V. fejezet

ALTERNATÍVÁK

Előjáték

Miután elköszöntem a szakosztály vezetőségi tagjaitól, szélnek eresztettem a fejemből a sok-sok meg nem valósított tervet. A mókuskerékből azonban — ha egyszer ráérzünk a futás ízére — kiszállni már nem lehet. Valamit ki kellett eszelnem, mégpedig olyat, amivel továbbra is használhatok sorstársaimnak. Amíg nem érik be a gondolat a fejemben, addig elmegyek tüdőszűrésre, hogy magammal is törődjek — már úgyis aktuálissá vált. Egyszer már voltunk Kicsivel a Dévai utcában, úgy egy éve. Akkor villamossal utaztunk odáig, és mivel először jártunk arra, az ismert módon irányítottam őt. Arra gondoltam, hogy másodjára egy másik útvonalon közelítjük meg. Metróra szálltunk, és elutaztunk a Lehel térig. A Váci útról kanyarodtunk be az utcába. Alig tettünk meg pár métert, amikor egy légkalapács fülsiketítő zajára figyeltem fel. — Na, ebbe aztán jól beletrafáltunk! — szóltam Kicsinek.

Jól tudom, hogy gazdám nem rajong az erős zajokért — engem viszont egyáltalán nem zavarnak. Ha megijednék tőlük, eleve nem válhatott volna belőlem vakvezető kutya. Hogy miért? Ha megijednék a szirénázva közeledő jármű hangjától, pánikba esnék egy váratlan zörejtől, gazdám nem vehetné hasznomat. Engem még az sem zökkent ki a nyugalmamból, amikor több atmoszférával kisüvít a levegő a metrókocsi szelepein. A kutyaiskolában még a kiképzés előtt tesztelték, hogyan fogadjuk az erős zajokat. Hogy hogyan? Kétféle módszert vetettek be ellenem.

Épp a sarokban feküdtem, amikor egyik, az asztal mellett ülő ember magához hívott. Amikor odaértem az asztalkához, hatalmasat csapott rá egy vastagabb pálcával.

— No, mi az? Talán volt ott valami! — gondoltam én, aki nem tudtam, mire megy ki a játék. Békésen odadugtam az orromat, hogy megszaglásszam…

A másik alkalommal az agyonstrapált porszívócső végét tartották felém, majd kisvártatva bekapcsolták a takarítógépet. Amikor látták, hogy a motorzaj és a levegő süvítése sem ijeszt, megállapították, hogy én tényleg nem vagyok egy ijedős kutya. Ezek után tán nem meglepő, hogy a járdabontás harsogó zaja sem rémisztett különösebben. A felbontott járdaszakaszt persze ki kellett kerülni, de ez sem okozott különösebb fejfájást. Jobboldalt fal volt, tehát az úttest felé kerültünk. Nem sokkal a munkaterület előtt leléptem az úttestre, és igyekeztem úgy menni, hogy minél közelebb maradjunk a felbontott járdához. Amikor láttam, hogy újra sima a felület, visszavezettem rá a gazdámat. A kutyaiskolában arra tanítottak, hogy az efféle, nagyobb akadályokat a lehető legrövidebb és legbiztonságosabb úton kerüljem, és amint lehet, azonnal térjek vissza az eredeti útvonalra.

Ezt a feladatot pórázjelzésekkel tanítják. Kerülés közben persze jeleznem kell minden akadályt: hol kell lelépni, fellépni stb. Visszatértünk hát a gyalogjáróra, és folytattuk utunkat. Azt, hogy hol haladjunk a járdán, én szoktam megválasztani. Csepelen arra tanítottak, hogy lehetőleg középen menjünk, mert akkor jobbra és balra is könnyebben kerülhetünk.

Átkeltünk a Lehel utcán, balra fordultunk, és áttértünk a Dévai utca másik oldalára. Ez a szakasz csendes, alig van forgalom. Úgy döntöttem, hogy semmilyen utasítást nem adok Kicsinek! Lehet, hogy a kívülállók nehezen hiszik el, de ha a vakvezető kutya út közben jobbra vagy balra forgatja a fejét, azt kiválóan meg lehet érezni! Az én német juhászom pedig egyfolytában balra tekintgetett! Egy éve, amikor először és utoljára erre jártunk, megszámoltam, hogy az utcában hányat kell lépni a nekünk kellő kapubejáróig. Ilyenformán végig tudtam, mennyit kell még mennünk. Már csak tíz, már csak öt lépés van hátra — és Kicsi úgy fordult be a kapun, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva! Áthaladt a boltíves átjárón, kiment az udvarra, ott száznyolcvan fokot balra fordult, és megállt a lépcső előtt. Aztán felvezetett az ajtóhoz!

Szervezés

Ha már van egy olyan remek kutyám, aki mentesít a közlekedés sokféle ága-boga okozta fejfájástól, illő lenne lépnem annak érdekében is, hogy a kor technikai lehetőségeire alapozva újra írhassak és olvashassak. Számítógép vásárlására adtam a fejemet. Megfelelő szakember után néztem, és közben elkezdtem az önképzést. Egyik ismerősömtől kölcsönkértem egy billentyűzetet. Magnókazettára olvastattam a billentyűk pozícióját és funkcióját, majd soronként bebifláztam a “tananyagot”. Következő lépésként memorizáltam, hogyan helyezkednek el egymáshoz képest a billentyűk. Amikor éreztem, hogy ez már megy, akkor elkezdtem “írni” a semmibe vesző csatlakozójú tasztatúrán — előbb szavakat, majd mondatokat. Egy hétig így gyakoroltam, majd hanyatt dobtam magam a heverőn, és fejben írtam tovább. Azt akartam, hogy mire meglesz a számítógép, addigra már tudjak írni. Nagyon bíztam benne, hogy jól memorizáltam a pozíciókat — mert ha nem, akkor csak kárt okozok magamnak az önképzéssel. De miért is tanultam volna meg rosszul, ha azt jól akartam elsajátítani?

Ahogy így írogattam, nagyszerű ötlet ütött tanyát a fejemben: egészen fölvillanyozódtam tőle. — Minden évben utcabált rendez valaki a Dagály utcában! — gondoltam. — Mi lenne, ha a következőre eljönnének a vakvezető kutyával közlekedők, a sakkozók, a zenészek és a csörgőlabdások is?

Törekedtem persze arra, hogy ne csak a fehér botommal felrajzolható, szűk körben vizsgáljam meg a lehetőségeket — és már jött is a magától értetődő, kiváló ötlet, a “Keverék kutya szépségverseny”. Nem hallottam, hogy valaha is rendeztek volna ilyent az utcabálon. A Fehérkereszt Állatvédő Liga irányítói bizonyára szívesen lebonyolítanák! Az ötlet tehát megfogant fejemben: már csak életre kell hívni a kis jövevényt!

Néhány epizód a vajúdásból. Először is fel kellett kutatnom az utcabál szervezőjét. A Szabó Ervin könyvtár Dagály utcai könyvtára mindig tevőleges részt vállalt az utcabálon szereplők fogadásából, és az áramot is onnan vezették ki a berendezésekhez. Mivel gyakran megfordultam náluk, Katitól, a könyvtár vezetőjétől kértem tanácsot, és ő ismét segítőkésznek bizonyult. Útbaigazított az alig száz méterre álló Angyalföldi Gyermek- és Ifjúsági Ház vezetőjéhez. Nagy lendülettel csörtettünk be a kulturális intézmény ajtaján Kicsivel. Szerencsénkre épp belebotlottunk az egyik, ott dolgozó fiatal szakemberbe, aki pontosan elirányított bennünket. Olyan nyugalommal lépkedtem fel a kanyarodó lépcsőn az emeletre, mintha csak a leghétköznapibb feladataink egyikét hajtanánk végre. Az igazgatói irodában egy magas, vékony testalkatú férfi fogadott — az emberek magasságát a köszönés irányából, alkatukat pedig kezük csontosságából ismerem fel.

Gábor hellyel kínált minket. Én az ülőgarnitúrán helyezkedtem el, Kicsi pedig úgy feküdt el, hogy kényelmesen szemmel tarthasson. A gyermekház vezetője mellém ült, és belevágott:

— Miben segíthetek, Laci?

Elmondtam neki, hogy én miben szeretnék az ő hasznára lenni. Figyelmesen hallgatott. Magától értetődőnek találta, hogy nekünk, programalkotó, látássérült embereknek is helyünk van az utcabálon.

— Rendben van! — felelte határozottan, amint lelkes szóáradatom végére értem. — Akkor már csak az van hátra, hogy meg is valósítsd mindazt, amire vállalkoztál. Ha bármilyen segítségre lenne szükséged, fordulj bizalommal hozzám vagy bármelyik kollégámhoz!

— Nem hiszem, hogy sok gondot fogok akasztani a nyakatokba, de azért köszönöm! — Mosolyogva hagytam el az épületet.

Az egyik szombaton nagyszabású, egész napos, műsoros rendezvényt tartottak a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének székházában a szövetség tagjai. Változatos programok követték egymást a színpadon: a legtehetségesebb szavalók verset mondtak, a mókázásra leginkább hajlamosak humoros történeteket adtak elő, a megyei kórusok torkából pedig nóták csendültek fel. Szóval peregtek az események délelőtt és délután is. A változatos műsor legvégén négy együttes mérte össze zenei tudását. Szakértő fülek hallgatták a produkciókat, és nem csak a zsűriben. Az eredményhirdetéssel véget is ért a rendezvény hivatalos része. Ekkor kértem és kaptam szót — ahogy ezt előre megbeszéltük. Felvázoltam, milyen lehetőséget kínál nekünk a VI. Angyalföldi Utcabál. Ha valamelyik együttes — netalán vállalkozó kedvű magánszemély — begyakorolt programjával szeretne részt venni az augusztus utolsó vasárnapján esedékes forgatagon, az itt és most keressen meg — javasoltam a jelenlévőknek.

Hamarosan meg is talált a reneszánsz zenét játszó Landini együttes vezetője — feleségével —, és behatóan érdeklődni kezdett a konkrétumokról. Részletesen átbeszéltük a látás hiányából adódó problémákat. Megígértem nekik, hogy mindent elmondok a főrendezőnek, és telefonon értesítem őket a fejleményekről.

A beszélgetés közben számos érdekes dolgot tudtam meg róluk — egyebek közt azt is, hogy a zenekar huszonkét éve alakult. Mivel mások nem kerestek meg, vettem a nem létező kalapomat, és kereket oldottunk Kicsivel.

Na, Laci, akkor gyerünk, és valósítsd meg a továbbiakat is! — biztattam magam. Sajnos, megfelelő terem hiányában a csörgőlabdások nem tudták vállalni a szereplést. Ez az ötletem tehát dugába dőlt. Viszont a sakk szakosztály egyik tagja pozitívan reagált, amikor felhívtam. Pár héttel később azonban visszahívott, és elmondta, hogy meghívták őket egy többnapos, romániai versenyre, ezért hozzánk mégsem tudnak jönni: ez a lehetőség is elszállt. Sebaj, gyerünk tovább a szervezés rögös útján!

Mivel ismertem a Fehérkereszt Állatvédő Liga vezetőit, tudtam, hogy jó ötletnek fogják tartani a “Keverék kutya szépségversenyt”. El is vállalták — a szervezést is, a lebonyolítást is. Azon persze egyik állatvédő sem lepődött meg, hogy külön szépségversenyt szeretnék a vakvezető kutyáknak.

Gábor, a gyermekház vezetője nagyon sajnálta, hogy a tervezett programnak csak egy részét tudjuk megvalósítani.

— Laci, te azért így is remekül szerveztél, le a kalappal előtted! Kíváncsian várom, hogyan fogadja a programokat az utcabál közönsége!

A Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztályának tagjai nem csak a magnókazettán terjesztett “Hangos híradóból” tudták meg, hogy mit tervezünk: levelet is küldtünk nekik. A szövetség faliújságjára is kifüggesztettem az utcabál részletes programját. Igyekeztem mindent megtenni azért, hogy minél sokoldalúbban vegyünk részt az egész napos rendezvényen.

Úgy “mellékesen” kitűnő számítógépes szakemberre bukkantam a szövetség stúdiójában. Őszintén megvallottam Sanyinak, hogy teljesen járatlan vagyok a számítástechnikában.

— Nem baj! — vélekedett. — Minden kezdet nehéz! — És a dolgok valóban nem mentek zökkenőmentesen. Teljes körű gépparkot állított össze — csak hát az alaplap nem vizsgázott valami fényesen.

Hónunk alá kaptuk a gépet, és visszafuvaroztuk a boltba. A “szakrendelőt” egy pincében alakították ki. Türelmesen várakoztunk a hosszú sor végén, amikor hirtelen kialudtak a neoncsövek. Az addig magabiztosnak tűnő emberek hirtelen izgatottak lettek. Meg sem mertek mozdulni a majdnem vaksötétben — én meg egyre otthonosabban éreztem magam. Elszorult a szívem a sok hátrányos helyzetű, látó ember láttán. Pördítettem hármat a kezem ügyében lévő fehér varázsboton, és felajánlottam a sötétség zárkájába került embereknek:

— Ha valaki szeretne kijutni a napfényre, nyugodtan rám bízhatja magát!

A hibásan működő alaplapot végül is kicserélték, és újból kezdődhetett a telepítések sora. Eközben kiderült, hogy jól tanultam meg a billentyűk helyzetét. Naponta két-három oldal szöveget pötyögtem be — eleinte csak ötletszerűen, majd a hangos könyvből. Olyan boldogság volt, hogy újból tudok írni, és a szkenner segítségével még olvasni is, hogy lassan kezdtem elfelejteni, hogy nem látok. Felhőtlen jókedvemre mindössze egy kis “apróság” vetett árnyékot: az, hogy az akkor hozzáférhető, magyarul beszélő képernyőolvasó eléggé visszafogottan működött a Windows alatt. a leírt szöveget csak szavanként volt hajlandó felolvasni. Valami ilyesfélét érezhet az az ember, akinek begipszelt lábbal kell négyszáz méter akadályt futnia. De ha nagyon akarunk valamit, a legmagasabb akadályon is átküzdjük magunkat!

Közjáték

Kora hajnal volt még. Moccanatlanul állt a levegő a lakásban, mintha a trópusokon lennénk.

— Gyere, Kicsi, kimegyünk a Margitszigetre!

Szokás szerint elbeszélgettem a gyógyszálló parkoló őrével. Elmesélte, hogy miféle maffiózók tartják kezükben az éjszakai ipart a hotel bárjában.

— Gyönyörű magyar lányok járnak be, hogy az SFOR katonái el ne unják magukat Magyarországon!

Megvilágosodott elmével folytattuk egészségügyi sétánkat. Túl voltunk már a Palatinus strandon is, amikor váratlanul megzendült az ég. — No, ennek már a fele se tréfa! — magamhoz szólítottam Kicsit. Valamelyik bokoraljban kutakodhatott, mert csak nagy sokára hallottam meg pergőjének halk zizegését. A csöpörgő esővel egyszerre érkezett meg.

— Szedjük a lábunkat, édes komám, mert különben bőrig ázunk!

Gyorsan ráadtam a hámot Süsüre, és úgy startoltunk el, mint a Forma—1-es versenyautók. A szélvészt megszégyenítő gyorsasággal robogtunk visszafelé, de az égi csapokat megnyitotta valaki, és már zuhogott is. Az összefüggő lombkorona némileg segített az elázás ellen, ám dőreség lett volna megállni alatta. Már a nagyrét mellett haladtunk futólépésben, amikor megérkezett a záporeső távoli rokona, a trópusi, özönvízszerű felhőszakadás! Reménytelenné vált a helyzetünk. Bokán felül ért a víz — én meg otthon a mezítelen lábamra kaptam fel a vászoncipőt. Egyébként csak egy ujj nélküli póló és egy laza rövidnadrág volt rajtam. Remélem, ebből egyértelmű, hogy előbb áztam bőrig, mint a kutyám.

Kicsi: A fülemet szorosan a fejemre lapítottam — jobb, ha abba egy csepp víz sem kerül! Ha védett helyen tartózkodnék, és úgy kezdene esni az eső, bizonnyal nem mennék ki ázni, de az nem olyan nagy baj, ha a szabad ég alatt elkap az égi áldás. Tócsa tócsába ért a menekülési útvonalunkon. Normál esetben kikerülöm a járdán összegyűlt vizet, de akkor ez lehetetlen lett volna, úgyhogy én is alaposan megmostam mind a négy lábamat. De ha már szóba hoztuk “A tócsa kikerülése” nevű tudományágat, hadd mondjam el, hogyan is tanítják azt nekünk.

A kiképzőm hagyta, hogy belevezessem a tócsába. Amikor a közepére értünk, megállított engem, és csizmába bújtatott lábával taposni kezdte a vizet — amilyen vadul csak tudta. Persze mindezt úgy, hogy minél vizesebb legyen a bundám! Nagyon jól tudta, hogy mi, kutyák, kimondottan utáljuk a fröcskölést! Egyszer-kétszer még “elnéztem” egy-egy tócsát, de elég gyorsan megértettem, hogy jobban járok, ha kikerülöm. (Csak úgy zárójelben: kikerülöm én a nagyobb méretű kutyagumit is a járdán. Én még sohasem végeztem ott a dolgomat: pfuj!)

Máskor orkán erejű szélvihar után bandukoltunk ki a szigetre. Körülbelül ugyanazon a részén jártunk, ahol egykor elkapott minket a felhőszakadás. Napközben voltunk a hűst adó fák alatt, ezért hosszúpórázon tartottam Kicsit, aki hirtelen megállt.

— Miért torpantál meg, Süsü? — Ő azonban csak állt rezzenéstelenül a lábam mellett. Egy sejtés kezdett motoszkálni a fejemben. Óvatosan előrearaszoltam, mire félig keresztbe állt elém.

— Jól van, pajtikám, ne izgulj, nem fogok belezúgni a kidőlt fába! — A botom végével meg is találtam az addig csak feltételezett akadályt.

— Fordulj, Kicsi! — mondtam a terepszemle után. Öt-tíz méterre eltávolodtunk a keresztben fekvő törzstől. Ráadtam a munkaruhát Süsüre, és kiadtam a parancsot:

— Kerüld ki! — Őnagysága azonban meg se moccant. — Gyerünk már, mert a végén még napszúrást kapunk!

Jobbra-balra pásztázott szemével a kutya, majd — úgy két perc múlva — jobbra indult. A járda kemény felületét zizegő salak, majd lágy fű váltotta fel. Valóságos famatuzsálem lehetett a kidőlt korhadék, mert hatalmasat kerültünk. A gyep után salak, majd aszfaltcsík következett. Megálltunk. Megdicsértem a haveromat ügyességéért, és újra a nyakörvébe akasztottam a hosszúpóráz végét, hogy elmehessen szimatolni.

Mindig más útvonalon indulunk vissza a fordulótól, de aznap eltértem a szokástól. Kíváncsi voltam, milyen gyorsan oldja meg Kicsi a már ismert problémát. Újra ráadtam a munkaruhát, és komótos bandukolásba fogtunk. Éberen figyeltem a kutya minden rezzenését. Egyszer csak érzem, hogy bal felé letér a járdáról, és a már bevált módon megkerüli az elfeküdt fát. Majd — se szó, se beszéd — visszamegy a járdára, hogy ott vezessen tovább. Hát nem csodálatos?

Kifejlet

Elérkezett a várva várt nap! Kellemesen enyhe napfény fürösztötte vasárnap a várost; a meteorológusok 20 foknál is többet ígértek. Fél tízkor indultunk el otthonról. A napi sétánk megszokott útvonalát elektromos kábelek kötegei, két utcaszínpad és egész pavilonsor rendezte át. Kutyám furcsállta is a nagy változást. Nem értette, mire jó ez a bődületes felfordulás. A könyvtár közelében jártunk már, amikor a Népfürdő utca felől felharsant a tűzoltózenekar programnyitó produkciója.

Kicsi: Gazdám, amint meghallotta a zenét, leülésre biztatott. Kényelmesen helyet foglaltam a járda peremén. Érdeklődve pillogtam a közeledő hangforrás irányába, és szorgosan hegyeztem a fülemet. Épp előttünk haladtak el az egyenruhába bújt muzsikusok, amikor az üstdobos hatalmasat csapott ütőjével a bőrre. Majd’ belesüketültem: igen érzékenyen érintette a dobhártyámat. Elhaladtak előttünk a zenészek, és kisvártatva befejezték a műsort — mi pedig továbbindultunk a sport- és egyéb versenyek színhelye, a tágas park felé. Ott rendezték délután egyebek közt a keverék kutya szépségversenyt is. Megmondom őszintén: kissé hosszadalmasan találtunk rá a parkra, mert gazdám óhajára kénytelen voltam az úttesten haladni. Brrr… — tanult vakvezető kutyához méltón állandóan fel akartam menni a járdára. Sehogyan sem akaródzott megértenem, hogy miért nem szabad.

A járdákat végig teleépítették bódékkal. Kábelkötegek tucatjai tekergőztek ott, úgyhogy nagy botorság lett volna, ha szabályszerűen próbálunk közlekedni. Némi szóbeli segítségkérés után rátaláltunk a parkban az állatvédőkre. Három hölgy jött a ligától — alig pár perccel előttünk érkeztek. Egy kis kempingasztal köré telepedtünk, és azonmód kiterítették rá a magukkal hozott információs anyagokat. Csapatba verődve érkeztek meg a vakvezető kutyások — családtagjaikkal és barátaikkal. Addigra szereztem a technikusoktól egy vezeték nélküli mikrofont, és így, megfelelő erősítéssel egész nap tájékoztattam az érdeklődőket arról, hogy milyen programokat kínálunk éppen — hol a szokásos stílusban, hol humorosabb hangvétellel. Szép számmal érkeztek gyerekek és felnőttek is változatos fajtájú kutyákkal elegyes, népes társaságunkhoz. A vállalkozó kedvű ifjak ezúttal is kipróbálhatták, hogy milyen is vakvezető kutyával közlekedni. Még azt is megválaszthatták, hogy melyik kutyával mennének egy kört — utána pedig mikrofonba mondattam velük a rövid út alatt átélt élményeiket. Ezzel egyrészt örömet szerezhettek a közelben álló szüleiknek, másrészt óriási reklámot csaptak nekünk. A felnőttek kíváncsisága és bátorsága most is csak az érdeklődésig terjedt. Minden kérdésükre kielégítő választ kaptak — ők is, a lurkók is. Kiválóan le lehetett mérni az ifjak viselkedésén, hogy mennyire becsülik, és egyben tisztelik a vakvezető kutyákat!

Kicsi: Jó volt találkozni a sok négylábú cimborával!

Persze nem mi voltunk az egyetlen program. Asztalitenisz mérkőzések, kosárlabdacsaták, szkanderbajnokság, ingyen használható gumi ugróasztal, a gyerekeknek pedig még sok egyéb játéklehetőség is kínálta magát. Még a délelőtt megjelentek a parkban a Dunakesziről érkezett rendőrök, kutyáikkal.

Kicsi: Épp az orrom hegye előtt vonultak el a bemutatójuk helyszíne felé. Naná, hogy nem bírtam vad ugatás nélkül megállni a sok kutya látványát. Majd’ be nem rekedtem! Hiába próbált csitítani a gazdám. Amikor rájött, hogy így semmit sem ér el nálam, halkan a fülembe súgta: — Maradj már csendben, te lökött, mert a végén még elvisznek a rendőrök!

Úgy vettem észre, hogy az üstdob hangja nagyon megsérthette Kicsi dobhártyáját, mert továbbra sem volt hajlandó felhagyni az ugatással. Csak nagy sokára lohadt le a kedve — ekkor mordult egyet, és hasra vágta magát.

Sajnos, az időpontok úgy alakultak, hogy nem tudtunk elmenni a reneszánsz zenészek műsorára. Kora délután viszont felkereste társaságunkat a gyermekház vezetője, és elmondta, hogy nagyon tetszett neki az együttes produkciója. Kollégái sikeresnek ítélték a kutyás rendezvényünket is. Amíg beszélgettünk, Gábor többször is körbenézett, és úgy becsülte, hogy mintegy háromszáz érdeklődő figyelheti programunkat. Alig pár szót válthattunk, és már szólt is a kezében az adóvevő. Gyorsan elbúcsúztunk, és elsietett.

A szépségversenyen kis és nagy testű kategóriában indulhattak a kutyák — a vakvezetők pedig külön kategóriában. A nevezési díj ötven forint volt, amit mi is bedobtunk az asztalon álló perselybe — az összegyűlt összeget a gazdátlan állatok javára fordítottuk. Harminchárom gazda íratta fel kedvencét a rajtlistára.

A négylábú versenyzőket az egyik állatvédő hölgy szólította a zsűriasztal elé. Előbb a kis, majd a nagy testű kutyák mutathatták meg magukat a bírálóknak és a szép számmal összegyűlt közönségnek (utóbbiak körülbelül százötvenen voltak). A vakvezető kutyák a végén, a harmadik csoportban jöhettek. A nagyérdemű tapssal és jóízű nevetéssel fejezte ki tetszését. A verseny végén, amíg a pontszámokat összesítették, én a nézők kérdéseire válaszoltam. A díjazott blökik ajándékot kaptak a zsűri elnökétől — vagy olyat, amin elrágódhattak, vagy olyat, amitől még szebbek lehettek. A vakvezető kutyák közül egy labrador lett a győztes.

Háromnegyed öt előtt nem sokkal indultunk el a parkból. Útba ejtettük a nagyszínpadot, amin éppen az egyik kereskedelmi rádió műsora zajlott. Nem sokáig időztünk el a forgatagban, mert már óriási volt a tömeg, és a nagy hangerő sem kimondottan marasztalt minket. Pár perccel később már lakásomon üdvözölhettem csapatunk tagjait, mert mindenki elfogadta a meghívásomat. Jót beszélgettünk a zsúfolttá vált szobában: kellemesen telt az idő.

Kicsi: Kutya kutya hátán nyüzsgött a kéróban! Első dolga mindegyikünknek az volt, hogy teleszlopálja magát a hűs vízzel. Vendégeim körbeszimatolták a lakást, majd megkeresték a gazdájukat, és a közelükben letelepedtek. Mito barátommal labdáztunk egy keveset, de a kétlábúak abbahagyatták velünk a játszadozást.

A rendezvény másnapján a Landini együttes vezetőjének felesége elmondta, hogy minden segítséget megkaptak. A színpadon kiváló volt a hangosítás, a hangszereket kellőképpen fel tudták hangolni az előadás előtt, és a körülbelül huszonöt perces műsorukat tapssal jutalmazta a közönség. A műsor után a rendezők még halászlével is kedveskedtek a zenekar tagjainak, majd sörözéssel múlatták az időt. Szívesen jönnének a következő utcabálra is — mondta búcsúzóul. Hasonlóképpen pozitívan nyilatkoztak a programról az állatvédő liga vezetői: ők is szívesen jönnének jövőre is — mondták egybecsengően. És mit mondott úgy egy héttel később a gyermekház vezetője?

— Nagyon szépen köszönöm, hogy eljöttetek az utcabálra. Jól sikerült a programotok, és remélem, ezzel nem szakad meg a kapcsolatunk!

Bár sikerként éltem meg alternatív ötletem megvalósulását, ám attól még igaz maradt a közmondás, miszerint minden csoda három napig tart. A következő utcabálig rengeteget kell még aludni, és közben sok mindent lehet tenni-venni.

Továbbra is az utcán

Történt egyszer, hogy hajnali, a zöldövezetben tartott sétánkat befejezve a Margit hídon át távoztunk a szigetről. Már a Lehel tér közelében jártunk, amikor feltűnő sebességgel elhagyott bennünket egy járókelő. Fura volt: hajnali négykor az emberek nem szoktak így rohanni. Mivel Kicsi hámban volt, és nem épp egy csiga lassúságával haladtunk, arra tippeltem, hogy kekeckedni akar velünk a srác.

Rendben van pajtás, felvesszük a kesztyűt!

— Kapcsolj ötödik fokozatba! — szóltam Kicsinek. Ahogy bírtam, kiléptem, Süsü meg igazodott a tempómhoz.

Kihívónknak ekkor már volt vagy négy méter előnye — kitűnően hallottam lépteit, és ebből pontosan következtethettem a köztünk lévő távolságra —, ami jól hallhatóan apadásnak indult. Nemsokára a Csanádi utcához értünk. Szinte már a sarkát tapostuk az előttünk iparkodónak, amikor Kicsi a járda szélén lassított — erre szükség volt. Szabályszerűen leléptünk, majd felléptünk — ez bizony lassított minket. Mire átértünk, újból összeszedtünk vagy négy méter hátrányt: kezdhettük újra ledolgozni. A következő keresztutcánál már ismét pariban voltunk a sporttárssal. Csakhogy itt már aluljáró akasztotta meg lépteinket! Ez sem szegte kedvünket. Villámgyorsan le a mélybe, a túloldalt rohanvást fel a felszínre, és kezdhettük újra ledolgozni a hátrányt. Időnként már meg tudtuk előzni versenyzőtársunkat, mivel keskeny utcák sora keresztezte útvonalunkat. A Gogol utcától már ő nézhette a mi széles hátunkat — ő legalább láthatta is. Ekkor élesen bekanyarodott, és bement az egyik ház kapuján.

Remek verseny volt! — dicsértem meg Süsüt. Megtöröltem izzadó homlokomat, majd kényelmes tempóra váltva, öregesen slattyogtunk tovább a járdán.

Máskor az Árpád híd pesti oldalánál lévő aluljáróban mentünk Kicsivel. A metróalagút alatt akartunk átkelni. A tömeg zsongásából egy tanácstalan férfihangot hallottam ki. Útbaigazítást kért valakitől. Azt hittem, hogy engem szemelt ki, és rákérdeztem:

— Nekem szólt?

A férfi azonban időközben már párbeszédbe elegyedett valakivel. Na, gyerünk tovább! — és indultunk le a lépcsőn. Közben visszaemlékeztem néhány elcsípett hangfoszlányra. Amikor leértünk a metró alatti folyosóra, hallom ám, hogy a hátunk mögött hagyott beszélgetők is lefelé igyekeznek. De hiszen az érdeklődő a Flórián tér felé akart menni, mégpedig villamossal! Megálltunk Kicsivel. Komótos léptekkel közeledett a két férfi. Amikor mellénk értek, rákérdeztem:

— Ön szeretne eljutni a Flórián térre?

Zavartan elmondott igen volt a felelet.

— Akkor rossz irányba tart! — mondtam magabiztosan. — Forduljon vissza! Miután felér az aluljáróba, kanyarodjon jobbra, és a második, bal kézre eső lépcsőn menjen fel az utcaszintre: ott van az 1-es villamos megállója. Három megállót kell utaznia, akkor érkezik meg a Flórián térre — fejeztem be a “szájbarágós” útbaigazítást.

Az addig jól tájékozottnak tűnő idegenvezető hebegett valamit, és pillanatokon belül olajra lépett. A félrevezetett férfi meg motyogott valamit az orra alatt, aztán megfordult, és visszament a lépcsőn.

Maradjunk még a föld alatt! Az egyik aluljáróban ügettünk Kicsivel, amikor arra figyeltem fel, hogy nem messze tőlünk elesik valaki. A baljós hang irányába vettem lépteimet — szegény kutyám megrökönyödve vehette észre, hogy szerepet cseréltünk. Jött utánam: mi mást tehetett volna? Amikor úgy gondoltam, hogy nagyjából odaértünk, jól hallhatóan megkérdeztem: — Segíthetek? — és nyújtottam a kezemet. Se válasz, se kéz. Megcsóváltam a fejemet, és továbbmentünk. Hogy mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi!

Keveredjünk ki az aluljárós történetekből, induljunk haza — mégpedig újabb sztoriért! Már olyan közel jártunk a kapuhoz, hogy elkalandozott a figyelmem. Közvetlenül a kapualjunk előtt van a konyhafelszerelési szaküzlet bejárata. Nyár volt, az ajtó tárva-nyitva, Kicsi pedig — nem tudni, miért, csak úgy berontott rajta. Későn kaptam észbe, már bent voltunk az üzletben. A polcok valósággal roskadoztak az árutól — hiába: az uborkaszezon az bizony uborkaszezon: ilyenkor még uborkaszeletelőért sem tolonganak a vásárlók. A pihegő dolgozók rettenetesen megörültek a váratlanul betérő, vásárló külsejű látogatónak, és körém sereglettek.

— Mit tetszik parancsolni, kedves uram?

Eléggé kellemetlen volt számomra a helyzet: valahogy kínos dolog ilyenkor azt mondani, hogy — bocs, tévedés!

— Nem én akartam bejönni az üzletbe, hanem a kutyám! — feleltem végül.

— Na, Kicsi! — fordultam az ebhez. — Vallj színt! Mit akarsz vásárolni? Van nálad pénztárca? Mert az én kontómra ugyan ne költekezz!

Elnevették magukat a bolti dolgozók, és mivel Kicsi meg se mukkant, nagy jókedvet hagytunk magunk után, amikor kifordultunk az ajtón.

Elkezdődött az új tanév az általános iskolákban. Mivel kimondottan szerettem ezeket az óraközi beszélgetéseket a diákokkal, adta magát a jól bevált ötlet. Felhívtam a lakásommal szemben lévő Hunyadi Mátyás Általános Iskola igazgatóját, és időpontot kértem tőle. Előzékenyen fogadott az irodájában, és egyáltalán nem volt ellenére, hogy Kicsivel végiglátogassuk az iskola mind a huszonnégy osztályát. Azért örültem ennek még az előző iskolalátogatásoknál is jobban, mert egykor magam is itt kezdtem nebuló pályafutásomat. Az egyik igazgatóhelyettes hölgy — Judit — szervezte nagy lelkesen zarándokutunkat. Pár nap múlva már a hiányzó kisdiákok is tudták, hogy “egy nagyon okos kutya fog ellátogatni az osztályukba”.

Amint megláttak a gyerekek a suli valamelyik szegletében, máris körénk sereglettek, és csak kérdeztek:

— Hogyan hívják a kutyát?

— Mikor tetszik hozzánk jönni?

— Nyugodjatok meg, egy osztályt sem hagyunk ki!

Úgy is lett. Az alsó tagozat két felsőbb évfolyamának tanulói voltak a legnyitottabbak. A legmeglepőbb kérdést a negyedik osztályos Beátától kaptam:

— A vak házaspároknak vak gyermekük születik?

Elámultam a kérdésen: ez aztán igen! Úgy megdicsértem az első padban ülő kislányt, hogy tán még bele is pirult. Persze, a válasz sem maradt el.

Pár hónappal később hozzájutottam egy svájci kutyakiképző iskola szép kivitelű, színes fotókkal illusztrált katalógusához. Ezt ajándékoztam Beátának a szuperkérdésért.

Van más feledhetetlen emlékem is az alsó tagozatról — éppen abból az osztályból, ahová egy volt osztálytársnőm kislánya járt. Ez volt az egyik leghangulatosabb, legközvetlenebb eszmecserém a gyerekekkel. Az ünnepi hangulatot még családiasabbá tette a Mikulás megjelenése. Majd’ el nem olvadtam a sok szeretettől. Sokat és jóízűen nevettek. Vége lett az órának: mindenki sajnálta!

Valamelyiküknek eszébe jutott, hogy hívjanak el minket az iskola Mikulás-ünnepségére, ahol fellépnek. Köszönettel fogadtam el. Tele volt a hall az alsó tagozatosokkal. A magam 187 centijével kicsit kilógtam a sorból, de nem törődtem vele. A produkció alatt azon elmélkedtem, hogy milyen fantasztikus tehetséggel, milyen színvonalon adják elő ezek a gyerekek a szerepüket. Talán sok színész is megirigyelhette volna őket — más felnőttekről nem is beszélve. Pirosra tapsoltam a tenyeremet, és úgy éreztem, ők sokkal többet adnak nekem, mint fordítva. Nagyon megdicsértem a harmadikosokat, és hozzátettem, hogy nem illendőségből. Éreztem rajtuk, hogy milyen jólesett. Beszélgetni kezdtünk, és közben két szipogó hangra figyeltem fel. Nem értettem, hogy miről van szó, ezért rákérdeztem.

— Két lány sír itt melletted — mondták a gyerekek.

— Hát ti meg miért pityeregtek? — fordultam a két sírdogáló felé, mire egyszeriben patakokban kezdett el ömleni a könnyük. Szipogtak, hüppögtek — én meg egyre értetlenebbül álltam a gyűrű közepén.

— Tudod, hogy miért sír a két lány? — szegezte nekem, az egyik jól informált gyerek a kérdést.

— Nem én!

— Azért, mert sajnálnak téged!

— De miért sajnálnak engem? — kérdeztem meglepődve.

— Azért, mert nem látsz!

Na, ez aztán valóban szíven ütött! Mivel belém is szorult némi beleérző képesség, kár lenne tagadnom: meghatódtam. Megfogtam az egyik kis pityergő vállát, és mellé guggoltam.

— Ne sírjál, aranyom, nem kell engem sajnálni! Pláne nem azért, mert nem látok! Láthatod, hogy nem zavar különösebben! Sajnálni inkább az épkézláb, de teszetosza embereket kell, meg azokat, akik belefásulnak önmaguk ötlettelenségébe!

Lassan elapadtak a könnyek. Megpusziltam a nedves arcocskákat, és elbúcsúztam a derék harmadikosoktól.

A felső tagozatosok közül az 5-6. osztályosok még nyitottnak tűntek, a felettük járók viszont jóval zárkózottabbnak — talán kamaszságuk okán? Volt olyan nyolcadik osztály, ahol a matematikatanár osztályfőnököt kérték meg a tanulók, hogy ő tegye fel nekem az osztály kérdéseit. Ez a felállás kicsit fura volt számomra, de rugalmasan alkalmazkodtam. Két kényes eset is adódott az iskolában: az elsőből következett a második. A kiindulópont az volt, hogy torokgyulladást kapott Kicsi — hogy miért is, arról majd később. A bajra épp az egyik osztályban derült fény. Hogyan? Kettőt-hármat öklendezett, aztán kidobta a taccsot. Rém kellemetlenül éreztem magam. A hátsó padok egyikében ülő fiatal osztályfőnök előrejött, majd látva a baleset nyomát, kiment felmosórongyért.

— Semmi baj! — mondta. — Nekem is van kutyám — és feltörölte a feltörölnivalót. Kicsi rosszulléte miatt a következő osztályt lemondtam — később pótoltuk. A másnapra beütemezett órát viszont nem akartam kikerülni — de Kicsi nélkül kellett mennem, és ezzel csalódást okoztam a gyerekeknek. Elnézést kértem tőlük.

— Mit csinál most otthon a kutya? — feszegették.

— Bekapcsoltam a rádiót, hogy ne unatkozzon. Ha minden igaz, épp a Napközbent hallgatja. Ha hazaérek, majd kikérdezem, hogy mi érdekeset hallott.

Hangos nevetés csattant fel a padokból, és én is elnevettem magam. A hatodikosok viszont engem leptek meg: elhívtak a karácsonyi osztálybulira! Mit mondjak, jólesett a figyelmességük. Törtem, törtem a fejem, mivel is ajándékozzam meg a gyerekeket. Végül is Kicsi egyik remekbe sikeredett, egész alakos fotóját adtam ifjú barátaimnak. A fotó hátuljára barátnőm ráírta a megajándékozott nevét, és attól függően, hogy lány vagy fiú volt az illető, egy-egy elmés szöveg is került a hátlapra. Persze, az osztályfőnök sem maradhatott ajándék nélkül: ő is kutyafotót kapott, csak másfajta humorral jegyezve. Az osztály is készült! Én egy plüss német juhász kutyát kaptam, Kicsi meg egy konzervet. Különféle játékokkal és könnyed csevegéssel múlattuk az időt. Valóban a szeretet ünnepének melegét kaptam ezen az osztálybulin. Utólag is köszönöm, gyerekek!

Egyik nap két osztály tanulói vártak ránk. A szükségesnél valamivel korábban indultunk el Kicsivel: hadd szaladgáljon még egyet a parkban, biztosan egészségére válik! A Dagály utca mentén haladtunk. A hosszú póráz vége néhol meg-megállt, majd halk csobogás vagy egy kis kaparás nesze után továbbindult. Amikor bekanyarodtunk az Esztergomi utca melletti, tágas, több részre tagolt parkba, kikattintottam nyakörvéből a karabinert. A mi környékünkön ugyan jellemzően pórázon sétáltatják a kutyákat, de nekem ilyenkor az jut eszembe:

Rabok legyünk, vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok!

Civilizáció ide vagy oda, én a szabadság híve vagyok! Futkosson és szimatoljon kedvére a munkás eb, mert ugyan kinek van kedve unottan dolgozni? Élvezte Süske az átmeneti szabadságot, én pedig a fülem segítségével követtem őt nyomkereső útján. Egyszer csak elkezdett spurizni, mert saját fajából tűnt fel valaki. Hajtotta a vére — nem törődött a balga kétlábúak urbanizált gondolkodásmódjával. Futott Kicsi, futott, örömmel a lelkében, de mielőtt odaérhetett volna a remélt pajtáshoz, két lábon járó száj ordított felém:

— Kösse meg a kutyáját!

Próbáltam nyugtatni a távoli hangot:

— Ne féljen, asszonyom! A kutyák csak az ösztöneiknek megfelelően viselkednek! Nem fogja bántani a kutyáját, ne féltse! Nem kötöm meg a kutyámat — hagyjuk, hadd éljék a világukat!

A “hölgy” valósággal tajtékzott:

— Visszaél a helyzetével!

Addig sem, azóta sem használtam előnyszerzésre a nemlátásomat. Meg se fordult a fejemben, hogy mögéje bújva védekezzem.

— Sajnos az emberek zöme elfelejtett a természet törvénye szerint élni és gondolkodni! — A civilizáció kemény válasza nem késett:

— Maga egy hibás ember! — Sebtében távozni készült a kutyájával, de epésen még hozzátette: — A hibás emberek mind gonoszak!

— Nem tartom magam hibásnak — arról meg, hogy ki a gonosz, még beszélhetnénk...

Épületes beszélgetésünkből szegény kutyám nem érthetett semmit — csak állt, mint aki délibábot látott Angyalföld közepén. Az előbb itt még kutya volt, most meg nincs sehol! Ballagtunk a suli felé, a dühöm lassan csillapodott, és már szántam az iménti lelki szegényt. Felcsatoltam Kicsire a hámot, a póráz végét beleakasztottam a nyakörv karikájába. Besétáltunk. A lelkes gyerekek már vártak, hogy együtt menjünk fel az osztályba. Mindegyikükkel kezet fogtam, bemutatkoztam. Beszélgetve haladtunk a lépcsőházban, majd a harmadik emeleti folyosón, az utolsó előtti osztályterem ajtaján fordultunk be. Becsengettek, elült a zsivaj. Elérzékenyülten álltam a diákok előtt. Meg is kérdeztem:

— Ki ül az ajtó melletti padsor első padjában, baloldalt?

Egy kisfiú állt fel. Kezet fogtam vele.

— Elsős koromtól egészen a negyedik év végéig a mostani helyeden ültem!

Úrrá lettem a meghatottságon, és belekezdtem szokásos mondókámba. Jó fél órája beszélgethettünk már, amikor egy kérdésre válaszolva elmeséltem a gyerekeknek az alig egy órája történteket. — Az ember mindig védje meg önmagát, és a társát is, de fölösleges szócsatákba nem érdemes belebonyolódni. Nem szabad haragudni senkire, mert azzal csak magának árt az ember! — Döbbent csend ülte meg a termet. Öt perc múlva aztán már harsányan kacagott az osztály, ahogy ironikusan mutattam be nem látásomat.

Hamar elrepült az óra, és amíg készülődtem, hogy átmenjek a másik osztályba, körülvett a gyereksereg. És kérdeztek, csak kérdeztek, amúgy haveri módon. Úgy búcsúztunk el, ahogy a régi, jó osztálytársak szoktak.

Ismerős volt a járda a talpunk alatt: hazafelé tartottunk. Bár kicsit zavarosan, de újból eszembe jutott a már idézett két verssor:

“Hibásak legyünk, vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok!”

Havas játékok a Szigeten

Elvitathatatlanul megérkezett a tél. Egybefüggő hótakaró fedte a fővárost. Mivel ez már a második telünk volt Süsüvel, tudtam: él-hal a hóért! Egész nap erősen havazott, és még akkor is hulltak a pelyhek, amikor feljöttünk az aluljáróból. Hogy örömet szerezzek Kicsinek, a Váci út sorházai mögé kanyarodtunk, és az iskola felé vettük utunkat. Tudtam, ez idő tájt mennek haza a napközisek. Már messziről hallottam, ahogy a hóban játszottak. Az aszfaltozott focipályán dúlt a hó csata. Örömmel üdvözölték Kicsit, de rólam sem feledkeztek meg.

— Lenne kedvetek hógolyót dobálni Süsünek?

— Persze, mi az hogy!

Leoldottam a hámot, és a német juhász már ugrott is a húszcentis hóba. Beleszimatolt, vad vágtában loholt két kört a pálya körül, majd hosszasan hempergett. Kis barátaim ezalatt nagyüzemi hógolyógyártásba kezdtek.

— Úgy dobjátok el a hólabdákat, hogy Süsü ne tudja elkapni, mert a múltkor nem figyeltem rá, és teleette magát hóval! Torokgyulladás lett a vége!

— Oké! — felelték a muskétások, és futtatni kezdték a német juhászt.

Csak a pergője hangjából tudtam következtetni, hogy a játszótér melyik sarkában lohol épp a boldog kutya. Elég hideg volt, úgyhogy mindkét kezem zsebre vágtam. Szép dolog, mi? Nos, az én kezeimnek már valahogyan hideg a hó! Úgy tűnt, végül is mindenki örül ennek a szereposztásnak. Fél órán át hullottak a hógolyók: gyerek és kutya egyaránt kimerült. Megköszöntem a srácoknak a kutya átmozgatását, és megcéloztuk az egyik közeli kapualjat.

Tehát ez évben már november derekán elkezdte hullatni pelyheit a tél. A korai hóbunda-bemutatót nem csak alkalmi tetszelgésnek szánta: magán hagyta erdőn és mezőn is. Aki tudta, csodálhatta szikrázó fehérségét, de mindenki csúszkálhatott rajta és nagyokat huppanhatott belé. Napok óta egybefüggő hótakaró fedte már a pesti aszfaltot, és vasárnap, kora délután újra rongyrázós kedve támadt a télnek. A szürke ég szinte beleszakadt. Viharos északi szél űzte a kristályokat, hadd váljon még cudarabbá az idő (mínusz nyolc fok volt). Kezemmel kikukkantottam a konyhaablakon — micsoda hófergeteg dúl ilyenkor, az ebéd utáni szunyókálás idején! Megborzongtam, és gyorsan visszahúzódtam a melegbe. Kicsi jóízűen szundikált a vackában — pedig az ő gyomrát nem is ülte meg az ebéd terhe.

— Ömlik a hó odakint — szóltam neki. — Kimegyünk sétálni a Margitszigetre?

Megszakad az álomfilm, és tüstént négy lábra pattan az ilyesmire sosem rest eb. Kiásította magából az utolsó képkockákat, majd az elmaradhatatlan nyújtózás után, erős farkcsóválással mellettem termett. Lihegett és kuncogott izgalmában — érti a szót, hogyne értené! Vastag nadrág, meleg kabát és bundás csizma vándorol ki a szekrényből, a bőr munkaruha pedig az előszobafogasról kerül a kezembe. Már nyílik, és csukódik is az ajtó zárja, és hat sietős láb alatt dübörög a lépcsőház. Feltárul a fagyos kapuajtó, és belerohanunk a tomboló télbe.

Ötméteres szabadság: ezt kínálja a futózsinór Kicsinek (a hám ugyan a testén feszül, de azt nem veszem igénybe). Csizmám gumitalpa reménytelenül keresi a járdát — csak puha, ropogós havat talál magának. Kotor a fehér bot vége is, ám szintén nem leli. Mélyen fejembe húztam a két, kötött sapkát, szám elé a vastag gyapjúsálat — alig látszott ki valami a fejemből (a két fülemet persze kint kellett hagyni).

Továbbra is önfeledten vigad a csípős, északi szél. Kegyetlen vadsággal borotválja az ember arcát, kerít rá színt, amolyan fagyosat. Hoppá! — mintha úttest kezdődne itt, de a harminccentis paplan alatt annyira egyforma minden, hogy a járda és az úttest közötti különbség elenyészik. Farkcsóválva szaladgál a megpezsdült életkedvű német juhász. Orrát finoman nyomja a hóba, nagyokat szippant, majd kaparni kezd. Lassan bandukolok tovább — és már jön is vissza mellém Kicsi, mert tudja: nemsokára úttesten kell áthaladnunk. Minő okosság! Az alig járda még száraz időben is nehezen különböztethető meg az úttest szintjétől: mert pár centi csak a híja, hogy egybe nem simulnak.

Ha fél lábszárig a hóban tapos, hamar az autók közé kerül az ember (a lassan érkező járművek zaját elnyeli a hó, elfújja a szél). Kurta csevely a lefékező sofőrrel, azután mindenki folytatja útját — ki négy keréken, ki két lábon. Nagyokat nyög a masszív acélhíd a sok száz, guruló gumiköpeny alatt, de a zajt szinte egészében elfojtja a süvöltő, északi szél. A jeges Duna fölött nekieredhet: útját nem állja semmi, csupán piruló arcom.

A híd közepén jártunk már, és még az addigiaknál is jobban összehúztam magam — szinte csak egy kabát ment át a hídon. Igaz, ujjából kinyúlt egy kéz — a másikat a kabátujjba rejtettem. Benne a póráz vége: a másik végén egy téli bundájában pompázó és egyáltalán nem fázó kutya poroszkál — amúgy mezítláb. Egy félkörívvel a híd gyomrába vezető járdára tértünk. Havas rámpa, hű de jó, csúszik a csizmatalp, mint a szánkó!

— Lassan, pajtikám — szóltam Süsünek, ő meg nem értette. — Hiszen az a jó! — Pár méter hó nélkül — fagyos aszfalton értünk ki a híd gyomrából.

A vastag hó megroppant a talpam alatt. Nagyot sóhajtottam, és kesztyűs kezemmel megtapogattam az arcom: elfagyott már, vagy érez még valamit? A híd, a forgalom zaja szép lassan elenyészett a hátunk mögött, és már csak a kabátomnak csapódó pelyhek kopogását hallottam — meg hát a szelet. Nem éreztem magamon a hó súlyát, pedig a vállam már tele volt csillagjaival. Így léptetett elő a tél hótábornokká! Szólt a pergő Kicsi nyakában, ahogy lerázta a tél pihéit — nehogy már tévedésből vén kutyának nézze őt valaki! Gyermek pajkos nevetését hallottam a távolból, majd ugyanazt a kedves hangot, közelebbről, egy szánkó hátáról is:

— Szia, Laci!

Egy kisiskolás lányka köszöntött — épp akkoriban jártuk Kicsivel a Hunyadi Mátyás Általános Iskola osztályait.

Nap mint nap ismerős felnőttek mennek el mellettem szótlanul az utcán és a lépcsőházban. A játszadozó gyermek pedig észrevesz, és ugyan miért ne köszönne? Hógolyó helyett szót váltunk, de senki se higgye, hogy az nem baráti.

Sapkám alját ráhúztam a fülem hegyére, és bár alig fedett belőle valamit, máris csak feleannyit hallottam, mint korábban. Indultunk tovább Süsüvel a rengetegben. Tompán duruzsolt a szél a lombtalan ágak között. Sehol egy madárhang: még a sirályok se rikoltották, hogy: juj, de jó! Valami fantom úttest következett, utána kis kanyargózás, és Kicsi már tudta, hogy mindjárt eloldozom: várja a végeláthatatlan hómező! Lekerült róla a rabszíj, megsimogattam horpaszát, és ő szinte négy lábbal egyszerre ugrott a szabadságba. Hol jobbról, hol balról hallottam a kutyapergőt: futott és szimatolt — a farkát pedig egyfolytában csóválta. Lassú, óvatos léptekkel kerestem az elrejtőzött járdát: aki bújt, aki nem, megyek! Semmi sem adott támpontot, hacsak a cikcakkban mozgó pergő hangja nem. Egyszer csak mintha egy autóbusz motorja zümmögött volna fel a Margit híd felől. Rájöttem, hogy az úttal párhuzamosan haladok: tartottam a déli irányt. Vélt magabiztosságomnak így is gyorsan vége szakadt. Füttyentettem, remélve, hogy nem valami madár válaszol. Elég nekem, ha csak a kutyám dugja oda az orrát: Mi van, kisöcsi, nélkülem nem megy?

— Persze hogy megy — gondoltam nagyképűen, és kisvártatva csaknem felbuktam egy hóbuckában.

Gyermek kacagott valahol a közelben, majd csatlakozott hozzá egy felnőtt is: előttünk járták vidámsággal tele útjukat. Egyre fogyott a távolság: már hallottam a szánkó talpának neszezését. A rajzos bundájú német juhász előttem kutyagolt, éberen figyelve az előttünk haladókat. Ahogy megközelítettük őket, egy kislány ujjongott fel a szánon:

— Itt egy kutya!

A hálás eb nyomban meleg puszit nyalt a hideg orrocskára. Megállt a szán, hátrafordult a fuvaros nagyi: különprogram kezdődött. Leugrott a szánról a négyéves kislány, és már repültek is a szárnya nincs hólabdák, a játékos kedvű eb pedig rohant, remélve, hogy időben utoléri őket. Azok a fránya, kemény gombócok azonban egytől egyig belesüppedtek a puha hóba: hol lehetnek? Nagy értetlenül állt meg ilyenkor Kicsi, de nem volt ideje rágódni: már röpült a következő — márpedig azt is megilleti a díszkíséret, mielőtt visszahullana “szülőhavába”. A lányka meg nevetett, csak nevetett — hát hogy is ne nevetne! Kacajának csilingelése még a pergő éles hangját is elnyomta. Nevetett a nagyi is, miközben fáradhatatlanul gyúrta és maga is dobta a töltelék nélküli gombócokat.

Hangtalanul mond “pihenjt” a fáradtság. Váltottunk pár kedves szót újdonsült ismerőseimmel, és amikor eltűnt az ernyedtség a munkás karokból, újra indult a meccs — Kicsi legnagyobb örömére.

Kifulladásig vagy mindhalálig? — már csak ez volt a kérdés. A leányka fáradt el hamarabb, és visszakéredzkedett a szánkóba.

— Jótett helyébe jót várj! — súgtam a fülébe.

Hívtam a közelben bóklászó Kicsit, és újra rácsatoltam a nemrég levett hámot. Télapó szánját rénszarvasok húzzák — neki kutyaszán jutott. Siklott a szán vagy száz métert, és ezalatt kipihente magát az utas.

— Játsszunk újra hógolyósdit!

Felállt a jól összeszokott csapat, dobogott a négy láb a hóban. A nagyi egyszer csak felszisszent:

— Dúvad ez az eb!

Lehet, hogy a játék hevébe belemelegedett Süsü fordulás közben valóban megkarcolta fogával a mami kezét. Nagyot fordult a játék! Az addig kedves anyóka valósággal tajtékzott. “Rettenetesen” megharapott, fagyos ujját a hóba dugta, hogy a hideg lehúzza a vélt duzzanatot.

Hogyan találhat ki valaki ilyen ostobaságot? Gyógyítani a semmit, hóba nyomni a fagyott kezet, hogy az hűtse! Észérvekkel semmire sem mentem, az asszonyság csak duzzogott — még csak nem is felelt. Hiába ömlött hópelyhek árja a tájra, már reményük se lehetett arra, hogy hógolyóvá gyúrják őket. Bezárta kapuját a vigalom.

Ilyenkor nincs mit tenni: tovább kell menni. Illőn elköszöntem, de “csak csend, amerre ment, a néma tájon”. Még jobban ráhúztam a fülemre a sapkám alját: a hideggel nem lehet viccelni! Hallgatóztam, mint nagyothalló az ajtó előtt, de csak a hulló kristályok zizegését hallottam. Az ember azonban bízzon önmagában — nagy bátran továbbmentem. Nemsokára vízilabdázók hangos kiabálását hallottam a sátortető alól — jókora vargabetűt rajzoltam a hóba! Még az úton is átkeltem közben.

Ej, minő tévelygés! Gond azonban nincs egy szál sem — legalább biztosan tudom, hogy merre is járok épp az átváltozott szigeten. No de innen merre tovább? Busz iparkodott el mellettünk — óvatos gyorsasággal próbálta betartani a menetidőt. Úgy döntöttem, hogy a nehezebb utat választjuk: szembefordulunk a fütyülő, sarki széllel. Mit nekünk egy kis fagyos szellő! Fél lábszárig ér a hó, támpont nélkül jaj, de jó!

Okos kutyakobak és tökéletesen látó szemek kellenek ilyenkor — és Kicsi szó nélkül is érti, hogy mit kell tennie. Nyugodtan lépkedtem mögötte, pedig toronyiránt haladtunk — én teljes kiszolgáltatottságban. De abban legalább biztos lehettem, hogy a szügyig érő hóban serényen iparkodó négy lábat értelem és megértés mozgatja. Köröttünk csend és béke. Odáig sem volt melegem, és előbb-utóbb kimondottan fázni kezdtem. Aggódva tettem fel magamnak a kérdést: vajon Kicsi vastag bundája dacol-e még a tél kegyetlenségével? Lágy, meleg női hang állított meg:

— De szép vagy!

Fagyos szám széle a fülemig szaladt — a simogató kéz azonban kutyám feje után nyúlt. Hóba dermedtem a szörnyű csapástól, de hamarosan társra leltem magányomban: az ő barátnőjét csábította magához négylábú segítőm. Nemek szerint oszlott meg kis csapatunk: a nők pletykálkodtak, mi, férfiak meg: epekedtünk utánuk. Tömörödtek már a pelyhek a kis női kézben. Süvítve repült a kész golyó, loholt az eb. Ismét játékba fordult egy találkozás — ki gondolná, hogy “dúvad” szaladgál a mezőn? Már párosával repültek a fagyos labdák — jókedve volt mindenkinek. Pergett a percek mellett a szó is. Vidáman búcsúztunk el — előbb azonban megtudakoltam, hol is vagyunk: a Rózsakert északi végében. Serény léptekkel indulunk tovább. Kellett az intenzív mozgás, nehogy átjárja testünket a fagyos szél. Zajongott a távol, emberek játszottak önfeledten. Gond nem volt már egy szál se: tudtam, hogy merre járunk.

— Ez a Nagyrét! Irány balra! — mondtam Kicsinek, és ő fordult, precízen. Valahol újra felbrummogott a huszonhatos busz. — Gyerünk közelebb, a kiismerhető környezetbe!

Csaholó kutya rontott ránk váratlanul. Egymásra vicsorogtak a távoli rokonok. Az újdonsült morgósnak helyzeti előnye volt: póráz nélkül lehetett nagypofájú. Némi tépelődés után előrehajoltam, és szabadjára engedtem Kicsit: mérkőzzenek meg egyenlő feltételek között! A támadó kutya gazdája persze tisztában volt a helyzettel, de nem szólt egy kukkot sem. Aki nem lát, az valószínűleg nem is hall — gondolhatta. Némán távozott, mi meg ballagtunk tovább akár az idő. Kicsi szőrzete szépen visszasimult. Vége a dilinek: gyerünk tovább! Sok-sok emberhang duruzsolt valahol a közelben, odakiáltottam hát:

— A buszmegállóban várakoznak?

Odakocogunk a topogó utasokhoz. A sokaság egyértelműen jelezte: nemsokára befut a kék busz. Már komolyan tartottam attól, hogy meg talál fázni Kicsi, így hát felszálltunk mi is. Mi tagadás, nekem is jólesett a langymeleg — persze csak a kinti időjáráshoz képes volt az.

Hazaértünk. Lehánytam magamról a meleg göncöket, míg Kicsi csak úgy, bundásan dőlt le a két órája elhagyott vackára. Minden levetett holmi a helyére került. Ünnepeljünk egyet! — már csobog is a mennyei ital. Cic-cic! — mondom az áldomást, és már jön is a szőrös képű, hogy behabzsolja a macskafröccsöt. Csurog a tej a szája szélén, ott sorjáznak bajszán a zsíros csöppek.

Elfogyott a fél liter lefetyelnivaló, száraz a műanyag tál. Süsü illedelmesen hátat fordít, és visszaballag a helyére. Nagyot huppanva dől le szundikálni, hogy tovább álmodja a nemrég megszakított Hószakadás című filmet.