Kétarcú város — ahol nincs semmi sem

A VII. században vált az ország fővárosává az ősi város, Nicosia. A buszpályaudvartól kilométer távolságban található a Ciprus és Észak-Ciprus között húzódó demarkációs vonal gyalogos határátkelővel. A határsávban ENSZ békefenntartók állomásoznak. A rutinellenőrzést követően átsétáltunk Észak-Ciprusba, közérthetőbben, Törökországba. Elsőre három céltalanul lézengő rendőr, és szótlan zsibárusok vásárlóktól mentes piaca. Bárhol tartózkodtunk Lefkosiában, üresen kongó, viszonylag ép, málladozó vagy már leomlott falú lakóházak. Tízből nyolc épület lakatlan. Közel fél évszázada nincs, aki beköltözzön. Gondolom, jelképes összegért megtehetné bárki. Az emeletes ház kapubejáróján levert lakat. Szabad a bejárás. A főútvonalakon sem más a helyzet. A boltok többsége kiüresítve. Az emeleti lakásokban az élet nyomát ritkán lehet felfedezni, például ablakban cserepes virág, netán függöny. Utcán ember elvétve. Gyermekkel egyáltalán nem találkoztunk. A mellékutcában lévő üres üzlethelyiségbe két harmincas fekete költözött be. Ingyen lakás, kiselejtezett bútorokkal. Talán innen járnak át Nicosiába dolgozni. Optimista lennék? Favázas széket készítő kisiparos műhelye. Előtte néhány idősebb férfi álldogál. Kezükben kávésbögre – a tengernyi időt szócsépléssel ütik agyon. Tetszetős kinézetű nagyobb csarnok. Benne vegyes kínálatú piac. Még azt sem mondhatnám, hogy áruhiány lett volna, de vevőre nagyítóval sem találni. Lám-lám. Pénz, paripa, fegyver és öt évtized elteltével virágzó édenkert helyett szellemváros.

Visszafelé ballagtunk. A bíróság épülete felújítva. Az utca túloldalán lévő kávézóban kvaterkáztak a paragrafus felkent katonái. Bizalmat merítve belőlük, optimistán mi is betértünk Katival, ahol jégkockával felturbózott, löttyszámba menő török kávé került elénk két euróért. Nekünk az ilyesmi soha nem szokott bejönni. Sudár müezzin mellett sétáltunk el. Délben felhangzó imára hívó éneke Nicosiában ért utol minket.

A fővárosi sétálóutca vendéglőinek terasza csurig vendéggel. Nemcsak hangos zsibongást hallani errefelé, hanem visítozó gyermekekét is. Szembetűnő, hogy ezen az oldalon húsosak a macskák, nem úgy, mint odaát. Széles felüljáró. Aljában vízesésekkel, csobogókkal és a járda mindkét szélében futó vízerekkel kialakított, zöld park csábít belépésre. A felüljáró alatti sáv üdítő hely a nyáron kegyetlenül pörkölő nap kivédésére. Zajlik az élet. A gravitáció ellen tipegve dacolnak az emberpalánták. Bravúrosan gördeszkáznak a nagyobbak. Nyugalomra találó idősek. Elektromos rollerral közlekedő, elsősegélyládával felszerelt szakemberek járőröznek. Az óváros szűk utcái felé kanyarodtunk. Szenthely kertjében muzulmán hitű férfiak gyülekeznek imára. Aki nem fér be, a kihangosított parkolóban teríti le az imaszőnyeget. Több százan vannak. Feketék és indiaiak uralják az utcaképet. Arab és kínai nemzetiségű elvétve.

Utunkba került a városi ószeres standja. A kínálat skálája és mértéke elvitathatatlan. Az iránta való érdeklődést mi jelenítettük meg. Közelében két harangtornyú templom. Különleges, vagy inkább szokatlan. Attól jóval távolabb valaki imádkozott az orra alatt. Történt, hogy az alig egyszemélyes szélességű járdán az üzlet előtt önmagába mélyedve, pocakos férfi eregette a füstkarikákat. Terjedelmes lénye komoly útakadályt jelentett számunkra. Lábfejére nem véletlenül nehezedett női cipősarok. Errefelé is előfordultak bezárt üzlethelyiségek, leomlott falú házak. Elvetődtünk a Motorbicikli múzeum kerítéséig, de a kaput zárva találtuk. Pech.

A feketék által lakott városrészben működő market áraival alkalmazkodik a vevőkör anyagi lehetőségéhez. Érdekes volt a távolsági buszjegy árkalkulációja. Míg idefelé hét eurót fizettünk darabjáért, addig visszafelé négyet. A városi és a távolsági járatokra egyaránt igaz, hogy feketék és külföldiek veszik igénybe.