VI. fejezet
KÉZEN FOGVA AZ ISKOLÁBAN
Egyik osztálylátogatásunkon megkérdeztem a gyerekektől:
— Szívesen találkoznátok-e a veletek egykorú, nem látó
gyerekekkel? Mit szólnátok hozzá, ha alkalmanként egy-egy napot együtt
tanulnátok velük az iskolátokban?
Most sem csalódtam a kiskamaszokban. Harsogva felelték:
— Jó lenne!
Az osztályfőnöknek is tetszett az ötlet — erre
nem annyira az igenlő válaszból, mint inkább hangszínéből következtettem. Még
vagy két osztályban elsütöttem az ötletet, majd puhatolózni kezdtem Juditnál,
az igazgatóhelyettesnél. Hamarosan az iskolaigazgató irodájában találtuk
magunkat Kicsivel.
— Úgy gondolom, hogy a látó és a nem látó gyerekek sokat
tanulhatnának egymástól. A látó iskola megismerése nagyban elősegítené a
látássérült diákok beilleszkedését, ha azok gimnáziumban akarnak továbbtanulni.
Sokat segíthetne, ha időnként egy-egy napot közösen tanulnának. Elképzelésemről
még nem tudnak az Ajtósi Dürer soron, de ha itt most zöld jelzést kapok, akkor
megkeresem őket — mondtam bizakodva.
Másnap délelőtt izgatottan nyúltam a telefonkagyló után.
Tudtam: tíz perc alatt le kell bonyolítanom a beszélgetést. Szerencsém volt,
mert telefonközelben volt Katalin, az intézmény vezetője. Bemutatkoztam neki,
majd beszámoltam iskolalátogatásaim tapasztalatairól. Az igazgatónő kedvezően
ítélte meg a hallottakat:
— Pár nap múlva újra hívjon fel, addigra kikérem az
általános iskola igazgatónőjének a véleményét is.
Úgy is tett. Ha lehet, a második telefon előtt még jobban
drukkoltam, mint az első alkalommal. De kár volt annyira izgulni: találkozóra
hívtak az iskolába. A beszélgetés első felében rólam, a másodikban
elképzeléseimről esett szó. A két igazgató három— vagy négyhetente egy-egy
egynapos, közös tanulást tartott célszerűnek, megvalósíthatónak. Engem pedig
megtettek koordinátornak. Szokatlan és örömteli volt: addig “vakos”
környezetben nemigen találkoztam nyitott, a “külső” gondolatok fogadására kész
vezetőkkel.
Kicsi: A vakoda széles folyosóján lépkedtünk a hatodikosok
osztályfőnökével. Az osztálytermek előtt jóval kevesebb volt a gyerek, mint a
Hunyadiban. Az első osztályos diákok még a fal mellett óvakodtak, de a
nagyobbak már a széles folyosó közepén szedték a lábukat (fehér bot nélkül).
Tudtam: kétszer két napot töltünk ebben az iskolában: Laci meg akart ismerkedni
a gyerekekkel és azzal is, miként tanulnak itt a diákok. Alaposan fel akart
készülni belőlük.
Becsukódott hátunk mögött az üvegtáblás ajtó.
— Osztály, vigyázz! — hangzott fel az ofő hangja.
Kicsi: A hetes jelentett, a nebulók visszahuppantak a
székre. Ágnes bemutatta gazdámat a gyerekeknek, majd — nagy büszkeségemre —
hozzátette:
— Vele van egy csodaszép vakvezető kutya!
Kicsi: Na, erre olyan zsivaj kerekedett, hogy még az utcán
is leállt a forgalom.
— Milyen fajtájú az a gyönyörűség?
— Hány éves a kutyuli?
— Fiú vagy lány? — No és persze:
— Hol van az a segítőkész, cuki német juhász, hogy
megsimogathassuk?!
Kicsi: Így váltam egy pillanat alatt a kedvencükké. Laci
röviden felvázolta a gyerekeknek, hogy miért is jöttünk, majd elkezdődött a
tanítás. Gazdám közelébe heveredtem le, úgy figyeltem. Néha fél szemmel Lacira
sandítottam: csupa fül volt. Aztán megszólalt a csengő, és a gyerekek rugó
módjára pattantak ki a pad mögül, hogy rám vessék magukat. A totális lerohanás
közben azért még meghallottam, hogy az osztályfőnök megkérdezi:
— A szünetre bejöttök a tanáriba?
— Inkább maradnánk a gyerekekkel!
Kicsi: Továbbra is csak úgy záporoztak a kérdések — most
aztán megint kibeszélhette magát! Nyílt a terem ajtaja, és egy kisebb fiú
lépett be. A nyüzsgő sokadalom felé vette útját.
— Vigyázz! — rivallt rá valaki. — Nehogy rálépj a farkára!
— Micsoda…? — tudakolta a paffá
vált srác.
— Hát, egy nagyon okos német juhászt dögönyözünk itt. Igazi
vakvezető kutya!
Ahogy ez a nem mindennapi eseményeknél lenni szokott,
szájról szájra járt a hír, hogy négylábú osztálytárs érkezett a hatodikosokhoz.
Jöttek is a többi osztályból seregestől, hogy meggyőződjenek róla, igaz-e a
hír, vagy csak egy újabb vaklármáról van szó?
Kevés “civil” figyelheti négy napon át, miként folyik az
élet az ország egyetlen, nem látó diákokat tanító iskolájában. Eszembe jutottak
saját általános iskolás emlékeim, és összehasonlítottam a két világot. A
különbség jóval kisebbnek tűnt, mint azt egy laikus, látó ember gondolná.
Miért? A nem látó gyerekek teljes biztonsággal közlekedtek vagy épp szaladgáltak
a suliban. Az alacsony osztálylétszám következtében senki sem lóghatott ki
végérvényesen a közösségből. Olyannak tűntek, mint egy nagy
család — ahol persze szintén vannak viták és összezörrenések.
Hiába nem láttam már vagy nyolc éve, fejben továbbra is látó
ember maradtam: a tanulás folyamatát nehezen tudtam elvonatkoztatni a
vizualitástól. Csodáltam ezeket a gyerekeket, amint szélsebesen püfölték a
pontírógép billentyűit, ahogy huzigálták ide-oda az abakusz golyóit. És ahogy
kapásból válaszoltak a kérdésekre. Olvasni persze csak az ujjukkal tudnak.
Micsoda agymunka kell mindehhez! — döbbentem rá, mint se ide, se oda nem
tartozó fehér botos.
A harmadikosok is mély benyomást tettek rám. Nyitottak,
érdeklődők, barátságosak voltak. Szeretetet adtak, mégpedig nagykanállal, de
tőlem is elvárták. A negyedik nap után aludtam párat, hogy letisztuljon
fejemben a kép. Következő lépésként a két osztályfőnökkel — külön-külön —
felkerestük a két érintett évfolyamot a Hunyadiban. A közös látogatást azért
tartottam fontosnak, hogy a látó gyerekek fejében véletlenül se maradjanak
értelmezési problémák.
Hogy mifélékre gondolok? Álló testhelyzetben sok született,
vagy korai látássérült — olykor még felnőtt korában is — előre-hátra dülöngélve
hintázik, fejét megállás nélkül jobbra-balra forgatja. Sokan nem “néznek” arra
a személyre, akivel épp beszélgetnek. Mi tagadás, ezektől a szokatlan
viselkedési formáktól gyakran idegenkednek a látó emberek. Célszerűnek láttam,
hogy ezek okait megvilágítsam a gyerekek előtt.
— Ugye, ti is szoktatok kalimpálni a lábatokkal a pad alatt?
A kezetekkel meg olykor megpiszkáljátok a fületeket vagy épp az orrotokat,
pedig az nem is viszket. Mindezek afféle tudattalan pótcselekvések a belső
feszültség levezetésére szolgálnak. A félrenézés pedig nem illetlenség, hanem
olyan, rossz beidegződés, amiről irtó nehéz leszokni. Ne higgyétek, hogy
közülünk mindenki ekképpen viselkedik, de előfordul!
Közben a harmadikosok osztályfőnöke a táblához lépett, és
felvázolta a Braille-írás lényegét. A gyerekek pedig bőszen kérdeztek tőle,
hogy felkészüljenek az első találkozásra.
A hatodikos, nem látó gyerekek érdekes programmal fogadták
vendégeiket — de haladjunk sorjában!
Megérkeztek a kamaszok, néhány tanár kíséretében. Nem
lepődtek meg azon, hogy a fogadó gyerekek többsége magasabb és termetesebb
náluk, hiszen már tudták: azok két évvel idősebbek náluk, mivel az első osztály
előtt két évig előkészítőbe járnak, hogy megtanulják a pontírást és az
olvasást. Hamar egymásra találtak. A vendégek számára érdekes újdonság volt,
hogy nem függött tábla a falon, kevesen jártak egy osztályba, és mindenkinek
pontírógépe volt. Aztán idegenvezetőnek csaptak fel a helybeli diákok, és
négy-öt látó kamaszt maguk mellé véve a pincétől a padlásig bebarangolták a
hatalmas épületet. Visszaérkezve a hunyadisok hitetlenkedve mesélték:
— Úgy vezettek minket, mintha látnának!
Mindegyik csapat megérkezett már: jöhetett a beígért show.
Mindenki kézbe kapta a tornacsukáját, és irány a tornaterem!
Csörgőlabda-bemutató és közös játék várt mindenkire. Először két, háromfős honi
csapat állt fel a tornaterem két végében. A játék és egyben paraolimpiai sport
lényege: a tornaterem két rövidebb fala a kapu, bő egy méter magasságig. A
játékteret több szektorra osztják (az ezt jelző ragasztócsíkok alá vastag
madzagot húznak). A kosárlabda méretű labdában apró fémlemezkék csörögnek (a
zörgés a labda apró lyukacsain hallatszik ki). A lövést, ami voltaképpen egy
erőteljes gurítás, az ellenfélnek vetődéssel kell hárítania, majd rövid időn
belül viszonoznia. A nézőknek persze síri csendben kell ülniük a helyükön,
különben a védők nem hallanák a labdát. Amikor a hunyadis diákok már értették a
szabályokat, maguk is pályára léptek. Hármas csapatokat alakítottak, elslattyogtak a kapujuk elé, és ott annak rendje és módja
szerint vakosították őket egy-egy kendővel. A már tapasztalt labdazsonglőrnek
számító helyiek óvatosan gurították el a labdát, a zöldfülű hunyadisok pedig
hegyezhették a fülüket, és vetődhettek a vaksötétbe, ha a közelben vélték
hallani a lasztit. Hatalmas üdvrivalgás csapott fel a nézőközönség soraiból
egy-egy remekbe szabott védés láttán, de ha valamelyik társuk mellett épp hogy
csak elcsordogált a labda, a potyagól után éppily harsány nevetés harsant. A
legnagyobb elismerés azoknak az újsütetű fenomén sportembereknek járt, akik
gólt tudtak szerezni. Az ügyességet és állóképességet egyaránt megkívánó
sorozat végén zsibongó örömhangok öleltek körbe a tornateremben.
Kicsi: Mielőtt bevonult volna a díszes társaság a
tornaterembe, engem bezártak az egyik öltözőbe. Ott kuksolhattam napestig a sok
levetett lábbeli között. Micsoda disznóság!
Kicsi valóban kimaradt a jóból. Miért? A játéktér és a
tornaterem oldalfala között alig van egy méter. Tornapadokra ültünk le, és neki
bizony nem maradt hely. Félő volt az is, hogy egy eltévedt lövés eltalálja a
fekvő, védtelen kutyát — ezért hát a cipők őrzésével bíztam meg.
A harmadikosok is eljöttek évfolyamtársaikhoz, és persze az
ő viszontlátogatásuk sem maradhatott el. A hunyadisok az iskolájuk előtt várták
új barátaikat, és kézen fogva vezették be őket.
Tartsunk a harmadikosokkal! Sok-sok métert és lépcsőfokot
kellett megtenniük az osztályteremig. Útközben kellő gonddal jelezték a le- és
fellépések helyét: egyetlen botlás nélkül jutottak föl. A gyerekek maguk
találhatták ki, hogy mivel foglalják el pajtásaikat. Megmutatták a táblát és a
krétát, a füzetet és a tolltartót, az íróeszközöket. A padok is mások voltak,
mint az Ajtósi Dürer soron. Zsongott-bongott az osztály, láthatóan jól
boldogultak egymással. Néhányan megkérdezték:
— Megmutathatjuk nekik az iskolánkat?
Osztályfőnökük kérdőn nézett kolléganőjére.
— Csak óvatosan vezessétek őket! — felelte Ágota.
A Hunyadi két, különálló épületből áll — hatalmas,
körbekerített udvarral. Pár percen belül kiürült a terem: Kicsit is beszámítva
mindössze négyen maradtunk. Az udvaron négyfős csapatok tartottak távoli céljuk
felé. Nagy részük eltűnt a másik épülettömb valamelyik ajtaja mögött, míg mások
labdát pattogtatva haladtak a kézilabdakapu vagy éppen a kosárlabdapalánk felé.
Hunyadis diák állt be védeni a kapuba, a büntetőt pedig nem látó barátja lőtte.
A kosárlabdapalánk körül a hunyadisok voltak a labdaszedők, kosárra pedig a
vendégek dobhattak. Óriási éljenzésbe csaptak a helybeliek, ha egy-egy labda a
palánknak csapódott! Egymásnak is passzolgattak: tapssal jelezték a képben nem
lévő társuknak, merre is dobja.
Néhányan felszaladtak a tanterembe, hogy elújságolják az
udvar eseményeit, a dicséret után pedig rohantak vissza — még boldogabban, mint
ahogy érkeztek. Talán másfél óra is eltelt, mire az utolsó csatangolók is
visszaérkeztek. Itt is mindent bejártak — az alagsortól egészen a legfelső
szintig. Nemcsak a lurkók, de mi, felnőttek is feledhetetlen élménnyel
gyarapodtunk. A figyelmes vendéglátók kikeresték a ruhafogason lógó
kabáthalomból a vendégek felöltőit, majd újfent kézen fogták őket, és
kikísértek minket az iskola elé. Az osztályfőnökök megegyeztek, hogy a
harmadikosok tartják a kapcsolatot, a hatodikosok pedig háromhetente egy-egy
napot együtt tanulnak.
Kicsi: Most nem én voltam a fontos. De az fontos, hogy
mindkét iskola nebulói a barátjuknak neveztek!
Barátnőmmel és Kicsivel sétáltunk a Duna-parton, a Dagály
strand mögötti, elhagyatott területen. A kutyasétáltatók és a pecázók
paradicsoma az a hely. Van, aki pecázik a budapesti Duna-parton? — merülhet fel
a kérdés, jogosan. Mindenki tudja: megszállott emberek a damiláztatók! Az se
olyan nagy tragédia számukra, ha egész nap nem fognak semmit: olajoshalat
mindig lehet kapni az élelmiszerboltban. Kicsi most is előttünk csatangolt.
Orrát a talaj felett vezette, majd amikor elunta a szagmintavételt, egykedvűen
bámulni kezdte a szélesen hömpölygő folyamot, a túlpartot.
Apránként becserkészett egy horgászó férfit. Látszólag
kényelmesen ballagott, mint aki csak épp arra jár. Amikor vagy öt méterre
megközelítette, hirtelen megiramodott, kikapott egy halat a partra tett
iszákból, és elszaladt vele. Nem messze megállt, kiejtette szájából a
zsákmányt, és alaposan körbeszimatolta. A falatozáshoz azonban nem kapott szagingert,
így pillanatokon belül faképnél hagyta a pikkelyest. A megrövidített
haltulajdonos csak kapkodta a fejét — mint ahogy mi is.
— Ej, Kicsi! Hogy gondoltad te ezt??!
Dörgedelmes szavaimat hallva hozzám szaladt, lehorgasztotta
fejét, orrát a lábamhoz nyomta.
— Nem szégyelled magad? — korholtam, barátnőm pedig
visszavitte a halat a pecásnak. Harag nélkül búcsúztunk.
Kicsi: Még én sem vagyok tökéletes. Bizony, néha elfelejtek
ezt-azt — persze csak merő véletlenségből. Pedig engem is kitanítottak a
kutyaiskolában: nem szabad a földről lakmározni! De ugyan ki bírna ellenállni
egy csábosabb falatnak? Az oktató hosszasan sulykolta a fejembe a “kukázás
tilalma” című tananyagot. Ha fel akartam venni a nem véletlenül az utunkban
heverő falatot, csak úgy csengett a fülem, úgy kiáltotta:
— Pfuj, nem szabad!
Kicsi: Amikor a sokadik ismétlésnél már elmentem a csábító
kolbászkarika mellett, megállított, megdicsért okosságomért és jutalomfalatot
adott.
Szokásos napi sétánkra indultunk. Ki akartam próbálni: vajon
lelép-e Kicsi az érkező jármű elé, ha továbbot mondok neki? Elérkeztünk az
alkalmasnak vélt útkereszteződéshez. Személygépkocsi hangját hallottam bal
felől, és amikor már csak tíz méterre lehetett, útnak indítottam Süsüt, aki
automatikusan lelépett volna a járdáról, ha nem fogom vissza.
Kicsi: Na most aztán jól alám
pakoltál, gazdikám!
Nem annak szántam, Süsüke! — mert volt, hogy nem vettem
észre a megállóból épp kiinduló HÉV-szerelvényt, és Te még a második
biztatásomra sem voltál hajlandó elindulni a túloldali peronhoz!
Akkor most mondjam el, miként tanítják meg nekünk a
baleset-elhárítást?
— Nyertél, kiskomám!
Kicsi: A négylábú kopasz tanoncot olyan jármű elé indítják,
amit ismerős vezet. A beavatott sofőr padlófékkel állítja meg a kocsit, hogy az
éles csikorgással váljon mozdulatlanná — ettől persze majd’ hogy halálra nem
rémül a szerencsétlen eb. Ezután — jó esetben — figyel, ha úttesten kel át, és
ha kell, értelmesen engedetlenkedik.
Hogy ne kelljen máshova menni újabb történetért, maradjunk
ott, ahol Süsü az érkező jármű elé lépett volna, ha hagytam volna!
Egyikünk sem szeret andalogva haladni. Néha azonban a szó
szoros értelemben fejbekólintó élményhez juttat, ha megszaporázzuk lépéseinket.
Az ominózus sarkon alaposan szétnéztem a fülemmel. Amikor elcsendesedett a
környék, indítottam Kicsit, és pár másodperc múltán fel is léptünk a túloldali
járdára. Süsü jobbról kerülte az út szélén magasodó fát — ahogy az iskolában
tanulta. Mértant azonban nem oktattak neki. A vaskos törzsű fa erősen jobbra
dőlt, és én úgy nekimentem a törzsének, hogy csak úgy reccsent — a homlokom
pedig tele lett fakéreggel. A frontális ütközésbe még a fa is beleremegett!
Iszonyatosan fájt: pillanatokon belül diónyi dudor nőtt a homlokomon. Úgy
néztem ki, mint akit épp most szarvaztak fel, és a szégyentől még piroslik is a
feje! Tőlem telhető nyelvi bőséggel imádkoztam a Mindenhatóhoz, aki — mint ez
kiderült — ért magyarul! Ez abból derült ki, hogy a kifogásolt fát egy év múlva
kivágták. Isten malmai lassan, de őrölnek! Addig is: még aznap, visszafelé
tartva megmutattam Kicsinek, hogy mi a probléma ezzel a fával. Ettől fogva,
amíg a megdőlt fát ki nem vágták, egyszer sem vezetett hozzá két méternél
közelebb. Ugye, milyen angyali teremtés?
Teltek-múltak a hónapok. A kivágott fa közelében beszélgettem
két hunyadis diákkal. Előbb-utóbb persze szóba került a baleset is — amit
igyekeztem ironikus öntettel tálalni. Mire az egyik fiú:
— Én már láttam olyan muris esetet, amikor megpakolt
szatyrokkal ballagott valaki a hóban, megcsúszott, és hatalmasat tanyázott.
Értettem, hogy mire akar kilyukadni.
— Az életben is előfordulnak olyan esetek, amiket a filmesek
gegnek neveznek. Az elementáris erővel feltörő vidámságnak nem lehet útját
állni. Nem ítélem el az olyan embert, akire ilyenkor rátör a nevetés, de arra
mindenképpen ügyeljen, hogy a kárvallott ne hallja meg! Ha meg vissza tudja
fojtani, még idejében tegyen lakatot a szájára!
Már a látásvesztésem előtti években is alig ültem le tévét
nézni. A mindent eltakaró, sötétszürke függöny leereszkedése után pedig még
annyit sem. Afféle antitévés lettem. Természetesen nem azért, mert már nem
láttam, hanem mert a műsorok többségét érdektelennek tartottam. Azt meg, amit
továbbra is szívesen néztem volna, nem ártott volna látni. Hogy hogyan jön ez
ide? Úgy, hogy József, a Hunyadi Mátyás általános iskola igazgatója látott a
tévében egy érdekes műsort — én meg persze nem. A Fókusz kulturális magazin
olyan, nagyon fejlett térképzeletet és fantáziát tükröző alkotásokat mutatott
be, amiket egy nem látó, középsúlyos értelmi fogyatékos kisfiú — T. József —
barkácsolt. A művészeti tagozatos általános iskola direktora maga is
művészlélek: aktívan fest. Ezért figyelhetett fel a látottakra. És hogy kerül a
csizma az asztalra? Úgy, hogy az igazgató tollat ragadott, és levelet írt
Józsika iskolájának, hogy szívesen kiállítaná náluk, az aulában, a kisfiú
tárgyait. A levelet — és vele az utasítást, hogy vegye fel a kapcsolatot annak
írójával — végül a szövést oktató Krisztina kapta meg. Hamarosan az eredeti
elképzelésnél jóval nagyobb ívű kiállítás körvonalazódott a tárgyalófelek
képzeletében.
Mi közben osztályról osztályra jártunk Kicsivel. Jó híremet
kelthették az igazgató előtt, mert úgy gondolta, én lehetnék a megnyitó egyik
szónoka. Megtisztelőnek éreztem, és természetesen elfogadtam a felkérést. Már
az is nagy öröm volt, hogy egykori iskolám falai között, az ott tanuló
gyerekekkel lehetek, és fontos dolgokról beszélgethetek velük, emberközelbe
hozva a másságot. De mindez még alaposan meg is fejelhető! Hiszen egy másik
csatornán kézzel fogható, akár művészi alkotásnak is felfogható kézműves munkák
jelennek meg az aulában a falakon és a posztamenseken. Vitathatatlanul
bizonyítják: nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember!
Meghívtak a vakoda szakiskolájába, én meg azt kértem az oktatótól,
hogy találkozhassam T. Józsival.
Barátságos hölgy fogadott az emeleti folyosó állandóan zárt
ajtajában.
— Nem biztos, hogy sikerül szóra bírni Józsikát — mondta
útközben, és valóban: a szobába lépve hiába köszöntem, válasz nem érkezett.
A nevelő odament a közelben matató fiúhoz és beszélt hozzá —
ő pedig alig érthető szavakkal felelt. Kézen fogva indultak felém. Átöleltem a
srác keskeny vállát — a nevelő pedig kezembe adta azt a tárgyat, amit a Fókusz
nézői láthattak: egy ház makettje volt.
— Senki sem tanította, hogy efféléket csináljon. Még csak
nem is ösztönöztük — magyarázta. — Egyszer asztalosok dolgoztak az emeleten.
Józsika felfigyelt a fúrógép zajára, a kalapács kopogására. A keze ügyébe
került valahonnét egy farostlemez, és késztetést érzett a ténykedésre. Szöget
és kalapácsot kért tőlünk, aztán a limlomokat képzeletének kézzel fogható
valóságává kalapálta össze.
Hogyan nézett ki a kézbe fogható valóság? A ház alapja úgy
két-három felnőtt tenyérnyi volt. A téglalap alakú farostlemez négy sarkából
egy-egy farúd állt ki. A ház belsejét néhány imitált választófal tagolta. A
szobában volt ágy, asztal — néhány székkel — és egy amolyan szekrényféle. A
vizesblokkban pedig fürdőkád, mosdó és vécé. A házikó tetejét egy préselt lap
jelezte. A bútorok persze nem voltak kimunkálva.
Adott tehát egy kisfiú. Sohasem látott. Elbeszélgetni is
csak nagy ritkán lehet vele. Az átlagos kortársánál jóval kevesebb inger éri.
És mégis! Milyen világ lakozik a lelkében? És vajon hány?!
Ezt senki sem fogja megtudni, ő meg semmiképp sem fogja elárulni. Csak a keze
munkája árulkodik a benne rejlő emberről. Ennyit tudhattam meg róla — meg még
azt is, hogy tizenöt évesen erősen nagyothall, és már most aktuális a kérdés:
mikor veszti el a maradék hallását is?
Kicsi: Amikor beléptünk a szakiskola elsős osztályába,
azonnal lerohantak. Itt már voltak gyengénlátó fiatalok is. — Nekem ilyen meg
olyan fajtájú kutyám van — mondták egyesek, míg mások: De selymes a bundád,
tündérkém! Hamarosan megtudtam, hogy a fiatalemberek végül is azért vannak itt,
hogy megtanuljanak kosarat fonni, szövőszéken szőni,
agyagozni, szárazvirágot kötni — és a számítástechnika alapjait.
Hol is kezdjem? Talán az oktatóknál. Van közöttük olyan
szakember is, aki tizennyolc éves korában került ide. Temperamentumos nő lévén
sokáig zavarták a lassú, olykor tétován mozgó gyermekkezek. Ahogy megismerte a
fiatalokat, rájött, hogy a bizonytalan kezek türelemmel és szeretettel
ügyesíthetők. A szövés és a kosárfonás tanítása közben testközelbe kerül a
tanuló és tanítója. Ez a személyes kapcsolat megteremti azt az intimitást,
amire oly nagy szükségük van a látás — és sokszor az érzelmi kapcsolatok —
hiányában élő fiataloknak. Az itteni szakemberek abban lelik meg munkájuk
szépségét, hogy minden apró munkafázist külön-külön kell megtanítaniuk, de azok
idővel egységes egésszé állnak össze. A sok-sok szenvedés mindig meghozza a
maga gyümölcsét. A fiatalon odakerülő, még intenzív mozdulatokhoz szokott
tanító a hosszú évek során türelmessé válik, mert megérti a nem látó és a
gyengénlátó fiatalok sajátos élethelyzetét. Krisztina is odaadó szeretettel
szólt a nem látás hátrányát leküzdeni akaró, tevékeny ifjakról. A felkérés
nagyon meglepte, de örült is: ezzel a meghívással száz év elszigeteltség
korlátját törhetik át, újabb rést nyitva a nem látó embereket elszigetelő
falon. A látó és a nem látó emberek közötti szakadékot a nem ismerés hozza
létre — ezért fontos számunkra minden alkalom, amikor megnyilvánulhatunk.
Ilyenkor a nem látó és a gyengénlátó kézműves tanulók olyan oldalukról
mutatkozhatnak meg, amit a közhelyeket halló, látó ember többnyire el sem tud
képzelni.
A speciális szakiskolát elvégző tanulók szakmunkások
lesznek. Szövésből, kosárfonásból, és számítógép alapkezelésből kaphatnak
államilag elismert bizonyítványt. Az oktatók bíztak abban, hogy azok, akik
érdeklődőként végignézik a tanulók alkotásait, utána másként gondolnak majd a
nem látókra.
Hogy kik ültek a padokban? Gyöngyvér nem lát. A maga
huszonhárom évével majdnem túlkorosnak számít. Elmondta, hogy öt évig, amíg
külföldön élt, olyan iskolában tanult, ahol nemigen követeltek tőlük semmit.
Hazakerülve gimnáziumba került, és ott az alapok hiánya miatt nem tudott
megfelelni. Ez a kudarc komoly pszichés törést okozott nála. Felépülése után a
szövést választotta, hogy tevékeny, kiegyensúlyozott nővé válhasson. Erősen
vonzódik a meleg érzetet keltő, puha gyapjúszálakhoz. Bár önmaga és társai
munkába állásának lehetőségét eléggé kilátástalannak ítéli meg, mégsem adja
fel.
Okleveles gyógymasszőr és három nyelven beszél a középfokot
megközelítő szinten, de mindez kevés volt ahhoz, hogy bárhová is felvegyék
dolgozni. Keresi az újabb és újabb lehetőségeket, hogy saját kezébe vehesse
sorsát.
Az élet Zolinak sem adott lehetőséget arra, hogy tekintetét
valaha is megpihentesse egy kedves arcon. Elsőként a kosárfonás tanulására
gondolt, ám végül is a szövés mellett tette le voksát. Keze viszonylag könnyen
ráállt az ismétlődő mozdulatokra. Bár a nem látó nehezebben tanulja meg a
szövést, mint a gyengénlátó diáktársa, de szorgalommal és kitartással
behozhatja a lemaradást. A szakvizsga után otthon, a saját szövőszékén szeretne
dolgozni, és bízik abban is, hogy termékeit el tudja adni a piacokon és a
vásárokon. Lehetőség számára a tangóharmonika is — mindig örömmel veszi a
kezébe, de nem csak önmaga szórakoztatására. Vallja, hogy az embernek kell
valamit kezdenie magával, hogy legyen önbecsülése.
Mohón ittam az információkat, sokáig ott maradtam a
fiatalokkal. Szükségem is volt rá, hogy “képbe kerüljek”, és őket valamelyest
értő emberként nyithassam meg a kiállítást. Csak úgy áradt felém a szóözön.
Sajnos, a gyengénlátó fiatalok tanulási és elhelyezkedési esélyei sem
könnyebbek. Lányok és fiúk egyaránt választják ezt a képzést, és általában
sikeresen be is fejezik. Mindannyian tisztában vannak jövőjük várható megpróbáltatásaival,
de próbálnak tenni valamit saját érdekükben, és ez növelheti elszántságukat.
Ebbe a szakiskolába nem mindig a legjobb képességű fiatalok jelentkeznek — de
olyanok, akik felismerték, hogy lépniük kell, és lépnek is. Tehát: minden
megbecsülésem az övék, mert hasznosan akarnak élni!
Hogy miként dolgoznak? A szövőszakma ifjú mestereinek egy
átlagos szőtteshez körülbelül negyvenórányi munkára van szükségük. Teljes
önállóságra nem képesek: a munka mintegy nyolcvan százalékát tudják önállóan
elvégezni. Nehézséget okoz számukra a színes fonalak megválasztása, a minták
kialakítása és megformázása. Az őket tanító szakembereknek ötödannyi idő kell
ugyanahhoz a munkához.
A kosárfonás kevesebb embert vonz. Erős kezeket kíván,
ráadásul megkérgesíti az ujjakat. Egy-két növendék azért minden évben
jelentkezik — sajnos, az ő elhelyezkedési esélyük is csekély —, és önálló
életkezdésüket nem csak az “objektív” nehézségek gátolják. Számomra már nem
volt meglepő, de tudni kell azt, hogy a szülők sokszor inkább visszahúzzák
gyermekeiket. Sajnos az a fiatal, aki nem képes felvenni a harcot a szülői
hozzá nem értéssel, szinte bizonyosan, egy életre elvész!
Szakköri szinten agyagoznak is — ahhoz, hogy ezt valaki jól
csinálja, rendkívül szorosan kell kapcsolódnia az anyaghoz és a formákhoz. A
kreativitás kiélésének lehetősége nagyon inspirálja a diákokat. A térben
megjeleníthető, tetszőleges forma a szabadság érzetét adja az alkotónak.
Kicsi: Aztán én kerültem szóba — néhány történet erejéig.
Mondom is:
Az egyik álló mozgólépcsőn leértünk a metró Kálvin téri
állomásának alsó szintjére. Két asszony beszélgetett elmélyülten a peronon; a
kezükben tömött szatyor. Épp feléjük tartottunk. Olyan közel haladtunk el
mellettük, hogy menet közben az egyik, nyálcsöppentő illatokat árasztó táskához
nyomhattam az orrom. Laci ment tovább, és csak úgy mellékesen rám szólt:
— Az orrodat azért ne hagyd a szatyorban, hátha szükséged
lesz még rá! — A két hölgy csak ekkor figyelt fel az élelmiszer-meózására: jót
nevettek.
Szintén egy metróállomáson történt, hogy amolyan kényelmes
tempóban lépkedtem a peronon — hiába akart gyorsabb haladásra bírni a gazdám,
nem váltottam sebességet. Egyre mérgesebb lett. Majd nemsokára leesett nála a
telefonkártya (tantusz): rájött, miért cammogunk így. Pár méter után
lecövekeltünk a fal mellett, és — mi tagadás — roppant bosszúsan néztem
hátrafelé. Perc sem telt el, és két, tőlünk pár méterre álló, idősebb hölgy
egyike megszólította Lacit.
— Miért néz ránk olyan mérgesen a kutyája?
— Amikor idefelé jöttünk, megszidtam a lassúsága miatt, és
csak később jöttem rá, hogy önök miatt nem tudott gyorsabban haladni. Azért néz
olyan szúrós szemekkel, mert magukat okolja az igazságtalanságért.
Egyikük sűrű elnézéskérésbe kezdett, mire Laci bevallotta,
hogy valójában ő volt a hibás, mert nem figyelt eléggé.
Általában persze nem vagyok ilyen mogorva. Történt egyszer,
hogy póráz és hám nélkül haladtam a járdán — gazdám papája lemaradva követett.
Három, ráérős nőszemély állt félkörben az aszfalton; trécseltek. Talán valami
érdekeset? Megálltam mellettük. Van időm bőven, nem sietek sehová! Leültem a
járdára, hogy teljessé tegyem a kört. A farkamat hosszan elnyújtottam magam
mögött, és érdeklődve szemléltem, hallgattam az éppen szószátyárkodót.
Hegyeztem a fülem — ebből is láthatták, hogy éberen figyelek rájuk. Rám-rám
sandítottak a csivitelők, majd elnevették magukat.
— Hát téged meg mi érdekel annyira, kutyuskám? — kérdezte
egyikük.
Nyüszögtem vagy kettőt-hármat, mire majd’ elolvadtak a
gyönyörűségtől. Addigra már odaért a sétáltatóm is. Ő is jóízűt nevetett, majd
megpaskolta a nyakamat, és továbbindulásra noszogatott.
Ha már Kicsi így fél csokorba kötötte, hogy mit is meséltem
róla a szakiskolásoknak, hadd rukkoljak elő a másik felével a magam nevében!
Ezek a liftes sztorik: lifttel utazunk otthon az első emelettől a kilencedikig.
Ilyenkor — akár ül, akár áll, akár felfelé, akár lefelé megyünk, Süsü mindig
lenyomja a fejét és lelapítja a fülét. Talán túl gyors neki a négy évtizedes
felvonó?
A nagy összpontosítástól ilyenkor kevésbé figyel a külső
világra. Egyszer a lefelé tartó kabin megállt nálunk, az elsőn. Az utas
kinyitotta nekünk az ajtót, de mivel mi a kilencedikre akartunk menni, nem
szálltunk be. Legalábbis én: lenyúltam magam mellé, hogy megsimogassam a kutya
buksiját, ám ő már nem volt sehol! Nevén szólítottam, de se híre, se hamva.
Uramatyám! Csak nem liftezik??! Közben a kabint
fölhívták valahová, és már lefelé jött. Lesiettem a földszintre, és amikor
nyílt a lift ajtaja, megkérdeztem:
— Nem látott egy német juhász kutyát
a liftben?
— Mintha valamelyik emeleten láttam volna — én meg
kezdhettem keresni…
Megtörtént ez fordítva is: egyszer — tán elmélázhattam
valamin — ahelyett, hogy előreengedtem volna a kutyát, én szálltam be elsőnek,
és már indítottam is. Útközben vettem észre, hogy egy szál magamban álldogálok
a fülkében. A kutyamindenét, hát a kutya meg fennmaradt! Ahogy leért a kabin,
már indultam is vissza. Süsü roppant idegesen lépett be: farkát majdnem
vízszintesen lengette jobbra-balra, keményen. Én meg még korholtam is:
— Miért nem jöttél be utánam, te lökött!
Erősen nyüszögni kezdett: alig győztem simogatni és
nyugtatni.
Liftezéssel kapcsolatos utolsó sztorink méltó befejezése
lesz az effajta történeteinknek. Eleinte, amikor egy félemeletet lementem a
liftajtóhoz, mindig láb mellett követett. Aztán hogy, hogy nem, megállt a
lépcsősor előtt, az emeleten. Újfajta szokására nem is nagyon figyeltem fel.
Csak később tudatosodott bennem, hogy nem múló hóbortról van szó részéről,
hanem másról. Amikor felérkezik a lift a kilencedik emeletre, akkor a fél
szinttel feljebb lévő gépházból erős kattanás hallatszik. Kicsi kitapasztalta,
hogy a lift az erős zaj hangjára érkezik meg. Akkor én kinyitom az ajtaját, ő
pedig úgy sétál le és lép be a komornyikja által szélesre tárt ajtón, mint az
Operettszínház színpadi lépcsőjén egykor Honthy Hanna.
Sehová nem szeretek az utolsó pillanatban érkezni. Az iskola
aulájában profi módon rendezték el a szőtteseket, a szárazvirág kompozíciókat,
a kerámiákat és Józsika képzelt valóságát, a mestermunkát. A tárgyakat
szakavatott kísérő mutatta meg nekem: nem árt, ha tisztában vagyok vele, milyen
szőttesek függnek a falon, vagy milyen cserépedények állnak a posztamenseken.
Eközben folyamatosan érkeztek az alkotók és a házigazda gyerekek is. A
vendéglátó gyerekeket meglepte és némileg zavarta, hogy náluk tíz évvel idősebb
lányok és fiúk érkeztek tanáraikkal. Kicsi eközben szabadon sétálgatott a sok
láb között, mindenkinek volt hozzá néhány kedves szava, simogató keze. Sokan
gyűltünk össze — csak T. Józsi nem tudott eljönni a kiállításra. Elcsendesedett
a földszint; az emeletre vezető lépcsőn felsorakozott negyedikesek tiszta
csengésű énekkel köszöntötték a megjelenteket, majd szót kaptam.
— Bár a történelemkönyvbe nem fog bekerülni ez az esemény,
bizonyos szempontból mégis történelmi tett részesei vagyunk. Vannak az életnek
olyan apró rezzenései, amik kitörölhetetlenül megmaradnak az emberi szívekben.
Száz éve nyitották meg a Vakok Általános Iskolájának elődjét, hogy a nem látó
fiatalokat felkészíthessék az életre. Tudásukról és kézművességükről eddig csak
az iskola falain belül adhattak számot. Száz év kellett ahhoz, hogy egy látó
iskola — jelesül a XIII. kerületi Hunyadi Mátyás Általános Iskola — pedagógusai
felfigyeljenek arra, micsoda értékek bújnak meg az Ajtósi Dürer sor
kincsesházában.
Számomra külön öröm az, hogy egykori iskolám rendezi ezt a
kiállítást. Az elmúlt hónapokban vakvezető kutyámmal, Kicsivel bejártuk az
iskola összes osztályát. Gyermekek és felnőttek jutottak így olyan
információkhoz, amik érthetővé tehették számukra a nem látást és annak szerteágazó
problémáit. Képet alkothattak arról a “képtelen” világról, amelyben több ezren
élünk. Mióta én is a nem látó emberek közé tartozom, egyre mélyebben próbálom
megismerni a hozzám hasonlók életét, és — szerencsére — ezzel nem vagyok
egyedül.
Ma már munkahelyteremtő pedagógusok segítik a vakok
iskolájában végzett diákokat a munkahelykeresésben. Sajnos elhelyezkedésüket
gátolja, hogy integrálódásukat az “egészségesek” nem fogadják el — pedig ők
nagyon szeretnék! Azt próbálják elérni, hogy védett környezetben válhassanak
vállalkozóvá — önállóan vagy társakkal. Ha egyenrangúnak érezhetik magukat,
önállóbb, és ezzel örömtelibb életet élhetnek.
Kedves barátaim! Belegondoltak-e már abba, hogy milyen lehet
a szem számára láthatatlan teret kézzel feltérképezni, összefüggéseit precízen
megérteni? El tudnák-e képzelni a sötétben megbúvó eszközök felépítését,
mechanizmusát? Egyáltalán: képes lehet-e valaki ilyen lehetőségekkel esztétikus
és formatervezett alkotások létrehozására? Ezek a válaszok sokunk számára
éppoly egyértelműek, mint másoknak az, hogy a napsütésben záporozó eső után az
égbolton gyönyörű szivárványhíd ível át!
Engedjék meg, hogy végül elmondjam a magam teljesen
szubjektív — talán sajátos — vízióit a kiállított tárgyakról. Mit látok magam
előtt, ha az itt közszemlére tett tárgyakra gondolok? Bezárt lelkek kiáltását a
tágas térben élők felé!
Hogyan hatott a kiáltás a hunyadis diákokra? Elérkezett a
közös tanulás első napja. Nyolc diák bandukolt csoportosan az iskola felé:
hátizsákjukban ott pöffeszkedett a pontírógép. Osztályfőnökük és egy nevelőnő
kísérte őket. Mi már korábban megérkeztünk az iskola elé Kicsivel, ahol
találkoztunk a szintén korán érkező, helyi hatodikosokkal.
— Ott jönnek! — kiáltott fel egyikük. Hamarosan egymásra
találtak a régi ismerősök, és most is kézen fogva mentek be a suliba.
Már eddig is nagy hírük volt az új osztálytársaknak a
Hunyadiban, de most még nagyobb lett! Megjelenésük híre futótűz módján terjedt
el az épületben. Mi felnőttek is követtük a felvezető diákokat — mire beléptünk
az osztályterembe, már kibújtak kabátjukból. Mindenki megtalálta a helyét:
kikérdezéssel kezdődött a matekóra. Mi hárman — Kicsivel együtt négyen — az
osztállyal szemben foglaltunk helyet. A matektanár felváltva kérdezte az
“őshonos” és a frissen érkezett diákokat: egynek sem kellett szégyenkeznie. A
számolásnál az abakuszok komoly vetélytársaivá váltak a hagyományos
íróeszközöknek. Rutinosan mozogtak a begyakorolt ujjak a kis golyócskákon.
Ritkán fordul elő velem, hogy hiányzik a látásom. Akkor
viszont mérhetetlenül sajnáltam, hogy nem láthattam a gyerekek tekintetét — de
hát a glaukóma harmincegy év alatt tökéletes munkát végzett. Így odaálmodtam
magam az egyik közeli padba, és nosztalgiáztam egyet — csekély kárpótlás az
elmaradt élményért.
A Hunyadiban kabinetrendszer volt, ezért a kicsöngetés után
talpra szökkentek a matekzsenik, kézbe kapták a táskájukat, vállukra csapták a
kabátot, és továbbindultak. Ez a vándorlás merő újdonság volt az Ajtósi Dürer
sorról érkezetteknek. A folyosón a csúcsforgalomban bizony igen kemény kritikát
kapott egy-egy figyelmetlen nebuló, ha nekirohant valamelyik nem látó diáknak.
Mi, felnőttek nem kísértük tovább őket: lementünk beszélgetni az első emeleti
folyosóra. Ott vártuk meg a tanítás végét, hogy utána közösen ebédeljünk az
iskola étkezdéjében.
A második félévben háromhetente egy napot töltöttek együtt a
két hatodik osztály tanulói. Lehetett történelemóra, fizika, vagy akár német —
egyre ment nekik. Nem vallottak szégyent a vendégtanulók. Sőt! Több hunyadis
diák megfogalmazta: — Okosabbak, mint mi!
Ebben azért az is benne volt, hogy magukat képtelennek
tartották arra, hogy szemük használata nélkül is elsajátítsák a tananyagot.
Nagyon megnőtt szemükben a nyolc gyerek ázsiója. Milyen nagy
dolog nem látva megtenni mindazt, amit látva sem könnyű! A sajnálkozás
helyét egyre inkább a megbecsülés vette át. A személyes megismerés révén
mindegyikük gazdagabb lett emberileg. Teljes joggal bíztam a jövőben, hiszen
diák és tanár egyöntetűen pozitívan értékelte az együtt tanulást. Külön
hozadéka volt a gyerekek egymásra találásának, hogy az egyik harmadik osztályos
nem látó kislány születésnapi bulijára egy hunyadis barátnője is elment.
Kicsi: Közeledett a tanév vége. Az iskola udvarán
heverésztem. Melegen sütött a nap. Nem csak én vártam izgatottan a déli
harangszó utáni első csöngetést, de a diáknépség is. Miért? A Vakvezető
Kutyakiképző Iskola tart bemutatót! A suli udvara hatalmas. Úgy tűnt, hogy
akadt némi gond útközben, mert késve érkezett meg a két oktató és velük az
egyik fiatal kollégám. Hamar felállították az akadálypályát, amit diákok
azonmód körbesereglettek. Sokan az ablakokból is lestek, hogy kellő rálátásuk
legyen. A különféle megoldási módozatot igénylő akadályok kikerülését nagy
tapssal honorálták. Aztán — hogy, hogy nem — az én nevemet kezdték el kórusban
kiabálni. Mi tagadás, belepirultam. A nagy figyelem annyira zavart, hogy nem
valami fényesen szerepeltem az akadályok között. Szerencsére a gyermekek
elnézőek voltak, így én is vastapsot kaptam a félbehagyott produkcióért.
A kiállítás megnyitója után is tartottuk a kapcsolatot a
szakiskolásokkal. A Szabó Ervin Könyvtár Dagály utcai könyvtárában és az
Angyalföldi Gyermek- és Ifjúsági Házban is rendezhettek kiállítást. Egyszer
meghívtak az egyik tanórájukra, hogy a pályakezdő fiatalokkal megoszthassam
munkával eltöltött éveim tapasztalatait. Nyáron pedig pár napig együtt
vakációztam velük a Börzsöny egyik kis falujában.
Elkezdődött a következő tanév. Akárhányszor mentünk el az
iskola kerítése mellett Kicsivel, mindig meg kellett állnunk, és kutyám azonmód
bedugta a fejét a rácsok közé. Hamar kiderült, hogy ki merre nyaralt a nyáron,
melyik a legújabb vicc.
— Mikor jönnek a vak diákok? Jönnek-e a mi osztályunkba is,
hogy együtt tanuljunk? — kaptam a kérdést mindannyiszor…