IV. fejezet
ISKOLAPÉLDÁK
Suli
Arról már esett szó az előzőekben, hogy Kicsi talpát
becsípte a mozgólépcső, de arról még nem, hogy miként is történt ez. Megkértem
barátnőmet: menjünk el néhány, forgalmasabb tömegközlekedési csomóponthoz, hogy
belőjem magamnak a megfelelő irányokat — persze kutyástól. Hiába ismertem
korábban mindegyik gócpontot, az nem adaptálható csak úgy ukmukfukk a
megváltozott állapotomra. Így kerültünk a metró Deák Ferenc téri katakombájába.
Kora reggel volt még, a legalkalmasabb időpont a gyakorlásra — bár azzal, amit
tenni készültünk, bizony a tilosban jártunk! Harmadszorra jöttünk fel az egyik
mozgólépcsővel, amikor a leugrás közben felnyikkant Kicsi, de csak éppen hogy.
Én nem is figyeltem fel a jelzésre, de barátnőm annál inkább. Hátrafordult.
— Véres nyomok maradnak a kutya lába után! — mondta
rémülten. Félrehúzódtunk a fal mellé, és szemügyre vettük Kicsi lábait.
— Feltépte a bal hátsó talpát a mozgólépcső! Eléggé vérzik —
állapította meg a barátnőm. Forróság öntött el.
— Nagyon vészes a helyzet? — aggodalmaskodtam.
— Annyira nem komoly a baj, de érdemes lenne megmutatni az
állatorvosnak!
Odajött hozzánk egy hölgy, aki a metró üzemfőnökségén
dolgozott:
— A monitoron láttam, hogy baj van; segíteni jöttem! —
Hozott is magával kötszert, amivel úgy-ahogy bebugyoláltuk a vérző lábat.
Megköszöntük a figyelmes hölgy segítségét, ő pedig elmondta, hogy sokáig
kutyakiképző volt Csepelen, a Vakvezető Kutyakiképző Iskolában.
Kicsi két órán belül állatorvos szeme elé került — elég volt
kimosni és fertőtleníteni a sebet. Utána két hétig zokniban járt sétálni — ezt
gyakran elveszítettük, de mindig megtaláltuk, és azóta
is ereklyeként őrzöm. Mit tanultam az esetből? Biztos vagyok benne, hogy a
végül is szerencsésen végződött baleset a mozgólépcső szinte folyamatos
használata következtében beálló figyelmetlenség következménye. De — mivel
továbbra sem az én talpamat visszük vásárra — ha metróval utazunk, azóta csak
az álló “mozgólépcsőket” használjuk. Annyi hasznom mindenesetre lett ebből,
hogy ha kell, megállás és nagyobb szuszogás nélkül akár a kilencedik emeletre
is fel bírok menni. Ez sem utolsó szempont!
Év eleje volt. Egyre gyakrabban csörrent meg otthon a
telefon, mivel elérkezett a személyi jövedelemadó befizetésének — és az egy
százalék felajánlásának — ideje. Az állatvédő ligának távolról sem volt
mellékes, hogy mekkora anyagi forráshoz jut ebből. Úgyhogy szorgalmasan
kapkodtam a telefonkagylót, és tájékoztattam az érdeklődőket. Az egyik
telefonálóról kiderült, hogy ő az angyalföldi Gárdonyi Géza Általános Iskola
igazgatóhelyettese. Szó szót követett, és a végén abban maradtunk Mártával,
hogy Kicsivel végiglátogatjuk az általános iskola összes osztályát.
Kicsi: Én aztán valóban imádom a gyerekeket! Egyenrangú
félnek érzem magam köztük. Szélesre tárult előttünk a suli vaskos fakapuja. A
meglepett lurkók elkerekedett képpel és kitágult szemekkel néztek ránk a
hatalmas lépcsőházban. — Vajon mit keresnek itt ezek? — olvastam ki
tekintetükből. Laci úgy véli: nagyon fontos, hogy a látó társadalom minél
jobban megismerje azt a világot, amiben a nem látó emberek élnek — ez egyfajta
másság. Kínálkozhat-e annál kiválóbb lehetőség, mint hogy négyszáz gyermek első
kézből kapjon információt erről az ismeretlen világról? Ők még teljesen
nyitottak, nincs bennük előítélet, és ha majd felnőnek, talán befogadóbbak
lesznek, mint a mai felnőttek java része. Ebben bízom én is, de most ezennel
elhalkulok.
Mindig nyugodtan, jókedvűen léptem be az osztályterembe. A
gyerekeknek már az előző nap elmondták, hogy az iskolában hol itt, hol ott
felbukkanó kutyás bácsi melyik nap, hányadik tanórára jön hozzájuk. Mindig
olyan lelkes, baráti közönség fogadott a folyosón, amit még a megasztárok is
megirigyelhetnének! Már útközben beszélgetni kezdtünk, és a gyerekek lázasan
iparkodtak közelebb férkőzni a kutyához. Az osztályterembe lépve hangos
“sziasztok”-kal vagy “helló”-val köszöntem. Bemutatkoztam, és bemutattam Kicsit
is. Mindenkinek — alsósoknak és felső tagozatosoknak egyaránt — felajánlottam,
hogy tegeződjünk. Ha úgy adódott, megpróbáltam valamilyen spontán humorral
oldani az esetleges megilletődést, nehogy a gyerekek szomorúan éljék meg
látogatójuk helyzetét. Az összes gyerek körülöttünk tolongott, majd’
agyonnyomták a kör közepén álló Kicsit. Mindegyik osztályban megkérdeztem, hogy
van-e ott a kutyaszőrre allergiás gyerek — és egyúttal azt is, hogy szabadjára
engedhetem-e Süsüt. Szerencsére a dobhártyám nagyon strapabíró…
Kicsi: Hát azt a zsivajt elviselni, az valóban nem volt
semmi! Végre-valahára megszólalt a csengő, és elült a hangzavar. Elkezdődött az
óra. Laci előbb magáról mondott pár szót, majd rólam is. Ezalatt
vagy lefeküdtem lustulni, vagy terepszemlére indultam a padsorok között. Persze
egyszer sem tudtam úgy végiggrasszálni a szűk közlekedőfolyosókon, hogy ne
érezzem a fejemen vagy a hátamon a simogató praclikat!
Látni ugyan nem láthattam, hogy éppen mit csinál Kicsi, de a
zajok, neszek mindig árulkodtak róla. Először az állatvédelemről beszéltem,
vagyis inkább meséltem a gyerekeknek. Ilyenkor párhuzamba állítom a várandós
kismamát és a vemhes szukát, hogy érzékeltessem a vágy és az ösztön
hasonlóságát. Összehasonlítottam, hogyan gondoskodnak kicsinyeikről az emberek
és a kutyák. Az anya hónapokon át pelenkázza a babát — az anyakutya a nyelvével
tisztogatja önállótlan kölykét. Az anyuka kezével simogatja gyermekét — a szuka
a nyelvével. Beszéltem arról is, hogy hogyan tanítják és nevelik utódaikat.
Végül megkérdeztem a gyerekeket, hogy hányféle emberi szakmája lehetne egy
kutyának. A legmeghatóbb válasz az volt, amikor egy harmadikos kislány — igaz, halkan
— azt mondta: társ!
Ezután — ha sikerült betartanom a tervezett gondolatmenetet
— először a született nem látókról, majd a látásukat később elvesztett
emberekről beszéltem. (Ekkor még csak általános ismereteim voltak az úgy
születettekről.) Fellebbentettem a fátylat arról is, mi lehet az oka annak, ha
egy kisgyermek nem látónak születik. Szóba hoztam a koraszülöttséget is, annak
okait, az inkubátor esetleges szemkárosító hatását. A fényképezőgép példájával
próbáltam elképzeltetni velük a látás módját — ez egyúttal jól szemlélteti,
milyen hatása van annak, ha tönkremegy a retina.
Hatásos szónoki kérdés, hogy vajon hogyan írnak, olvasnak és
tanulnak a nem látó gyerekek. Szóba kerül a Braille-írás és az olvasás is. A
Braille-betűket általában a hatpontos dominóval szemléltetem — mindig volt
nálam Braille-könyv és Braille-tábla is a hozzá való papírral és lyukasztóval:
ezek a tanóra alatt végig a gyerekeknél voltak. Úgy érzékeltem, hogy
megszeppennek a nebulók, amikor hallják, hogy a nem látó gyerekek ugyanúgy
tanulnak matematikát (mértant is!), fizikát és idegen nyelveket, mint ők.
Érzékeltettem, hogy mennyivel nehezebb a nem látó gyerekek dolga, hiszen ők
csak az ujjukkal tudnak olvasni. Ennek ellenére sokan szereznek diplomát a
született nem látók közül. Ezután beszéltem azokról, akik felnőtt korukban
veszítik el látásukat — a lehetséges okok közül a balesetet, a szembetegséget
és a cukorbetegséget szoktam említeni. Fontos, alapvető különbség, hogy míg a
született nem látóknak a vakság természetes állapot, addig a látásukat felnőtt
korukban elvesztők számára egyáltalán nem az! Nekünk mindent — és tényleg
mindent — újra meg kell tanulnunk. Ehhez leginkább akaraterőre van szükség:
arra, hogy bizonyítani akarjunk önmagunknak és környezetünknek.
A gyerekeket mindvégig biztattam, hogy kérdezzenek: nincs
tabu téma!
Kicsi: Egy másodpercig sem szeretném vitatni, hogy ezek
rendkívül érdekes dolgok, és azt sem állítom, hogy a gyerekek ne figyeltek
volna Lacira, de nekem számtalanszor végig kellett hallgatnom ezt az ismeretterjesztést.
Csoda-e, ha idővel már az oldalamon folyt ki a szóáradat? Aludni sem lehet
mindig, ezért amíg Laci a gyerekekkel beszélgetett, én jó párszor körbejártam
az osztályt. Nem céltalanul! Itt egy vajas kenyér és kolbász illata
csiklandozza az orrom, amott meg banán lóg ki a padból! Ilyenkor megállok, és
szép szemekkel nézek a padban ülő legjobb barátomra. Türelmesen várok: ha kell,
sokáig és nagyon szépen tudok nézni…
Aligha véletlen: a gyerekek gyakran kérdezték meg óra
közben, hogy adhatnak-e enni Kicsinek. — Adhattok nyugodtan, de csak egy
falatkát — feleltem. — Nektek nagyobb szükségetek van a tízóraira, mint
Süsünek. Ráadásul gondoljatok csak bele, ha mindegyikőtöktől kap egy-egy
falatot, az mennyi is?
Elkalandoztam ugyan a témák sorrendjétől, de hát így volt ez
az órákon is… A “terv” szerint ezután arról beszéltem,
hogy miért nehéz csukott szemmel közlekedni — ez egy igazán érdekes téma, de
most nem taglalom. Innen könnyen át lehet térni a vakvezető kutyákkal
kapcsolatos tudnivalókra. Ilyenkor először a jellemző fajtákat nevezem meg,
majd arról mesélek, mi mindenen megy keresztül egy-egy ilyen jószág három
hónapos korától addig, amíg leendő gazdájával — immár
mint kiképzett vakvezető kutya — sikeres vizsgát tesz. Az osztályterem szűk
lehetőségeihez mérten bemutatom a kutya szerkóját, hívását és jelzéseit. Ha van
hálás és befogadó közönség, akkor azok a gyerekek!
Kicsi: Bizony, bizony, de még mennyire hálásak! Többször is
tarthattunk bemutatót különféle iskolaudvarokon. Utána a gyerekek (hathatós
közreműködésemmel) kipróbálhatták, hogy milyen érzés is vakvezető kutyával
közlekedni. A zöme behunyt szemmel jött mellettem, mert ki akarták próbálni a
hallottakat. Ne higgyék persze, hogy én mindenkit vezetek, aki csak mellém áll:
ha a gazdám nem jön, én bizony nem mozdulok egy
tapodtat se! A gyerekek a jobb oldalam mellett jöttek, és a hámot fogták, Laci
pedig tőlem balra haladt, kezében a pórázzal. Többször is építettek
akadálypályát nekünk iskolatáskákból és székekből, majd zárt sorfalat állva
szabták meg, hogy merre menjünk Lacival. Nagyon lelkesek voltak a gyerkőcök;
hatalmas éljenzéssel és tapsorkánnal díjaztak, amikor csont nélkül kikerültük
az akadályokat. Bizonyos idő elteltével mindig előkerült Laci hátizsákjából a
labda is: odaadta a gyerekeknek, és kezdődhetett a cicázás. Persze én vagyok a
világ legügyesebb “cicája”, és így hamar elkapom a labdát. Utána már hiába
rimánkodnak, mert a lasztit csak a gazdámnak vagyok hajlandó odaadni!
Nincs nagyobb élmény számomra, mint a gyerekek záporozó kérdései.
Kiderül belőlük, hogy milyen hamar dolgozzák fel a hallottakat, milyen az
érdeklődési körük, hogyan viszonyulnak hozzám. Mindig értelmes kérdéseket
tesznek fel, ha nem is mindig tudják azokat pontosan megfogalmazni.
Egyikük-másikuk olykor szinte a számból veszi ki a választ. Hogy miket
kérdeznek?
— Hogyan fogadott környezetem, miután elveszítettem a
látásomat?
— Volt-e már kölyke Kicsinek?
— Hogyan főz egy nem látó ember? — és persze, hogy hogyan
vásárol.
— Mit csinál a lakásban a kutya?
— Hogyan találom meg a holmimat a lakásban?
— Megvédene-e a kutya, ha megtámadnának?
— Szoktam-e televíziót nézni?
— Hogyan megyünk át a lámpás útkereszteződésen?
— Szoktam-e színesben álmodni?
— Mi lesz Kicsivel, ha megöregszik?
— Hogyan tudok szórakozni?
— Igaz-e, hogy a vak ember jobban hall, mint a látó?
— Mit eszik a kutya?
— Hogyan tudom megnézni az órát?
Tipikusan gyakorlatias kérdések. Minden alkalommal tanulok
valamit a gyerekektől, és tudom, hogy jó barátokra lelek bennük.
Hogyan legyünk figyelmesek?
Ha nagyon korán megyünk sétálni Kicsivel, akkor teljesen
szabadon lófrálhat a lakótelepen — én addig a fehér botomat használom.
Folyamatosan követem az elmélyülten szimatoló, el-elkalandozó Süsüt, hiszen
halkan csilingel a nyakában a pergő, és hallom azt is, ahogy a körme kopog az
aszfalton. Ha csak a “kis kört” járjuk végig, azon van egy olyan hely, ahol
balra kell kanyarodnunk a járdáról. Apránként megszoktuk ezt az útvonalat, és
Kicsi ennek ugyancsak meglepő módon adta tanújelét.
Ballagok a járdán, finoman pásztázok a bottal — Kicsi meg
átszellemülten szimatol tőlem úgy hat méterre. Lassacskán kanyarodni kéne már…
mire nagy hirtelen mellém vágódik balról, orrát a fehér bot jobb oldalához
dugja, elüti balra a botot, és maga is arra szalad — rám se hederít többet! Az
első alkalommal meg sem tudtam mukkanni a csodálattól. Nem volt rajta hám,
tehát nem kellett rám figyelnie, és mégis! Elég lett volna az is, ha csak úgy
póriasan megbök az orrával, majd elrohan balra, de nem: a jelzés lehető
legkifinomultabb módját eszelte ki! Nem ez volt az egyetlen eset, amikor
“szabadidejében” is figyelt rám. Megesett, hogy a botommal még nem
érzékelhettem az előttem rejtőző akadályt a járdán, mire Süske egyszerűen
keresztbe állt előttem. Először nem értettem.
— Hát komám, nincs jobb dolgod neked, mint hogy itt szobrozz
előttem? — fordultam hozzá. Megpróbáltam finoman arrébb noszogatni a lábammal,
de nem mozdult. — Mi van, picinyem, beleragadtál az aszfaltba? — értetlenkedtem
tovább. Alig hallhatóan elkezdett nyüszögni, és farkával óvatosan megcsapkodta
a lábszáramat. Ekkor jöttem csak rá, mi járatban lehet…
Még egy kis irónia
Egy idő óta nagyon kedvetlen a kutyám. Órák hosszat csak ül,
magába roskadva. Látszik rajta, hogy valami igencsak nyomja azt a hófehér
lelkét. És mintha bizalmatlanná vált volna némelyik vakvezető kutyával szemben.
Sokáig úgy hittem, hogy ennek nincs semmi jelentősége, hiszen nem fogyott le,
nem hullott ki a szőre: testi bajnak nyoma sincs. Gondoltam: kutya baja!
Teltek, múltak a hetek, ám a mélabú csak nem oszlott. Mi nyomaszthatja ennyire?
Visszalapoztam emlékezetemben: mintha szeptember végén romlott volna így el a
kedélye. Nincs mit tenni: beszélnem kell a fejével! Magamhoz hívtam hát.
— Mi bajod van? — kérdeztem szépen, de nem válaszolt.
Szomorúan nézett, és egykedvűen legyintett a mancsával.
— Tán az a bajod, hogy a második ügyességi-gyorsasági
versenyünkön nem voltunk eléggé ügyesek a pálya első részén? De hát tudod:
ahhoz képest a hetedik hely nem is olyan rossz! — Rázta a fejét, majd’ leesett
a füle, de aztán újból csak legyintett egyet.
— Megsértettek, netalán átvertek? — gondolkodtam el. —
Tisztességtelenül viselkedtek veled? — Lassan felemelte a fejét, szomorú, barna
szemével rám nézett, és bólintott: igen!
Kicsi: Tudod — mondta halkan —, nem csak velem viselkedtek
elfogadhatatlanul, hanem a többi versenytársammal is!
— Mi nyomja a lelked? Ezzel talán segítesz a többieknek is!
— Mi, a becsületesebb kutyák csak egyszer mentünk végig a
tanpályán, méghozzá a versenyen. De voltak olyan kollégáink, akik a végzett
társadalmi munkájukra hivatkozva kijárták, hogy a verseny előtti napokban
gyakorolhassanak a pályán, gazdástul! Hej, ma már a vakvezető kutya sem bízhat
meg feltétel nélkül a társában!
Kicsi még sosem lódított; meg kellett hát érdeklődnöm:
— Kik voltak azok a nemtelen ebek? Jelzem, efféle társadalmi
munkát mi is bőven végeztünk!
Kicsi: Nevét nem mondom egyiknek sem. Sokszor úgy érzem:
tele van már a csontos tálam az egésszel! — mormogta.
— Van valami, amit nem értek. Ha ezek a galád kutyák elvezették
a gazdájukat a tanpályához, a kétlábúaknak legalább ott észre kellett volna
venniük, hogy hová is kerültek. Miért nem mondta egyikük sem még a gyakorlás
előtt az ebének, hogy “ÁLLJ, FORDULJ!”?
Süsü csak nézett rám kérdőn.
— Mit tehetek én? — tártam szét a kezem. — Te nekiindultál
volna a helyükben?
Kicsi: Még a szőr is leégett volna a képemről, ha ilyet
tettem volna — mondta erre a szőrös képű.
Tömegközlekedés
A BKV járatain mindig történik valami, nehogy unalmas legyen
az utazás. Alighogy leszállnak az utasok, mi már nyomulunk is fel a lépcsőn.
Nemegyszer nagy “rettenetet” keltve néhány utasban: Jézusom! — mondják
elhűlten, fehér botomra pillantva. Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj
Isten: csókolom, rám tetszett ismerni?
Csak nagyon ritkán ülök le — hadd lássák, hogy nem szorulok
rá! Történt azonban egyszer, hogy a körúti villamoson üldögéltem, és az ablakon
át néztem a nagy semmit. Felharsant a hátam mögül a szokásos: Jegyeket,
bérleteket! Függőleges helyzetbe állítottam a fehér botot, hogy jobban lássék.
Ahogy hozzám ért az ellenőr, mit hallok?
— Ja, egy vak… nem érdekes! — továbbment, én meg
elgondolkodtam.
Ja, egy ellenőr…
Egy másik alkalommal az 1-es villamoson utaztunk. Nem csak a
nyitott ablakok miatt volt szellős az utastér, de kevesen is voltunk benne.
Untam fogni a fehér botot, ezért felakasztottam a fejemnél himbálódzó
kapaszkodóra. Jöttek az ellenőrök, és nekifogtak a kocsi átfésüléséhez. Amikor elém
értek, rámutattam a fogódzón lógázó segédeszközre — mindhiába. Határozottan
felszólítottak a jegy vagy bérlet felmutatására. Hiába vártam, hogy jelképünk
megtegye a maga hatását, és igazoljon. Nem vették figyelembe, mert lógott!
Kicsi: A miskolci vonattal utaztunk Hatvanig. Ott
átszálltunk Szolnok felé: A második megálló volt Pusztamonostor. Jelenleg 1800
fő lakja a települést, amiről az első írásos dokumentum a XIII. századból
datálódik. Mindezt Csillától, a helyi általános iskola pedagógusától tudtuk meg.
Ő várt minket a piciny állomáson — akkor találkoztunk először. Az iskola felé
ballagva megtudtuk még tőle, hogy a községben nem lakik fehér botos ember,
mivel két éve halt meg a kilencvenéves trafikos bácsi — ő volt az utolsó. A
rögtönzött helyismereti előadás közben azért figyeltem másfelé is. Úgy vettem
észre, hogy a falu lakosai az elmúlt nyolcszáz évben nemigen találkozhattak
vakvezető kutyával, mert amikor megláttak, annyira elámultak rajtam, hogy
majdnem az útszéli árokba kerekeztek. Szirénázó mentőautót szerencsére nem
hallottam útközben, így “vöröskeresztes” kutya létemre munka nélkül maradtam.
Azt, hogy közeledünk az iskolához, hármunk közül persze én hallottam meg
leghamarább. Az udvar tele volt játszó gyerekekkel: pár perccel később már ott álltunk
közöttük. Bemutatót rögtönöztünk a suli udvarán, majd Laci megkérdezte: Ki
szeretne próbaútra menni a kutyával?
Karok erdeje emelkedett a magasba. A szerencsések — úgy
nyolcan lehettek — előbb nyitott szemmel jöttek mellettem, ám a visszaúton már
szinte mindegyik becsukta a szemét. El sem tudom mondani, hogy örültek! A
következő kívánságuk az volt, hogy engedjen szabadon a gazdám — meg is tette.
Ekkor aztán igazából munkához láttak a gyermekkezek! Már-már úgy tűnt, hogy
vizslává simogatnak. Sűrű körbe álltak körülöttem — én azonban nemsokára
labdapattogásra lettem figyelmes. Éreztem, hogy ebből baj lesz, de a labda pattogó hangja előhívta bennem a zsákmányejtési
ösztönt — és annak nem lehet ellenállni! Jobbra-balra csaptam a fejemmel,
szétnyílt előttem a gyermeklánc, és én nekiindultam. Rövidesen az egész
iskolaudvar sikítani kezdett, de én nem csak rohantam. Másodperceken belül
rávetettem magam a labdára! Egy nagy durranás — és ekkor már mindenki nevetett.
Boldogan dobáltam fel-fel a magasba a labdacafatot. Igaz, kárpótlási jegyünk
nem volt, de Laci kárpótolta a labda gazdáját. Ha kárvallott talán nem is, de
én rendkívül boldog voltam, hogy ilyen gyorsan és ügyesen ki tudtam nyírni a
labdát. Jókedvemet csak Laci dörmögése rontotta valamelyest. Behúztam fülemet-farkamat,
és felvezettem őt az emeletre, hogy ott beszélgessen a gyerekekkel.
Hegyek között, völgyek között…
Egyre gyakrabban ruccantunk ki hármasban a Pilis
rengetegébe. Boldogult látó koromban egyik haverommal bebarangoltuk a hegység
összes jelentősebb turistaútját. Amint rájöttem, hogy visszatérhetek,
egyszeriben feljavultak halványuló emlékképeim — többször is lepergettem őket a
sötét vetítővásznon. Az egyik leghosszabb és egyúttal legstrapásabb túránk az
volt, amikor Zebegényből indultunk el, pár kilométer gyaloglás után kishajóra
szálltunk, majd a dömösi átkelőtől a Rám-szakadékon felmentünk Dobogókőre.
Onnan Pilisszentkereszt és Csobánka érintésével egészen a pomázi HÉV-állomásig
baktattunk el. Csak közben ébredtem rá, hogy a csukám fél számmal kisebb a
kelleténél — a távot nyolc óra alatt tettük meg.
Leginkább az hat rám, hogy órákon át csatangolhatunk úgy a
fák között, hogy nem találkozunk emberekkel. Jellemzően hétköznap portyáztunk a
pilisi parkerdőben — olyankor még annyian sem koptatják arrafelé a
lábbelijüket, mint hétvégén. Az egyik reggel — korán volt még — egy sziklákkal
körülvett forráshoz értünk. A levegő párállott, akár az esőerdőben. Vizet
direkt nem vittünk magunkkal — merítsük hát meg a butykosunkat!
Kicsi: Nem jártam még ilyen egzotikus helyen. A levegő tele
illatokkal, a forrás zubog, a madarak énekelnek: feledhetetlen! Amikor
észrevettem, hogy a kétlábúak a forrás felé indulnak a meredek kőlépcsőkön,
eléjük szaladtam, és felmértem a vízlelő helyet. Nem voltam eléggé óvatos, és
megcsúszott a lábam a nyirkos kövön: majdnem reggeli fürdőzés lett a felderítés
vége! Ilyen helyre szívesen kiköltöznék — akár egész nyárra! Miután Laci
barátnője telemerte a flaskákat, nekivágtunk a sétának. Úgy 10—15 méterrel
előttük haladtam, de állandóan visszatekintgettem. Egyszer aztán hosszabb időre
lekötötték figyelmemet a szagok, és elfeledkeztem erről. Amikor megfordultam,
mit kellett látnom? Az emberek hátát — öles léptekkel épp az ellenkező irányba
tartottak, mint korábban. Rohantam utánuk, csak úgy porzott a talaj. Hát nektek
meg mi bajotok van? Megártott a friss, erdei levegő? Jót nevettek a
lihegésemen, ahogy befutottam, megpaskolták az oldalamat, visszafordultak, és
mentünk tovább arra, amerre kellett. Olcsó játék… — gondoltam magamban, aztán
eszembe jutott: ezt már eljátszották velem egyszer, mégpedig a szigetcsúcson!
No, mindegy, legyen meg az örömük — de ezután azért gyakrabban néztem magam
mögé. Hosszabb, eseménytelen séta után egy kis patak mellé kanyarodtunk.
Annyira keskeny volt, hogy könnyen átugorhattam. Felderítettem mindkét oldalát
— rengeteg, ismeretlen szagra bukkantam itt is, ott is. Izgatottan lengettem a
farkam: még! Még! Mindhiába: turistatársaim ugyanis megálltak.
Ahogy a patak mellett haladtunk, gyönyörű hangra lettem
figyelmes.
— Álljunk meg egy kicsit! — fordultam barátnőmhöz. Ezt a
csobogást meg akarom hallgatni! Kövek közül, körülbelül 30—40 centi magasból
hullott alá a víz. Kerítettünk egy vastagabb ágat, és ráültem. Behunytam a
szemem. Hogy miért? Hiszen úgysem látok! Azért, mert behunyt szemmel másképpen
funkcionál az agy — legalábbis az enyém. Teljesen ellazultam, átadtam magam a
hangoknak. A bal fülembe “befolyt” az alig neszező víz, majd a “fejemben”
apránként, szinte észrevehetetlenül megváltozott, és amikor kifolyt a jobb
fülemen, már vidáman csacsogott, a kövek között.
A városi ember rohanva éli az életét. Az évek múltán sokszor
már akkor sem veszi észre a csodát, ha belebotlik. Szerencsém, hogy ezt néha ki
tudom küszöbölni. Talán kinevetnek, de azt mondom: valóságos agymosás volt
nekem az a negyedóra ott, a zúgó fölött! Tökéletesen felfrissülve, üdén
indultam tovább.
Kicsi: El nem tudtam képzelni, hogy mi a manót csinál olyan
sokáig ott a patak szélénél a gazdám… de csak azért nem, mert hát én mentem
volna tovább. Addig is hemperegtem egyet a nedves, kövér fűben — nagyon
jólesett! Ahogy feltápászkodott az ágról Laci, talpra szökkentem én is.
Hamarosan egy újabb forráshoz értünk. Kirándulótársaim fát gyűjtöttek, majd
szakosodtak: a barátnő hordta az ágakat, gazdám pedig törte a vastagját. Én sem
akartam kimaradni a munkából: felkaptam a földről azokat az ágdarabokat, amiket
Laci maga elé dobott, és vagy tíz méterrel arrébb, takaros kis kupacba hordtam
össze őket. Lelkesen dolgoztam, nehogy már szó érje a ház elejét! Persze, mint
kiderült, épp az ellenkező irányba… Nevettek rajtam, elbontották a szép kis
halmot, és az ágakat átvitték a kiépített tűzrakó helyhez. Szerencse a
szerencsétlenségben, hogy ekkor jött egy személykocsi. Apuka és gyermeke
kiszállt, és nagy műanyag kannákkal megindultak a sziklafalból csorgó víz felé.
Nicsak! Tárva-nyitva a jármű összes ajtaja! Odasettenkedtem,
és mit látok? Egy nagyobb laszti árválkodik a hátsó ülésen! Hát te is egyedül
vagy, édes barátom? — már ugrottam is be érte! A számba kaptam, és uccu! A bibi
csak az volt, hogy mindenki észrevette az akciót. Gazdám rám dörmögött — igaz,
kedvesen —, kivette a számból a labdát, és visszaadta a mellé lépő kisfiúnak.
Más szórakozás nem maradván, azt figyeltem, hogyan tüzeskednek az emberek. A magasba
csapó lángnyelv megijesztett, és tisztes távolba hátráltam tőle. Kisvártatva
ínycsiklandó harapnivalók kerültek fóliába, majd a parázsba. Az volt a nap
csúcspontja, amikor én is falhattam a parázsból kivett finomságokból — ha nem
is annyit, mint kedvem lett volna. Továbbindultunk, felértünk egy kisebb
kapaszkodón, és ahogy körülnéztem — meglehetősen kopár volt, kevés fával és
bokorral —, valami egészen váratlan dolog történt. Három apró négylábú bukkant
elő az egyik bokoraljból! Tán még nálam is jobban meglepődtek. Mereven egymásra
néztünk, majd uzsgyi! — kergetni kezdtem őket. Csak
fél füllel hallottam, ahogy Laci barátnője sopánkodik:
— Kicsi három kisnyulat kerget! Szóljál rá, hogy jöjjön
vissza! — Harsogott is a gazdám szorgosan — közben megtudta, hogy mégsem
nyulakat, hanem őzikéket űzök.
Kicsi: De tőlem aztán kiabálhatott: elkapott a vadászösztön!
Azok hárman egy dús bokor mögé inaltak be — és ott újabb meglepetés várt. A
bokor túloldalán ugyanis egy vaddisznó heverészett, mit sem sejtve érkezésemről.
Megtorpantam, ő meg talpra ugrott. Farkasszemet néztünk — hatalmas példány
volt! Felé mozdultam, mire nekiiramodott a völgy felé — én
meg naná, hogy utána! Ekkor látott meg újra Laci barátnője. Tovább közvetített:
— Most már egy behemót, fekete kan disznót kerget a kutya!
Gazdám ekkor még erélyesebben kiáltott utánam, de hát nagyon
sűrű volt az erdő… ahová röfögi koma után futottam.
Már az is nyugtalanított, amikor az őzikéket kergette Kicsi
— nehogy kárt tegyen bennük! —, de ennek a fordulatnak aztán végképp nem tudtam
örülni. A vaddisznó veszélyes állat, és ha netán szembefordulna, aligha lehet
vitás, hogy ő maradna felül! Tisztában voltam vele, hogy Kicsi nem egyhamar jön
vissza. Ennek ellenére egyfolytában zengtem a nevét — mi mást tehettem? Elnyelte
őket az erdő, én meg tanácstalanul álltam. Mitévő legyek? Úgy döntöttem, hogy
maradok, ahol vagyok, és folyamatosan hívom az ebadtát.
Kicsi: Hú, mekkorát száguldoztunk! A nagy testű disznó utat
tört előttem a sűrű ágak között. Könnyű volt követni: csak a csörtetésre és az
erős szagra kellett figyelnem. Azt éppen nem állítom, hogy a farkincája az
orromat birizgálta volna, mert hát tisztes távolságot tartottam — a biztonság
kedvéért, ugye. Olykor nagyobbakat is kellett ugranom, mert gödrös-buckás volt
a hegyoldal. Néhány ág alaposan átfésülte a bundámat — egy-kettő belém is állt
—, de oda se neki! Önfeledt boldogságban, szinte magamon kívül voltam. Addig
még sosem éreztem ilyet! Elkapott a zsigereim mélyéről előretörő, ősi ösztön —
feledhetetlen érzés volt! Jó kondícióban volt a kurta lábú erdőlakó, bírta a
futást, ám engem sem faragtak nála puhább fából! Leértünk a völgybe, és ekkor a
lihegő vaddisznó szembefordult velem. Megálltam én is, és harsány ugatásba
kezdtem — igazából csak most vettem észre, hogy mekkora hústornyot űzök.
Folyamatosan kiáltoztam Kicsi nevét, de mi haszna? Vagy tíz
perc múltán kutyaugatás éppen csak érzékelhető zaját hallottam a völgy
mélyéből.
— Te jó ég! Onnan már meg sem hallja az ordibálásodat! —
esett végképp kétségbe a barátnőm. — Biztosan azért ugat a francos
kutyád, mert kezdődik a perpatvar! Azt nem fogja szárazon megúszni a kis dög!
Még meg sem fogjuk találni! — rémüldözött folyamatosan.
— Hagyd már abba! — szóltam rá. — Nem lesz semmi baj!
Persze azért bennem is motoszkált a kisördög. Hogyan talál
vissza Süsü, ha mégis megússza a kalandot? Az biztos, hogy a hangom odáig nem
jut el! Nem tehettem mást, tovább kukorékoltam a dombtetőn.
Kicsi: Hej, de szúrós nézésed van, komám! — meóztam a
röfögős tekintetét. Ahogy megugattam, arrébb futott még néhány métert, de végül
is megvetette a lábát egy kis tisztás szélén. Hangos röfögésbe kezdett — elég
barátságtalanul. Felmértem a helyzetet. Ő nem akar tovább szaladni, ez már
biztos. Bunyózni viszont nincs kedvem, mert legalább hat súlycsoport különbség
van közöttünk — és ahogy így belegondolok, én egyébként sem vagyok az a
verekedős fajta! A sportból mindig is inkább a könnyűatlétikát kedveltem… Így hát megfordultam, aztán spuri vissza arra, amerről
érkeztünk! Az első fákhoz érve visszanéztem: Malacka továbbra is ott
morgolódott a tisztás szélén. Na, akkor nem kell olyan szaporán szednem a
lábamat! Visszavettem az iramból. A nemrég hagyott szagnyomon biztosan
visszajutok a gazdámhoz — gondoltam. Zaj nem hallatszott semmi, csak a bogarak zsongása
és az ágak reccsenése — no meg a lihegésem, ahogy felkapaszkodtam a meredeken.
Már majdnem kiértem az erdőből, amikor meghallottam gazdám rekedtes hangját. —
Te jó ég, egész idő alatt így kiabált?
Szinte teljesen berekedtem. Húsz perc az bizony húsz perc!
Már igencsak ideges voltam, amikor barátnőm az addigi sopánkodásból minden
átmenet nélkül örömujjongásra váltott.
— Jön Kicsi, épp most bukkant ki a fák közül!
Hatalmas megkönnyebbülést éreztem.
— Egyben van, vagy cafatokban jön vissza? — érdeklődtem.
— Kissé viharvert, de látszólag semmi baja.
— No, akkor minden rendben!
— Poroszkálva jön felénk — kaptam az újabb információt,
miközben azon elmélkedtem, hogyan büntessem meg Kicsit a szófogadatlanságáért.
Kicsi: Amint kiértem a fennsíkra, láttam ám, hogy roppant
mérges a gazdám. Fülemet a fejemre lapítottam, farkamat pedig a lábam közé
csaptam. Erős szuszogással álltam meg Laci lába mellett. Mi lesz most velem?
Hát, amit szóban kapott tőlem Süske, azt nem tette zsebre! (Mert hogy nincs is neki, ugyebár…) Mérgesen korholtam,
amiért nem hallgatott a hívó szóra — bár lehet, hogy nem a kellő
meggyőződéssel. Magamban ugyanis elfogadtam, megértettem — pláne, hogy baj
nélkül ért vissza! A hangot azért ráadtam rendesen — olyannyira, hogy barátnőm
próbált csitítani.
— Örülj annak, hogy visszajött! Nem bántani kéne a
szófogadatlanságáért, hanem dicsérni, amiért visszajött! — érvelt. Hasztalan
tette. Öt perc kutyafejmosás után javasoltam, hogy induljunk tovább.
— Te meg, Kicsi, láb mellett fogsz jönni! — adtam ki a
parancsot. Úgy kellett mellettem jönnie, ahogy az a nagykönyvben meg van írva!
Mihelyst nem éreztem a horpaszát a lábszárammal, tüstént rárivalltam, és:
— Lábhoz! — Jó tíz percig tartott ez a szigorúság, aztán:
— Mehetsz! — és rápaskoltam az eb feszes hátsójára.
— Te még elengeded ezek után? — szörnyülködött a barátnőm.
— Miért ne? Csak nem jöhet élete végéig a lábam mellett!
Remélem, tanult az esetből, és megértette, hogy mi a módi!
Kicsi: Nagy csont esett le a szívemről a büntetés végén.
Gyorsan arrébb oldalogtam, és máris sokkal éberebben vizslattam a bokrok alját
— de a büntetés okát nem feledtem!
Ha már itt fegyelmezési elveit taglalta Laci, most
beszámolok arról, miként tanítják fegyelemre a kiképzés során az ebeket.
Kezdem az “Ott marad!” vezényszó
tanításával. Ehhez láb mellé kell fektetni a kutyát, majd ki kell lépni
mellőle. Csak apránként szabad növelni a kilépés távolságát. Ha közben feláll a
tanonc, azonnal le kell rántani a pórázt! Fontos, hogy a kiképző mindig menjen
vissza a fekve maradt kutyához, és dicsérje meg szófogadásáért. Következzen a
“Hozzám!”. Ehhez a “Fekszik!” vezényszó után el kell
távolodni a kutyától, és ezután hívni kell a “Hozzám!” paranccsal.
A harmadik legyen a “Hozd!”. Az elejtett vagy eldobott tárgy visszahozására rá
kell bírni a kutyát — lehetőleg úgy, hogy amikor azt visszahozza, akkor kézbe
adja a tárgyat. A tanításhoz a legjobb a blöki legkedvesebb játékát használni!
A természet apró viccei
Maradjunk a Pilisben, de váltsunk évszakot! Nem is tudom,
hogy késő ősz volt-e, netán kora tavasz? Annyi biztos, hogy vastagon öltöztünk.
Közel jártunk ahhoz a fennsíkhoz, ahol a vaddisznókaland megesett. Szélcsendben
haladtunk a tetőn, amikor valami morajló, búgó hangra figyeltünk fel a hátunk
mögött. Barátnőm azon nyomban megfordult. A távoli dombtető hatalmas fáinak
csupasz koronái majdnem földig hajoltak a hirtelen szélrohamtól! Pillanatokon
belül minket is elért, és taszított egyet rajtunk. Az ismétlődő széllökések
közben szürke fellegek öntötték el az eget. Hatalmas hózápor tört ránk, és
öltöztette fehérbe a tájat. Még pislogni is elfelejtettünk. Alig öt percig
hullt a hó, aztán elfogyott. Negyedóra múlva kisütött a nap, és olyan meleg
lett egyszeriben, hogy ki kellett gombolni a kabátunkat. Felvidultunk — humoros
kedve van ma a természetnek! Valóban az volt, mert kisvártatva megismételte az
egészet: jött előbb a szélroham, majd a hózápor! Újra fehérbe öltözött hegy is,
völgy is. Kabátunk övét szorosabbra vettük, még a nyakunkat is mélyen behúztuk
a felhajtott gallér mögé.
— Bolond ez az idő, nem humoros! — állapítottuk meg. Teltek
a percek: múlt a tél, jött a tavasz. Újra verőfényben fürdött a táj — pazar
bohóckodást éltünk meg aznap.
A másik alkalommal igazán tél volt. A Duna partja feketébe
öltözött, ám pár száz méteres meredély után fehérben pompázott a táj. Reggel
kilenckor vágtunk neki — mentünk csak úgy, az orrunk után. Egy magasabb helyen
hatalmas, piros folt jelezte, hogy vadorzók jártak ott az éjjel: nagy vad látta
kárát. Kézen fogva mentünk: a fehér botot beakasztottam a hátizsákom egyik
karabinerébe. Mentünk, mendegéltünk, míg farakások mellé nem értünk.
— Falatozzunk egyet! — javasoltam, és letelepedtünk egy-egy
rönkre. Kicsi is kapott kekszet. Csillogott a szeme a rengeteg hótól, mert
imádja — erről majd később. Csak amikor szedelőzködni kezdtünk, akkor tűnt fel,
hogy nincs meg a fehér botom! Irány vissza! Nevetve bandukoltunk föl az
emelkedőn. Ugyancsak megmosolyognának, ha elmesélném, hogy kiránduláson
elhagytam a botot! Húsz perc séta után barátnőm észrevette az elveszett
eszközt.
— Kész csoda, hogy megláttam! — nyújtotta át. Délután fél
négy volt már, mire visszakeveredtünk a partra. Mondhatnám: jobb volt, mint
nyáron.
Az emberi természet apró viccei
Továbbra is elszántan tevékenykedtem a szakosztályban.
Rendszeresen részt vettem a negyedévente tartott vezetőségi üléseken. Az egyik
tanácskozáson új ötlettel álltam elő — a megszervezését természetesen mindjárt
vállaltam is. Rendezzünk egy nagy, kutyás programot a szövetség székházában!
Előadónak meghívunk etológust és állatorvost — olyant, aki jeles sportoló volt.
Vendégnek meg többek között a vakok általános iskolájának tanulóit a szüleikkel
— hogy ne csak a fehér botot lássák, de valami más perspektívát is!
A szövetség egyik funkcionáriusa azt mondta nekem egyszer:
— Én csak méltósággal tudom viselni a vakságot!
Hát, én meg tán bele is pusztulnék, ha úgy kéne tennem — és
akkor most finom voltam. Éppen ezért merész ötlettel álltam elő: Rendezzünk
gyorsasági versenyt is! A starthely a Hungária körúton lenne, ahonnan a
mellékutcákon kellene eljutni a szövetség székházába, és a nagyteremben lenne a
cél! Külön versenyeznének a csak fehér bottal indulók és külön a vakvezető
kutyások. Mivel az útvonal azonos lenne, mi, kutyások felajánljuk: ha a győztes
fehér botos ideje jobb lesz, mint a leggyorsabb kutyásé, akkor értékes
ajándékot — átlátszó mézesmadzagot — adunk neki! Az egész felhajtást megfelelő
technikai segítséggel kihangosítva közvetítené néhány szpíker, hogy az utcán
drukkoló, vagy a székházban várakozó látássérültek se maradjanak le a verseny
izgalmáról — a médiát is meg kívántam hívni erre a rendhagyó eseményre.
Úgy véltem, a kisiskolás gyermekek és szüleik nem csak jót
szórakoznának, de egyúttal példát is kapnának egy másfajta életszemléletre! A
rendezvény üzenete kifelé az lett volna, hogy a nem látó embereket nem kell
sajnálni! Sőt, adott esetben akár fel is lehet nézni rájuk, teljesítményükre.
Az egész napos programot sokszínű, szórakoztató műsor zárta volna. Dióhéjban
ennyit javasoltam, a többiek meg rábólintottak.
Kicsi: Ez már döfi! Végre megpezsdül valami ebben a
langymelegben! Egyik este villamosra szálltunk — hármasban —, hogy elmenjünk a
Hungária körút és az Erzsébet királyné útja kereszteződésébe. Onnan
gyalogoltunk vissza a Pálma utcáig.
—Itt lenne a start — mondta Laci a barátnőjének. — Szép
lassan végigjárjuk a tervezett útvonalat. Megnézzük, mennyire biztonságos a
csak fehér bottal közlekedők számára.
Komótos léptekkel, kerülővel elsétáltunk a székházig —
útközben minden apró részletet megbeszéltek. Ezután visszasétáltunk a tervezett
rajthelyhez.
— Akkor most időre megyünk! — mondta a gazdám.
Laci barátnője indított minket. Veszett iramban kezdtünk. Az
első keresztutcánál jobbra kellett kanyarodni, majd tovább. Hogy ne a
legegyszerűbb útvonalat járjuk be, befordultunk az első, jobbra lévő
mellékutcába: a járda szűk volt, tele parkoló autókkal. Nem törődtünk az
akadályokkal, igyekeztünk minél gyorsabban haladni. Egy derékszögű kanyar után
még egy kis vágta, újabb jobbkanyar, és padlógáz a szövetség nagykapujáig, ott
fel a lépcsőkön az épület kapujáig. Ott Laci egyszer csak azt mondta: — Pihenj!
— Nem kellett kétszer mondania, egyből leültem. Mind a hárman erősen lihegtünk!
Ahogy gazdám meghallotta az időeredményt, aprókat bólogatott. — Tíz-húsz
másodpercet még lehet rajta javítani, de ez most nem érdekes — mondta, és
hazamentünk.
Belekezdtem a szervezésbe. Megtaláltam a szükséges
segítőket. A következő lépésben a székházat kellett megszerezni a kiszemelt
időpontra: az illetékes áldását adta rá. — Akkor már sínen vagyunk! —
lelkendeztem. Persze hamarosan kiderült, hogy magasabb helyen is jóvá kell
hagyatni az ötletet.
Nosza, menjünk új áldásért! Két vakvezető kutyás társammal
foglaltunk helyet az irodában — ahol végül is négyen voltunk. Hosszasan érvelt
a két fél — akiknek tulajdonképpen egy oldalon kellett volna állniuk. Végül is
az derült ki, hogy áldást ugyan nem kapunk az ötletre, de az nem is lényeges,
mert dönteni ott kell, ahol egyszer már döntöttek. Mindhárman tisztában voltunk
vele, hogy ez csak afféle porhintés! Hogy rövidre fogjam: pár hét múlva kaptam
egy hivatalos levelet, amiben elutasították a kérelmemet. A levélből a sok
lényeges “üzenet” mellett egy teljesen lényegtelen apróságot emelek ki. A
feladó címének Május 1. út 47. volt feltüntetve a levél alján — ekkor már több
mint tíz éve Hermina út 47. volt a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége
székházának címe. Erről ennyit!
Nem tagadom, kissé lelombozott az elutasítás, de nem ez volt
a legmegrázóbb élményem. Csikorogtak a szakosztály kerekei a vezetőségi
üléseken — legalábbis az én vérmérsékletemmel nézve. Kérdezhetnénk: ugyan, hol
mennek gördülékenyen a dolgok? Ám amikor arról beszéltem a többieknek, hogy mi
mindent kívánok még tenni, egyre inkább valamiféle érdektelenséget éreztem
társaimban. Ahogy gondoljátok… — vélekedtem magamban. A legközelebbi ülésen
megköszöntem az elmúlt egy év lehetőségét, további jó munkát kívántam, és
eljöttünk Kicsivel.
Nyulat a tepsibe!
Szerencsére nem minden történik úgy, ahogy nem kéne! Rám
csörrent az egyik barátom:
Lenne kedved egy rövidebb kiránduláshoz? Egyúttal
megismerhetnéd a menyasszonyomat is! — Ha kirándulásról van szó, akkor az én
szótáramban csak az “igen” válasz létezik. A hölgy igen szimpatikusnak
bizonyult, és nagy szeretettel fordult Kicsi felé is. Beszálltunk az autóba,
felvettük a közúti forgalom ritmusát, és elhagytuk a várost. Egy friss
ismeretség, esküvői készülődés regiment témát ad a beszélgetésre.
— Van-e már tepsitek? — érdeklődtem az asszonyjelölttől.
— Nem is tudom pontosan — felelte kis habozás után.
— Mert ha van, akkor Kicsi szívesen fog sütnivalónak
vaddisznót vagy nyulat!
Elnevették magukat az elöl ülők. Már a turistaházhoz vezető
aszfaltút emelkedő szakaszán tartottunk, amikor bevillant: erre már jártam
hajdanán — épp ezen a szakaszon telt el erejével az a két paripa, amiknek egy
külföldi turistákkal teli parasztszekeret kellett volna felvontatniuk. Jóleső
érzéssel nyugtáztam a felismerést. Megérkeztünk. Kikecmeregtünk a kényelmes
járműből. Egy üveg komlóital elfogyasztása után a turistatérkép fölé hajoltunk,
és kinéztünk magunknak egy kisebb erdei kört.
Kicsi: Fülledt meleg volt. Kényelmes tempóban indultunk az
erdőnek. Váratlanul ért ez a kiruccanás: csak az indulás pillanatában tudtam
meg, hová is megyünk. Szokás szerint szabadon kóricálhattam a pocsolyákkal
bővelkedő, gidres-gödrös úton. Útközben többször is megjegyezték vendéglátóink
Lacinak:
— Mintha fáradt lenne Kicsi! Nagyon enerváltan szedi a
lábát!
Kicsi: Kulturált kutyához illően elengedtem a fülem mellett
a sértő megjegyzéseket. Már vagy az út háromnegyedét is megtettük, amikor az
erdei iskola közelébe értünk. A többiek előtt poroszkáltam. Egyszer csak mit
látok? Egy süldő nyúl ugrik ki a bokorból az orrom előtt! Szinte csak egy
falásnyi csöppség — tán füzetért és írószerért siet a tanévkezdés előtt a
boltba? Amint észrevett a zöldfülű tapsifüles, szedni kezdte a lábát — talán
rájött, hogy ha nem siet, bezár a bolt? Ebből a felismerésből kiindulva utána
iramodtam.
Velőtrázó sikítás rettentett meg a békésnek mutatkozó erdő
közepén.
— Kicsi egy kisnyulat kerget! Szóljál rá, Laci! —
rémüldözött mellettem a leendő háziasszony.
— Na ugye, hogy mégsem olyan fáradt
az a német juhász?! — súgtam a rémült hölgy fülébe.
— Jujj, megfogja azt az ártatlan kis nyuszit! — fordult
felém rimánkodva. — Eközben a vőlegény harsányan kurjongatta a kutya nevét.
— Kapcsolj vissza két sebességet, Kicsi! — adtam ki az
utasítást. A nyuszi elég tapasztalatlan volt még, mert összevissza szaladozott
a nyílt terepen, de idővel csak megjött az esze, és bevetette magát a sűrűbe —
barátom szorgosan beszámolt az eseményekről.
— Meg tudta volna fogni a nyulat Kicsi, ha akarta volna? —
érdeklődtem.
— Szerintem igen — közölte határozottan.