II. fejezet
Tavasz
Hajnalok hajnalán hat ruganyos láb taposta az Árpád híd
északi járdáját. Hogy mit kerestünk a Duna hídján? Kicsi megérkezése után
néhány nappal addig ismeretlen, árulkodó nyomok jelentek meg az előszoba kövén,
a szobák szőnyegein. A cseppnyi pöttyöktől ugyan nem szaladt ráncba a homlokom,
de redőtlen sem maradhatott. Van-e örömtelibb és felemelőbb annál, mint amikor
új jövevény érkezik a világra, akár ha négylábú is? Aligha. Bár a cseperedő
apróságok valóban szemgyönyörködtetőek, és feledhetetlen élmények sokaságával
ajándékozzák meg környezetüket, de ki szeret egyszerre százegy kiskutyát
sétáltatni, kezében fehér bottal? A mesében még elmegy, sőt talán még
szerencsés is az efféle falkaszaporulat, de köszönöm szépen, én ugyan még egy
szőrgombolyagot sem kérek belőle!
Kicsi: Szervezetem fiatal, egészségem makulátlan, és én is a
természet sokasodni vágyó tagja vagyok!
A lakótelepen nem mertem elengedni Kicsit, mert tucatszám
mászkáltak az éber kanok. Bosszantott az állandó jelenlét; egy nyugodt percünk
se lehetett tőlük. Heteken át csak pórázon sétáltassam? Erről szó sem lehet —
de akkor mi a megoldás? Nem maradt más lehetőség: irány a Margitsziget!
Ugyan, ki az a bolond — rajtunk kívül —, akit pirkadat előtt
kint esz a fene az egykori Nyulak szigetén? Az első napokban
még csak a hídfeljáró közvetlen környékén bolyongtunk, de ahogy napról napra
felbátorodtam, egyre mélyebben merészkedtünk a sziget belsejébe. A Nagyrétnél
voltunk. Leoldottam a pórázt, és rápaskoltam Kicsi farára. Nagyot szökellve
iramodott a zöldbe, én viszont a járdán maradtam. Izgalmas volt beleolvadni a
csendbe. De nem maradt idő az elmélázásra. Mintha visszajött volna Kicsi —
kaptam fel a fejem, bár nem hallottam pergőjének csilingelését. Erős gyanú
ébredt bennem, és halkan nevén szólítottam a kutyát. Tán káprázik a fülem?
Mintha két blöki lenne körülöttem! Erőteljesebb hangon hívtam, mire
odasomfordált hozzám — udvarlója hátulról kísérte. Hű, az anyátok mindenét,
ebadták! Erről nem volt szó! Csak nem történt meg a légyott? — Gyere csak ide
gyorsan, Kicsi! — és már tereltem is terpeszben álló lábam közé, majd ültettem
le azon minutumban. Nem lesz itt hókamóka, gyerekek, azt garantálom! Gardedám
lettem. A felforrt vérű, nagytestű kan tornádó módjára keringett körülöttünk.
Kínjában oldalról kezdett Kicsi becserkészéséhez. Fiam, ilyenformán nyugodtan
próbálkozhatsz akár napestig, ha sikerül pajzán tervedet megvalósítani, ígérem,
én adom érte a szádba a Nobel-csontot!
Ezek után egy álló hónapig tűhegyesre meresztett fülekkel
mentem le az utcára, ha Kicsit a szükség leszólította. Évente kétszer ilyen
tortúrát végigszenvedni? — na, azt már nem! Úgy döntöttem, ivartalaníttatom a
rajzos szukát.
Kicsi: Nem kérte ki a véleményemet. Hogy mit feleltem volna
rá, az maradjon az én titkom. Bementünk egy nagy házba, ahol fura szagok
tódultak az orromba. Azt mondta kedvesen Laci: Te most itt maradsz, kicsim,
lesz egy kis nyiszi-nyaszi, de nem fog fájni, mert aközben békésen fogsz
szundikálni. Hittem neki, de mégis elkapott a félsz, amikor a póráz végét egy
addig ismeretlen szagú kétlábúnak adta át.
Az önző emberi gondolkodás került szembe a szaporodásra
késztető, ősi ösztönnel. A döntést a gazda jogán hoztam — az érintett fél még
fel se sorakoztathatta ellenérveit. Maradhat-e tiszta így az ember
lelkiismerete? Ez meg hadd maradjon az én titkom…
Mit nem produkál a kiszámíthatatlan élet! Már bátran
bóklászhattunk a lakótelepen Kicsivel akár naphosszat is, a valóság nem
fordulhatott rémmesébe. Gyakran kanyarodtunk be a Dagály utcából a gazosba,
amit az elhagyott iparvágány szelt ketté. Nem mintha imádtam volna a
töltéskavicsokkal szegélyezett acélkígyók között haladni, vagy a vadul burjánzó
ősnövényzet csapásain baktatni — de az ide késztető okról majd később. Alig
száz métert kellett észak felé mennünk, és máris ott álltunk egy hatalmas,
lapos betontömb előtt — amit persze előbb fel is kellett fedezni: nem úgy van
ám az vakéknál, hogy nini, van ott valami érdekes, menjünk oda gyorsan!
Kicsi: Később szépségszalonnak neveztem el a lapokból emelt,
méter magas halmot. Kőszoborrá válva álltam rajta, amíg Laci kikefélte
változatos színű, de alapjában fekete bundámat. Nagyon kedvelem a fésülést, de
nem órákon át. Néha előfordult, hogy csak húzta és húzta rajtam a drótvégű
kefét, én meg eluntam magam, és leültem, majd kínomban már le is feküdtem.
Ilyenkor aztán: Jaj, Kicsi, ne légy már olyan öreges! — humorizált a gazdám.
Egyszer-kétszer még el is megy, de állandóan ugyanazt a kopottas, elakadt
lemezt hallgatni? Inkább szétnéztem az elhagyatott területen. Meglepve láttam:
imitt és amott is kutyát sétáltatnak. Ez bizony szerfölött érdekes
megfigyelnivaló, és attól kezdve már csak illemből rezzentettem mereven álló
fülemet a beszélőkéje felé.
Ni csak: mit látok! Tökmag kutya
poroszkál felénk a sínek között — tán még a hasam alatt is elférne.
Valamicskével lemaradva egy gyerek, akit a mamája követ a sínszálakon
egyensúlyozva. Hopp, már ugrottam is le a magasból. Hozzájuk szaladtam. Aközben
egymásra vicsorogtunk a miniatürizált ebbel, majd körbeszimatoltam a két lábon
érkezőket — mindketten hosszasan simogatták a fejemet. Be sem kellett
mutatkoznom nekik, mert eközben a gazdám egyfolytában a nevemet kiáltotta.
Kényelmes léptekkel értünk Lacihoz. És mi a hála a tökéletesen, de ártatlanul
végrehajtott kerítésért? Egyfolytában csak nyomta, nyomta a sódert az általam
odaédesgetett nőnek, rólam meg egyre kevésbé vett tudomást, ahogy
nekibátorodott.
Hát… régi közhely, hogy a kutyák összehozzák az embereket.
No, nem azt mondom, hogy a váratlanul létrejött kapcsolat pár másodperc alatt
beteljesedett, de gyors kifejletében mindenképpen meghatározó szerepe volt a
nemcsak éber, de szuperszimatú ebnek. Hogy aztán villámgyorsan a hamvába holt,
az már csak a kétlábúakon múlott.
A délutáni nap erőteljesen melengette arcomat a szobában. Az
egyik hangos könyvet — magnókazettára felolvasott kötetet — hallgattam. Az
ablak egyik szárnya sarkig tárva volt, így az üde levegő mellett a csicsergő
madarak is egyre jobban elvonták figyelmemet az irodalomtól. Kikapcsoltam a
magnót, felálltam, és elindultam az előszoba felé.
Kicsi: Félálmomban épp egy vaskos nyulat kergettem a
kizsírozott tepsi felé, amikor gazdám lépte felriasztott. Biztos, ami biztos,
fél szemmel felpislantottam, és a fülemet is vételre állítottam. Hm, Laci
öltözni kezd — no, akkor ennek a fele se tréfa: megyünk valahová! Hagytam
semmibe veszni a sült nyúl illatát, talpra pattantam, és az elmaradhatatlan
nyújtózás után, enyhe faroklengetéssel kibandukoltam az előszobába. Orromat
odadugtam Laci lábához, jelezve, hogy készen állok. Olyan szép idő van odakint,
Kicsi, hogy sétálunk egyet a környéken! — tudtam meg. Úgyhogy most
elmesélhetem, hogyan is vezetem gazdámat a járdán — vagy ahol épp haladunk.
Nos, lássuk csak! A vakvezető kutya — minden más, kiképzett kutyától eltérően —
húzással vezeti a gazdáját — én is így teszem. Hogy miért? Pofonegyszerű a
válasz: amíg húzom, biztos lehet benne, hogy akadálymentes előtte az út. Ha
megállok, azzal valamilyen akadályt jelzek — a meglazult hámfogó ezt
egyértelműen közvetíti. Az is gyakran előfordul, hogy van ugyan akadály, de azt
ki tudjuk kerülni. Ezt lehetőleg úgy próbálom meg, hogy én legyek közelebb az
akadályhoz, és ne a gazdám. A haladási irány változását Laci kiválóan érzékeli,
mert módosul a hámfogó húzásiránya, és így ő is azonnal a helyes irányba kanyarodik.
Mindezt persze nem a mamám emlőjéből szoptam az anyatejjel, hanem a kutyaiskola
tudásfájáról került a fejembe! A vezetés lényege a haladás — húzás — egyenletes
tempója. A “lábhoz” vezényszó után úgy kellett igazodnom a tanítómhoz, hogy ne
a vállam, hanem a horpaszom kerüljön a bal lábszára mellé — így már a start
pillanatában lépéselőnybe kerültem vele szemben. Amikor ez már ment — és miért
ne ment volna? —, akkor indított a kiképző. Az első erőteljesebb húzásért
megdicsért és finom falattal jutalmazott. A járdán lévő akadály — álló, vagy
haladó ember, netán tárgy — kerülése nem okozott különösebb gondot, hiszen ki
szeret fejjel menni a “falnak”. A tanulásnak ebben a fázisában arra kellett
rájönnöm, hogy nekem kell közvetlenül a “torlasz” mellett elhaladnom. Most
pedig térjünk vissza a történethez: a “váratlan felbuzdulásból elkövetett” séta
végeztével nem mentünk fel a lakásba, hanem lecövekeltünk a járdán, a hátsó
kapu előtt. Laci azt mondta: éljünk a tavasz adta lehetőséggel!
Arra gondoltam, “elnézelődöm” még egy kicsit, hátha történik
valami. Jöttek-mentek az iskolából hazatérő gyerekek, a munkából érkező
felnőttek. Néhány autó is elberregett előttünk. Női cipő kopogására lettem
figyelmes. Orrcimpámat kitágítottam, hogy megérezzem a remélhetően izgató parfümillatot.
Igen ám, de a lábak a hátam mögé vették az irányt, mégpedig a kapu felé.
Csalódott lettem, de illedelmes lakó lévén hangos “Csókolommal” köszöntem az
érkezőnek, amire “Jó napot kívánok” volt a válasz. A hang teljesen ismeretlen
volt. A nő kezében megcsörrent a kulcs, majd fordította volna, de a zár
kérlelhetetlennek bizonyult. A második próbálkozás közben eszembe ötlött, hogy
a zárnyitásnak megvan a trükkje, és a lépcsőházba csak az tud bejutni, aki
ismeri annak fifikáját. Hirtelen átvillant a fejemen, hogy akár egy film
abszurd jelenete is lehetne: a látó küszködik a zárral, odalép mellé a
szemtelenül kiváró “vak”, és hanyag eleganciával szélesre tárja az ajtót. Kaján
vigyorba futott az arcom. Most már feszülten figyeltem, hogyan kínlódik, és
magam elé képzeltem egyre kétségbeesettebb, dühös arcát. Tetszett a pikáns
helyzet. Még nem megyek oda — gondoltam —, hadd szenvedjen még! Arra viszont
vigyáznom kell — jutott eszembe —, nehogy túl hamar felhagyjon a
próbálkozással, mert akkor oda a vissza nem térő mulatság. Nadrágzsebembe
süllyesztettem a kezem, megkerestem a kulcscsomót, és kiválasztottam a
megfelelő kulcsot. Ideje a cselekvésnek! — határoztam el. A hátsó kapu kulcsa
már előremeredő mutatóujjamhoz lapult. Tudtam: elsőre be kell találnom a
kulcslyukba, mert különben oda a felhőtlen dicsőség. Kicsit egy finom
pórázrántással talpra állítottam, és: Fordulj!
Kicsi: Olyan jó volt a langymeleg járdán heverészni, hogy
elbóbiskoltam. Mit sem sejtettem a fodrozódó eseményről. Álmos szemeket meresztve
tápászkodtam fel, és majdnem elvétettem a “Fordulj” előírásszerű végrehajtását
— nekem kell megkerülni a gazdát, és nem fordítva.
Kutyám kíséretében ruganyosan léptem a zárral egyre
reménytelenebbül matató hölgyhöz. Nyájasan köszöntem, és felkínáltam a segítségemet,
amire egy zavart “igen” volt a felelet. Mutatóujjam készenlétben álló vége
azonnal rátalált a lyukra, és gyorsan becsúsztattam a kulcsot. Ha láttam volna,
sem tehettem volna ügyesebben — és jöhetett a nagy trükk: a kulcsot kissé
visszahúztam, mielőtt elfordítottam volna. Szélesre tárult az addig engedetlen
ajtó, és a titkából nem árult el semmit. Halkan elhebegett “köszönöm” volt a
hála, amit egy lágyan ejtett “szívesen” nyugtázott. Hamarosan becsukódott az
ajtó. Visszaálltunk az eredeti posztunkra, és mit mondjak: hízott a májam!
Talán bő hét telhetett el a nem mindennapi eset óta. Újfent
“hátul” csatangoltunk Kicsivel. Ahogy befordultunk a kapualjhoz vezető rövid
járdára, egy megálló autó hangjára figyeltem fel, majd valaki gyorsan,
erőteljesen becsapta annak ajtaját. Már léptem volna be a hűs lépcsőházba,
amikor sietős léptek zaja akasztotta meg lendületemet. Mintha valaki
szélsebesen iparkodna a nyitott ajtó felé. Jó napot kívánok! — mondta egy
kedves női hang. Tudja, én vagyok az a kétbalkezes, akit a múltkor beengedett.
No, nézd csak — gondoltam —, milyen örömtelinek tűnik! Hát persze, hogy
emlékszem, azt a napot feledni…? Úgy vettem ki a
meginduló beszélgetésből, hogy nem vagyok érdektelen a számára. Ha ezt jól
mértem fel, akkor viszont ideje megbizonyosodnom róla. — Nemsokára újból
lejövünk sétálni Kicsivel. Nem lenne kedve velünk tartani?
Kicsi: Újra hármasban voltunk, és bekanyarodtunk az
iparvágányok felé. Alig pár méter után, alighogy összetegeződtek, Laci máris
azzal hozakodott elő: biztonságosabban érezném magam ezeken a francos töltéskavicsokon, ha a válladat, esetleg a kezedet
foghatnám… — és a nő simán bevette az átlátszó dumát. De hogy nekem micsoda
szégyen volt ez a képtelen állítás! Még hogy velem nem közlekedik biztonságosan
a hepehupás talajon? De hát ő elérte a célját… Amint megszabadultam az utálatos
rabszíjtól, elrohantam a gazosba.
Szó ami szó: szimpatikus nő kezét
fogtam. Andalgásunkat többször is megakasztottam: hadd menjen az idő, van
belőle bőven! A Rákos-patakkal párhuzamos út előtt visszafordultunk, és nem
sokkal később leültünk az egyik rozsdásodó sínszálra. A lebukó nap narancssárga
korongja már réges-rég a horizont alatt volt. Ékesszólóan ciripeltek a tücskök,
zsongtak a bogarak a gazosban. Közelünkben letelepedett a német juhász, szemét
lágyan ránk emelte, majd békésen az oldalára dőlt.
Másként is meg lehet újulni tavasszal, nemcsak az előző hét
év alatt jól bevált, passzív partnerkeresés aktivizálásával.
Csörrent a telefon az asztalomon. A Vakvezető Kutyával
Közlekedők Szakosztályának vezetőjét üdvözölhettem a vonal túlsó végén. A
közvetlen hangnemű beszélgetés végén meghívott a szakosztály következő
vezetőségi ülésére — mondta nekik valaki, hogy én afféle, a közösség érdekében
tevékenykedő ember volnék. Ha tudok, valóban örömest segítek, hiszen egy alomba
tartozunk. Az érdekünk közös — úgy is mondhatnám, hogy minden vakvezető kutya a
mi kölykünk. A meghívás kimondottan felvillanyozott. Először is, mert annak
ellenére, hogy évek óta nem látok, tulajdonképpen alig ismerek valakit a fehér
botosok közül. Most viszont itt a remek lehetőség az ismerkedésre, a
kapcsolatok kiterjesztésére. Másodsorban pedig aktivizálhatom magam agyilag,
hasznos terveket szőhetek, és — ami még fontosabb — meg is valósíthatom azokat!
A negyedévi vezetőségi ülésen tán hat vakvezető kutyás volt
jelen, és a kutyaiskola vezetője. Végül is arra kértek, hogy próbáljak meg
minél több ajándékot szerezni a közelgő éves klubnapra — az
ügyességi-gyorsasági verseny helyezettjeinek és a tombolára. Nem kérdeztem,
hogy miként — minek szaporítsam a szót? —, rábólintottam.
Kicsivel elszaladtunk a Szent László utcai nagykereskedésbe.
Ennek vezetője rendszeresen kutyafelszerelési és -ápolási cikkekkel támogatta
klubnapi rendezvényeinket — mint ahogy azóta is. A raktárüzlet
dolgozói mindig készségesek voltak velem is, kutyámmal is.
Kicsi: Hát az maga volt a mennyország! Annyi ennivaló,
játék, mint amennyit ott láttam… az maga volt a szemkápráztató csoda. Elővettem
a legszebb nézésemet — és mert ehhez is jó szimatom van, azonnal megéreztem,
hogy kire kell esdeklő szemekkel pillogni. Alig emeltem rá szemem a legmelegebb
szívűnek tűnő hölgyre, máris tudtam, hogy nyert ügyem van: mindjárt kapom a
hamit. Utána már nem érdekelt, hogy meddig beszélgetnek a fejem fölött a kétlábúak.
Mi tagadás, Kicsi színi tehetsége egészen kiváló. Leginkább
az (éhező) “Etióp kutya” című monodrámát adja elő, ha úgy véli, hogy “műértő”
közönségre talált — de nem egészen erről akartam beszélni, hanem arról, hogy
felötlött bennem: van más mód is a támogatók felkutatására. A kigondolt út
pedig épp azért volt járható, mert a hátsó kapu zárja olyan vacak, mint ezt már
írtam. Hogyan jön ez ide? Hát úgy, hogy a két kulcsművész lakó erősen
összebarátkozott. Újdonsült barátnőm vállalta, hogy levélbe foglalja tollba
hebegett szavaimat — ezt sokszorosíttattuk, és ő kiválogatott több száz címet a
mindentudó telefonkönyvből.
Maga a klubnap eléggé felemásan sikerült nekem is, Kicsinek
is. Sok ajándékot szereztünk, és ezt nagy sikerként éltem meg. Az ügyességi-gyorsasági
versenyen viszont mondhatni, tragikusan leszerepeltünk. Addigra már
összeszoktunk Kicsivel. Úgy szeltem át vele a járda forgalmát, mint kés a
vajat. Csak fizikai képességem szabott határt a gyorsulásnak, meg — némi
túlzással — a traffipax. Éppen azt tudtam így, amire a legkevésbé tartják
képesnek a nem látó embert: a szélsebes és biztonságos közlekedést. Erre és a
nagy tanpálya adta lehetőségre alapozva jelöltem ki magunknak a célt. De abban
az évben nem a nagy, hanem a kis tanpályán tartották a versenyt. Ráadásul úgy
telehordták akadállyal, hogy azon még a csigának is állandóan kontráznia
kellett volna. Izgatottan álltak sorba a rajthely előtt a versenyzők, és
végre-valahára ránk került a sor. Először még rá tudtak beszélni a
kutyaoktatók, hogy haladjak tovább a pályának csúfolt lomhalmon, de amikor
másodszorra is úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég, akkor már senki kedvéért
sem voltam hajlandó visszatérni — az oktatók azt mondták a verseny után, hogy
kár volt kiállnunk, mert jól mentünk. Én meg úgy voltam vele, hogy csak olyat
tegyünk, ami kedvünkre való.
Kicsi: Amikor megláttam a sok kacattal hanyagul teledobált
kis tanpályát, még megugatni is elfelejtettem társaimat. Pedig annyian voltak —
huszonöten —, hogy leginkább százfelé kergettem volna őket. Merthogy én állandó
késztetést érzek a kergetőzésre. A pályán viszont bármerre néztem, csak
torlaszhegyeket láttam. Mivel nem buldózer vagyok, hanem szakképzett vakvezető,
felmértem a helyzetet, és a tágas, zöld tér felé vezettem Lacit. Először még visszaküldött
a pályára, de később csak belátta a nagyokos, hogy nem nekünk való az.
Nos, borítsunk fátylat az esetre — inkább nézzük meg, miként
kezdtek gurulni a forintok a szakosztály kongó kasszájába. Két, meghatározó
jelentőségű mozzanatot szeretnék felidézni az első háromnegyed évből.
Fél éve volt meg Kicsi, amikor először vettem részt a
szakosztály éves taggyűlésén. Talán harmincan-negyvenen lehettünk. Az elnök
üdvözölte két vendégünket, és átadta nekik a szót. Kati és Csilla szabadideje
nagy részét az állatvédelem szerteágazó munkájának szenteli a Fehérkereszt
Állatvédő Ligában. December elejétől háromhetes adománygyűjtést terveztek az
állatok javára, és az összegyűlt pénz felét fel kívánták ajánlani a Vakvezető
Kutyával Közlekedők Szakosztályának — vékonyabb pénztárcájú tagtársainknak.
Mindössze annyit kértek, hogy a területfoglalás elintézéséhez egy vakvezető
kutyás négylábú társával kísérje el egyiküket a Fővárosi Önkormányzat illetékes
osztályára. Nem vártam egy másodpercet sem, és felemeltem a kezem. Rendben, a
részleteket majd a gyűlés után megbeszéljük — mondta Kati.
Kicsi: A katakombaszerű metróból a Deák Ferenc téri
aluljáróba léptünk ki gazdámmal. Megálltunk az egyik üzlet közelében. Laci
elengedte a hámszíjat, és biztatott: ülj csak le, még nincs itt, akire várunk.
Mit csináljak? Néztem a hullámzó embertömeget, a közelemben elhaladók kezéhez
vagy ruhájához nyomtam orromat. Előbb-utóbb azért eluntam magam, és, Laci is
egyre türelmetlenebbé vált. Már-már hazaindultunk, amikor lihegve befutott
Kati. Megsimogatta a fejemet, és olyan kedvesen beszélt hozzám, hogy majd’
elolvadtam a novemberi télben. Pár szót váltottak, majd a kivezető lépcső felé
indultunk. Mi mentünk elöl az utcán, a későn érkező pedig követett minket.
Nagyon szűk járdán haladtunk a mellékutcában. Egyszer csak mit nem hallok
hátulról: Hová siettek annyira? — Laci rögtön vette a lapot: Mi csak
kényelmesen sétálunk! Bekanyarodtunk egy nagy kapun.
Mogorva portás állta az utunkat: a kutya csak úgy mehet be, ha szájkosarat
visel. Pfuj, de utálom azt a lomot! — Mi lesz, ha Laci nem hozta el magával a
pofafogómat? — ijedeztem. De mire kétségbe eshettem volna, már rajtam is volt a
kellék. — Na, így már szabályos! — engedett utunkra a paragrafusforma portás,
és bekanyarodhattunk egy széles folyosóra. Gazdám ekkor lehajolt, és lehúzta
fejemről a szájkosarat. Amennyire csak bírtam, jobbra fordítottam a fejemet, és
rákacsintottam Lacira: oké zsoké, mehetünk tovább! A nagy ijedelem után rám
fért egy kis lazsálás a liftben, de már nyílt is a felvonó ajtaja, és nem
sokkal később már egy tágas szobában voltunk. Öten ülték körül az asztalt — én
meg kiflibe rendeződtem a szőnyegen. Beszéltek, csak beszéltek — az én szemem
meg majd’ leragadt. A velem szemben ülő hivatalnokok egyike hosszasan rajtam
felejtette a tekintetét…
Megmondom őszintén: a taggyűlésen még úgy vélekedtem, hogy
az egész adománygyűjtésnek afféle koldulás jellege van. Szívem szerint kutya
nélkül mentem volna ki a térre, de szerencsére meggondoltam magam.
Kicsi: A református templom lépcsőjével szemben posztoltunk
— tán azért, hogy ezzel is szimbolizáljuk: az utcára hajított, egykori
kedvencek gondviselésére még az Isten pénze sem elég! A gazdátlanná vált kutyák
— sőt, macskák! — iránti erős rokonszenvem sem tudta feledtetni velem a tél
cudar hidegét. Másnap — Katinak köszönhetően — már a flaszterra terített,
vastag pokrócra hasalhattam, és úgy figyeltem a fejleményeket. Fölállítottak
egy kempingasztalt — volt rajta kulccsal zárható persely, egy csomó szórólap és
kisebb ajándékok: toll, dugóhúzó, öngyújtó. Címfestő készítette az asztal
elejének támasztott táblát: aki ért az ilyesmihez, magyarul és angolul
olvashatta rajta az adománygyűjtés célját. Hoppá, majdnem elfelejtettem! Van
egy jópofa sztorim ezzel kapcsolatban, elmondom, jó? Mivel egyszer már alaposan
becsípte a bal talpamat a felfelé haladó mozgólépcső, a nyolc emelet mélységből
az álló lépcsőn indult fel velem a gazdám. Évszaktól függetlenül is igencsak
liheg az ember (az igazság kedvéért mondom: a kutya is), mire felér a köztes
szintre. De még hol a vége? Igaz, a második szakasz már jóval rövidebb, mint az
előző, de mire túljutunk rajta, már vészesen zihál Laci tüdeje. Legyűrtük az
utolsó lépcsőfokokat is, és megálltunk az utca szintjén. Laci kézre állította a
fehér botot, és közben feltűnésmentesen arra törekedett, hogy földig lógó
nyelvét visszaszoktassa a szájába. Én meg jobbra-balra kukucskáltam: vajon
merre indulunk? Lacit váratlanul megszólította egy hölgy: Látom, ön a kutyás
biztonsági őr! Meg tudná mondani, kedves fiatalember, hogyan jutok el a Moszkva
térre? Majdnem eldobtam magam a gumiszőnyegen! Még jó, hogy nem volt velőscsont
a számban: bizonnyal félrenyeltem volna a velőt rázó röhögéstől. Gazdám illően
rendezte alélt arcát, majd nagyot bólintott — hiszen egy álló biztonsági őr
csak nem liheghet! Pár másodperc alatt átgondolta a mondandóját, és afféle
vakos alapossággal elmagyarázta, hogy merre is kell menni. A néni megköszönte a
felvilágosítást, és elhúzott a Moszkva tér felé.
Térjünk vissza a beinduló adománygyűjtésre! Kik is voltak a
jószívű adakozók? Volt egy kilencvenkét éves bácsi, aki meglehetősen friss
elméről tett bizonyságot. Egy idős hölgy, akinek tizenöt unokája és négy
dédunokája van. Egy kismama, tizenegy hónapos gyermekével. Egy angol
turistacsoport. Általános iskolás gyerekek is elhaladtak mellettünk, és az
egyik kisfiú a zsebpénzéből dobott a perselybe. Voltak nyugdíjasok, akik
különféle állatokat tartanak lakásukban. Két huszonéves lány, akik csipszet
ettek — ebbe besegítettünk: előbb én, majd a gazdám is. Jehova tanúi is gyűrűbe
álltak körülöttünk, de most sem sikerült behálózniuk gazdámat. Volt egy
biológiatanár, aki szeretett volna kutyákat nevelni — kimondottan
szimpatizáltam vele, ugyanis nekem nem volt nevelőgazdám, és bizony jó lett
volna. Jöttek a KGST-piacról hazaigyekvő emberek, megpakolt táskákkal.
Odakeveredett mellénk egy hölgy, akinek a szomszédja nemrég veszítette el a
látását, és azt kérdezgette Lacitól, hogyan juthat vakvezető kutyához — ezalatt felálltam, és éberen figyeltem. Észrevettem a
sokadalomban egy civil ruhás nyomozót, aki a zsebeseket leste árgus szemmel.
Iskolát kerülő gyerekek egy bandája az adományokból szeretett volna bevételhez
jutni, de hiába, mert figyeltem: kutya nehéz világot élünk!
A három hétig tartó gyűjtés során kialakult emberi
kapcsolatoknak köszönhetően a szakosztály megkapta a teljes, befolyt összeget,
engem pedig felkértek, hogy fogadjam és intézzem az állatvédő ligához befutó
telefonokat — örömmel vállaltam.
A másik történet a nagy ablakmázolás alatt kezdődött.
Ilyenkor enyhén rumlis a lakás, és én bosszúsan botladozom a naponta tucatszor
csörrenő telefonhoz. Ekkor azonban a szokásos, “Kutyát találtam, macskát
találtam” típusú hívás helyett a Szerencsejáték Rt. képviseletében jelentkezett
be egy hölgy. Bizseregni kezdett a fülem: a pénznyerési szerencsével valahogy
mindig úgy voltam, mint vándor a fejére hulló, kukacos dióval: “Valami van, de
nem az igazi”. Szakosztályunkat a Telemázli című vetélkedőre hívták az MTV
Szabadság téri székházába. Külön öröm volt, hogy a játékon részt vevő, háromfős
csapat mellé még kilenc nézőt is delegálhatunk a tévéfelvételre. A játékosok
névsorát másnapra kellett leadnom. De kik játsszanak közülünk a nyereményért?
Végül is úgy gondoltam, az lenne a legméltányosabb, ha a kutyaiskola oktatói
ülnének a kamerák elé. Az ő odaadó munkájuk számunkra létfontosságú, és ezzel a
nyilvános lehetőséggel talán méltóképpen kifejezhetnénk megbecsülésünket.
Felhívtam az iskolát: az oktatók örültek, és köszönték a felkérést. Ezek után
már csak a kilencfős nézősereg toborzása volt hátra.
A találkahelyre mindannyian szerencsésen megérkeztünk —
velünk tartott barátnőm is. Együtt nyomultunk be a székházba, és nemsokára a
stúdióban találtuk magunkat. A játékban kilenc csapat vehetett részt: közülük
négy társaságot sorsoltak ki még a tévéfelvétel kezdése előtt, közjegyző
jelenlétében. A mieink nem kerültek a négy közé. Ott szomorkodtunk a nézőtéren,
és egyre csak a mi szerencsénkhez fohászkodtunk. A Telemázli szabálya szerint
ugyanis a játék nélkül maradó csapatok közül kettőt kisorsolnak, és ezek játék
nélkül nyernek kétszáz-kétszázezer forintot. Elsőnek egy úszóiskolának
kedvezett a szerencse: ők nem látó, mozgássérült és Dawn-kóros gyerekeket
tanítanak úszni. A gép tovább pörgette a bent maradt négy nevet. Nőtt a
feszültség, a közönség dübörgött és tapsolt: alig hallottam, melyik csapatot is
sorsolták ki. A miénket! Volt nagy öröm, utána meg egy kiadós falatozás a
büfében.
Kicsi: Már indultunk volna a kijárat felé, de megállított
bennünket az éber rendész: amikor bejöttek az épületbe, még csak tizenketten
voltak. Hogyan lehet az, hogy már tizenhárman vannak? Nincs ebben semmi
érthetetlen — feleltem hanyagul: most már a vakszerencse is velünk van,
világos? Tele hassal, tele pénztárcával és tele-mázlival hagyhattuk el a
televízió épületét!