21. Kerékbetörés helyett — Granada (2023)
Ez az utazás Granadáról szól, ám mégsem ott kezdődött, de még csak nem is Malagában. Történt a budapesti felszállást követően félórával, erős turbolenciába került a gép. Jobbra-balra dobálta a légköri egyenetlenség. Mindaddig nem jelentett problémát számomra, mígnem vészjóslóan elkezdett recsegni-ropogni a kabin. Fokozatosan belém költözött a félsz csírája. Néhány percig tarthatott a katasztrófafilmbe való jelenet. Miután visszaállt az alaphelyzet, hangtalanul fellélegeztek az utasok. Szép lassan megindult a duruzsolás. Szerviz kocsiját maga előtt tolva megérkezett a légiutas-kísérő. Megkértem, hogy amennyiben van rá lehetősége, kérdezze meg a pilótától a repülőgépet ide-oda vető szél sebességét. Bár kedvesen fogadta a kérést, de ennyi és nem több. Hazatérve továbbra is foglalkoztatott a téma, ezért kérdésemmel megkerestem pilótaismerősömet. Elmondása szerint, nem kell feltétlenül szélviharnak lennie. Ellenkező irányú légköri futóáramlásokról beszélt. Sebességei között a különbség 80 kilométer/óra is lehet — kiegyenlítetlen légköri viszony.
Már az első utazás alatt megkedveltük a hangulatos
andalúziai nagyvárost, Malagát. Utolsó utunk alkalmával, a buszból, egy a
földből kinövőnek látszódó, színes üvegekből összerakott épület felkeltette
feleségem kíváncsiságát. Késő bánat, indul a járat. Ezúttal ezt a
látványosságot kerestük fel elsőnek. A rakpart sétánnyá átalakított szélében
áll a malagai Pompidou központ. December ellenére melegen sütött a nap.
Előre elterveztük, kirándulunk egyet a környéken. A 2-es számú városi busz külső végállomásától a közeli arborétum felé tartottunk, de az autópálya fölött átvezető második híd előtt nem balra tértünk, hanem jobbra. A családi házak felől kerítéssel határolt természetvédelmi területre megérkezve, meredek kaptató. Nekiveselkedtünk. Tanulságos volt a magasból megfigyelni, hogy milyen mértékben képesek a völgykatlanban futó autópálya zaját felerősíteni a dombok. Néha egy-két tereptárgy elzárta a dübögő, surrogó hang útját — ilyenkor siket csend a tájon. Fejünk felett vastag felhőpaplan. A tájkép kies dombok látványa. Többször is elporolt mellettünk a nemzeti park járőrautója. Az út mellett gyakran függőlegesen szakadt le a partfal. Alattunk dús növényzetű mélyedésben folyam zúgott. A többnyire fenyők uralta tájat, pár magas szálból álló agávékolónia tette változatosabbá. Útelágazáshoz érkeztünk. A felfelé törő ösvényt választottuk. Zárt kerítéssel körbevett, nem kismiska lovastanyához érkeztünk. Visszafordultunk. A másik földút sima ügy lett:bringások, futók és nyugdíjaskorú fickó, 2 kutyával. A szekérút mellett düledező tanyaszerű épületek, de elhagyatott kúria is színesítette a palettát. Jókedvünket nem ronthatta el az időnként cseperegve eleredő eső. Élveztük a tájba belesimulást. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy a természet részét képezi. Ám a távolban fenyegetően tornyosuló koromfekete fellegek mégis csak idő előtti visszafordulásra bírtak minket.
Malagából Granadába távolsági járattal utaztunk. Inkább
autóúton, mintsem autópályán haladtunk. A köztes tájat a Kopár hegyek jelzővel
illethetem. Miután elfoglaltuk a granadai szállást, elsiettünk az Alhambrába,
hogy elővételbe jegyet váltsunk. Látszólag fölöslegesnek tűnt az iparkodás,
mert a városban 6 teljes napot terveztünk eltölteni, mégis. Kevéssel záróra
előtt felérve a dombra, becsukva találtuk a pénztárat. Közelében két fiatal
alkalmazott állt. Elmondtuk jövetelünk okát. Talán a fehér botnak betudhatóan,
a fiatalabb hölgy pártfogásba vett minket. A számítógép monitorjáról kiderült,
hogy csak a 6. napra tud teljes jogosultságú belépőjegyet biztosítani.
Fellélegeztünk. Ám ez sem ment simán, mert a digitális ördög belebújt a
rendszerükbe. Jóakarónknak többszöri próbálkozást követően sikerült kiűznie
onnan. Kezünkben a jegyekkel megtudtuk, többnapos ünnep miatt, a szokásosnál
jóval többen váltottak előre belépőt. Mázlink volt. Nem csak a főútvonalak
mentén, de még a mellékutcákban is tömegek vonultak. Gyakran találkoztunk összefogódzkodva,
csatárláncba felfejlődve nyomuló hármas női különítményekkel. Mentek, mint a
tank. A szószátyár spanyolok, és a velük tartó kisgyerekek hangpárbaja
eredményeként — hangerejükkel rákényszerülve, hogy ők is hallhatóvá váljanak —
a végén már elnevettük magunkat. Másra is érdemes volt odafigyelni. A
belvárosban új és régi építésű lakóházak vegyesen. A lépcsőházak patyolat
tisztaságúak. Előttük életre keltett kő virágosládák. Az épületek között zöld,
burjánzó parkok. Az ingatlanközvetítő kínálatát nézegetve, a lakások
négyzetméter árai 2700 euró körül mozognak. A római híd közelében karácsonyi
vásárba sétáltunk bele. A mini vidámpark kitett magáért: apró korcsolyapálya,
bérelhető lábbelivel; a magas állványzat tetejében autógumiba beülve, korhatár
nélküli leszánkázás a műhavon; kis vonat, amely szemrevaló műfenyők, és elegáns
hóemberek között kanyarog. A kóstolósor kapcsán megoszlott a véleményünk, mert
a fűszeres élelmiszerekért odavan Kati, én kevésbé. Némi rábeszélést követően
darab sajtot vásárolt. A szálláson kiderült, mintha nem ugyanabból a portékából
kapott volna a kereskedőtől, amilyet íze alapján kiválasztott magának.
Karácsony közeledtével több helyen is olcsó, egyházi fenntartású adománybolt
csábított belépésre: bútorok, festmények, korabeli varrógépek, műszaki cikkek,
apróságok. Meglepetésként hatott a kevés utcazenész. Egyikük a katedrális
mellett pengetett. Granada fő egyházi látványossága a katedrális és kápolna
múzeum. Ezerötszázhuszonegyben Izabella királynő parancsára kezdték építeni.
Külső megjelenését alapul véve nem beszélhetünk építészeti remekről. Belülről
két egymástól elkülönülő térből áll. Szándékunk ellenére, elsőre a kisebbikbe
tévedtünk be. Halk egyházi zene adta meg az alaphangulatot. A másik csarnok
volt az érdekesebb. A falak emelet magasában óriási festmények meséltek a
kereszténységről, és az uralkodóról. Kijőve, a terecske másik szegletébe
tartottunk. A Kápolnamúzeumban lett elhelyezve Izabella királynőnek, férjének
és 3 gyermeküknek a koporsója. A számtalan relikviát mustrára kínáló tárlók
sora különösebben nem érintett meg minket. A sírteremre viszont kíváncsiak
voltunk. Az épület síkját több lépcsősor is megtöri. Egy lejjebb lévő részben
beálltunk a rövid sor végébe.
Történelmi szerepétől eltekintve, esetünkben fontos
szerephez jutott a római híd , ugyanis közeléből
indult a Monachil településre tartó 183-as járat. Sokan érkeztek autóval a
városkába. A tömeget figyelembe véve, népszerű kirándulóhely kiindulópontja. A
buszvégállomástól a Los Cahorroson átvezető körtúra 150 percet vett igénybe.
Kanyontúráról beszélhetünk. Granadai tartózkodásunk első felében éjszakánként
kiadós eső áztatta a környéket. A pár méter széles, de hangos folyamnak csak az
egyik oldala járható. Másik partján hegyoldal. Átjárhatatlanul dús, burjánzó
vegetáció fedi. Térjünk vissza a mi oldalunkra. A keskeny csapás sártól dagad.
Mivel kezembe csak fehér bot akadt, mely vékonyka falvastagsága miatt
alkalmatlan támaszkodásra, lényegében folyamatosan ügyeskedni kellett: csúszós
talaj, kidőlt fatörzsön átmászás, lehajló faágak alatt guggolva haladás,
vékonyka peremen átjutás, magas lépcsőfokok megmászása, faágba kapaszkodva
aláereszkedés. Egy ízben a mellettünk elhaladó spanyol férfi kérdőn
visszanézett rám: valóban nem lát a kolléga? . Később egy másik rázós helyen
bevárt minket, és felajánlotta segítségét. Megköszöntük, de megoldottuk.
Életkortól függetlenül, magányos turisták, párok, gyerekes családok kutyával
vagy anélkül voltak a túratársak. A jelzett csapás
kezdő oldala vége felé döntés elé lett állítva a természetjáró: a veszélyesebb,
vagy a könnyebb szakaszt választja-e a továbbiakban? Nem emeltük a tétet. A 3.
függőhídon átjutva, szép kilátáshoz érkeztünk. Melegen tűzött a nap,
sütkéreztünk egyet. A faluba ereszkedés során egy kimondottan meredek szakaszon
túl,
Essen pár szó a szállásról, és annak szűkebb környezetéről. Vendégházba foglalt szobát, a feleségem. Lakrészünk emeleti ablakán kinézve, az utcácska túloldalán a berendezett Don Quijote szállás. Bejárati ajtaján tábla, vevőre vár. Az itt eltöltött 6 nap alatt egyértelművé vált számunkra, hogy a vendégház néhány kulturáltan kinéző, magányos férfi számára hosszútávú lakhely. Emeletünkön több ablaktalan, pár négyzetméter alapterületű helyiség. Általuk megfizethető áron megszabadulhattak a hajléktalanság élethelyzetétől. Az alapvetően kifogástalanul felszerelt konyha 4 villanytűzhelyéből egy működött. Hasznavehető fazékból ugyanannyi. Közösségi szállásokon a vendégek edényt, tányért, poharat és evőeszközt is szívesen bespájzolnak maguknak — elsősorban a higiénia miatt. A hűtőszekrényben több főzőedény hűsölt hosszú napok óta, a benne lévő étel mennyisége jottányit sem fogyott. Az ebédlővel kombinált konyhában, mindegyik szobához tartozott számozott fali szekrénydoboz. Összességében a város centrumától kilométerre eső szállással elégedettek lehettünk. A szobából hallottam meg a közelből felhangzó esti harangszót. Rátaláltunk a hangforrásra. Két remekbe sikerült, Külső és belső hangfelvétel lett a jutalom. Az épületen belüli rögzítés a misét vette célba, de tisztában voltam vele, a ceremónia közben megszólalnak a harangok. Az ilyen járulékos plusz mindig örömömre szolgál. Negyedórányi sétára voltunk a belvárostól, feleannyira az óvárostól, Albaicintől.
Az óvárosban vagyunk. Két fontos előnye is van a turista szempontjából: élő, és jó értelembe véve, nem turistás. Néhány bontásra ítélt épületen kívül az összes többi lakott. Árudák és vendéglők, mértéktartóan. Mivel dombra épült, gyakran került elénk lépcsősor. Kis terek szűk utcákkal kombinálódtak. Tágasabb tér vendéglővel, kávézóval, zöldségessel, kápolnával. A mellékutca elejében a Flamenco bemutató helye — zsebünkben az előre megváltott jegyek. Romos ház emeleti ablakán óvatosan kidugta fejét egy fekete, de már el is tűnt. A közeli téren padon ülve, hasonszőrű társai és fehér hajléktalanok beszélgettek, kutya is volt velük. Egy és kétemeletes házak között bolyongtunk, keresve a Miraflores San Nicolas kilátót. Odafentről emlékezetes panoráma tárult elénk: Alhambra, cigány negyed, folyópart és a város innen látható része. Hiányossága az odavezető út jelzetlensége. A városközpontból ide és még feljebb is, busszal is tarthatunk. Irány Sacromonte, az egykori cigány negyed, a flamenco őshazája. Kisebb csalódásként éltük meg, mert tényleges településrész helyett, csak a barlanglakásokra kihegyezett Cigány múzeum várt ránk. Meredek hegymenetet követően szuszogva megérkeztünk a bejárat elé. Jegyet váltottunk, beljebb kerültünk. Tágasabb tér szélében magas sziklafal, melybe 8 barlangot vájtak a cigányok. Jelenleg tematikus bemutatótermekként szolgálnak: lakhely, állattartás, munkavégzés. Az egyik üregben, a monitor fekete-fehér alapon tárta elénk a fél évszázaddal ezelőtti világot. Néhány színes kocka is vegyült közéjük. Alapvetően a flamenco téma volt terítéken. Láthattuk és hallhattuk, ahogyan az egyesével előkerülő purdék ügyesen ropják a táncot. A körülöttük földön ülő vagy álló közösség tagjai pedig tapsolnak, énekelnek, bekiabálnak. A fellépésre érkező egyik kislányt kimondottan szépnek festette le a feleségem. Távozóban lefelé indultunk, hogy utána felkapaszkodhassunk a környék legmagasabb pontjára, a San Miquel templomhoz. Útközben kármentőnek rátaláltunk néhány egykor, és még ma is lakott barlanglakásra, amelyre párnégyzetméteres üregként kell gondolni. A lábat és tüdőt igénybe vevő menetelés legvége hosszas lépcsősor. Ha lehetőség nyílt rá, inkább mellette törtünk felfelé. Leizzadva álltunk meg az 1673-ban emelt, most zárva lévő templom előtt. Akadálytalanul sütött a nap. Makettként hatott az alattunk elterülő város. A frissen érkezett vándor ártatlanságával elcsodálkoztunk: ide minden nap így feljönni? Hamarosan kiderült, a templom háta mögül, gyalogosan és gépjárművel is, könnyen eljuthatunk a belvárosba, így a szállásra is. Ez utóbbi következett be. Lepakoltunk, felfrissítettük magunkat, és már indultunk is a várva várt flamenco estre. Santa Ana Flamenco bemutató. A belépőjegyek felmutatása után engedélyt kértem és kaptam, hangfelvétel készítésére. A 80 fős terem első sorában 6 széken foglalt tábla, a maradék kettőn helyet foglaltunk. 3 méterre a színpad. Nem lett telt ház. A mellettünk lévő székek is üresen maradtak. Az előadásnak 4 szereplője lett: az énekes, a gitáros, valamint egy-egy nő és férfi táncos. Természetesen itt nem a zenéé, hanem a táncé a főszerep. Azon belül is a férfié. Ha röviden össze szeretném foglalni a flamencó lényegét: szenvedélyes tánc, hangsúlyos arc és testmimikával. A program első felében a női táncos mellékszereplőként volt jelen a színpadon. A műsor második felében bizonyíthatta tehetségét. Az itt megjelenő élménynek, nekem, mint nem látónak, csupán a töredéke jutott. Az énekes kesergőket adott elő, melyet gitárjátékával kiteljesített. A sztepptánc — jellemzője, a tánc közben hangosan kopogó cipősarok — pedig hosszútávon inkább kellemetlen a fül számára, mintsem zenei élmény. Az egyórás műsor végén teljesen megelégedetten tapsolt Kati, én meg örültem a csontra sikerült felvételnek.
Történelmi városközpontnak az Alhambra, és a lábánál
csörgedező folyam túlpartján lévő Nueva tér számít, amely megtestesíti az
óváros centrumát. 2 útvonalon is felgyalogolhatunk, az elképzelésnek ajánlott
300 méterszer