III. fejezet
HOGY IS VAN EZ?
Kicsi: Még idejében el kell mesélnem valamit, nehogy
félreértés kerekedjen belőle a későbbiekben. Nem árulkodás — vagy mondjuk
finomabban: nem pletyka —, amit mondani fogok, de úgy kikívánkozik.
Rövid felvezetéssel kezdem. Alig néhány napja kezdődött az
átadó tanfolyam (nekem már a második volt, Lacinak viszont az első), és épp a
tömegközlekedési tudnivalókat kezdtük gyakorolni. A felszálláshoz az autóbusz
első ajtajához kell állnunk, a buszon pedig a sofőrfülke mögötti helyhez kell vezetnünk
a gazdát. Ehhez a kutyát folyamatos pórázbillentéssel irányítják az üres
ülőhely felé. Amikor odatalál, az oktató ráteszi az ülőkére a jutalomfalatot,
és rögtön dicsérni kezdi a kutyát. Tán mondanom sem kell, hogy sem az első
ajtó, sem a vezetőfülke mögött lévő hely nem igazán kedvemre való. Az első
ajtótól csak balra lehet kanyarodni, és a két üléssor között nagyon szűk a
hely. A vezetőfülke mögötti terület pedig teljesen alkalmatlan számomra, mert
ha keresztbe fekszem az ülés előtt, akkor kilóg a lábam a közlekedőfolyosóra.
Gazdám szerencsére gyakorlatias ember, és hamar felfigyelt erre a
kényelmetlenségre. Mióta eredményesen levizsgáztunk, azóta már csak a hátsó
vagy a középső ajtónál szállunk fel, és Laci az ajtóval szembe, vagy az ajtótól
balra lévő kettős ülés mellé áll velem. De miről is akartam beszámolni? Ja igen, megvan!
A buszon utaztunk, gyakoroltunk. Megállt a jármű. Az ajtók
nagy szuszogással nyíltak. Nagy csapat diáklány nyomult be. Jé, milyen aranyos
kutya van itt! — lelkendezett az egyik. Mire a többi: hol az a tündéri kutyus?
Az addig szótlanul üldögélő gazdám ekkor megszólalt:
— Itt fekszik az ülés mellett.
— Jé, tényleg, majdnem ráléptem a farkára — hüledezett az
egyik lány, mire a farkam végét gyorsan bekanyarítottam az ülés alá. — Hogy
hívják?
— Engem, vagy a kutyát? — kérdezett vissza, Laci. Nagy
vihogás támadt körülöttünk.
— Hát persze hogy a kutyát — mondta vidáman a kíváncsiskodó.
— Kicsinek.
— Fiú vagy lány … a kutya?
— Szuka. Ő az én hétfejű házisárkányom, ezért időnként Süsünek
nevezem
Rövid csend támadt, majd a fejemnél álló lány
nekibátorodott.
— De hát Süsü fiú, és máskülönben is, neki csak egy feje
van!
Hű, de ciki volt a gazdámnak! Vakargatta is a fejét
szorgosan, és olcsó mentségként csak arra tudott hivatkozni, hogy régen volt
gyerek. A lányok gálánsan elnézték neki a malőrt, és amikor leszálltak,
kedvesen köszöntek nekem is: Szia, Süsü! Ez a becenév rajtam ragadt, de mint
kiderült, nem azért, mintha a szellemi képességeimmel bármi probléma is lenne.
Az idő múlásával, ahogy mindinkább egymásra találtunk, Laci finomított a
becenevemen. Ma már a Süske, Süsüke és a Süskemüske is dívik — van sok más is,
de azokat most hagyjuk.
Kicsi beszámolója után felidézném egy másik emlékünket.
Bőven volt szabadidőnk a tanfolyamon, és olyankor gyakran kimentem az udvarra
Süsüvel, hogy szabadjára engedjem. Amint észrevett egy, a kerítésen kívül
lófráló ebet, fénysebességgel szaladt hozzá. A teletalppal fékező német juhász
hatalmasra tátotta száját, és ugatott, ahogy csak kifért a torkán. Mit
tagadjam: megtetszett ez a határozottság. Pláne, hogy amikor hámban volt, akkor
nemhogy a kutyákra, de még az ingerlésül kitett macskákra sem vicsorgott rá —
még a szája szögletéből sem.
Békésen igyekeztünk az Árpád híd pesti hídfőjénél lévő
aluljáróban: a lépcső felé haladtunk. A feljáró előtt valamelyest lassított
Süsü, én meg kissé előretartottam a fehér botom végét. Az alja úgy öt
centiméterre volt a padló felett, így az automatikusan jelezte a lépcső
közeledtét. Mivel jól ismert helyen már nem követeltem meg a megállást
Kicsitől, folyamatosan haladtunk tovább. Már a lépcső közepén jártunk, amikor
váratlan esemény zavarta meg eseménytelen utunkat. Fentről iparkodott lefelé
valaki a kutyájával, és a két blöki szorosan egymás mellé került. Süsü egy szempillantás
alatt úgy nekitámadt fajtársának, hogy ha nincs kellő lélekjelenlétem és
megfelelő fizikumom, hatalmas robajjal gurultam volna le az aluljáróba.
Szerencsére gyorsan úrrá lettem a helyzeten — de nem az önuralmamon. Csak
érjünk fel a járdára, komám! Ott majd részletesen megbeszéljük a
függelemsértést, és elszámolunk! Teljesen elborult az agyam, de mire felértünk
a lépcsőn, valamicskét csillapodott bennem az indulat. — Mit gondolnak rólam az
arra járók, ha most elkapom a nyakát, és alaposan megrázom a bitangot?
Kicsi: ...
Várj, még nem fejeztem be! Egy másik alkalommal az
aluljáróhoz közeli füves rész peremén történt kínos eset, amikor Kicsit
sétáltattam. Öt méter hosszú a flexim zsinórja: a karabinert rákapcsoltam a
nyakörv karikájára, és dolgára küldtem a kutyát. Nagy lazán álltam, mit sem
sejtve. A pezsgő vérű szuka meglódult a közelben bóklászó fajtársa felé.
Hatalmasat rántott rajtam a póráz; majdnem elestem.
Kicsi: ...
Nyugi, kiskomám, még nem fejeztem be! Az ilyen és az ehhez
hasonló kilengések komolyan gondolkodóba ejtettek. A fő gond az volt, hogy a
lakótelepen nem mertem elengedni a kutyát. Mégis, miért? Leginkább, mert amint
meglátott egy másik kutyát, vadul lerohanta, és ha tehette, ledöntötte. Na,
amit én olyankor hallhattam a két vállra fektetett kutya gazdájától, arról
leginkább anyukám tudna hitelesen szólni, mert ilyenkor gyakran kaphatta el a
csuklás. Hiába, nagyon különféleképpen fogjuk fel ugyanazokat a dolgokat mi,
emberek. Egyszer egy park mellett haladtunk el Süsüvel. Pillanatokon belül
három termetes kutya vett körül minket a járdán, és irtózatos ugatásba fogtak.
Megálltunk, nyugalomra intettem Kicsit — rezzenéstelenül állt mellettem. Vájt
fülű közönség módjára hallgattuk a háromszólamú, fülsiketítő kutyakoncertet. A
parkból ordítva érkezett a blökik későn ébredő gazdája. Szitkot és átkot szórt
kedvenceire. — Ne bántsa azokat a szegény párákat, nem tettek rosszat! —
csitítottam. De a magából kikelt gazdi nem hallgatott rám, és derekasan
elpáholta az ebeket.
Kicsi: Elmondhatom már végre, ami kikívánkozik belőlem?
Rendben, de akkor kezdd azzal a bizonyos tornaórával! Ugye,
emlékszel még rá?
Kicsi: Nem bánom! A lakótelepen van egy általános iskola — a
későbbiekben még bőven esik róla szó. Ha jól emlékszem, egy macska ingerkedett
velem a kerítés mögül. Olyan kihívóan viselkedett, hogy nem bírtam cérnával, és
ijesztésül felé ugrottam, amikor épp hámban vezettem a gazdámat. Belátom:
helytelenül cselekedtem. Meg is kaptam érte a büntetést: ülj, feküdj, ülj,
állj! — vagy ötször egymás után. Az egészben az volt a disznóság, hogy épp
tornaóra volt az iskolaudvaron, és a gyerekek kajánul vigyorogtak rajtam.
Szólni akartam…
Kicsi: Bocs, de még mindig az én térfelemen van a szólabda.
Ha már beszélnem kellett a megalázó engedelmességi tornagyakorlatról, akkor
elmondanám, hogyan tanítják meg ezekre a kutyákat.
Kezdem az “ülj!” vezényszóval. Az
érzékenyebb idegrendszerű kutyánál a bemutatott jutalomfalatot hirtelen a blöki
homloka fölé tartja az oktató, erre az eb hátraszegi a fejét, amitől berogy a
hátsó lába, és automatikusan leül. Ha bumfordi a kiképzendő eb, akkor az oktató
felrántja a fojtóláncot, és közben lenyomja a kutya farát. A türelmességre
tanítás végett érdemes hosszabb ideig ülőhelyzetben marasztalni a kutyát. Mivel
a kiképzett kutya parancstól parancsig dolgozik, addig nem szabad felállnia,
amíg nem kap rá engedélyt. A leülésre már háromhetes kora után meg lehet
tanítani a kölyökkutyát — például úgy, ha csak akkor kap enni. Következzen a
“fekszik!” parancs teljesítése — ami ösztönünk ellen
való: kiszolgáltatottá, és egyben védekezésképtelenné tesz bennünket. Ezt ülő
testhelyzetből kiindulva memorizáltatják. A láncot lefelé rántják, illetve a
bemutatott jutalomfalatot egészen a földig leviszik a kutya orra előtt. Csak
akkor kaptam meg a nasit, ha teljes testtel, ellazultan feküdtem. Ez a
betanítás csak akkor lehet eredményes, ha a kiképző és a kiképzendő fél
maximálisan megbízik egymásban. Mi is maradt utoljára? Ja
igen: az állj! Ülő testhelyzetből hamarabb talpra szökken a kutya, mint
fekvésből. A fekvő blöki mellől ki kell lépni előre, mire az feláll. Ekkor
hosszasan simogatni kell a horpaszát — azt nagyon szeretjük —, hogy el ne
induljon, hiszen az “állj” vezényszót tanulja. Ez nagyon időigényes, macerás
dolog. Persze felkészítenek minket arra is, hogy munka közben ne reagáljunk se
macskára, se más kutyára. Ha tanítás közben valamelyikünk figyelme mégis
elkalandozott, akkor erőteljes pórázrántás és pfuj! volt érte a büntetés. Na meg némi korholás.
Fél év alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem, és nagyjából
értettem már Süsüke viselkedését. Rájöttem: ő egy ízig-vérig német juhász
szuka. Vérében őrzi őseinek őrző és területvédő viselkedését. Magyarán:
problémáit ösztönösen rendezi. Amikor erre ráébredtem, megbocsátottam neki
minden addigi, de mégsem létező bűnét. Mert hát tehet-e róla, hogy városi
környezetben kell élnie? Igaz, lehetne “plüssjuhász” is — de minek? Nem
létezhet annál remekebb dolog, mint amikor egy lény az ösztönei szerint élhet.
Hogy ez nem egészen úgy van? Pláne nem a civilizációban! Bár a mai napig sem
vagyok büszke arra, hogy tízévesen a puskacső és a keverék kutya közé
helyezkedtem a legelőn futva, de ha nem tettem volna, akkor ma furdalna a lelkiismeret.
Az teljesen lényegtelen, hogy valóban lelőtte volna-e a kutyát a vadőr, vagy
sem. Nekem, tízéves gyereknek akkoriban szent és sérthetetlen volt a felnőtt
szava. Azt hiszem, magam is ösztönösen cselekedtem ott, kis barátom védelmében.
Kicsi sem tesz mást, nap mint nap, ha úgy alakul a
helyzet: harciasan oltalmaz. Akkor meg nincs miért orrolnom rá… Amikor
ráeszméltem minderre, imigyen szóltam hozzá: Te megvédsz a kutyáktól, én meg
téged az emberektől!
Tiszta sor, én is így gondoltam. Azóta próbálom fékezni
magam, de a génjeim nem halból valók. Gazdámnak bizony sokszor ki kellett
nyitnia a száját miattam. Elmondok két esetet. Egyszer egy mellékutcában
haladtunk; hámban voltam. Az épület fala mellett egy kutya piszmogott, és
amikor mellé értünk, rávicsorogtam. Ekkor a gazdája, aki az utca átellenes
oldalán, a járdán téblábolt, átkiáltott: Lelövöm azt a rohadt dögöt! — Mármint
engem… A másik balhé estefelé történt. Laci szabadjára
engedett a parkban. A távolból két ember jött felénk, kutyával. Gondoltam, fussunk
két kört a füvön, és kergetni kezdtem az érkező blökit. Miért nem köti meg a
kutyát! — rivallt gazdámra az egyik érkező. Miért, a magáé tán meg van kötve? —
kérdezett vissza Laci. Mindjárt odamegyek! — kiáltotta a férfi — Akkor majd
megtudja! — Laci csak annyit felelt: Gyere ide nyugodtan! Naná, hogy az
invitált nem ment. Én persze belátom, elég lett volna félgőzzel kergetni azt a
kutyát… A margó szélére azért hadd biggyesszek én is
valamit: Többször is előfordult a Margitszigeten, hogy egy kint felejtett kutya
a fehér botjával sétáló gazdám után iramodott. Ilyenkor szó nélkül beálltam
hátvédnek, és hangos ugatással feltartottam a hívatlan blökit — azalatt a gazdi lelécelhetett. Na de mindegy — lapozzunk
egyet! Tudod, Laci, hogy miről kéne mesélned! Arról, hogy hogyan néztem ki,
amikor először találkoztunk — utána meg arról, ahogy évvel később!
Lehet róla szó. Ha nem veszed zokon, akkor egy ideillő
emberpéldával kezdem.
Kicsi: Nem baj, de ne feledkezz meg rólam!
Ne izgulj, nem maradsz ki!
Húszéves lehettem, amikor tudomást szereztem a következő
esetről (középiskolában tanuló fiatalokról lesz szó).
Heccből kieszelték a fiúk, hogy havonta váltva udvarolni
kezdenek az osztály legcsúnyább lányának. A sort az a fiú kezdte, akibe a lány
fülig szerelmes volt. Mire eltelt három hét, a leányzó teljesen kivirult, és
amikor letelt a hónap, akkor a fiúk összevesztek egymással a gyönyörűvé vált
lány kegyeiért (ezt az egyik érintett fiú mesélte).
No és akkor Kicsi: nevéhez méltón kis
termetű volt, oldalbordái igencsak kilátszottak. Már majdnem hároméves
volt, de úgy nézett ki, mint egy kamasz. Arca, tekintete egyaránt szürke,
jellegtelen volt. A kutyasuliban naponta többször is megsimogattam — mindig
kezet mostam utána —, és azt hiszem, ezzel az őszinte szeretettel édesgettem
magamhoz a kis vadócot. A napi élelmet ekkor már tőlem kapta. Pár hónappal
később már minden teketória nélkül hanyatt vágta magát, a fejével oldalvást
megtámasztotta a testét, és várta — mi több, kikövetelte —, hogy simogassam a
hasát — ez a kutyának a legvédtelenebb póza, így ez a testhelyzet sok mindent
kifejez. A szeretet mellett jutott neki törődésből és fajtájának oly szükséges
mozgásszabadságból is, miáltal kialakult benne egyfajta biztonságérzet és a
gazdatudat — amit előző gazdájával nem sikerült megteremteniük. Bármerre
fordulok meg vele a városban, mindenhol — a számomra teljesen ismeretlen
emberek is — dicsérik arca báját, szeme varázsát, formás alakját.
Kicsi: Ha simogatsz, elolvadok, de jó lenne, ha még többet
beszélnél hozzám. Igaz, ami igaz, évszaktól függetlenül rengeteget voltunk kint
a Margitszigeten — legalábbis az első három évben. Hajnali kettő és négy között
indultunk. Gyalog mentünk, és ilyenkor sosem volt rajtam a munkaruha. Nem volt
rá szükség — gazdám vállra akasztható táskáján csüngött a hám és a póráz is.
Még húsz perc sem kellett, és már a hídlejáróban jártunk. Amíg Laci a szálloda
parkolóőrével beszélgetett, addig én a hajlott korú, állandó portás
keverékkutyával vagy a fiatal német juhász kannal vizslattam a bokrok alját.
Gyakran kanyarodtam be önhatalmúan a halastó felé, és ha gazdám engedte, akkor
megsétáltattam a brekegéstől hangos medence körül. Külön imádom a vízesés
hangját: ez az egyik kedvenc helyem a szigeten. De menjünk csak tovább! Tél
volt: a szálloda föld alatti garázsához vezető úton
átívelő hídhoz értünk. Egy “unatkozó” faág lekapta gazdám fejéről a kötött
sapkát. Mit takargassam, a kobakja ott fönt eléggé tar. Szegény hiába kereste a
tökfödőt fehér botjával és a talpával is — engem meg ilyen kereső feladatra nem
tanítottak a suliban. Mi tagadás, már deresedett a feje a mínuszoktól, amikor
arra kocogott egy sportos öregúr, és megoldotta a problémát. A nagyréten
lekerült rólam a hosszúpóráz. A táskából előkerült egy rádiókészülék és egy
labda is — no nem télen. Gazdám úgy tette a fűbe a
készüléket, hogy a hátoldala párhuzamos legyen a távoli úttesttel, így mindig
tudta, merre juthat vissza a járdához. Bekapcsolta a rádiót, és máris
kezdhettünk labdázni. Nem azért kapcsolta be a készüléket, mert zenére jobb labda
után loholni, hanem azért, hogy utánam tudjon jönni — mert hát időnként azért
incselkedtem vele. Még harminc méterre is nyugodtan eltávolodhatott a cuccától,
mert a hang alapján visszatalált. Sok labdát veszítettünk el, mert eltűntek a
bokrok mélyén. A labdázás után újra mellé álltam, és közösen megkerestük az
aszfaltcsíkot. Onnan Laci a járdán kopácsolt a fehér botjával, engem meg az
orrom vezetett a gyepen. Szabad voltam. Néha belefeledkeztem egy-egy izgatóbb
illatba, és a kutatómunka magával ragadott. Ilyenkor Laci még az állatkert
kakasát is túlkukorékolta, úgy érdeklődött utánam. Nagyokat rohangáltam az
elhanyagolt állatkert kerítése mellett az ottani, négylábú portással. Mire
felhagytunk a száguldozással, már lógott a nyelvem. Odasétáltam a huszonnégy
órás szolgálatban lévő ivókúthoz, és abból lefetyeltem. Van egy másik kedvenc
helyem is a szigeten. Évszaktól függetlenül olyan orrcsiklandó ott az illat,
hogy nem bírok ellenállni a csábításnak. Bele kell feküdnöm a fűbe, és perceken
át hempergek, csak hempergek benne. Terebélyesedik arrafelé egy bokor,
közvetlenül a járda mellett, a rózsakert közelében. Rigópár talált otthonra
ágai között. Pirkadat táján olyan szépen trillázott egyikük, hogy Laci akár tíz
percen át is képes volt hallgatni. A Kaszinót őrző kutyák fülébe viszont én
“csicseregtem”. Elértünk a szökőkúthoz. Felugrottam a kőperemre, és néhányszor
körbeszaladtam rajta. Aztán galádul belelökött a vízbe a gazdám. Brrr… Szeretek
úszni, de csak a saját jószántamból.
Hmm… én meg nem bírtam ellenállni a kínálkozó lehetőségnek.
Különben is: nyár volt, kora reggel, amikor még a hajnal melege is nehezen
viselhető el. Hadd lubickoljon Kicsi!
Kicsi: Már rég megbocsátottam, nem kell órákon át
magyarázkodni! A továbbindulás előtt két útvonal között választhattunk — igen,
választhattunk, mert nekem is volt szavazati jogom! Vagy visszafordultunk a
sziget Pest felőli oldalán, vagy irány a Margit híd! Ekkor már újra a flexi
kötött össze bennünket. Átbaktattunk a Duna felett, elsétáltunk a Nyugati
térig, majd balra kanyarodtunk, és hazagyalogoltunk, nagyrészt a Váci úton
(nyolc kilométert sétáltunk). Volt egy hosszabb, városi útvonal is (Lehel piac,
Lehel utca, Béke út, Frangepán utca) — plusz egy kilométer. Mire hazaértünk,
alaposan kimászkáltam magam, és mégsem szívtam tele a tüdőm kipufogógázzal.
— Jó, hogy említetted az úszást meg az autót. Kár lett volna
kihagyni a velencei-tavi kirándulást!
Kicsi: Ez volt az első vidéki kiruccanásunk, amit — mint
hamarosan kiderül — hármasban tettünk meg.
Barátnőm kedvelte Süsüt, de fordítva már nem annyira —
legalábbis az elején. Hogy miért? Süskemüske féltékeny volt! Képes volt nekünk
háttal ülni vagy feküdni. És hogy meddig tartott ez a durcásság? Amíg meg nem
találtuk a két gyönge pontját. Az egyik — tán mondanom se kéne — a hasa volt.
Hiába fordult farral felénk, ha barátnőm megzörrentette mögötte a
kekszeszacskót, bizony talpra szökkent, és már dugta is az orrát a bőség
tasakjába. Egy csapásra feledett minden féltékenységet! Ahhoz pedig, hogy ezek
után le se tudjuk vakarni a barátnőmről, az autó segített. Süske annyira imád
autózni, hogy az elmondhatatlan.
Kicsi: Laci barátnője híres arról, hogy még a fürdőszobában
is képes eltévedni. Úgy látszik, nagyon hátrányos számára a látás. A
Velencei-tóhoz hajnalban indultunk, hogy kiszellőztessük a fejünket. Meglepően
“rossz” formában vezetett a sofőr, hiszen egyből odatalált a tó közvetlen
közelébe. Már csak két kilométerre voltunk Gárdonytól, amikor mégiscsak magára
lelt valahogy, mert bár a gazdám erősen hangsúlyozta a balkanyart, ő jobbra
vette az irányt. Ötpercenként célozgatott Laci a sebesség, az idő és a távolság
viszonyára, de mindhiába — az idő meg telt. Ujjongva jelentette be a sofőr:
Pákozdon vagyunk, erre még nem jártam! Én sem — válaszolta rá a mitfárer dühödt
mosollyal. Mi meg mentünk tovább. Kezdett derengeni a nap, és végre valami a
barátnő fejében is. A tó háromnegyedét már megkerültük, mire rájött a lényegre.
Már nincs sok hátra — így Laci —, csak a negyede. — Inkább visszafordulok, mert
azt az utat már ismerem! — Az én gazdám meg csak fogta a fejét, és közben azon
mélázott, hogy nem véletlenül kopaszodnak olyan korán a férfiak. Én persze nem
bántam, hogy fölöslegesen furikázunk a tó körül — legalább láttam azt a vidéket
is. Roppant kellemesen telt a nap, annak ellenére, hogy egyszer zuhogott az
eső, máskor meg a nap sütött. Hajnövesztésre mindenesetre ideális idő volt…
Hogy félreértés ne lehessen belőle: a barátnőm tündéri lény
volt. Az idő meg, ahogy Kicsi mesélte: fél óra eső, ekkor az autóban
kuksoltunk, egyébként meg a vízparton süttettük magunkat. A szabad strand
végében fából ácsolt csónakleeresztő csúszda nyúlt a vízbe. Hoztunk magunkkal
gumilabdát, hogy megúsztassuk a kutyát. Először csak a víz legszéléhez dobtam
be, majd jó messzire elhajítottam a csúszda felett. Rohant a felajzott eb, amíg
tehette, ám csakhamar elfogyott lába alól a szilárd talaj. Habzott utána a víz,
akár a száguldó motorcsónak után. A harmadik vagy tán a negyedik úsztatás után
már kulturáltabban taposott, alig-alig hallottam a csobogást. A jó hangulatban
töltött nap végén újra beültünk az autóba, és barátnőm megkérdezte, hogy merre
hajtson. Rendíthetetlen nyugalommal magyaráztam: húsz évvel ezelőtt jártam erre
utoljára, és akkor vonattal érkeztem. Nem szólt egy kukkot sem, csak keresni
kezdte a térképet a kesztyűtartóban. Ezt azért mégse: nem akarok Albániába
jutni! Inkább megkérdeztem tőle, hogy merre is van a tó. Magam elé képzeltem az
iskolatérképet, megnéztem, hogy merről süt a nap, meg azt is, hogy hány óra van
— németül beszélő, kilóra kapható karórám volt. Meghatároztam a pozíciónkat,
kijelöltem az irányt, és indulhattunk. Tíz perc robogás után már mondta is: Itt
van előttünk a Budapest felé útbaigazító tábla. Na, milyen ügyes vagyok, kis
öcsi! Azt hiszem, ezek az élet igazán derűs pillanatai…
Továbbra is napi telefonkapcsolatban maradtam Katival, az
állatvédő liga lelkes aktivistájával. — A margitszigeti majálison részt vesz a
Fehérkereszt Állatvédő Liga is. Holnap egyeztetek a szervezőkkel. Kiváló
alkalom ez a vakvezető kutya tudásának ismertetésére és gyakorlati
bemutatására. Gyere el velem a szervezőkhöz! — invitált. A liga keverék kutya
szépségversenyéhez kapcsolódva kaptunk lehetőséget a bemutatkozásra. Az
állatvédő liga a szabadtéri színpad nyugati oldala melletti füves területen kapott
sátorhelyet. Mielőtt a részletekről értesítettem volna a szakosztályt, alaposan
bejártuk a területet a barátnőmmel. Hogy miért? Azért, mert ismeretlen helyen,
támpont nélkül, csak a vakvezető kutya segítségével nem lehet eljutni egy
konkrét helyre — pláne nem a gyepen. Aprólékosan el kellett mondanom a
leszállóhely nevét, azt, hogy merre kell menni onnan (az átellenes
buszmegállótól is), és hogy körülbelül mennyit kell megtenni a füvön.
Hamisítatlan kora nyári időjárás vette pártfogásába a
rendezvényt. Kényelmes kerti bútorok vártak ránk, kutyáinkra pedig a kövér fű.
Vagy nyolcan-tízen jöttek el a szakosztályból — családtagokkal, barátokkal.
Megörültünk Anikónak és Briginek — ők voltak a Vakvezető Kutyakiképző Iskola
oktatói. Családias légkörben telt az idő, bár a szanatórium csendjére igazán
nem emlékeztetett: egyébként jól nevelt kutyáink szakadatlanul csaholtak.
Többségük szabadon kóricált a dús zöldben, majd beindult a labdázás — és vele a
féltékenykedés is. Többször is lehetőséget kaptam, hogy válaszolhassak a
majálisozó gyerekek és felnőttek kérdéseire. A nagy érdeklődés hatására új
gondolatom támadt, és sebtében egyeztettem is társaimmal. A vállalkozó kedvű
érdeklődőknek felkínáltuk: próbálják ki, milyen érzés vakvezető kutyával
közlekedni. Sok gyerek jelentkezett a felhívásra — főleg lányok. Gyakorlatiasan
álltak a kihívás elé, és néhány kivételtől eltekintve csukott szemmel haladtak
a vakvezető kutya jobb oldala mellett — megmondhatták, hogy milyen fajtájú
kutyával szeretnének menni. Öröm volt hallani a nagy lelkendezést. Érdekes,
hogy egy szülő sem kívánt élni a számukra is felajánlott lehetőséggel. Amikor
elérkezett a búcsúzás ideje, a vakmerő lurkók hosszasan simogatták a teljes
menetfelszerelésben pompázó fuvarosokat. Újból bebizonyosodott, hogy a
vakvezető kutyák kulturáltan viselkednek még nagy tömegben is. Egész nap
egyetlen gyerek kezéből sem kapták ki se a fagyit, se a perecet.
No és hogy mindez hogyan jön ide?
Kicsi: Bocs, de átveszem a szót. Megdöbbenve értesültem
idősebb kollégáimtól, hogy a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos
Szövetségének balatonboglári üdülőjében csak nélkülünk pihenhet a gazdánk! Az
egyik kereskedelmi televízió be is számolt erről a gyalázatról — a szövetség
iskolájában képeznek ki minket, csak a szövetség tagjai igényelhetnek
bennünket, és egész életünkön át nem látó gazdánknak segítünk — a műsor után
ismerősök és ismeretlenek is hüledezve kérdezték gazdáinktól: ugye, ez csupán
vicc — vagy komoly? Ők meg csak mosolyogtak: rémesen komoly! Ugyancsak volt mit
tenni az érdekünkben!
A decemberi adománygyűjtés példáján felbuzdulva gyűjtést
szerveztem a vakvezető kutyák javára (étkeztetési támogatás, hozzájárulás az
ebek gyógykezeléséhez). Az egyik rosszul látó hölgy segítségével olyan
engedélyhez jutottunk, amivel — előzetes szóbeli bejelentés után — az egész
fővárosban korlátlan ideig gyűjthettünk. A margitszigeti megmozdulásnak
betudhatóan fél tucatnál is többen gyűjtöttük nyolc napig az adományokat. Vidám
társaság formálódott: hangulatot teremtettünk magunk körül. Mókázásra is jutott
idő. — Miért áll meg a vakvezető kutya a járda végén? Nem azért, mert kifogyott
belőle a benzin! Ha meg akarja tudni, olvassa el a tájékoztatónkat — mindennap
rekedten mentem haza. Egyes járókelők fanyar arccal mentek el mellettünk, de
mások elnevették magukat. A gyűjtés eredményes volt, és a befolyt pénzből
Kicsinek nem kértem támogatást. Még a pénznél is jóval nagyobb haszonnak
bizonyult, hogy kezdett összeállni egy stabilnak tűnő csapat. Ekkorra már
többször is megfordultunk Kismaroson a barátnőmmel, így hát bátran álltam elő
kérdésemmel: Lenne kedvetek kirándulni? — Hát persze! — felelték egybehangzóan.
Ha vasárnap, akkor kirándulunk! Nagy várakozással és
izgalommal találkoztunk a Nyugati pályaudvar előtt, nem kis feltűnést keltve az
arra járók körében. A sok vakvezető kutya hangos ugatással üdvözölte egymást.
Persze, eleve nem volt mindennapos látvány a sok turistaforma, hátizsákos — és
kezében fehér botot szorongató ember. A nyáron tizenkétszer mentünk kirándulni:
volt, hogy többen, volt, hogy kevesebben. Amikor a legtöbben voltunk,
tizenketten szálltunk fel a vonatra — hat kutyával, mert velünk tartott a
szövetség több olyan tagja is, akinek nem volt kutyája. Látó vagy gyengén látó
mindig volt közöttünk. Miután megvettük a jegyet, hézagos libasorban indultunk
a hetedik vágányon álló, Szobig közlekedő személyvonathoz. Felszálltunk,
zökkenőmentesen elhelyezkedtünk, majd rövid terefere után a hátizsákba
nyúltunk. Éber kutyáink azonnal felpattantak, amint meghallották a
zacskózörgést — és nem is hiába: nemsokára hangos csámcsogás zaja töltötte meg
a kupét. Egyórás vonatozás után érkeztünk Kismarosra. A leszállás nem volt
éppen egyszerű: az újféle szerelvények alsó lépcsőfoka meglehetősen magasan
van. Természetesen segítettünk annak, akinek kellett. Aztán: irány Királyrét!
Kicsi: A kismarosi vasútállomástól mindössze néhány percre
van az erdei kisvasút végállomása. Arra sétáltunk. A peron mellett balra, a
lefelé haladó úton baktatott a vidám társaság. Balról kotkodálást, hápogást,
nyávogást és kutyaugatást hallottam, egészen közelről. Ej, ha én is, én is
köztetek lehetnék! — méláztam el, de hát hámban voltam. Mivel nem bírom
elviselni, hogy ne én haladjak elöl, mindenkit meg
akartam előzni. Leértünk az utcácskán, és gond nélkül átkeltünk a keresztúton.
Salak került a tappancsom alá. Vasúti sínnek csúfolt, aprócska vágányon kellett
átlépnünk — ezt megállással jeleztem, ahogy kell. Olyan friss volt a levegő,
hogy majd eldobtam magam! Szerencsére nem kellett sokat várni a kisvonatra.
A keskeny nyomtávú vasúttal fél óra alatt juthatunk el a tíz
kilométerre lévő Királyrétre. A szerelvény általában három kocsiból állt. Az
utastér kimondottan szűk volt, a lécből készült üléseket inkább gyerekekre
méretezték. A felszállás után és utazás közben is leginkább helyezkedni
próbáltunk: úgy, hogy a kutyák ne zavarják az utasok közlekedését. A kisvonat
rendszerint tele volt ölbe kéredzkedő apróságokkal, iskoláscsoportokkal, meg
persze felnőttekkel. Amint a gyerekek meglátták az ápolt kutyasereget, máris
harsányabbá váltak, és “félkopaszra” simogatták az ebeket. Érdekes, hogy a
tanárok némelyike viszont bizalmatlanul fogadta a blökiket. Sohasem unatkoztunk
a vonaton, mindig kaptunk érdeklődő kérdéseket. Mi pedig kifogyhatatlanul
meséltünk; kiváltképp az úgymond, “jópofa” sztorikat.
Kicsi: Megcsörrent otthon a telefon. Laci egyik
hölgyismerőse volt, és kullancs elleni spray-t akart vásárolni spániel
kutyájának. Megbeszélték, hogy ha ideér, felszól kaputelefonon. Fél óra sem
telt el, amikor felsivított az az átok — nem szenvedhetem a hangját, és mindig
megugatom. Pillanat alatt rám került a hám, és már vágtáztunk is lefelé.
Puszi-puszi az utcán, de azért én is megkaptam a járandóságomat — mármint a
simogatást. Hű, de jó! Autóval fogunk utazni! Elsőnek nekem kellett beszállnom
a kétajtós járgányba, hogy utána a hátsó ülésre ugorhassak — Laci persze előre
ült. Míg ismerősünk megkerülte az autót, én máris hopp, a sofőrülésben voltam.
Akadálytalanul néztem ki a kormány fölött. Ez a nekem való hely! Persze Manuela
is megérkezett az ajtóhoz. Nevetve kérdezte: akkor én most hova üljek? Ülj be
nyugodtan hátra — felelte higgadtan Laci. — Ha Kicsi bárhová el tud vezetni
engem a városban, miért pont a te autódat ne tudná?
Külön érdekes volt a zötykölődve haladó vonat egyik kelléke,
a menetjegy. A félárú jegy ötven forintba került, de a
kis kartonra négy forint ötven fillért nyomtattak. Arra gondoltunk, hogy ez a
vonat tán a múltba visz vissza. Az időutazás azonban sehogyan sem jött össze.
Cammogva kapaszkodtunk a hegyre, a vágányt helyenként csak egy keskeny járda
választotta el a házak ablakától. Pár perc múlva aztán sűrű erdőbe értünk.
Boldog gyermekhangok kiáltották: Nézd, egy nyuszi, amott meg egy őzike!
A végállomáson általában mi szálltunk le utoljára, hogy ne
tartsuk fel a többieket. A vonattól harmincméternyire megálltunk, és elengedtük
a kutyákat aktuális, zöldmezős beruházásaik végett. Egy fahídon keltünk át a
csendesen csordogáló Morgó-patakon. Ez onnan kapta a nevét, hogy nagy esőzések
után, amikor megárad, a hangja erős morgásra emlékeztet. Az aszfaltúton előbb
egy üdülőfalu mellett sétáltunk el, majd nem sokkal később egy tágas réthez
értünk, ahol látó társaink két kijelölt tűzrakó helyet fedeztek fel.
Kicsi: A híd után már mehettem, amerre akartam. Csak akkor
kellett szorosan a gazdám lába mellé állni, ha gépjármű közeledett. Miután
elhaladt mellettünk — persze randa bűzt pöfögve —, újra szabad voltam.
Ritkán adatik meg számunkra, hogy a gáz helyett parázs
legyen a tűzhely. Mindenki képessége és lehetősége szerint vette ki a részét a
munkából. Voltak, akik fát gyűjtöttek, mások — mint én is — ágat tördeltek, a
többiek pedig előkészítették a fóliábavalót. Lobogott a tábortűz, pattogtak a
száraz ágak. A mennyei illatok gyorsan előcsalogatták a kutyákat. Intenzíven
szimatolva meóztak — ingyen és bérmentve. De hoppon maradtak, és ezért újra
szétszéledtek. Felfedezték a közelben csörgedező patakot, és akár a vadmalacok,
úgy gázoltak benne félpercenként oda és vissza. Persze nem maradhatott el a
dagonyázás sem, mert a legszebb kutya az, amelyik nyakig sáros — vallották
mindahányan. A fóliába csomagolt sütnivalót hamarosan parázs fedte — volt abban
minden, ami a húsboltban és a zöldségesnél kapható. Egy hátizsákból előkerült a
régen várt labda, és máris gyorsabban száradtak a kutyák.
Kicsi: Voltunk itt hármasban is. A kissé gazos rét tágas,
mindössze néhány bokor töri meg egyhangúságát. Labdázni kezdtünk. Laci egyik
dobása olyan jól sikerült, hogy a gumilabda a bokorban kötött ki — tőle vagy
harminc méterre. Hiába futottam oda, hívtam segítségül szuperszimat orromat,
nem találtam rá a játékra. Izgatottan lengettem a farkam, és gazdám
barátnőjének végre támadt valami ötlete. Mondott valamit — távol voltam tőlük,
nem hallhattam, hogy mit. Balra, Kicsi! Keresd a labdát! — kiáltotta Laci.
Elrohantam, de mit kellett hallanom máris? Állj, fordulj, előre! Majd: kissé
vissza! — és így, percekig. Végre sikerült megtalálnom a jelzett helyet.
Szemben álltam a bokorral, és akkor: előre! Keresd a labdát, Süsü! Bitangul
sűrű volt a bokor, de csak nem hagyhattam veszni az imádott lasztit. Fejemet
befúrtam a szúrós ágak közé, és intenzíven szimatoltam — végre eredményesen.
Ráharaptam az “elbújt” zsákmányra, és boldogan rohantam vele a kétlábúakhoz,
akik nevettek örömükben, és megdicsértek — mert hogy
én olyan ügyes vagyok!
Volt köztünk egy felderítő hajlamú kiskamasz is, aki
bebarangolta a Morgó mindkét oldalát. Visszatérve örömmel újságolta, hogy
talált egy mély barlangot, de nem mászott be, nehogy találkozzon a Morgó-patak
öreg medvéjével. Amint vége lett a beszámolónak, másfajta hangok szólaltak meg:
az éhes gyomrok korgása jelezte a parázs mellett sürgölődőknek, hogy ki kéne
már venniük a finomságokat a parázs alól. Azt hiszem, mindenki sejti, hogy
milyen jóízűen lehet falatozni a friss levegőn. Az új illatok hatására persze a
blökik is felhagytak a labda kergetésével, és villámgyorsan mellettünk
teremtek. Majdhogy meg nem süketültünk szimatolásuk szuszogó hangjától és
nyelvük erőteljes csattogásától. Egyikük-másikuk kínálás nélkül is szívesen
vett volna magának. De nem úgy van ám az! Közös az ebéd: körbekínáljuk egymást,
és jut mindenkinek, bőségesen — a blökiknek is. Egy a baj csak: az, hogy nincs
hideg sör. De hát nem lehet minden tökéletes…
Fürödjünk és napozzunk! A másik kedvelt kirándulóhelyünk a
Szentendrei-sziget északi végén lévő kemping — úgy egy kilométerre
Kisoroszitól, a sziget csúcsán. A vasútállomástól mindig jól ki kellett lépni,
mert alig negyed óránk volt a rév indulásáig. Kapkodtuk a lábunkat, mint aki
parázson jár, és így mindig elértük az öreg csotrogányt.
Kicsi: Áthaladtunk a vasúti híd alatt, átkeltünk a forgalmas
úton, és befordultunk a második utcába, a Csukába. Lekerült rólam a hám és a
póráz. Futás a kerítéshez, és már kérdem is a házőrzőtől: mi történt veled a
múlt hét óta, haver? Jó füle van a többi ebnek is az utcában, mert egyszerre
válaszolnak. Ki érti ezt? Naná, hogy én értem le elsőnek a csodálatos
Duna-partra. Poros lett a lábam a nagy futkosástól; nem árt azt ilyenkor
megmosni! Bokáig gázoltam a vízbe, és kipislantottam: mit szól hozzá a gazdi? —
Nyugodtan feküdj bele a Dunába! Tudom, hogy úgyis arra megy ki a játék! — Jól
tudta. Belehasaltam a békésen hömpölygő folyamba, és a langyos vize alaposan
lehűtötte a hasamat. Mire a sokfelé szakadt csapat utolsó tagja is leért a
kikötőbe, már Laci lába mellett álltam, feszesen. Visszakerült rám a hám, várt
a munka.
Érdekes ügyességi feladat volt feljutni a révre. Keskeny
palló vezetett fel a “stégre”, majd különböző vaslemezeken áthaladva értünk el
a hajólépcsőig. Ekkor jött a fő nehézség: a lefelé haladó, rövid és keskeny
vaslépcső mellett csak baloldalt volt kapaszkodó rúd, az is nagyon alacsonyan.
A lélekvesztő elindulását nem lehetett nem észrevenni. A közel fél évszázados
motor hangosabb, mint amit a decibelmérő készülék elviselne. Állítólag egyszer
egy siket megjegyezte, hogy ez már neki is hangos. A tízperces út végén mindig
a kutyák akartak elsőnek kiszállni, de itt sem akartuk feltartani az utasokat,
úgyhogy fékeztük őket. Az első alkalmakkor még a kikötőhöz közeli partszakaszon
maradtunk: idilli pihenőhely volt; a Duna mindössze öt-hat méterre a fák
árnyékától. Mire lebatyuztunk, a kutyák már csuromvizesek voltak, és
türelmetlenül várták, hogy kövessük példájukat. Nos, ami késik, nem múlik.
Rövid időn belül belegázoltunk a hullámokba. Örömmel hallgattuk a vízben és a
parton önfeledten csatangoló kutyák neszét. Gyakran álltam lábszárig a vízben,
és néha még úsztam is a tisztának mondható folyóban.
Kicsi: Kikapcsolódásra eszményibb helyet el sem tudnék
képzelni. Kavics a talpam alatt, csodálatos a levegő, tág a tér! Tücskök
ciripelnek a bokrok alján, madarak nótáznak a faágakon. Kollégáim képéről is
virít az elégedettség. Nosza, rajta pajtikáim, kergetőzzünk egyet! Be a vízbe,
ki a vízből, csapatostól! Gazdáink ránk se bagóznak. Már patakokban folyik rólunk
a Duna vize; még a hátunk is nedves. Nem restek az emberek sem: előkerül a
labda egyikük táskájából. Mi kiszaladunk — hátha sikerül megszerezni azt a
gömbölyű játékot. — Nem úgy van az, hékások, meg kell dolgozni érte! — és már
repül is a vízbe. Uccu! Már gázolunk is utána. Vigye a leggyorsabb!
Nem szeretek veszíteni. Egyszer egy számomra kimondottan
hátrányos irányba dobták a lasztit: legalább négy méter előnye volt a
legszerencsésebbnek. Úsztam, ahogy bírtam, de nagy volt a hátrány.
Rákapcsoltam: csak úgy fodrozódott a víz. Hiába vinnyogtam elkeseredetten,
lemaradtam egy orrhosszal. Majdhogy mentőövet nem kellett utánam dobni.
Percekig lihegtem a parton, hogy a fene egye meg!
Persze, vannak másfajta vízparti kedvteléseim is. Kimondottan szerettem, ha kavicsokat
dobálnak a vízbe. Utánaszaladok, és ahol elsüllyedt, ott beleharapok a folyóba.
Gyakran kerül ilyenkor víz az orromba, alig győzök prüszkölni utána. Az is
remek játék, ha a sok-sok kavics közül az egyiket balra, a másikat jobbra
hajítják a partközeli sekélyesbe. Fél lábszárig merülök, és rohangálok fel-le,
mint aki megkergült. Jó szórakozás, de nagyon fárasztó — ez persze nem baj:
annál jobb elnyúlni utána az árnyékban.
Az ilyen játszadozások után éberen lustultam a hűsben.
Minden neszre felkaptam a fejem, de talpra csak akkor ugrottam, ha idegen kutya
tűnt fel a láthatáron. Ilyenkor elfutottam az általam gondolt felségterület
széléig, keményen megálltam, és vadul ugattam. Ha a gazdám hívott, odamentem
ugyan hozzá, de nem kapkodtam el. Szúrós szemekkel meredtem a területsértőre.
Látott vagy nem, mindenki könnyen eljuthatott a vízbe, és ez
nagyban növelte szabadság- és komfortérzetünket. Nem csak mi tartottuk
ideálisnak ezt a partszakaszt: szép számmal táboroztak körülöttünk a
vadkempingezők. A vízisízni vágyók egy gyönyörű hangú Yahama motorcsónak
segítségével hódolhattak pénzigényes szenvedélyüknek. Izgalommal teli várakozás
költözött belénk, amikor meghallottuk a távolban feltűnő szárnyashajó vagy a
hatalmas személyszállító dübörgő hangját. Rövidesen megérkeztek a tajtékos
hullámok. Vidám sikongatástól hangzott a part. Talán a nem látásom is
közrejátszott abban, hogy én főleg a kavicsok között visszahúzódó hullámok
meseszép hangjára figyeltem. Érdemes utánajárni!
Tovább, északnak, bal kéz felől hamarosan egy meredek,
földbe vájt lépcsőt találhatunk. Azon mehetünk fel a földútra, és a termőföldek
mellett haladva elérünk az általunk csak csalános útnak nevezett csapáshoz — ez
jobb kézre esik, és nem más, mint egy nagyon keskeny, csalánbokrokkal szegélyezett,
sárga jelzésű turistaút. Érdemes rajta óvatosan haladni: megéri! Hamarosan
beérünk a kemping természet formálta, gyönyörű területére, ahol ősi csend és
tisztaság fogad a békebeli füzek alatt. Szaporán szedjük a lábunkat. A földút
lassan elfogy a talpunk alól, és finom szemcséjű homok veszi át a helyét. A
partszegélyt bokrok, cserjék és szomorúfüzek tarkítják — nagyon hangulatos.
Kiérünk a sziget legészakibb pontjára. Magyarországon talán itt a legszélesebb
a Duna. Az északi irányból érkező folyót kettéválasztja a sziget csúcsa. A
Visegrádi-hegység mellett folyó ága a keskenyebb, de egyben a sebesebb is. És
mit láthatunk, ha szembefordulunk a Duna folyásával? Bal felől a visegrádi vár,
alatta Salamon tornya. A fákkal borított hegyek közül a nyitott művelésű
kőbányák világlanak ki. Jobbra a Börzsöny lábánál fekvő Nagymaros látványa
igézi meg a látók szemét. A pilisi Duna-ágnál vigyázni kell a fürdőzéssel, mert
veszélyes forgók leselkednek a vakmerő lubickolókra. Ne feledjük: azok az
erősebbek!
Minden alkalommal a szélesebb, és ezért lanyhább sodrású
keleti ág mellett táboroztunk le. Jó volt mezítláb sétálni a kavicson: nem
kellett félnünk, hogy törött üvegbe találunk lépni. A hosszú, egyenes parton
kutyáink sem zavarták a körülöttünk napozó családok, baráti társaságok
nyugalmát. Ők viszont gyakran kerestek meg minket kérdéseikkel, amit mindig
szívesen vettünk. Jókat beszélgettünk az alkalmi ismerősökkel.
Kicsi: Mit látok? Egyszerre többen is feltápászkodnak a
plédekről, és indulnak észak felé. Útra kel gazdám és a barátnője is. Utánuk
sietek. Már a vízben gázolnak, úgy mennek előre. Csak nem kaptak napszúrást!
Melléjük vágtatok a fél lábszárig érő vízben. Gazdám elé állok, keresztben.
Kikerül, és megy tovább, mint egy félnótás. Már a hasam alja is vízben van. Még
egyszer elékerülök, és nyüszögni kezdek, hátha észhez tér a tébolyult. De nem:
mennek tovább! Nincs mese, vigyáznom kell rá — ám a homokpad eltűnik a lábam
alól! Úszom. Aztán váratlanul megállnak, megsimogatják a fejemet, és
visszaindulnak a partra. Ki érti ezt? Irány vissza, amerről jöttünk. Rátalálunk
a helyünkre, előkerül a labda. Gyerünk a vízhez!
Mito barátommal álltunk a parton — ő egy labrador kan.
Repült a labda a vízbe: ő futott utána, én meg nem. Unottan nézelődtem a
parton, és csak úgy fél szemmel figyeltem a kifelé igyekvő kollégát. Kigázolt a
folyóból, és kiejtette a szájából a labdát, hogy kiszuszogja magát. Erre a
pillanatra vártam! Felkaptam a játékszert, és elrohantam vele. Tíz méterrel
odébb lefeküdtem — a labda ott hevert az orrom előtt a homokban. Barátom
felháborodva ugatott rám. Nem reagáltam, csak laposakat pislogtam. Amikor már
vészesen megközelített a rászedett koma, felkaptam a lasztit, és elinaltam vele
— újabb tizenöt méterrel arrébb. Ismét hasra vágtam magam, és lazán kiejtettem
a számból a labdát. Laci egészen elképedt — Mocskos disznó vagy!
Olykor-olykor, hideg sör reményében meglátogattuk a kemping
büféjét is. Egyik alkalommal nagyobb baráti társaság fogyasztotta ebédjét a
körülöttünk lévő asztaloknál, és a gyerekek persze felfigyeltek a kutyákra. Így
kezdődött el köztünk, felnőttek között, egy kiadós, mély gondolatokat ébresztő
beszélgetés — amit tulajdonképpen négylábú társainknak köszönhettünk. Egy másik
alkalommal a kempingben forgató filmesek egyikétől Süsü egy teljes adag sült
csirkét kapott, rizskörettel. Szegény párát aznap még egy “csapás” érte:
hazafelé, a vasútállomáson egy kisgyerek a kétgombócos fagyiját ajándékozta
neki. Csattogott a kutya nyelve, és csak úgy ropogott a tölcsér a foga alatt!
Amint végzett, fáradtan végignyúlt a peronon, mint aki aznap jól végezte a
dolgát.
Kicsi: Térjünk még vissza a szigetre! Szedelőzködni kezdtek
a kétlábúak. Indulunk haza! — mondták. Búcsúpillantást vetettem a szeretett
folyamra, és a távozók után indultam. Bent jártunk a kempingben. Itt-ott már
lobogott a lángnyelv a tűzrakó helyeken, bográcsban rotyogott az estebédnek
való. Némelyik sátor mellett kutya lapult, de csöndes volt minden. Amott
gyerekek játszottak halkan; apjuk könyvet olvasott. A másik oldalon kisebb
társaság nevetgélt — hűtött dinnyével hűsítették a gyomrukat. Az ivókút szélén
verebek ugráltak, majd belecsippentettek a vízbe. Megpakolt szatyorral jött egy
asszony a zöldségestől. Csodálatos illatok áradnak a büfé felől, majd’
elcsöppent a nyálam. — No, ezt azért mégsem — felkaptam a fejemet. — Te jó ég,
hol van Laci? Nem látom se őt, se a többieket! — Izgatottan futásnak eredtem.
Néztem jobbra, néztem balra: mindhiába. Orromat is munkára fogtam, de nem
találtam ismerős szagot. Mi lesz velem? Teljesen kétségbeestem. Tíz perc
rohangálás után álltam csak meg, hogy elgondolkodjam: mitévő legyek, hova
menjek? Visszamentem a táborhelyünkre, a Duna partjára. Lefeküdtem és vártam.
— Hol van Kicsi? — eszméltem fel a csalános út elején.
Akárhányszor számolta meg a kutyákat a velünk lévő fiatal fiú, csak háromig
jutott. Mit mondjak, alaposan kétségbeestem. Visszamegyek és megkeresem —
indult el az általános iskolás srác a rá bízott kutyával. Két, vakvezető
kutyával közlekedő társam és gyengén látó társunk lecövekelt mellettem. Ha
hamarosan nem lesz meg Kicsi, elmegy az utolsó rév is — vázoltam a helyzetet.
Pár perc semmittevés után odaszóltam hármukhoz: visszamegyek a kempingbe, hátha
Süsü meghallja a kiáltásomat. Fehér botommal indultam útnak. Ismerős volt az
ösvény, sokadszorra tapostam rajta. Ha emberi beszédet vagy neszt hallottam,
megkérdeztem: nem láttak egy német juhász kutyát?
Mindenhol “nem” volt a felelet. Beértem a kemping központjába. Tovább
kérdezősködtem, minden eredmény nélkül. Egyszer csak mellém lépett a kisfiú. Azt
mondták, hogy a büfé felé járt egy német juhász, pergővel a nyakában. Már
keresik. Volt, aki biciklire pattant — úgy gyorsabb. Maradj itt! — kérte a kis
Laci, és elment. Negyed órát szobroztam az útkereszteződésben. Senkinek sem
kívánom, hogy olyan tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezze magát, mint én
akkor.
Kicsi: Egyre szomorúbb lettem. A part elnéptelenedett, magam
maradtam. Magam köré kunkorítottam a farkamat. Valami zörgésre figyeltem fel:
egy ember jött biciklivel. Fürkészőn rám nézett, majd megfordult és elment. —
Ennek sincs jobb dolga? — Újra csend lett, teltek a percek. Mintha a rév
motorját hallanám dübörögni a távolból, vagy csak hallucinálok? Összeszorult a
szívem. Mi lesz most velem? Még a hullámok lágy csacsogása sem tudott megnyugtatni.
Ismét egy bicaj kerregésére figyeltem fel. Visszatért a nemrég erre kerekező
férfi. — Gyere, Kicsi, már várnak rád!
— Mindjárt itt lesz a kisfiú az elveszett német juhásszal —
értesített a kerékpáros, és tovagurult. Hálálkodva köszöntem a jó hírt. Rohanva
érkezett Kicsi. A lábam köré csavarodott, lihegett és nyüszögött — éppúgy én
is. Sietve indultunk négyesben a csalános út felé. A végén csak hűlt helyét
találtuk ott hagyott társainknak. Futólépésben vágtáztunk a rév felé — bár
tudtam, hogy már elment. De éjszakára a szigetnél kötik ki, és, ha még nem
mentek haza a révészek, akkor megkérem, vigyenek át minket a túlpartra —
mondtam a fiúnak. A hajó épp akkor futott be, amikor leértünk a kikötőbe.
Elmondtam a kapitánynak, hogyan jártunk, és megkértem, fuvarozzon át.
Menetdíjnak felajánlottam nyolcszáz forintot a nálam lévő kilencszázból, de nem
fogadta el (a százas vonatjegyre kellett, mivel a jegyünk a lelécelt
társainknál voltak). A túlpartra érve végigrohantunk a Csuka utcán, majd fel a
lépcsőn az állomásra, és “kis” Laci elszaladt jegyet váltani. Már fütyült a
kalauz, amikor a teljesen kifulladt fiú visszaért…
Kicsi: De ne ezzel az emlékkel intsünk búcsút a szigetnek:
menjünk vissza a táborhelyünkre! Vége a fürdésnek, napozásnak, indulás haza! De
merre? — Menjünk a Dunában! — javasolta valaki. Úgy is lett. Órán át gázoltunk
a vízben. Irtó klassz volt. Amikor elértünk a földbe
vájt lépcsőhöz, mindenki kijött a vízből: a jóból is megárt a sok.
Elbandukoltunk a révhez — a beszállásra még várni kellett, de nem sokáig. A
pallókon elvezettem Lacit a komp ajtajáig. Lement az utastérre, én meg
utánaugrottam. Fülledt meleg volt odalent. Próbáltam valami árnyékos helyet
keresni — sikertelenül. Amíg gondolatban a csotrogány indulására várunk,
mesélek néhány aranyos történetet, jó?
A gyermeki fantázia kifogyhatatlan — pláne, ha rólunk,
vakvezető kutyákról van szó. Sebesült kutya, mentőkutya, orvos kutya, beteg
kutya, vöröskeresztes kutya, összekötözött kutya — és még sorolhatnám. Ám itt
is van egy kisfiú, olyan négyéves forma. Szólni akar anyukájának. Vajon mit
mond? — Anyu, ott egy halottszállító kutya van! — Jaj
nekem! Majd’ elsüllyedtem a szégyentől! Még hogy én halottszállító kutya
lennék? Ez azért túlzás! Ijedten néztem Lacira. Elég nagy a hőség, ki tudja?
Addig barna arca egyszeriben halottsápadttá vált! — Nem olyan sürgős, kisöcsi!
— felelte. — Ne temessük még a jelent!
— Van ennél vidámabb történetem is, ami szintén a szigethez
kötődik. Hármasban voltunk. A kemping közelében álltunk, Laci a barátnőjével
beszélgetett. Volt rajta hátizsák, a kezében fehér bot, én meg ott hevertem a
lába mellett. Háromkerekű biciklijén érkezett egy kislány; a szülei gyalog
követték. A gyermek levette lábát a pedálról, a gazdámra mutatott, és így
kiáltott: ott egy pásztor!
Szedni kellett a lábunkat, hogy elérjük a vonatot. A
kutyáknak könnyebb volt a dolguk, bár a nyelvük a forróság miatt a földet
verdeste. Elöl haladtam, hogy diktáljam a tempót. Tudtam, hogy sietni kell.
Hátulról kiabáltak, hogy álljunk meg, mert az egyik blöki sántít. Nincs már
messze a vasút, ott majd sínbe rakjuk a lábát! — válaszoltam kapásból.
Maradjunk a Duna-part közelében, csak a hangvételt venném
kissé ironikusabbra. Nem vagyok híve a “Kapd ki, kapd be!” falatozóknak,
egyszer mégis elfogadtam barátnőm meghívását. Hajlik a bűnre az ember…
Vasárnap kora délután volt, Kicsi a vackában szundikált.
Megkérdeztem hát tőle: akarsz-e velünk jönni? Kiléptünk az utcára: jó
hangulatunkat még a csepergő eső sem tudta elmosni.
A lakásomhoz közeli bevásárlóközpont ajtajában négy, vidáman
csengő kamaszhang állított meg bennünket. Szia, Kicsi! Szia, Laci! — köszöntek
kedvesen, csak épp barátnőmet felejtették ki az üdvözlésből. Tudod, mi abban a
suliban tanulunk — kezdték a felvilágosítást —, ahová a kutyáddal jársz
beszélgetni a gyerekekkel! Rövid csevely után elbúcsúztunk: ők hazaindultak, mi
pedig a modern kor szentélyébe, a kívánságpalotába! Léphettem vagy ötöt, amikor
ismeretlen hang állított meg: Kutyával nem lehet bemenni! — Miután így elmondta
a magáét, mély hallgatásba burkolózott. Meglepődtem a hallottakon, mert már
több ízben is jártam itt Süsüvel, és akkor “a kutyát” sem érdekelte, hogy
bejön-e velem. Mindezt közérthetően el is mondtam a széle, hossza egy típusú
fickónak, aki ellentmondást nem tűrve kijelentette: ide csak rendőrkutya teheti
be a négy lábát!
Nem látja, hogy vakvezető kutya áll itt mellettem?
Tökéletesnek hitt gondolatmenetét folytatva a kidobóember
megkért, hogy egy hátraarc után lépteimet négylábú társammal együtt irányítsam
az utca felé.
Kösse ki a kutyát valahova, utána nyugodtan visszajöhet
vásárolni! — adta meg a zárszót. Gyorsliftként emelkedett a vérnyomásom, de
próbáltam csitítani kavargó érzelmeimet. — Nyugodjon meg! — feleltem
határozottan. — Be fogok menni a plázába, mégpedig a kutyával.
A radarszemű biztonsági őr — természetesen a biztonság
kedvéért — két ujjával megcsippentette a kabátom ujját, így mutatva ki
rendíthetetlen elszántságát a renitens betolakodóval szemben. Bár nem szokásom,
mégis elkezdtem imádkozni az izomagyú érdekében, és kértem a Mindenhatót, hogy
ha legközelebb észt oszt, akkor szóljon neki időben!
— Jó, nem bánom — válaszoltam neki békésen. — Egy
feltétellel elállok a szándékomtól. Hívja fel adóvevőn a főnökét, és ő adja
írásba, hogy vakvezető kutyával nem mehetek be a bevásárlóközpontba!
Némi csend múltán közeledő léptek neszére figyeltem fel.
Lágy férfihang köszönt ránk, majd mellénk érve határozottan kijelentette:
vakvezető kutyával be lehet menni! A csippentgetős torlasz ekkor
kényszeredetten, de elengedte az épp kiszakadni készülő kabátszövetet, és nagy
elnézéskérés közepette, mély meghajlással invitált a szentélybe. Kedvességét
illedelmesen megköszöntem egy “viszontlátás”-sal, de akkor már csak a hátamat
láthatta a mogorva és az emberi arcú is. Így jutottam be egy kutyával és egy
“macskával” oldalamon a plázába. Úgy látszik, csak a lábak száma a fontos.
Üveglifttel utaztunk a második emeletre — micsoda panoráma!
A “Kapd ki, kapd be!” falatozó mindegyik
“terüljasztalkája” foglalt volt. Ne várjunk az üresedésre, inkább nézzünk szét
az árupalotában — javasoltam barátnőmnek, és elvegyültünk a hömpölygő tömegben.
Hangos düm-düm zene hallatszott ki az egyik üzletből, ahol nem éppen a vevők
lógtak egymásba, csak a ruhák a fogasokon. Ma sem értem: ha valaki betér egy
ilyen helyre vásárolni, hogyan tudja megértetni magát az eladóval? Tovább
sétáltunk a széles folyosón. Pár méterrel arrébb két siket lánnyal
találkoztunk: jelelve tereferéltek éppen. Eszembe jutott: talán ők tudnának a
legkönnyebben vásárolni a düm-düm zenét ordító, ásító inasokkal teli üzletben.
Az embertenger száz és száz cseppszeme érdeklődve figyelte, miként siklik
közöttük Kicsi. Már végigmustráltuk a számítógépüzlet kirakatát is, amikor két,
igencsak Bánfi-hajszeszre szoruló fiatalember közeledett felénk. Izgultam, hogy
a kutyámat, vagy a macskámat szúrják-e ki maguknak? Mindnyájunkat jól megnéztek
— persze, a biztonság kedvéért —, de nem szóltak semmit. Nagy csont esett le a
kutyám szívéről, barátnőm pedig dorombolni kezdett, ahogy elmúlt a veszély.
Jobbra kanyarodva értünk el a hatalmas játékterem elé. Süsü lecövekelt a
nyitott ajtó előtt, és érdeklődve nézte a félhomályban nyüzsgő embereket, a
villódzó fényeket. Füle megtelt a játékgépek hangformációival. Nézett, mint
Rozi a moziban. Csak hosszas rábeszélésemre és esdeklő könyörgésemre volt
hajlandó felállni. A sétálóutcák errefelé is dugig voltak bámészkodó
emberekkel. Az üresen kongó üzletek ajtói sóhajtva mondták: gyertek be!
Körbeértünk az emeleten, és újra megálltunk a falatozó előtt. Negyed órán át
várakoztunk, mire megürült egy asztal.
Kabát, táska, fehér bot és a póráz végén egy kutya — kell
némi idő, amíg minden a helyére kerül. A holmim nagy részét már elhelyeztem, és
épp helyet akartam foglalni, amikor az asztal mellé lépett egy biztonsági őr,
és — újfent a biztonság kedvéért — megkért, hogy ültessem le a kutyát. — Ma már
végképp nem lesz alacsony a vérnyomásom — gondoltam. De elmúlt az agygörcs
árnya, ahogy Kicsi odahajolt hozzám, és halkan, hogy senki meg ne hallja, a
fülembe súgta: Úgy szégyellem magam, hogy annyi problémát okoztam Neked! Esendő
szemekkel kért, hogy ne haragudjak rá. Óh, te balga eb, hogyan is mondhatsz
ilyet! Neked annyi eszed, olyan egyéniséged van, hogy akár még biztonsági eb is
lehetnél! Figyelmesen néző arcába fújtam, mire elmosolyodott, és lefeküdt
henyélni. Közben megterült az asztal, és már ömlött is le a torkunkon az
életadó energia. Megettük és megittuk az átalakult étkezési jegyeket, majd
lassacskán cihelődni kezdtünk. Ásítva tért magához Süsü. Nagyot nyújtózott, és
kirázta a bundájából az álom utolsó foszlányait. Liftbe szálltunk, hogy
gyomrunk súlyos és ugyancsak drága terhével kényelmesen érjünk le a
földszintre.
Odalent — csak úgy heccből — nagyobb sebességre kapcsolt
Kicsi. Egy figyelmes férfihang szólt ránk: lassan, lassan! (Mármint a biztonság
kedvéért…) A radarszemű ember kollégája a biztonság
kedvéért kinyitotta előttünk az üvegajtót. Mindketten “viszontlátás”-sal
köszöntek el tőlünk, amit hasonlóképpen viszonoztunk. Csöpörgött még az eső,
ezért metróra szálltunk. Alig léptünk be a kocsiba, egy srác felállt és hellyel
kínált, de a biztonság kedvéért kabátomat két ujjal húzva igyekezett az átadni
kívánt hely felé terelni.
— Köszönöm szépen, nem szoktam leülni, mindig állva utazom —
nyöszörögtem.
Hazafelé ballagtunk már, amikor eszembe jutott, hogy
megnézzem — persze, csakis a biztonság kedvéért —, hogy nem szakadt-e ki az
alaposan meggyötört kabátom. Nos, ha az esőt nem is, legalább a kabátszakadást
megúsztam — de ha ez így folytatódik, bizonnyal megőrülök. Hazaértünk. Leültem
a székembe. Bejött a német juhász: Le kéne írnod — ha nem másért, hát a biztonság
kedvéért —, a vakvezető kutyát még akkor sem köti ki a bejárati ajtó elé a
gazdája, ha az őt arra biztató személy mindkét szemét kint hagyja az utcán!
Váltsa humor az iróniát! A most következő eset talán négy
hónappal történt azután, hogy elveszítettem a
látásomat. Szomszédolni mentem, na meg üzletelni. Békésen cseverésztünk a
szobában, amikor újságot lobogtatva jött felém a házigazda. Mutatta a lapot:
nézzem meg, milyen remek aktfotó van benne! Elvettem tőle az újságot — amúgy
rutinosan —, és mélyrehatóan néztem a képet. Rövid csend után megszólalt a
felesége: De hülye vagy, fiacskám! A férje, csak ekkor
csapott a homlokára. Alig győzött elnézést kérni — én meg csak mosolyogtam:
kimondottan élveztem a szituációt.
— Semmi gond! Azt javasoltad, hogy nézzem meg a pipit, és én
meg is tettem. Az más kérdés, hogy mit láttam belőle…
* * *
Fárasztó sportág-e a kutyasétáltatás? Nem véletlenül tettem
fel ilyenformán a kérdést. Egy éven át naponta legalább háromszor mentem le
vele, hogy a dolgát végezze. Már meséltem, milyen hőfokon pezseg benne az ősi
vér. Ezért hát nem volt ajánlatos szabadjára engedni, be kellett érje a
hosszúpórázzal — ez végül is elég volt. Ahogy a fehér bottal közlekedő ember
sem megy el csak úgy flangálni a városba, a kutyasétáltatás sem azt jelenti
számunkra, mint a hobbikutyásoknak. Nekünk ugyanis az nem időtöltés, hanem
feladat. Az a vakvezető kutyás, aki csak magára számíthat, mint sétáltatóra,
biztosan nem lustul el.
Apukám szívesen vitte volna sétálni Süsüt, de annyira
legyengítette a vírus, hogy már két métert sem bírt menni a lakásban, mert
kifulladt. Az utolsó pillanatban került kórházba. Első alkalommal akkor hagytam
egyedül Kicsit, amikor apukámat kísértük édesanyámmal a kórházba (mentőautó
vitt mindhármunkat). Késő éjjel értünk haza. Amint beléptem az ajtón, mellém
vágódott Kicsi, és úgy tekergőzött körülöttem, mint valami óriáskígyó. A tüdeje
zihált, mintha kilométereken át űzte volna egy vérszomjas farkas. Vonított
örömében, úgy dörgölőzött a lábamhoz perceken át. Megesett rajta a szívem, és
legközelebb már őt is vittük. Mivel a tüdőszanatórium pavilonjai erdős
területen vannak, Kicsi bejöhetett velünk a kórházba — az épületbe persze nem
vittük be. Még igencsak gyenge lábakon állt apukám, de már lejött az udvarba,
hogy láthassa. Legalább rámosolygott, ha már többre nem futotta erejéből.
Sok-sok hónap telt el a kórház óta, amikor apukám
bejelentette: lemegyek Kicsivel! Első alkalommal még csak a lakótelepen
bolyongtak, később elmerészkedtek a Rákos-patakig, majd bejárták a Duna-partot is.
Megesett, hogy a Margitszigetre mentek, és volt, hogy két és fél órát
csatangoltak. A kórház előtt még a két méter is rettenetesen sok volt
apukámnak, most meg jöhettek a kilométerek, számolatlanul. Fizikai és lelki
gyógyulásában is segített a kutya. Egy rég elveszített vadászkutya szellemét
hozta vissza, okozott vele örömöt az egész családnak. Volt össznépi fotózás, de
nincs olyan családi képünk, amiről hiányozna a közös kedvenc. Legnagyobb sikere
annak a fényképnek lett, amin egy Toldi Miklós kezébe való petrencerúddal a
szájában szalad.
Kicsi: A Népfürdő utcában haladtunk gazdám papájával. Jó
szokásomhoz híven, legalább húsz méter fórom volt vele szemben. Megugattam a
büfés kutyáját — jó haverok vagyunk. Tovább ügettem a kerítés mellett, orrom a
földet bújta. Na, nézd csak, tárva-nyitva a kapu! Amott a távolban két tucat
ember szaladgál. Miért futkosnak úgy, mint a mérgezett egerek? Bementem a tágas
területre. Labda is volt az emberekkel, méghozzá jó nagy. Ide-oda rugdosták a
bőrt — csak úgy rövidnadrágban és mezben. Ej, de izgat az a labda! Ahogy
odaértem a füves rész széléhez, uccu, utána! Berontottam áttörtem a
középpályások vonalán, és célba vettem a pattogó labdát. Hiába iparkodott az
egyik játékos is, jócskán lemaradt mögöttem. Lengettem a farkam, mint a
győzelmi zászlót, számban ott volt a kövér zsákmány — alig tudtam a fogam közt
tartani, akkora volt. A futkározó emberek kővé dermedtek. Egy sötét ruhás koma
a szájába tette a sípját, és jó nagyot belefújt. Éles sivítást hallottam, majd:
vezessék ki a pályáról az idegent!
Már jóval Kicsi érkezése előtt vettek szüleim egy háromajtós
szekrényt, aminek a közepén egy hatalmas tükör díszlik. Úgy tűnt, a kutya
megszokta és elfogadta a látványt. Aztán történt egyszer, hogy bejött a
nagyszobába, és mértani pontossággal lefeküdt a szőnyeg közepére, szemben a
tükörrel. Váratlanul arra lettünk figyelmesek, hogy izmai megfeszülnek, majd
talpra szökkent, és vad csaholással a szekrényhez rohant. Egész testén
felmeredt a szőr, és ugatott, ugatott, ahogy csak a torkán kifért! Mellső
lábaival kaparni kezdte a szekrény előtti műanyag padlót (a szekrény alsó lapja
pár centi magasan van, és a száját be akarta dugni a résbe). Teljesen
begerjedt, elkapta a harci hév. Bizony, kinevettük. Próbáltuk csitítani, de nem
hallgatott ránk. Nem volt mit tenni: felálltam a fotelből, és odamentem hozzá.
Megsimogattam a hátát és fejét, majd a tükörre böktem az ujjammal. — Az ott te
vagy, és nem egy másik kutya! — próbálkoztam. — Az meg én vagyok ott! —
mutattam saját tükörképemre. Valamelyest lecsillapodott, de látszott rajta,
hogy továbbra is borzasztóan izgatott. Mereven lecövekelt a tükör előtt. — No,
akkor nézzük meg, mi van az ajtó mögött! — mondtam, és eltoltam az üvegezett
ajtót. Kicsi azonmód, morogva előreugrott, és félig eltűnt a felakasztott ruhák
között — ezen aztán végképp halálra nevettük magunkat. Nagyon meglepődött a
ruhahalmon — hol a másik kutya? Kihúzta a fejét a szekrényből, én meg
visszatoltam a szekrényajtót a helyére. Újra rámutattam a tükörképre: Az ott te
vagy, te nagyokos! Néhányat még vicsorgott önmagára, aztán visszafeküdt. Fél
szemmel még vissza-visszapislantott a “megfoghatatlan” kutyára, de a morgást
abbahagyta. Később többször is megpróbáltam megértetni Kicsivel, hogy mit is
lát a tükörben.
Mondják, hogy csak az emberszabású majmok képesek megérteni
a tükör játékát. Lehet, hogy így van… de az is biztos, hogy már Süsü is
konyítja! Néha odamegy az üvegezett ajtóhoz, és nyelven nyalja önmagát. Ennél
lényegesen gyakoribb, hogy hosszú percekig nézi magát a tükörben — időnként az
oldalára dől, és elnyújtózik a szőnyegen. Ez még hagyján, ám szüleim nemegyszer
arra figyeltek fel, hogy a tükörből bennünket les! Ez már valahol súrolja a
“tükör titkának megfejtését” — talán tényleg érti is, hiszen okos kutya Kicsi,
az nem vitás!