V. fejezet
ALTERNATÍVÁK
Előjáték
Miután elköszöntem a szakosztály vezetőségi tagjaitól,
szélnek eresztettem a fejemből a sok-sok meg nem valósított tervet. A
mókuskerékből azonban — ha egyszer ráérzünk a futás ízére — kiszállni már nem
lehet. Valamit ki kellett eszelnem, mégpedig olyat, amivel továbbra is
használhatok sorstársaimnak. Amíg nem érik be a gondolat a fejemben, addig
elmegyek tüdőszűrésre, hogy magammal is törődjek — már úgyis aktuálissá vált.
Egyszer már voltunk Kicsivel a Dévai utcában, úgy egy éve. Akkor villamossal
utaztunk odáig, és mivel először jártunk arra, az ismert módon irányítottam őt.
Arra gondoltam, hogy másodjára egy másik útvonalon közelítjük meg. Metróra
szálltunk, és elutaztunk a Lehel térig. A Váci útról kanyarodtunk be az utcába.
Alig tettünk meg pár métert, amikor egy légkalapács fülsiketítő zajára
figyeltem fel. — Na, ebbe aztán jól beletrafáltunk! — szóltam Kicsinek.
Jól tudom, hogy gazdám nem rajong az erős zajokért — engem
viszont egyáltalán nem zavarnak. Ha megijednék tőlük, eleve nem válhatott volna
belőlem vakvezető kutya. Hogy miért? Ha megijednék a szirénázva közeledő jármű
hangjától, pánikba esnék egy váratlan zörejtől, gazdám nem vehetné hasznomat.
Engem még az sem zökkent ki a nyugalmamból, amikor több atmoszférával kisüvít a
levegő a metrókocsi szelepein. A kutyaiskolában még a kiképzés előtt
tesztelték, hogyan fogadjuk az erős zajokat. Hogy hogyan? Kétféle módszert
vetettek be ellenem.
Épp a sarokban feküdtem, amikor egyik, az asztal mellett ülő
ember magához hívott. Amikor odaértem az asztalkához, hatalmasat csapott rá egy
vastagabb pálcával.
— No, mi az? Talán volt ott valami! — gondoltam én, aki nem
tudtam, mire megy ki a játék. Békésen odadugtam az orromat, hogy
megszaglásszam…
A másik alkalommal az agyonstrapált porszívócső végét
tartották felém, majd kisvártatva bekapcsolták a takarítógépet. Amikor látták,
hogy a motorzaj és a levegő süvítése sem ijeszt, megállapították, hogy én
tényleg nem vagyok egy ijedős kutya. Ezek után tán nem meglepő, hogy a
járdabontás harsogó zaja sem rémisztett különösebben. A felbontott
járdaszakaszt persze ki kellett kerülni, de ez sem okozott különösebb
fejfájást. Jobboldalt fal volt, tehát az úttest felé kerültünk. Nem sokkal a
munkaterület előtt leléptem az úttestre, és igyekeztem úgy menni, hogy minél
közelebb maradjunk a felbontott járdához. Amikor láttam, hogy újra sima a
felület, visszavezettem rá a gazdámat. A kutyaiskolában arra tanítottak, hogy
az efféle, nagyobb akadályokat a lehető legrövidebb és legbiztonságosabb úton
kerüljem, és amint lehet, azonnal térjek vissza az eredeti útvonalra.
Ezt a feladatot pórázjelzésekkel tanítják. Kerülés közben
persze jeleznem kell minden akadályt: hol kell lelépni, fellépni stb.
Visszatértünk hát a gyalogjáróra, és folytattuk utunkat. Azt, hogy hol
haladjunk a járdán, én szoktam megválasztani. Csepelen arra tanítottak, hogy
lehetőleg középen menjünk, mert akkor jobbra és balra is könnyebben
kerülhetünk.
Átkeltünk a Lehel utcán, balra fordultunk, és áttértünk a
Dévai utca másik oldalára. Ez a szakasz csendes, alig van forgalom. Úgy
döntöttem, hogy semmilyen utasítást nem adok Kicsinek! Lehet, hogy a kívülállók
nehezen hiszik el, de ha a vakvezető kutya út közben jobbra vagy balra forgatja
a fejét, azt kiválóan meg lehet érezni! Az én német juhászom pedig egyfolytában
balra tekintgetett! Egy éve, amikor először és utoljára erre jártunk,
megszámoltam, hogy az utcában hányat kell lépni a nekünk kellő kapubejáróig.
Ilyenformán végig tudtam, mennyit kell még mennünk. Már csak tíz, már csak öt
lépés van hátra — és Kicsi úgy fordult be a kapun, mint ahogy az a nagykönyvben
meg van írva! Áthaladt a boltíves átjárón, kiment az udvarra, ott száznyolcvan
fokot balra fordult, és megállt a lépcső előtt. Aztán felvezetett az ajtóhoz!
Szervezés
Ha már van egy olyan remek kutyám, aki mentesít a közlekedés
sokféle ága-boga okozta fejfájástól, illő lenne lépnem annak érdekében is, hogy
a kor technikai lehetőségeire alapozva újra írhassak és olvashassak. Számítógép
vásárlására adtam a fejemet. Megfelelő szakember után néztem, és közben elkezdtem
az önképzést. Egyik ismerősömtől kölcsönkértem egy billentyűzetet.
Magnókazettára olvastattam a billentyűk pozícióját és funkcióját, majd
soronként bebifláztam a “tananyagot”. Következő lépésként memorizáltam, hogyan
helyezkednek el egymáshoz képest a billentyűk. Amikor éreztem, hogy ez már
megy, akkor elkezdtem “írni” a semmibe vesző csatlakozójú tasztatúrán — előbb
szavakat, majd mondatokat. Egy hétig így gyakoroltam, majd hanyatt dobtam magam
a heverőn, és fejben írtam tovább. Azt akartam, hogy mire meglesz a számítógép,
addigra már tudjak írni. Nagyon bíztam benne, hogy jól memorizáltam a
pozíciókat — mert ha nem, akkor csak kárt okozok magamnak az önképzéssel. De
miért is tanultam volna meg rosszul, ha azt jól akartam elsajátítani?
Ahogy így írogattam, nagyszerű ötlet ütött tanyát a
fejemben: egészen fölvillanyozódtam tőle. — Minden évben utcabált rendez valaki
a Dagály utcában! — gondoltam. — Mi lenne, ha a következőre eljönnének a
vakvezető kutyával közlekedők, a sakkozók, a zenészek és a csörgőlabdások is?
Törekedtem persze arra, hogy ne csak a fehér botommal
felrajzolható, szűk körben vizsgáljam meg a lehetőségeket — és már jött is a
magától értetődő, kiváló ötlet, a “Keverék kutya szépségverseny”. Nem
hallottam, hogy valaha is rendeztek volna ilyent az utcabálon. A Fehérkereszt
Állatvédő Liga irányítói bizonyára szívesen lebonyolítanák! Az ötlet tehát
megfogant fejemben: már csak életre kell hívni a kis jövevényt!
Néhány epizód a vajúdásból. Először is fel kellett kutatnom
az utcabál szervezőjét. A Szabó Ervin könyvtár Dagály utcai könyvtára mindig
tevőleges részt vállalt az utcabálon szereplők fogadásából, és az áramot is
onnan vezették ki a berendezésekhez. Mivel gyakran megfordultam náluk, Katitól,
a könyvtár vezetőjétől kértem tanácsot, és ő ismét segítőkésznek bizonyult.
Útbaigazított az alig száz méterre álló Angyalföldi Gyermek- és Ifjúsági Ház
vezetőjéhez. Nagy lendülettel csörtettünk be a kulturális intézmény ajtaján
Kicsivel. Szerencsénkre épp belebotlottunk az egyik, ott dolgozó fiatal szakemberbe,
aki pontosan elirányított bennünket. Olyan nyugalommal lépkedtem fel a
kanyarodó lépcsőn az emeletre, mintha csak a leghétköznapibb feladataink
egyikét hajtanánk végre. Az igazgatói irodában egy magas, vékony testalkatú
férfi fogadott — az emberek magasságát a köszönés irányából, alkatukat pedig
kezük csontosságából ismerem fel.
Gábor hellyel kínált minket. Én az ülőgarnitúrán
helyezkedtem el, Kicsi pedig úgy feküdt el, hogy kényelmesen szemmel
tarthasson. A gyermekház vezetője mellém ült, és belevágott:
— Miben segíthetek, Laci?
Elmondtam neki, hogy én miben szeretnék az ő hasznára lenni.
Figyelmesen hallgatott. Magától értetődőnek találta, hogy nekünk,
programalkotó, látássérült embereknek is helyünk van az utcabálon.
— Rendben van! — felelte határozottan, amint lelkes
szóáradatom végére értem. — Akkor már csak az van hátra, hogy meg is valósítsd
mindazt, amire vállalkoztál. Ha bármilyen segítségre lenne szükséged, fordulj
bizalommal hozzám vagy bármelyik kollégámhoz!
— Nem hiszem, hogy sok gondot fogok akasztani a nyakatokba,
de azért köszönöm! — Mosolyogva hagytam el az épületet.
Az egyik szombaton nagyszabású, egész napos, műsoros
rendezvényt tartottak a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének
székházában a szövetség tagjai. Változatos programok követték egymást a
színpadon: a legtehetségesebb szavalók verset mondtak, a mókázásra leginkább
hajlamosak humoros történeteket adtak elő, a megyei kórusok torkából pedig
nóták csendültek fel. Szóval peregtek az események délelőtt és délután is. A
változatos műsor legvégén négy együttes mérte össze zenei tudását. Szakértő
fülek hallgatták a produkciókat, és nem csak a zsűriben. Az eredményhirdetéssel
véget is ért a rendezvény hivatalos része. Ekkor kértem és kaptam szót — ahogy
ezt előre megbeszéltük. Felvázoltam, milyen lehetőséget kínál nekünk a VI.
Angyalföldi Utcabál. Ha valamelyik együttes — netalán vállalkozó kedvű
magánszemély — begyakorolt programjával szeretne részt venni az augusztus
utolsó vasárnapján esedékes forgatagon, az itt és most
keressen meg — javasoltam a jelenlévőknek.
Hamarosan meg is talált a reneszánsz zenét játszó Landini
együttes vezetője — feleségével —, és behatóan érdeklődni kezdett a
konkrétumokról. Részletesen átbeszéltük a látás hiányából adódó problémákat.
Megígértem nekik, hogy mindent elmondok a főrendezőnek, és telefonon értesítem
őket a fejleményekről.
A beszélgetés közben számos érdekes dolgot tudtam meg róluk
— egyebek közt azt is, hogy a zenekar huszonkét éve alakult. Mivel mások nem
kerestek meg, vettem a nem létező kalapomat, és kereket oldottunk Kicsivel.
Na, Laci, akkor gyerünk, és valósítsd meg a továbbiakat is!
— biztattam magam. Sajnos, megfelelő terem hiányában a csörgőlabdások nem
tudták vállalni a szereplést. Ez az ötletem tehát dugába dőlt. Viszont a sakk
szakosztály egyik tagja pozitívan reagált, amikor felhívtam. Pár héttel később
azonban visszahívott, és elmondta, hogy meghívták őket egy többnapos, romániai
versenyre, ezért hozzánk mégsem tudnak jönni: ez a lehetőség is elszállt.
Sebaj, gyerünk tovább a szervezés rögös útján!
Mivel ismertem a Fehérkereszt Állatvédő Liga vezetőit,
tudtam, hogy jó ötletnek fogják tartani a “Keverék kutya szépségversenyt”. El
is vállalták — a szervezést is, a lebonyolítást is. Azon persze egyik állatvédő
sem lepődött meg, hogy külön szépségversenyt szeretnék a vakvezető kutyáknak.
Gábor, a gyermekház vezetője nagyon sajnálta, hogy a
tervezett programnak csak egy részét tudjuk megvalósítani.
— Laci, te azért így is remekül szerveztél, le a kalappal
előtted! Kíváncsian várom, hogyan fogadja a programokat az utcabál közönsége!
A Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztályának tagjai nem
csak a magnókazettán terjesztett “Hangos híradóból” tudták meg, hogy mit
tervezünk: levelet is küldtünk nekik. A szövetség faliújságjára is kifüggesztettem
az utcabál részletes programját. Igyekeztem mindent megtenni azért, hogy minél
sokoldalúbban vegyünk részt az egész napos rendezvényen.
Úgy “mellékesen” kitűnő számítógépes szakemberre bukkantam a
szövetség stúdiójában. Őszintén megvallottam Sanyinak, hogy teljesen járatlan
vagyok a számítástechnikában.
— Nem baj! — vélekedett. — Minden kezdet nehéz! — És a
dolgok valóban nem mentek zökkenőmentesen. Teljes körű gépparkot állított össze
— csak hát az alaplap nem vizsgázott valami fényesen.
Hónunk alá kaptuk a gépet, és visszafuvaroztuk a boltba. A
“szakrendelőt” egy pincében alakították ki. Türelmesen várakoztunk a hosszú sor
végén, amikor hirtelen kialudtak a neoncsövek. Az addig magabiztosnak tűnő
emberek hirtelen izgatottak lettek. Meg sem mertek mozdulni a majdnem
vaksötétben — én meg egyre otthonosabban éreztem magam. Elszorult a szívem a
sok hátrányos helyzetű, látó ember láttán. Pördítettem hármat a kezem ügyében
lévő fehér varázsboton, és felajánlottam a sötétség zárkájába került
embereknek:
— Ha valaki szeretne kijutni a napfényre, nyugodtan rám
bízhatja magát!
A hibásan működő alaplapot végül is kicserélték, és újból
kezdődhetett a telepítések sora. Eközben kiderült, hogy jól tanultam meg a
billentyűk helyzetét. Naponta két-három oldal szöveget pötyögtem be — eleinte
csak ötletszerűen, majd a hangos könyvből. Olyan boldogság volt, hogy újból
tudok írni, és a szkenner segítségével még olvasni is, hogy lassan kezdtem
elfelejteni, hogy nem látok. Felhőtlen jókedvemre mindössze egy kis “apróság”
vetett árnyékot: az, hogy az akkor hozzáférhető, magyarul beszélő
képernyőolvasó eléggé visszafogottan működött a Windows alatt. a leírt szöveget
csak szavanként volt hajlandó felolvasni. Valami ilyesfélét érezhet az az
ember, akinek begipszelt lábbal kell négyszáz méter akadályt futnia. De ha
nagyon akarunk valamit, a legmagasabb akadályon is átküzdjük magunkat!
Közjáték
Kora hajnal volt még. Moccanatlanul állt a levegő a
lakásban, mintha a trópusokon lennénk.
— Gyere, Kicsi, kimegyünk a Margitszigetre!
Szokás szerint elbeszélgettem a gyógyszálló
parkoló őrével. Elmesélte, hogy miféle maffiózók tartják kezükben az
éjszakai ipart a hotel bárjában.
— Gyönyörű magyar lányok járnak be, hogy az SFOR katonái el
ne unják magukat Magyarországon!
Megvilágosodott elmével folytattuk egészségügyi sétánkat.
Túl voltunk már a Palatinus strandon is, amikor váratlanul megzendült az ég. —
No, ennek már a fele se tréfa! — magamhoz szólítottam Kicsit. Valamelyik
bokoraljban kutakodhatott, mert csak nagy sokára hallottam meg pergőjének halk
zizegését. A csöpörgő esővel egyszerre érkezett meg.
— Szedjük a lábunkat, édes komám, mert különben bőrig ázunk!
Gyorsan ráadtam a hámot Süsüre, és úgy startoltunk el, mint
a Forma—1-es versenyautók. A szélvészt megszégyenítő gyorsasággal robogtunk
visszafelé, de az égi csapokat megnyitotta valaki, és már zuhogott is. Az
összefüggő lombkorona némileg segített az elázás ellen, ám dőreség lett volna
megállni alatta. Már a nagyrét mellett haladtunk futólépésben, amikor
megérkezett a záporeső távoli rokona, a trópusi, özönvízszerű felhőszakadás!
Reménytelenné vált a helyzetünk. Bokán felül ért a víz — én meg otthon a
mezítelen lábamra kaptam fel a vászoncipőt. Egyébként csak egy ujj nélküli póló
és egy laza rövidnadrág volt rajtam. Remélem, ebből egyértelmű, hogy előbb
áztam bőrig, mint a kutyám.
Kicsi: A fülemet szorosan a fejemre lapítottam — jobb, ha
abba egy csepp víz sem kerül! Ha védett helyen tartózkodnék, és úgy kezdene
esni az eső, bizonnyal nem mennék ki ázni, de az nem olyan nagy baj, ha a
szabad ég alatt elkap az égi áldás. Tócsa tócsába ért a menekülési
útvonalunkon. Normál esetben kikerülöm a járdán összegyűlt vizet, de akkor ez
lehetetlen lett volna, úgyhogy én is alaposan megmostam mind a négy lábamat. De
ha már szóba hoztuk “A tócsa kikerülése” nevű tudományágat, hadd mondjam el,
hogyan is tanítják azt nekünk.
A kiképzőm hagyta, hogy belevezessem a tócsába. Amikor a
közepére értünk, megállított engem, és csizmába bújtatott lábával taposni
kezdte a vizet — amilyen vadul csak tudta. Persze mindezt úgy, hogy minél
vizesebb legyen a bundám! Nagyon jól tudta, hogy mi, kutyák, kimondottan
utáljuk a fröcskölést! Egyszer-kétszer még “elnéztem” egy-egy tócsát, de elég
gyorsan megértettem, hogy jobban járok, ha kikerülöm. (Csak úgy zárójelben:
kikerülöm én a nagyobb méretű kutyagumit is a járdán. Én még sohasem végeztem
ott a dolgomat: pfuj!)
Máskor orkán erejű szélvihar után bandukoltunk ki a
szigetre. Körülbelül ugyanazon a részén jártunk, ahol egykor elkapott minket a
felhőszakadás. Napközben voltunk a hűst adó fák alatt, ezért hosszúpórázon
tartottam Kicsit, aki hirtelen megállt.
— Miért torpantál meg, Süsü? — Ő azonban csak állt rezzenéstelenül
a lábam mellett. Egy sejtés kezdett motoszkálni a fejemben. Óvatosan
előrearaszoltam, mire félig keresztbe állt elém.
— Jól van, pajtikám, ne izgulj, nem fogok belezúgni a kidőlt
fába! — A botom végével meg is találtam az addig csak feltételezett akadályt.
— Fordulj, Kicsi! — mondtam a terepszemle után. Öt-tíz
méterre eltávolodtunk a keresztben fekvő törzstől. Ráadtam a munkaruhát Süsüre,
és kiadtam a parancsot:
— Kerüld ki! — Őnagysága azonban meg se moccant. — Gyerünk
már, mert a végén még napszúrást kapunk!
Jobbra-balra pásztázott szemével a kutya, majd — úgy két
perc múlva — jobbra indult. A járda kemény felületét zizegő salak, majd lágy fű
váltotta fel. Valóságos famatuzsálem lehetett a kidőlt korhadék, mert
hatalmasat kerültünk. A gyep után salak, majd aszfaltcsík következett.
Megálltunk. Megdicsértem a haveromat ügyességéért, és újra a nyakörvébe
akasztottam a hosszúpóráz végét, hogy elmehessen szimatolni.
Mindig más útvonalon indulunk vissza a fordulótól, de aznap
eltértem a szokástól. Kíváncsi voltam, milyen gyorsan oldja meg Kicsi a már
ismert problémát. Újra ráadtam a munkaruhát, és komótos bandukolásba fogtunk.
Éberen figyeltem a kutya minden rezzenését. Egyszer csak érzem, hogy bal felé
letér a járdáról, és a már bevált módon megkerüli az elfeküdt fát. Majd — se
szó, se beszéd — visszamegy a járdára, hogy ott vezessen tovább. Hát nem
csodálatos?
Kifejlet
Elérkezett a várva várt nap! Kellemesen enyhe napfény
fürösztötte vasárnap a várost; a meteorológusok 20 foknál is többet ígértek.
Fél tízkor indultunk el otthonról. A napi sétánk megszokott útvonalát
elektromos kábelek kötegei, két utcaszínpad és egész pavilonsor rendezte át.
Kutyám furcsállta is a nagy változást. Nem értette, mire jó ez a bődületes
felfordulás. A könyvtár közelében jártunk már, amikor a Népfürdő utca felől
felharsant a tűzoltózenekar programnyitó produkciója.
Kicsi: Gazdám, amint meghallotta a zenét, leülésre
biztatott. Kényelmesen helyet foglaltam a járda peremén. Érdeklődve pillogtam a
közeledő hangforrás irányába, és szorgosan hegyeztem a fülemet. Épp előttünk
haladtak el az egyenruhába bújt muzsikusok, amikor az üstdobos hatalmasat
csapott ütőjével a bőrre. Majd’ belesüketültem: igen érzékenyen érintette a
dobhártyámat. Elhaladtak előttünk a zenészek, és kisvártatva befejezték a
műsort — mi pedig továbbindultunk a sport- és egyéb versenyek színhelye, a
tágas park felé. Ott rendezték délután egyebek közt a keverék kutya
szépségversenyt is. Megmondom őszintén: kissé hosszadalmasan találtunk rá a
parkra, mert gazdám óhajára kénytelen voltam az úttesten haladni. Brrr… —
tanult vakvezető kutyához méltón állandóan fel akartam menni a járdára.
Sehogyan sem akaródzott megértenem, hogy miért nem szabad.
A járdákat végig teleépítették bódékkal. Kábelkötegek
tucatjai tekergőztek ott, úgyhogy nagy botorság lett volna, ha szabályszerűen
próbálunk közlekedni. Némi szóbeli segítségkérés után rátaláltunk a parkban az
állatvédőkre. Három hölgy jött a ligától — alig pár perccel előttünk érkeztek.
Egy kis kempingasztal köré telepedtünk, és azonmód kiterítették rá a magukkal
hozott információs anyagokat. Csapatba verődve érkeztek meg a vakvezető
kutyások — családtagjaikkal és barátaikkal. Addigra szereztem a technikusoktól
egy vezeték nélküli mikrofont, és így, megfelelő erősítéssel egész nap
tájékoztattam az érdeklődőket arról, hogy milyen programokat kínálunk éppen —
hol a szokásos stílusban, hol humorosabb hangvétellel. Szép számmal érkeztek
gyerekek és felnőttek is változatos fajtájú kutyákkal elegyes, népes
társaságunkhoz. A vállalkozó kedvű ifjak ezúttal is kipróbálhatták, hogy milyen
is vakvezető kutyával közlekedni. Még azt is megválaszthatták, hogy melyik
kutyával mennének egy kört — utána pedig mikrofonba mondattam velük a rövid út
alatt átélt élményeiket. Ezzel egyrészt örömet szerezhettek a közelben álló
szüleiknek, másrészt óriási reklámot csaptak nekünk. A felnőttek kíváncsisága
és bátorsága most is csak az érdeklődésig terjedt. Minden kérdésükre kielégítő
választ kaptak — ők is, a lurkók is. Kiválóan le lehetett mérni az ifjak
viselkedésén, hogy mennyire becsülik, és egyben tisztelik a vakvezető kutyákat!
Kicsi: Jó volt találkozni a sok négylábú cimborával!
Persze nem mi voltunk az egyetlen program. Asztalitenisz
mérkőzések, kosárlabdacsaták, szkanderbajnokság, ingyen használható gumi
ugróasztal, a gyerekeknek pedig még sok egyéb játéklehetőség is kínálta magát.
Még a délelőtt megjelentek a parkban a Dunakesziről érkezett rendőrök,
kutyáikkal.
Kicsi: Épp az orrom hegye előtt vonultak el a bemutatójuk
helyszíne felé. Naná, hogy nem bírtam vad ugatás nélkül megállni a sok kutya
látványát. Majd’ be nem rekedtem! Hiába próbált csitítani a gazdám. Amikor
rájött, hogy így semmit sem ér el nálam, halkan a fülembe súgta: — Maradj már
csendben, te lökött, mert a végén még elvisznek a rendőrök!
Úgy vettem észre, hogy az üstdob hangja nagyon megsérthette
Kicsi dobhártyáját, mert továbbra sem volt hajlandó felhagyni az ugatással.
Csak nagy sokára lohadt le a kedve — ekkor mordult egyet, és hasra vágta magát.
Sajnos, az időpontok úgy alakultak, hogy nem tudtunk elmenni
a reneszánsz zenészek műsorára. Kora délután viszont felkereste társaságunkat a
gyermekház vezetője, és elmondta, hogy nagyon tetszett neki az együttes
produkciója. Kollégái sikeresnek ítélték a kutyás rendezvényünket is. Amíg
beszélgettünk, Gábor többször is körbenézett, és úgy becsülte, hogy mintegy
háromszáz érdeklődő figyelheti programunkat. Alig pár szót válthattunk, és már
szólt is a kezében az adóvevő. Gyorsan elbúcsúztunk, és elsietett.
A szépségversenyen kis és nagy testű kategóriában
indulhattak a kutyák — a vakvezetők pedig külön kategóriában. A nevezési díj
ötven forint volt, amit mi is bedobtunk az asztalon álló perselybe — az
összegyűlt összeget a gazdátlan állatok javára fordítottuk. Harminchárom gazda
íratta fel kedvencét a rajtlistára.
A négylábú versenyzőket az egyik állatvédő hölgy szólította
a zsűriasztal elé. Előbb a kis, majd a nagy testű kutyák mutathatták meg
magukat a bírálóknak és a szép számmal összegyűlt közönségnek (utóbbiak
körülbelül százötvenen voltak). A vakvezető kutyák a végén, a harmadik
csoportban jöhettek. A nagyérdemű tapssal és jóízű nevetéssel fejezte ki
tetszését. A verseny végén, amíg a pontszámokat összesítették, én a nézők
kérdéseire válaszoltam. A díjazott blökik ajándékot kaptak a zsűri elnökétől —
vagy olyat, amin elrágódhattak, vagy olyat, amitől még szebbek lehettek. A
vakvezető kutyák közül egy labrador lett a győztes.
Háromnegyed öt előtt nem sokkal indultunk el a parkból. Útba
ejtettük a nagyszínpadot, amin éppen az egyik kereskedelmi rádió műsora
zajlott. Nem sokáig időztünk el a forgatagban, mert már óriási volt a tömeg, és
a nagy hangerő sem kimondottan marasztalt minket. Pár perccel később már
lakásomon üdvözölhettem csapatunk tagjait, mert mindenki elfogadta a
meghívásomat. Jót beszélgettünk a zsúfolttá vált szobában: kellemesen telt az
idő.
Kicsi: Kutya kutya hátán nyüzsgött a kéróban! Első dolga
mindegyikünknek az volt, hogy teleszlopálja magát a hűs vízzel. Vendégeim
körbeszimatolták a lakást, majd megkeresték a gazdájukat, és a közelükben
letelepedtek. Mito barátommal labdáztunk egy keveset, de a kétlábúak
abbahagyatták velünk a játszadozást.
A rendezvény másnapján a Landini együttes vezetőjének
felesége elmondta, hogy minden segítséget megkaptak. A színpadon kiváló volt a
hangosítás, a hangszereket kellőképpen fel tudták hangolni az előadás előtt, és
a körülbelül huszonöt perces műsorukat tapssal jutalmazta a közönség. A műsor
után a rendezők még halászlével is kedveskedtek a zenekar tagjainak, majd
sörözéssel múlatták az időt. Szívesen jönnének a következő utcabálra is —
mondta búcsúzóul. Hasonlóképpen pozitívan nyilatkoztak a programról az
állatvédő liga vezetői: ők is szívesen jönnének jövőre is — mondták
egybecsengően. És mit mondott úgy egy héttel később a gyermekház vezetője?
— Nagyon szépen köszönöm, hogy eljöttetek az utcabálra. Jól
sikerült a programotok, és remélem, ezzel nem szakad meg a kapcsolatunk!
Bár sikerként éltem meg alternatív ötletem megvalósulását,
ám attól még igaz maradt a közmondás, miszerint minden csoda három napig tart.
A következő utcabálig rengeteget kell még aludni, és közben sok mindent lehet
tenni-venni.
Továbbra is az utcán
Történt egyszer, hogy hajnali, a zöldövezetben tartott
sétánkat befejezve a Margit hídon át távoztunk a szigetről. Már a Lehel tér
közelében jártunk, amikor feltűnő sebességgel elhagyott bennünket egy járókelő.
Fura volt: hajnali négykor az emberek nem szoktak így rohanni. Mivel Kicsi
hámban volt, és nem épp egy csiga lassúságával haladtunk, arra tippeltem, hogy
kekeckedni akar velünk a srác.
Rendben van pajtás, felvesszük a kesztyűt!
— Kapcsolj ötödik fokozatba! — szóltam Kicsinek. Ahogy
bírtam, kiléptem, Süsü meg igazodott a tempómhoz.
Kihívónknak ekkor már volt vagy négy méter előnye — kitűnően
hallottam lépteit, és ebből pontosan következtethettem a köztünk lévő
távolságra —, ami jól hallhatóan apadásnak indult. Nemsokára a Csanádi utcához
értünk. Szinte már a sarkát tapostuk az előttünk iparkodónak, amikor Kicsi a
járda szélén lassított — erre szükség volt. Szabályszerűen leléptünk, majd
felléptünk — ez bizony lassított minket. Mire átértünk, újból összeszedtünk
vagy négy méter hátrányt: kezdhettük újra ledolgozni. A következő
keresztutcánál már ismét pariban voltunk a sporttárssal. Csakhogy itt már
aluljáró akasztotta meg lépteinket! Ez sem szegte kedvünket. Villámgyorsan le a
mélybe, a túloldalt rohanvást fel a felszínre, és kezdhettük újra ledolgozni a
hátrányt. Időnként már meg tudtuk előzni versenyzőtársunkat, mivel keskeny
utcák sora keresztezte útvonalunkat. A Gogol utcától már ő nézhette a mi széles
hátunkat — ő legalább láthatta is. Ekkor élesen bekanyarodott, és bement az
egyik ház kapuján.
Remek verseny volt! — dicsértem meg Süsüt. Megtöröltem
izzadó homlokomat, majd kényelmes tempóra váltva, öregesen slattyogtunk
tovább a járdán.
Máskor az Árpád híd pesti oldalánál lévő aluljáróban mentünk
Kicsivel. A metróalagút alatt akartunk átkelni. A tömeg zsongásából egy
tanácstalan férfihangot hallottam ki. Útbaigazítást kért valakitől. Azt hittem,
hogy engem szemelt ki, és rákérdeztem:
— Nekem szólt?
A férfi azonban időközben már párbeszédbe elegyedett
valakivel. Na, gyerünk tovább! — és indultunk le a lépcsőn. Közben
visszaemlékeztem néhány elcsípett hangfoszlányra. Amikor leértünk a metró
alatti folyosóra, hallom ám, hogy a hátunk mögött hagyott beszélgetők is lefelé
igyekeznek. De hiszen az érdeklődő a Flórián tér felé akart menni, mégpedig
villamossal! Megálltunk Kicsivel. Komótos léptekkel közeledett a két férfi.
Amikor mellénk értek, rákérdeztem:
— Ön szeretne eljutni a Flórián térre?
Zavartan elmondott igen volt a felelet.
— Akkor rossz irányba tart! — mondtam magabiztosan. —
Forduljon vissza! Miután felér az aluljáróba, kanyarodjon jobbra, és a második,
bal kézre eső lépcsőn menjen fel az utcaszintre: ott van az 1-es villamos
megállója. Három megállót kell utaznia, akkor érkezik meg a Flórián térre —
fejeztem be a “szájbarágós” útbaigazítást.
Az addig jól tájékozottnak tűnő idegenvezető hebegett
valamit, és pillanatokon belül olajra lépett. A félrevezetett férfi meg
motyogott valamit az orra alatt, aztán megfordult, és visszament a lépcsőn.
Maradjunk még a föld alatt! Az egyik aluljáróban ügettünk
Kicsivel, amikor arra figyeltem fel, hogy nem messze tőlünk elesik valaki. A
baljós hang irányába vettem lépteimet — szegény kutyám megrökönyödve vehette
észre, hogy szerepet cseréltünk. Jött utánam: mi mást tehetett volna? Amikor
úgy gondoltam, hogy nagyjából odaértünk, jól hallhatóan megkérdeztem: —
Segíthetek? — és nyújtottam a kezemet. Se válasz, se kéz. Megcsóváltam a
fejemet, és továbbmentünk. Hogy mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi!
Keveredjünk ki az aluljárós történetekből, induljunk haza —
mégpedig újabb sztoriért! Már olyan közel jártunk a kapuhoz, hogy elkalandozott
a figyelmem. Közvetlenül a kapualjunk előtt van a konyhafelszerelési szaküzlet
bejárata. Nyár volt, az ajtó tárva-nyitva, Kicsi pedig — nem tudni, miért, csak
úgy berontott rajta. Későn kaptam észbe, már bent voltunk az üzletben. A polcok
valósággal roskadoztak az árutól — hiába: az uborkaszezon az bizony
uborkaszezon: ilyenkor még uborkaszeletelőért sem tolonganak a vásárlók. A
pihegő dolgozók rettenetesen megörültek a váratlanul betérő, vásárló külsejű
látogatónak, és körém sereglettek.
— Mit tetszik parancsolni, kedves uram?
Eléggé kellemetlen volt számomra a helyzet: valahogy kínos
dolog ilyenkor azt mondani, hogy — bocs, tévedés!
— Nem én akartam bejönni az üzletbe, hanem a kutyám! —
feleltem végül.
— Na, Kicsi! — fordultam az ebhez. — Vallj színt! Mit akarsz
vásárolni? Van nálad pénztárca? Mert az én kontómra ugyan ne költekezz!
Elnevették magukat a bolti dolgozók, és mivel Kicsi meg se
mukkant, nagy jókedvet hagytunk magunk után, amikor kifordultunk az ajtón.
Elkezdődött az új tanév az általános iskolákban. Mivel
kimondottan szerettem ezeket az óraközi beszélgetéseket a diákokkal, adta magát
a jól bevált ötlet. Felhívtam a lakásommal szemben lévő Hunyadi Mátyás
Általános Iskola igazgatóját, és időpontot kértem tőle. Előzékenyen fogadott az
irodájában, és egyáltalán nem volt ellenére, hogy Kicsivel végiglátogassuk az
iskola mind a huszonnégy osztályát. Azért örültem ennek még az előző
iskolalátogatásoknál is jobban, mert egykor magam is itt kezdtem nebuló
pályafutásomat. Az egyik igazgatóhelyettes hölgy — Judit — szervezte nagy
lelkesen zarándokutunkat. Pár nap múlva már a hiányzó kisdiákok is tudták, hogy
“egy nagyon okos kutya fog ellátogatni az osztályukba”.
Amint megláttak a gyerekek a suli valamelyik szegletében,
máris körénk sereglettek, és csak kérdeztek:
— Hogyan hívják a kutyát?
— Mikor tetszik hozzánk jönni?
— Nyugodjatok meg, egy osztályt sem hagyunk ki!
Úgy is lett. Az alsó tagozat két felsőbb évfolyamának
tanulói voltak a legnyitottabbak. A legmeglepőbb kérdést a negyedik osztályos
Beátától kaptam:
— A vak házaspároknak vak gyermekük születik?
Elámultam a kérdésen: ez aztán igen! Úgy megdicsértem az
első padban ülő kislányt, hogy tán még bele is pirult. Persze, a válasz sem
maradt el.
Pár hónappal később hozzájutottam egy svájci kutyakiképző
iskola szép kivitelű, színes fotókkal illusztrált katalógusához. Ezt
ajándékoztam Beátának a szuperkérdésért.
Van más feledhetetlen emlékem is az alsó tagozatról — éppen
abból az osztályból, ahová egy volt osztálytársnőm kislánya járt. Ez volt az
egyik leghangulatosabb, legközvetlenebb eszmecserém a gyerekekkel. Az ünnepi
hangulatot még családiasabbá tette a Mikulás megjelenése. Majd’ el nem olvadtam
a sok szeretettől. Sokat és jóízűen nevettek. Vége lett az órának: mindenki
sajnálta!
Valamelyiküknek eszébe jutott, hogy hívjanak el minket az
iskola Mikulás-ünnepségére, ahol fellépnek. Köszönettel fogadtam el. Tele volt
a hall az alsó tagozatosokkal. A magam 187 centijével kicsit kilógtam a sorból,
de nem törődtem vele. A produkció alatt azon elmélkedtem, hogy milyen
fantasztikus tehetséggel, milyen színvonalon adják elő ezek a gyerekek a
szerepüket. Talán sok színész is megirigyelhette volna őket — más felnőttekről
nem is beszélve. Pirosra tapsoltam a tenyeremet, és úgy éreztem, ők sokkal
többet adnak nekem, mint fordítva. Nagyon megdicsértem a harmadikosokat, és
hozzátettem, hogy nem illendőségből. Éreztem rajtuk, hogy milyen jólesett. Beszélgetni
kezdtünk, és közben két szipogó hangra figyeltem fel. Nem értettem, hogy miről
van szó, ezért rákérdeztem.
— Két lány sír itt melletted — mondták a gyerekek.
— Hát ti meg miért pityeregtek? — fordultam a két sírdogáló
felé, mire egyszeriben patakokban kezdett el ömleni a könnyük. Szipogtak,
hüppögtek — én meg egyre értetlenebbül álltam a gyűrű közepén.
— Tudod, hogy miért sír a két lány? — szegezte nekem, az
egyik jól informált gyerek a kérdést.
— Nem én!
— Azért, mert sajnálnak téged!
— De miért sajnálnak engem? — kérdeztem meglepődve.
— Azért, mert nem látsz!
Na, ez aztán valóban szíven ütött! Mivel belém is szorult
némi beleérző képesség, kár lenne tagadnom: meghatódtam. Megfogtam az egyik kis
pityergő vállát, és mellé guggoltam.
— Ne sírjál, aranyom, nem kell engem sajnálni! Pláne nem
azért, mert nem látok! Láthatod, hogy nem zavar különösebben! Sajnálni inkább
az épkézláb, de teszetosza embereket kell, meg azokat, akik belefásulnak
önmaguk ötlettelenségébe!
Lassan elapadtak a könnyek. Megpusziltam a nedves
arcocskákat, és elbúcsúztam a derék harmadikosoktól.
A felső tagozatosok közül az 5-6. osztályosok még nyitottnak
tűntek, a felettük járók viszont jóval zárkózottabbnak — talán kamaszságuk
okán? Volt olyan nyolcadik osztály, ahol a matematikatanár osztályfőnököt
kérték meg a tanulók, hogy ő tegye fel nekem az osztály kérdéseit. Ez a
felállás kicsit fura volt számomra, de rugalmasan alkalmazkodtam. Két kényes
eset is adódott az iskolában: az elsőből következett a második. A kiindulópont
az volt, hogy torokgyulladást kapott Kicsi — hogy miért is, arról majd később.
A bajra épp az egyik osztályban derült fény. Hogyan? Kettőt-hármat öklendezett,
aztán kidobta a taccsot. Rém kellemetlenül éreztem magam. A hátsó padok
egyikében ülő fiatal osztályfőnök előrejött, majd látva a baleset nyomát,
kiment felmosórongyért.
— Semmi baj! — mondta. — Nekem is van kutyám — és feltörölte
a feltörölnivalót. Kicsi rosszulléte miatt a következő osztályt lemondtam —
később pótoltuk. A másnapra beütemezett órát viszont nem akartam kikerülni — de
Kicsi nélkül kellett mennem, és ezzel csalódást okoztam a gyerekeknek. Elnézést
kértem tőlük.
— Mit csinál most otthon a kutya? — feszegették.
— Bekapcsoltam a rádiót, hogy ne unatkozzon. Ha minden igaz,
épp a Napközbent hallgatja. Ha hazaérek, majd kikérdezem, hogy mi érdekeset
hallott.
Hangos nevetés csattant fel a padokból, és én is elnevettem
magam. A hatodikosok viszont engem leptek meg: elhívtak a karácsonyi
osztálybulira! Mit mondjak, jólesett a figyelmességük. Törtem, törtem a fejem,
mivel is ajándékozzam meg a gyerekeket. Végül is Kicsi egyik remekbe
sikeredett, egész alakos fotóját adtam ifjú barátaimnak. A fotó hátuljára
barátnőm ráírta a megajándékozott nevét, és attól függően, hogy lány vagy fiú
volt az illető, egy-egy elmés szöveg is került a hátlapra. Persze, az
osztályfőnök sem maradhatott ajándék nélkül: ő is kutyafotót kapott, csak
másfajta humorral jegyezve. Az osztály is készült! Én egy plüss német juhász kutyát kaptam, Kicsi meg egy konzervet. Különféle
játékokkal és könnyed csevegéssel múlattuk az időt. Valóban a szeretet
ünnepének melegét kaptam ezen az osztálybulin. Utólag is köszönöm, gyerekek!
Egyik nap két osztály tanulói vártak ránk. A szükségesnél
valamivel korábban indultunk el Kicsivel: hadd szaladgáljon még egyet a
parkban, biztosan egészségére válik! A Dagály utca mentén haladtunk. A hosszú
póráz vége néhol meg-megállt, majd halk csobogás vagy egy kis kaparás nesze
után továbbindult. Amikor bekanyarodtunk az Esztergomi utca melletti, tágas,
több részre tagolt parkba, kikattintottam nyakörvéből a karabinert. A mi
környékünkön ugyan jellemzően pórázon sétáltatják a kutyákat, de nekem ilyenkor
az jut eszembe:
Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
Civilizáció ide vagy oda, én a szabadság híve vagyok!
Futkosson és szimatoljon kedvére a munkás eb, mert ugyan kinek van kedve
unottan dolgozni? Élvezte Süske az átmeneti szabadságot, én pedig a fülem
segítségével követtem őt nyomkereső útján. Egyszer csak elkezdett spurizni,
mert saját fajából tűnt fel valaki. Hajtotta a vére — nem törődött a balga
kétlábúak urbanizált gondolkodásmódjával. Futott Kicsi, futott, örömmel a
lelkében, de mielőtt odaérhetett volna a remélt pajtáshoz, két lábon járó száj
ordított felém:
— Kösse meg a kutyáját!
Próbáltam nyugtatni a távoli hangot:
— Ne féljen, asszonyom! A kutyák csak az ösztöneiknek
megfelelően viselkednek! Nem fogja bántani a kutyáját, ne féltse! Nem kötöm meg
a kutyámat — hagyjuk, hadd éljék a világukat!
A “hölgy” valósággal tajtékzott:
— Visszaél a helyzetével!
Addig sem, azóta sem használtam előnyszerzésre a
nemlátásomat. Meg se fordult a fejemben, hogy mögéje bújva védekezzem.
— Sajnos az emberek zöme elfelejtett a természet törvénye
szerint élni és gondolkodni! — A civilizáció kemény válasza nem késett:
— Maga egy hibás ember! — Sebtében távozni készült a
kutyájával, de epésen még hozzátette: — A hibás
emberek mind gonoszak!
— Nem tartom magam hibásnak — arról meg, hogy ki a gonosz,
még beszélhetnénk...
Épületes beszélgetésünkből szegény kutyám nem érthetett
semmit — csak állt, mint aki délibábot látott Angyalföld közepén. Az előbb itt
még kutya volt, most meg nincs sehol! Ballagtunk a suli felé, a dühöm lassan
csillapodott, és már szántam az iménti lelki szegényt. Felcsatoltam Kicsire a
hámot, a póráz végét beleakasztottam a nyakörv karikájába. Besétáltunk. A
lelkes gyerekek már vártak, hogy együtt menjünk fel az osztályba. Mindegyikükkel
kezet fogtam, bemutatkoztam. Beszélgetve haladtunk a lépcsőházban, majd a
harmadik emeleti folyosón, az utolsó előtti osztályterem ajtaján fordultunk be.
Becsengettek, elült a zsivaj. Elérzékenyülten álltam a diákok előtt. Meg is
kérdeztem:
— Ki ül az ajtó melletti padsor első padjában, baloldalt?
Egy kisfiú állt fel. Kezet fogtam vele.
— Elsős koromtól egészen a negyedik év végéig a mostani
helyeden ültem!
Úrrá lettem a meghatottságon, és belekezdtem szokásos
mondókámba. Jó fél órája beszélgethettünk már, amikor egy kérdésre válaszolva
elmeséltem a gyerekeknek az alig egy órája történteket. — Az ember mindig védje
meg önmagát, és a társát is, de fölösleges szócsatákba nem érdemes
belebonyolódni. Nem szabad haragudni senkire, mert azzal csak magának árt az
ember! — Döbbent csend ülte meg a termet. Öt perc
múlva aztán már harsányan kacagott az osztály, ahogy ironikusan mutattam be nem
látásomat.
Hamar elrepült az óra, és amíg készülődtem, hogy átmenjek a
másik osztályba, körülvett a gyereksereg. És kérdeztek, csak kérdeztek, amúgy
haveri módon. Úgy búcsúztunk el, ahogy a régi, jó osztálytársak szoktak.
Ismerős volt a járda a talpunk alatt: hazafelé tartottunk.
Bár kicsit zavarosan, de újból eszembe jutott a már idézett két verssor:
“Hibásak legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!”
Havas játékok a Szigeten
Elvitathatatlanul megérkezett a tél. Egybefüggő hótakaró
fedte a fővárost. Mivel ez már a második telünk volt Süsüvel, tudtam: él-hal a
hóért! Egész nap erősen havazott, és még akkor is hulltak a pelyhek, amikor
feljöttünk az aluljáróból. Hogy örömet szerezzek Kicsinek, a Váci út sorházai
mögé kanyarodtunk, és az iskola felé vettük utunkat. Tudtam, ez idő tájt mennek
haza a napközisek. Már messziről hallottam, ahogy a hóban játszottak. Az
aszfaltozott focipályán dúlt a hó csata. Örömmel üdvözölték Kicsit, de rólam
sem feledkeztek meg.
— Lenne kedvetek hógolyót dobálni Süsünek?
— Persze, mi az hogy!
Leoldottam a hámot, és a német juhász már ugrott is a
húszcentis hóba. Beleszimatolt, vad vágtában loholt két kört a pálya körül,
majd hosszasan hempergett. Kis barátaim ezalatt
nagyüzemi hógolyógyártásba kezdtek.
— Úgy dobjátok el a hólabdákat, hogy Süsü ne tudja elkapni,
mert a múltkor nem figyeltem rá, és teleette magát hóval! Torokgyulladás lett a
vége!
— Oké! — felelték a muskétások, és futtatni kezdték a német
juhászt.
Csak a pergője hangjából tudtam következtetni, hogy a
játszótér melyik sarkában lohol épp a boldog kutya. Elég hideg volt, úgyhogy
mindkét kezem zsebre vágtam. Szép dolog, mi? Nos, az én kezeimnek már
valahogyan hideg a hó! Úgy tűnt, végül is mindenki örül ennek a
szereposztásnak. Fél órán át hullottak a hógolyók: gyerek és kutya egyaránt
kimerült. Megköszöntem a srácoknak a kutya átmozgatását, és megcéloztuk az
egyik közeli kapualjat.
Tehát ez évben már november derekán elkezdte hullatni
pelyheit a tél. A korai hóbunda-bemutatót nem csak alkalmi tetszelgésnek
szánta: magán hagyta erdőn és mezőn is. Aki tudta, csodálhatta szikrázó
fehérségét, de mindenki csúszkálhatott rajta és nagyokat huppanhatott belé.
Napok óta egybefüggő hótakaró fedte már a pesti aszfaltot, és vasárnap, kora
délután újra rongyrázós kedve támadt a télnek. A szürke ég szinte beleszakadt.
Viharos északi szél űzte a kristályokat, hadd váljon még cudarabbá az idő
(mínusz nyolc fok volt). Kezemmel kikukkantottam a konyhaablakon — micsoda hófergeteg
dúl ilyenkor, az ebéd utáni szunyókálás idején! Megborzongtam, és gyorsan
visszahúzódtam a melegbe. Kicsi jóízűen szundikált a vackában — pedig az ő
gyomrát nem is ülte meg az ebéd terhe.
— Ömlik a hó odakint — szóltam neki. — Kimegyünk sétálni a
Margitszigetre?
Megszakad az álomfilm, és tüstént négy lábra pattan az
ilyesmire sosem rest eb. Kiásította magából az utolsó képkockákat, majd az
elmaradhatatlan nyújtózás után, erős farkcsóválással mellettem termett.
Lihegett és kuncogott izgalmában — érti a szót, hogyne értené! Vastag nadrág,
meleg kabát és bundás csizma vándorol ki a szekrényből, a bőr munkaruha pedig
az előszobafogasról kerül a kezembe. Már nyílik, és csukódik is az ajtó zárja,
és hat sietős láb alatt dübörög a lépcsőház. Feltárul a fagyos kapuajtó, és
belerohanunk a tomboló télbe.
Ötméteres szabadság: ezt kínálja a futózsinór Kicsinek (a
hám ugyan a testén feszül, de azt nem veszem igénybe). Csizmám gumitalpa
reménytelenül keresi a járdát — csak puha, ropogós havat talál magának. Kotor a
fehér bot vége is, ám szintén nem leli. Mélyen fejembe húztam a két, kötött
sapkát, szám elé a vastag gyapjúsálat — alig látszott ki valami a fejemből (a
két fülemet persze kint kellett hagyni).
Továbbra is önfeledten vigad a csípős, északi szél.
Kegyetlen vadsággal borotválja az ember arcát, kerít rá színt, amolyan
fagyosat. Hoppá! — mintha úttest kezdődne itt, de a harminccentis paplan alatt
annyira egyforma minden, hogy a járda és az úttest közötti különbség
elenyészik. Farkcsóválva szaladgál a megpezsdült életkedvű német juhász. Orrát
finoman nyomja a hóba, nagyokat szippant, majd kaparni kezd. Lassan bandukolok
tovább — és már jön is vissza mellém Kicsi, mert tudja: nemsokára úttesten kell
áthaladnunk. Minő okosság! Az alig járda még száraz időben is nehezen
különböztethető meg az úttest szintjétől: mert pár centi csak a híja, hogy
egybe nem simulnak.
Ha fél lábszárig a hóban tapos, hamar az autók közé kerül az
ember (a lassan érkező járművek zaját elnyeli a hó, elfújja a szél). Kurta
csevely a lefékező sofőrrel, azután mindenki folytatja útját — ki négy keréken,
ki két lábon. Nagyokat nyög a masszív acélhíd a sok száz, guruló gumiköpeny
alatt, de a zajt szinte egészében elfojtja a süvöltő, északi szél. A jeges Duna
fölött nekieredhet: útját nem állja semmi, csupán piruló arcom.
A híd közepén jártunk már, és még az addigiaknál is jobban
összehúztam magam — szinte csak egy kabát ment át a hídon. Igaz, ujjából
kinyúlt egy kéz — a másikat a kabátujjba rejtettem. Benne a póráz vége: a másik
végén egy téli bundájában pompázó és egyáltalán nem fázó kutya poroszkál —
amúgy mezítláb. Egy félkörívvel a híd gyomrába vezető járdára tértünk. Havas
rámpa, hű de jó, csúszik a csizmatalp, mint a szánkó!
— Lassan, pajtikám — szóltam Süsünek, ő meg nem értette. —
Hiszen az a jó! — Pár méter hó nélkül — fagyos aszfalton értünk ki a híd
gyomrából.
A vastag hó megroppant a talpam alatt. Nagyot sóhajtottam,
és kesztyűs kezemmel megtapogattam az arcom: elfagyott már, vagy érez még
valamit? A híd, a forgalom zaja szép lassan elenyészett a hátunk mögött, és már
csak a kabátomnak csapódó pelyhek kopogását hallottam — meg hát a szelet. Nem
éreztem magamon a hó súlyát, pedig a vállam már tele volt csillagjaival. Így
léptetett elő a tél hótábornokká! Szólt a pergő Kicsi nyakában, ahogy lerázta a
tél pihéit — nehogy már tévedésből vén kutyának nézze őt valaki! Gyermek pajkos
nevetését hallottam a távolból, majd ugyanazt a kedves hangot, közelebbről, egy
szánkó hátáról is:
— Szia, Laci!
Egy kisiskolás lányka köszöntött — épp akkoriban jártuk
Kicsivel a Hunyadi Mátyás Általános Iskola osztályait.
Nap mint nap ismerős felnőttek
mennek el mellettem szótlanul az utcán és a lépcsőházban. A játszadozó gyermek
pedig észrevesz, és ugyan miért ne köszönne? Hógolyó helyett szót váltunk, de
senki se higgye, hogy az nem baráti.
Sapkám alját ráhúztam a fülem hegyére, és bár alig fedett
belőle valamit, máris csak feleannyit hallottam, mint korábban. Indultunk
tovább Süsüvel a rengetegben. Tompán duruzsolt a szél a lombtalan ágak között.
Sehol egy madárhang: még a sirályok se rikoltották, hogy: juj, de jó! Valami
fantom úttest következett, utána kis kanyargózás, és Kicsi már tudta, hogy
mindjárt eloldozom: várja a végeláthatatlan hómező! Lekerült róla a rabszíj,
megsimogattam horpaszát, és ő szinte négy lábbal egyszerre ugrott a
szabadságba. Hol jobbról, hol balról hallottam a kutyapergőt: futott és
szimatolt — a farkát pedig egyfolytában csóválta. Lassú, óvatos léptekkel
kerestem az elrejtőzött járdát: aki bújt, aki nem, megyek! Semmi sem adott
támpontot, hacsak a cikcakkban mozgó pergő hangja nem. Egyszer csak mintha egy
autóbusz motorja zümmögött volna fel a Margit híd felől. Rájöttem, hogy az
úttal párhuzamosan haladok: tartottam a déli irányt. Vélt magabiztosságomnak
így is gyorsan vége szakadt. Füttyentettem, remélve, hogy nem valami madár
válaszol. Elég nekem, ha csak a kutyám dugja oda az orrát: Mi van, kisöcsi,
nélkülem nem megy?
— Persze hogy megy — gondoltam nagyképűen, és kisvártatva
csaknem felbuktam egy hóbuckában.
Gyermek kacagott valahol a közelben, majd csatlakozott hozzá
egy felnőtt is: előttünk járták vidámsággal tele útjukat. Egyre fogyott a
távolság: már hallottam a szánkó talpának neszezését. A rajzos bundájú német
juhász előttem kutyagolt, éberen figyelve az előttünk haladókat. Ahogy megközelítettük
őket, egy kislány ujjongott fel a szánon:
— Itt egy kutya!
A hálás eb nyomban meleg puszit nyalt a hideg orrocskára.
Megállt a szán, hátrafordult a fuvaros nagyi: különprogram kezdődött. Leugrott
a szánról a négyéves kislány, és már repültek is a szárnya nincs hólabdák, a
játékos kedvű eb pedig rohant, remélve, hogy időben utoléri őket. Azok a
fránya, kemény gombócok azonban egytől egyig belesüppedtek a puha hóba: hol
lehetnek? Nagy értetlenül állt meg ilyenkor Kicsi, de nem volt ideje rágódni: már
röpült a következő — márpedig azt is megilleti a díszkíséret, mielőtt
visszahullana “szülőhavába”. A lányka meg nevetett, csak nevetett — hát hogy is
ne nevetne! Kacajának csilingelése még a pergő éles hangját is elnyomta.
Nevetett a nagyi is, miközben fáradhatatlanul gyúrta és maga is dobta a
töltelék nélküli gombócokat.
Hangtalanul mond “pihenjt” a fáradtság. Váltottunk pár
kedves szót újdonsült ismerőseimmel, és amikor eltűnt az ernyedtség a munkás
karokból, újra indult a meccs — Kicsi legnagyobb örömére.
Kifulladásig vagy mindhalálig? — már csak ez volt a kérdés.
A leányka fáradt el hamarabb, és visszakéredzkedett a szánkóba.
— Jótett helyébe jót várj! — súgtam a fülébe.
Hívtam a közelben bóklászó Kicsit, és újra rácsatoltam a
nemrég levett hámot. Télapó szánját rénszarvasok húzzák — neki kutyaszán
jutott. Siklott a szán vagy száz métert, és ezalatt
kipihente magát az utas.
— Játsszunk újra hógolyósdit!
Felállt a jól összeszokott csapat, dobogott a négy láb a
hóban. A nagyi egyszer csak felszisszent:
— Dúvad ez az eb!
Lehet, hogy a játék hevébe belemelegedett Süsü fordulás
közben valóban megkarcolta fogával a mami kezét. Nagyot fordult a játék! Az
addig kedves anyóka valósággal tajtékzott. “Rettenetesen” megharapott, fagyos
ujját a hóba dugta, hogy a hideg lehúzza a vélt duzzanatot.
Hogyan találhat ki valaki ilyen ostobaságot? Gyógyítani a
semmit, hóba nyomni a fagyott kezet, hogy az hűtse! Észérvekkel semmire sem
mentem, az asszonyság csak duzzogott — még csak nem is felelt. Hiába ömlött
hópelyhek árja a tájra, már reményük se lehetett arra, hogy hógolyóvá gyúrják
őket. Bezárta kapuját a vigalom.
Ilyenkor nincs mit tenni: tovább kell menni. Illőn
elköszöntem, de “csak csend, amerre ment, a néma tájon”. Még jobban ráhúztam a
fülemre a sapkám alját: a hideggel nem lehet viccelni! Hallgatóztam, mint
nagyothalló az ajtó előtt, de csak a hulló kristályok zizegését hallottam. Az
ember azonban bízzon önmagában — nagy bátran továbbmentem. Nemsokára
vízilabdázók hangos kiabálását hallottam a sátortető alól — jókora vargabetűt
rajzoltam a hóba! Még az úton is átkeltem közben.
Ej, minő tévelygés! Gond azonban nincs egy szál sem —
legalább biztosan tudom, hogy merre is járok épp az átváltozott szigeten. No de
innen merre tovább? Busz iparkodott el mellettünk — óvatos gyorsasággal
próbálta betartani a menetidőt. Úgy döntöttem, hogy a nehezebb utat választjuk:
szembefordulunk a fütyülő, sarki széllel. Mit nekünk egy kis fagyos szellő! Fél
lábszárig ér a hó, támpont nélkül jaj, de jó!
Okos kutyakobak és tökéletesen látó szemek kellenek ilyenkor
— és Kicsi szó nélkül is érti, hogy mit kell tennie. Nyugodtan lépkedtem
mögötte, pedig toronyiránt haladtunk — én teljes kiszolgáltatottságban. De
abban legalább biztos lehettem, hogy a szügyig érő hóban serényen iparkodó négy
lábat értelem és megértés mozgatja. Köröttünk csend és béke. Odáig sem volt
melegem, és előbb-utóbb kimondottan fázni kezdtem. Aggódva tettem fel magamnak
a kérdést: vajon Kicsi vastag bundája dacol-e még a tél kegyetlenségével? Lágy,
meleg női hang állított meg:
— De szép vagy!
Fagyos szám széle a fülemig szaladt — a simogató kéz azonban
kutyám feje után nyúlt. Hóba dermedtem a szörnyű csapástól, de hamarosan társra
leltem magányomban: az ő barátnőjét csábította magához négylábú segítőm. Nemek
szerint oszlott meg kis csapatunk: a nők pletykálkodtak, mi, férfiak meg: epekedtünk
utánuk. Tömörödtek már a pelyhek a kis női kézben. Süvítve repült a kész golyó,
loholt az eb. Ismét játékba fordult egy találkozás — ki gondolná, hogy “dúvad”
szaladgál a mezőn? Már párosával repültek a fagyos labdák — jókedve volt
mindenkinek. Pergett a percek mellett a szó is. Vidáman búcsúztunk el — előbb
azonban megtudakoltam, hol is vagyunk: a Rózsakert északi végében. Serény
léptekkel indulunk tovább. Kellett az intenzív mozgás, nehogy átjárja testünket
a fagyos szél. Zajongott a távol, emberek játszottak önfeledten. Gond nem volt
már egy szál se: tudtam, hogy merre járunk.
— Ez a Nagyrét! Irány balra! — mondtam Kicsinek, és ő
fordult, precízen. Valahol újra felbrummogott a huszonhatos busz. — Gyerünk
közelebb, a kiismerhető környezetbe!
Csaholó kutya rontott ránk váratlanul. Egymásra vicsorogtak
a távoli rokonok. Az újdonsült morgósnak helyzeti előnye volt: póráz nélkül
lehetett nagypofájú. Némi tépelődés után előrehajoltam, és szabadjára engedtem
Kicsit: mérkőzzenek meg egyenlő feltételek között! A támadó kutya gazdája
persze tisztában volt a helyzettel, de nem szólt egy kukkot sem. Aki nem lát,
az valószínűleg nem is hall — gondolhatta. Némán távozott, mi meg ballagtunk
tovább akár az idő. Kicsi szőrzete szépen visszasimult. Vége a dilinek: gyerünk
tovább! Sok-sok emberhang duruzsolt valahol a közelben, odakiáltottam hát:
— A buszmegállóban várakoznak?
Odakocogunk a topogó utasokhoz. A sokaság egyértelműen
jelezte: nemsokára befut a kék busz. Már komolyan tartottam attól, hogy meg
talál fázni Kicsi, így hát felszálltunk mi is. Mi tagadás, nekem is jólesett a
langymeleg — persze csak a kinti időjáráshoz képes volt az.
Hazaértünk. Lehánytam magamról a meleg göncöket, míg Kicsi
csak úgy, bundásan dőlt le a két órája elhagyott vackára. Minden levetett holmi
a helyére került. Ünnepeljünk egyet! — már csobog is a mennyei ital. Cic-cic! —
mondom az áldomást, és már jön is a szőrös képű, hogy behabzsolja a
macskafröccsöt. Csurog a tej a szája szélén, ott sorjáznak bajszán a zsíros
csöppek.
Elfogyott a fél liter lefetyelnivaló, száraz a műanyag tál.
Süsü illedelmesen hátat fordít, és visszaballag a helyére. Nagyot huppanva dől
le szundikálni, hogy tovább álmodja a nemrég megszakított Hószakadás című
filmet.