Vidám napot / kesztyű...,

A nem odadobott kesztyű.

Jellemzően a férfiak egymás közti szokása a kézfogás. Ellenben, hallottam már reklamáló hölgyet is, hogy: miért nem jár ki nekik ez? Amennyiben egy fehérnéppel kerülök szembe, automatikusan kezet nyújtok neki is. Tiszta sor. De vegyük számba a kézfogás mikéntjét!

Halálom, ha a velem parolázó — bármilyen nemű személy legyen is — egy élettelen lötty kezet nyújt felém. Dupla halálom, amennyiben csak az ujja végét adja. Férfi esetében pedig még a feltámadásra sem marad semmi esélyem sem ilyenkor. Kiráz a hideg, és kimondottan örülök, hogy nem látok.

A másik véglet a vasmarokkal szorító egyén. Ez inkább a férfiakra jellemző, akik kevés önbizalommal rendelkeznek: így szeretnék ebbéli gyengeségüket palástolni. Csak ritkán tapasztaltam ilyet hölgyek esetében. Ők pedig a határozottságukat próbálhatják meg a másik fél tudomására adni ekként.

Amennyiben egy nálam sokkal fiatalabb személlyel fogok kezet az előzőekben felvázoltak szerint — és a helyzet megengedi — a helyes kézfogás módját körültekintően javasolni szoktam.

Miért írtam minderről? Pár napot egy vályogházban töltöttünk el a párommal. Tüzelőnek nedves fát találtunk összevágva a ház mögött. Erről tudomást szerzett a helyben saját parasztházukban víkendező, félig-meddig ismerős család. A fészerből előkerült a talicska, megpakolták száraz tűzifával, és amíg jártuk a lankákat a párommal, átfuvarozták hozzánk, és az ajtó mellé felhalmozták. Minden túrának vége lesz egyszer. Bekanyarodtunk az udvarba, és meglepve láttuk a fejleményeket. Hamarosan megjelentek a tettestársak. A házba belépő férfi után, a kerékpárral érkező tízéves kölyöknek is kezet nyújtottam. Hűs volt odakint, biciklis kesztyűt viselt a fiú. A rákövetkező napokban is többször bekopogtatott hozzánk a szimpatikus srác. Rendszeresen kezet nyújtottam neki, de a jobb kezén ilyenkor már egyszer sem volt kesztyű.