Kiállítás margójára — Kicsivel könnyebb...

Már a látásvesztésem előtti években is alig ültem le tévét nézni. A mindent eltakaró, sötétszürke függöny leereszkedése után pedig még annyit sem. Afféle antitévés lettem. Természetesen nem azért, mert már nem láttam, hanem mert a műsorok többségét érdektelennek tartottam. Azt meg, amit továbbra is szívesen néztem volna, nem ártott volna látni. Hogy hogyan jön ez ide? Úgy, hogy József, a Hunyadi Mátyás általános iskola igazgatója látott a tévében egy érdekes műsort — én meg persze nem. A Fókusz kulturális magazin olyan, nagyon fejlett térképzeletet és fantáziát tükröző alkotásokat mutatott be, amiket egy nem látó, középsúlyos értelmi fogyatékos kisfiú — T. József — barkácsolt. A művészeti tagozatos általános iskola direktora maga is művészlélek: aktívan fest. Ezért figyelhetett fel a látottakra. És hogy kerül a csizma az asztalra? Úgy, hogy az igazgató tollat ragadott, és levelet írt Józsika iskolájának, hogy szívesen kiállítaná náluk, az aulában, a kisfiú tárgyait. A levelet — és vele az utasítást, hogy vegye fel a kapcsolatot annak írójával — végül a szövést oktató Krisztina kapta meg. Hamarosan az eredeti elképzelésnél jóval nagyobb ívű kiállítás körvonalazódott a tárgyalófelek képzeletében.

Mi közben osztályról osztályra jártunk Kicsivel. Jó híremet kelthették az igazgató előtt, mert úgy gondolta, én lehetnék a megnyitó egyik szónoka. Megtisztelőnek éreztem, és természetesen elfogadtam a felkérést. Már az is nagy öröm volt, hogy egykori iskolám falai között, az ott tanuló gyerekekkel lehetek, és fontos dolgokról beszélgethetek velük, emberközelbe hozva a másságot. De mindez még alaposan meg is fejelhető! Hiszen egy másik csatornán kézzel fogható, akár művészi alkotásnak is felfogható kézműves munkák jelennek meg az aulában a falakon és a posztamenseken. Vitathatatlanul bizonyítják: nincs lehetetlen, csak tehetetlen ember!

Meghívtak a vakoda szakiskolájába, én meg azt kértem az oktatótól, hogy találkozhassam T. Józsival.

Barátságos hölgy fogadott az emeleti folyosó állandóan zárt ajtajában.

— Nem biztos, hogy sikerül szóra bírni Józsikát — mondta útközben, és valóban: a szobába lépve hiába köszöntem, válasz nem érkezett.

A nevelő odament a közelben matató fiúhoz és beszélt hozzá — ő pedig alig érthető szavakkal felelt. Kézen fogva indultak felém. Átöleltem a srác keskeny vállát — a nevelő pedig kezembe adta azt a tárgyat, amit a Fókusz nézői láthattak: egy ház makettje volt.

— Senki sem tanította, hogy efféléket csináljon. Még csak nem is ösztönöztük — magyarázta. — Egyszer asztalosok dolgoztak az emeleten. Józsika felfigyelt a fúrógép zajára, a kalapács kopogására. A keze ügyébe került valahonnét egy farostlemez, és késztetést érzett a ténykedésre. Szöget és kalapácsot kért tőlünk, aztán a limlomokat képzeletének kézzel fogható valóságává kalapálta össze.

Hogyan nézett ki a kézbe fogható valóság? A ház alapja úgy két-három felnőtt tenyérnyi volt. A téglalap alakú farostlemez négy sarkából egy-egy farúd állt ki. A ház belsejét néhány imitált választófal tagolta. A szobában volt ágy, asztal — néhány székkel — és egy amolyan szekrényféle. A vizesblokkban pedig fürdőkád, mosdó és vécé. A házikó tetejét egy préselt lap jelezte. A bútorok persze nem voltak kimunkálva.

Adott tehát egy kisfiú. Sohasem látott. Elbeszélgetni is csak nagy ritkán lehet vele. Az átlagos kortársánál jóval kevesebb inger éri. És mégis! Milyen világ lakozik a lelkében? És vajon hány?! Ezt senki sem fogja megtudni, ő meg semmiképp sem fogja elárulni. Csak a keze munkája árulkodik a benne rejlő emberről. Ennyit tudhattam meg róla — meg még azt is, hogy tizenöt évesen erősen nagyothall, és már most aktuális a kérdés: mikor veszti el a maradék hallását is?

Kicsi: Amikor beléptünk a szakiskola elsős osztályába, azonnal lerohantak. Itt már voltak gyengénlátó fiatalok is. — Nekem ilyen meg olyan fajtájú kutyám van — mondták egyesek, míg mások: De selymes a bundád, tündérkém! Hamarosan megtudtam, hogy a fiatalemberek végül is azért vannak itt, hogy megtanuljanak kosarat fonni, szövőszéken szőni, agyagozni, szárazvirágot kötni — és a számítástechnika alapjait.

Hol is kezdjem? Talán az oktatóknál. Van közöttük olyan szakember is, aki tizennyolc éves korában került ide. Temperamentumos nő lévén sokáig zavarták a lassú, olykor tétován mozgó gyermekkezek. Ahogy megismerte a fiatalokat, rájött, hogy a bizonytalan kezek türelemmel és szeretettel ügyesíthetők. A szövés és a kosárfonás tanítása közben testközelbe kerül a tanuló és tanítója. Ez a személyes kapcsolat megteremti azt az intimitást, amire oly nagy szükségük van a látás — és sokszor az érzelmi kapcsolatok — hiányában élő fiataloknak. Az itteni szakemberek abban lelik meg munkájuk szépségét, hogy minden apró munkafázist külön-külön kell megtanítaniuk, de azok idővel egységes egésszé állnak össze. A sok-sok szenvedés mindig meghozza a maga gyümölcsét. A fiatalon odakerülő, még intenzív mozdulatokhoz szokott tanító a hosszú évek során türelmessé válik, mert megérti a nem látó és a gyengénlátó fiatalok sajátos élethelyzetét. Krisztina is odaadó szeretettel szólt a nem látás hátrányát leküzdeni akaró, tevékeny ifjakról. A felkérés nagyon meglepte, de örült is: ezzel a meghívással száz év elszigeteltség korlátját törhetik át, újabb rést nyitva a nem látó embereket elszigetelő falon. A látó és a nem látó emberek közötti szakadékot a nem ismerés hozza létre — ezért fontos számunkra minden alkalom, amikor megnyilvánulhatunk. Ilyenkor a nem látó és a gyengénlátó kézműves tanulók olyan oldalukról mutatkozhatnak meg, amit a közhelyeket halló, látó ember többnyire el sem tud képzelni.

A speciális szakiskolát elvégző tanulók szakmunkások lesznek. Szövésből, kosárfonásból, és számítógép alapkezelésből kaphatnak államilag elismert bizonyítványt. Az oktatók bíztak abban, hogy azok, akik érdeklődőként végignézik a tanulók alkotásait, utána másként gondolnak majd a nem látókra.

Hogy kik ültek a padokban? Gyöngyvér nem lát. A maga huszonhárom évével majdnem túlkorosnak számít. Elmondta, hogy öt évig, amíg külföldön élt, olyan iskolában tanult, ahol nemigen követeltek tőlük semmit. Hazakerülve gimnáziumba került, és ott az alapok hiánya miatt nem tudott megfelelni. Ez a kudarc komoly pszichés törést okozott nála. Felépülése után a szövést választotta, hogy tevékeny, kiegyensúlyozott nővé válhasson. Erősen vonzódik a meleg érzetet keltő, puha gyapjúszálakhoz. Bár önmaga és társai munkába állásának lehetőségét eléggé kilátástalannak ítéli meg, mégsem adja fel.

Okleveles gyógymasszőr és három nyelven beszél a középfokot megközelítő szinten, de mindez kevés volt ahhoz, hogy bárhová is felvegyék dolgozni. Keresi az újabb és újabb lehetőségeket, hogy saját kezébe vehesse sorsát.

Az élet Zolinak sem adott lehetőséget arra, hogy tekintetét valaha is megpihentesse egy kedves arcon. Elsőként a kosárfonás tanulására gondolt, ám végül is a szövés mellett tette le voksát. Keze viszonylag könnyen ráállt az ismétlődő mozdulatokra. Bár a nem látó nehezebben tanulja meg a szövést, mint a gyengénlátó diáktársa, de szorgalommal és kitartással behozhatja a lemaradást. A szakvizsga után otthon, a saját szövőszékén szeretne dolgozni, és bízik abban is, hogy termékeit el tudja adni a piacokon és a vásárokon. Lehetőség számára a tangóharmonika is — mindig örömmel veszi a kezébe, de nem csak önmaga szórakoztatására. Vallja, hogy az embernek kell valamit kezdenie magával, hogy legyen önbecsülése.

Mohón ittam az információkat, sokáig ott maradtam a fiatalokkal. Szükségem is volt rá, hogy “képbe kerüljek”, és őket valamelyest értő emberként nyithassam meg a kiállítást. Csak úgy áradt felém a szóözön. Sajnos, a gyengénlátó fiatalok tanulási és elhelyezkedési esélyei sem könnyebbek. Lányok és fiúk egyaránt választják ezt a képzést, és általában sikeresen be is fejezik. Mindannyian tisztában vannak jövőjük várható megpróbáltatásaival, de próbálnak tenni valamit saját érdekükben, és ez növelheti elszántságukat. Ebbe a szakiskolába nem mindig a legjobb képességű fiatalok jelentkeznek — de olyanok, akik felismerték, hogy lépniük kell, és lépnek is. Tehát: minden megbecsülésem az övék, mert hasznosan akarnak élni!

Hogy miként dolgoznak? A szövőszakma ifjú mestereinek egy átlagos szőtteshez körülbelül negyvenórányi munkára van szükségük. Teljes önállóságra nem képesek: a munka mintegy nyolcvan százalékát tudják önállóan elvégezni. Nehézséget okoz számukra a színes fonalak megválasztása, a minták kialakítása és megformázása. Az őket tanító szakembereknek ötödannyi idő kell ugyanahhoz a munkához.

A kosárfonás kevesebb embert vonz. Erős kezeket kíván, ráadásul megkérgesíti az ujjakat. Egy-két növendék azért minden évben jelentkezik — sajnos, az ő elhelyezkedési esélyük is csekély —, és önálló életkezdésüket nem csak az “objektív” nehézségek gátolják. Számomra már nem volt meglepő, de tudni kell azt, hogy a szülők sokszor inkább visszahúzzák gyermekeiket. Sajnos az a fiatal, aki nem képes felvenni a harcot a szülői hozzá nem értéssel, szinte bizonyosan, egy életre elvész!

Szakköri szinten agyagoznak is — ahhoz, hogy ezt valaki jól csinálja, rendkívül szorosan kell kapcsolódnia az anyaghoz és a formákhoz. A kreativitás kiélésének lehetősége nagyon inspirálja a diákokat. A térben megjeleníthető, tetszőleges forma a szabadság érzetét adja az alkotónak.

Kicsi: Aztán én kerültem szóba — néhány történet erejéig. Mondom is:

Az egyik álló mozgólépcsőn leértünk a metró Kálvin téri állomásának alsó szintjére. Két asszony beszélgetett elmélyülten a peronon; a kezükben tömött szatyor. Épp feléjük tartottunk. Olyan közel haladtunk el mellettük, hogy menet közben az egyik, nyálcsöppentő illatokat árasztó táskához nyomhattam az orrom. Laci ment tovább, és csak úgy mellékesen rám szólt:

— Az orrodat azért ne hagyd a szatyorban, hátha szükséged lesz még rá! — A két hölgy csak ekkor figyelt fel az élelmiszer-meózására: jót nevettek.

Szintén egy metróállomáson történt, hogy amolyan kényelmes tempóban lépkedtem a peronon — hiába akart gyorsabb haladásra bírni a gazdám, nem váltottam sebességet. Egyre mérgesebb lett. Majd nemsokára leesett nála a telefonkártya (tantusz): rájött, miért cammogunk így. Pár méter után lecövekeltünk a fal mellett, és — mi tagadás — roppant bosszúsan néztem hátrafelé. Perc sem telt el, és két, tőlünk pár méterre álló, idősebb hölgy egyike megszólította Lacit.

— Miért néz ránk olyan mérgesen a kutyája?

— Amikor idefelé jöttünk, megszidtam a lassúsága miatt, és csak később jöttem rá, hogy önök miatt nem tudott gyorsabban haladni. Azért néz olyan szúrós szemekkel, mert magukat okolja az igazságtalanságért.

Egyikük sűrű elnézéskérésbe kezdett, mire Laci bevallotta, hogy valójában ő volt a hibás, mert nem figyelt eléggé.

Általában persze nem vagyok ilyen mogorva. Történt egyszer, hogy póráz és hám nélkül haladtam a járdán — gazdám papája lemaradva követett. Három, ráérős nőszemély állt félkörben az aszfalton; trécseltek. Talán valami érdekeset? Megálltam mellettük. Van időm bőven, nem sietek sehová! Leültem a járdára, hogy teljessé tegyem a kört. A farkamat hosszan elnyújtottam magam mögött, és érdeklődve szemléltem, hallgattam az éppen szószátyárkodót. Hegyeztem a fülem — ebből is láthatták, hogy éberen figyelek rájuk. Rám-rám sandítottak a csivitelők, majd elnevették magukat.

— Hát téged meg mi érdekel annyira, kutyuskám? — kérdezte egyikük.

Nyüszögtem vagy kettőt-hármat, mire majd’ elolvadtak a gyönyörűségtől. Addigra már odaért a sétáltatóm is. Ő is jóízűt nevetett, majd megpaskolta a nyakamat, és továbbindulásra noszogatott.

Ha már Kicsi így fél csokorba kötötte, hogy mit is meséltem róla a szakiskolásoknak, hadd rukkoljak elő a másik felével a magam nevében! Ezek a liftes sztorik: lifttel utazunk otthon az első emelettől a kilencedikig. Ilyenkor — akár ül, akár áll, akár felfelé, akár lefelé megyünk, Süsü mindig lenyomja a fejét és lelapítja a fülét. Talán túl gyors neki a négy évtizedes felvonó?

A nagy összpontosítástól ilyenkor kevésbé figyel a külső világra. Egyszer a lefelé tartó kabin megállt nálunk, az elsőn. Az utas kinyitotta nekünk az ajtót, de mivel mi a kilencedikre akartunk menni, nem szálltunk be. Legalábbis én: lenyúltam magam mellé, hogy megsimogassam a kutya buksiját, ám ő már nem volt sehol! Nevén szólítottam, de se híre, se hamva. Uramatyám! Csak nem liftezik??! Közben a kabint fölhívták valahová, és már lefelé jött. Lesiettem a földszintre, és amikor nyílt a lift ajtaja, megkérdeztem:

— Nem látott egy német juhász kutyát a liftben?

— Mintha valamelyik emeleten láttam volna — én meg kezdhettem keresni…

Megtörtént ez fordítva is: egyszer — tán elmélázhattam valamin — ahelyett, hogy előreengedtem volna a kutyát, én szálltam be elsőnek, és már indítottam is. Útközben vettem észre, hogy egy szál magamban álldogálok a fülkében. A kutyamindenét, hát a kutya meg fennmaradt! Ahogy leért a kabin, már indultam is vissza. Süsü roppant idegesen lépett be: farkát majdnem vízszintesen lengette jobbra-balra, keményen. Én meg még korholtam is:

— Miért nem jöttél be utánam, te lökött!

Erősen nyüszögni kezdett: alig győztem simogatni és nyugtatni.

Liftezéssel kapcsolatos utolsó sztorink méltó befejezése lesz az effajta történeteinknek. Eleinte, amikor egy félemeletet lementem a liftajtóhoz, mindig láb mellett követett. Aztán hogy, hogy nem, megállt a lépcsősor előtt, az emeleten. Újfajta szokására nem is nagyon figyeltem fel. Csak később tudatosodott bennem, hogy nem múló hóbortról van szó részéről, hanem másról. Amikor felérkezik a lift a kilencedik emeletre, akkor a fél szinttel feljebb lévő gépházból erős kattanás hallatszik. Kicsi kitapasztalta, hogy a lift az erős zaj hangjára érkezik meg. Akkor én kinyitom az ajtaját, ő pedig úgy sétál le és lép be a komornyikja által szélesre tárt ajtón, mint az Operettszínház színpadi lépcsőjén egykor Honthy Hanna.

Sehová nem szeretek az utolsó pillanatban érkezni. Az iskola aulájában profi módon rendezték el a szőtteseket, a szárazvirág kompozíciókat, a kerámiákat és Józsika képzelt valóságát, a mestermunkát. A tárgyakat szakavatott kísérő mutatta meg nekem: nem árt, ha tisztában vagyok vele, milyen szőttesek függnek a falon, vagy milyen cserépedények állnak a posztamenseken. Eközben folyamatosan érkeztek az alkotók és a házigazda gyerekek is. A vendéglátó gyerekeket meglepte és némileg zavarta, hogy náluk tíz évvel idősebb lányok és fiúk érkeztek tanáraikkal. Kicsi eközben szabadon sétálgatott a sok láb között, mindenkinek volt hozzá néhány kedves szava, simogató keze. Sokan gyűltünk össze — csak T. Józsi nem tudott eljönni a kiállításra. Elcsendesedett a földszint; az emeletre vezető lépcsőn felsorakozott negyedikesek tiszta csengésű énekkel köszöntötték a megjelenteket, majd szót kaptam.

— Bár a történelemkönyvbe nem fog bekerülni ez az esemény, bizonyos szempontból mégis történelmi tett részesei vagyunk. Vannak az életnek olyan apró rezzenései, amik kitörölhetetlenül megmaradnak az emberi szívekben. Száz éve nyitották meg a Vakok Általános Iskolájának elődjét, hogy a nem látó fiatalokat felkészíthessék az életre. Tudásukról és kézművességükről eddig csak az iskola falain belül adhattak számot. Száz év kellett ahhoz, hogy egy látó iskola — jelesül a XIII. kerületi Hunyadi Mátyás Általános Iskola — pedagógusai felfigyeljenek arra, micsoda értékek bújnak meg az Ajtósi Dürer sor kincsesházában.

Számomra külön öröm az, hogy egykori iskolám rendezi ezt a kiállítást. Az elmúlt hónapokban vakvezető kutyámmal, Kicsivel bejártuk az iskola összes osztályát. Gyermekek és felnőttek jutottak így olyan információkhoz, amik érthetővé tehették számukra a nem látást és annak szerteágazó problémáit. Képet alkothattak arról a “képtelen” világról, amelyben több ezren élünk. Mióta én is a nem látó emberek közé tartozom, egyre mélyebben próbálom megismerni a hozzám hasonlók életét, és — szerencsére — ezzel nem vagyok egyedül.

Ma már munkahelyteremtő pedagógusok segítik a vakok iskolájában végzett diákokat a munkahelykeresésben. Sajnos elhelyezkedésüket gátolja, hogy integrálódásukat az “egészségesek” nem fogadják el — pedig ők nagyon szeretnék! Azt próbálják elérni, hogy védett környezetben válhassanak vállalkozóvá — önállóan vagy társakkal. Ha egyenrangúnak érezhetik magukat, önállóbb, és ezzel örömtelibb életet élhetnek.

Kedves barátaim! Belegondoltak-e már abba, hogy milyen lehet a szem számára láthatatlan teret kézzel feltérképezni, összefüggéseit precízen megérteni? El tudnák-e képzelni a sötétben megbúvó eszközök felépítését, mechanizmusát? Egyáltalán: képes lehet-e valaki ilyen lehetőségekkel esztétikus és formatervezett alkotások létrehozására? Ezek a válaszok sokunk számára éppoly egyértelműek, mint másoknak az, hogy a napsütésben záporozó eső után az égbolton gyönyörű szivárványhíd ível át!

Engedjék meg, hogy végül elmondjam a magam teljesen szubjektív — talán sajátos — vízióit a kiállított tárgyakról. Mit látok magam előtt, ha az itt közszemlére tett tárgyakra gondolok? Bezárt lelkek kiáltását a tágas térben élők felé!

A kiállítás megnyitója után is tartottuk a kapcsolatot a szakiskolásokkal. A Szabó Ervin Könyvtár Dagály utcai könyvtárában és az Angyalföldi Gyermek- és Ifjúsági Házban is rendezhettek kiállítást. Egyszer meghívtak az egyik tanórájukra, hogy a pályakezdő fiatalokkal megoszthassam munkával eltöltött éveim tapasztalatait. Nyáron pedig pár napig együtt vakációztam velük a Börzsöny egyik kis falujában.