdető akciói meglehetősen hírhedtté tették nevét. Külön engedéllyel többnapos barlangtúrára hozott egy csoport diákot — hogy próbára tegyék testüket és a szellemüket. A harmadik napon vitte be a gyerekeket a Styx-ágba, ahol az ember többnyire négykézláb halad. Ilyenkor könyékig süllyed a híg iszapba, miközben hasát kilencfokos víz öblögeti. Az első két napon már eléggé legyengült fiatalok közül hárman túlhűltek, és csak az egyikük életét sikerült megmenteni. Valter atyát bíróság elé állították, ott pedig annak rendje és módja szerint felmentették.

Ni csak, mintha villanyégők fényeit látnám magam előtt! Milyen hamar elröpült az idő a kivilágítatlan szakaszon! Újra betonjárdán haladunk — és minő látványosság felé! A barlang legnagyobb cseppköve a vörös-tói bejárattól nem messze található. Hosszú lépcsősor végére érve pillanthatjuk meg a Csillagvizsgálót — mivel gazdám most sem óhajt felkapaszkodni, ezért előléptetem magam geokémikus kutyává. A cseppkövek keletkezésének egyik fontos eleme a csapadék. Átszivárog a talajon, közben humin- és a fulvósavakat old ki belőle — márpedig a mészkövet már az egészen gyenge savak is kiválóan oldják. Ahogy a víz átszivárog a repedéseken, azok falából mindig beoldódik egy kevés. A milliméternél is vékonyabb repedéseket a víz — a hajszálcsövesség elvének megfelelően — teljesen kitölti. Mire az egykori esőcsepp lejut a barlang plafonjáig, több tucat méteres vízoszlop nehezedik rá. A több atmoszférás nyomás jelentősen megnöveli a mész oldékonyságát — de ez az állapot egy csapásra megszűnik, amikor a víz a járat légterébe ér: ott újra egy atmoszféra a légnyomás. Azonmód túltelített oldattá válik, és az újraformálódó cseppecske felszínéről vékony, gyűrű alakú mészhártya tapad a plafonhoz. A cseppecske addig hízik, amíg a végén le nem pottyan, és a helyén — most már egy “gyűrűnyivel” lejjebb, új vízcsepp gyöngyözik elő: így keletkeznek a szalmacseppkövek. Megnőnek húsz-harminc centire, helyenként akár egy méterre is, de akkor már nem bírják el saját súlyukat: összetöredeznek és lepotyognak: tisztességes cseppkő már sosem lesz belőlük. Ha viszont ez a csövecske valamilyen okból eldugul, a víz elkezd az oldalán lefolyni, és ekkor már nem csak a hossza, hanem a vastagsága is növekszik. Egyre nagyobb felületen tapad a kőhöz, és ott is marad. Így alakulnak ki a függő cseppkövek.

A cseppkövek növekedési üteme óriási mértékben függ attól, hogy a repedés mennyi vizet vezet a barlangba — ez koronként jelentősen változhat. Függ a felszín lepusztultságától is: vastagabb talajból a víz több szerves savat old be — viszont a növények a csapadék egy részét elpárologtatják. Mondhatjuk azt, hogy átlagosan tíz-húsz év alatt nőhet egy millimétert a cseppkő. Ez emberi (“kutyai”) léptékkel kimondottan lassú folyamat. A világ legnagyobb cseppkövei több százezer, esetleg egy-két millió év alatt nőhettek meg mostani méretükre — korukat csak saccolni lehet. Mivel a nagyobb cseppkövek ott nőnek, ahol az átlagosnál több víz jut be, ezért valószínűleg gyorsabban is fejlődnek, mint a kisebbek. A Csillagvizsgáló a lecsöppenő vízből kicsapódó mészből nőtt ekkorára — az ilyeneket álló cseppköveknek nevezzük. Azért alakulhatnak ki, mert a lehulló vízcsepp még mindig túltelített, ráadásul becsapódva szétporlik, és ettől roppant mód megnő a fajlagos felülete. Onnantól, hogy a két irányból növő képződmény összeér, cseppkőoszlopnak nevezzük. A nagyobb cseppkövek legnagyobb ellensége a barlangi patak: alámossa és így kidönti őket: ezért a patakos ágakban az álló cseppkövek — pláne a cseppkőoszlopok — meglehetősen ritkák. Az aggteleki középtúra útvonalán, a kijárathoz közel találhatjuk az Oszlopok csarnokát: ebben a teremben több tucat cseppkőoszlopot csodálhatnak meg az arra járók: átlag kilenc méter magasak és fél méter átmérőjűek.

A gyerekek eközben megnézték a Csillagvizsgálót, és most egy sok ezer évvel ezelőtt élt denevér csontvázához értünk. Bizony-bizony, állatok is megfordulnak idelent. A barlanglakó állatok egész életüket itt élik le. Többségük már a látását is elvesztette: nem vennék itt hasznát. Legismertebb képviselőik a barlangi vakrákok. Melegebb éghajlaton, mint tőlünk alig pár száz kilométerrel délre, a postojnai barlangban vak halak is laknak. A barlangkedvelő állatok közül a legtöbben a denevérről hallottak már. Telelni vonul be: felcsimpaszkodik a plafonra, lelassítja az életműködését, és úgy lóg le tavaszig. A barlanglátogató állatok csak időnként térnek be, és nem is mindig saját jószántukból, mint ezt az árvízzel rendszeresen besodort békák példája mutatja. Meglepően gyakran fordul elő a róka: el sem tudom képzelni, hogy mit kereshet bent, de már a bejárattól több kilométerre is találtak rókacsontvázat. Ez persze felkeltette a kutatók érdeklődését: vajon hogyan tájékozódik a koma a vaksötétben? Tudjuk, a tyúklopó ravaszdi szaglása fölöttébb kifinomult. Sokáig úgy vélték, hogy az emberi szagnyomokat követhette végig a főágon — csak aztán találtak az egyik, kis oldalágban egy hordalékkal részben eltemetett, nyilvánvalóan több ezer éves csontvázat: akkoriban még bizonnyal nem jártak erre se turisták, se barlangászok. A fáklyás kísérletnél már említett Jakucs László, aki akkoriban a barlang igazgatója volt, szerzett egy rókát, és megpróbálta kiiktatni a szaglását. Valami kölnifélébe (az alkohol kiváló szerves oldószer) a legkülönfélébb, jellegzetesen “emberi” szagú dolgokat áztatták — a cigarettacsikktől a kapcáig —, majd ezt a maró löttyöt szegény jószág orrába fecskendezték. Elkábították a hosszú orrút, és úgy vitték be a főág közepéig. A távozó emberek adott távonként lábnyomrögzítő sávokat szórtak a talajra, hogy követhessék az immár szaglásától és látásától is megfosztott vörösbundás útját. Pár nappal később visszamentek, és már csak a hűlt helyét találták a komának. A nyomokat követve megállapították, hogy a főág közepén, a turistaúttól függetlenül, egyenletes tempóban haladt Aggtelek felé. Ott némi keresgélés után rábukkant egy, a napvilágra vezető, szűk lyukra, és átpréselte magát rajta: azóta se látták. Hihetetlen biztonsággal tette meg a több kilométeres utat. Az emberek máig sem tudják, hogy miképpen jutott ki szaglás és látás nélkül a teljes sötétből. Én tudom. Megmondjam? Rókához méltón akart tovább élni!