21. Kerékbetörés helyett — Granada (2023)

Ez az utazás Granadáról szól, ám mégsem ott kezdődött, de még csak nem is Malagában. Történt a budapesti felszállást követően félórával, erős turbolenciába került a gép. Jobbra-balra dobálta a légköri egyenetlenség. Mindaddig nem jelentett problémát számomra, mígnem vészjóslóan elkezdett recsegni-ropogni a kabin. Fokozatosan belém költözött a félsz csírája. Néhány percig tarthatott a katasztrófafilmbe való jelenet. Miután visszaállt az alaphelyzet, hangtalanul fellélegeztek az utasok. Szép lassan megindult a duruzsolás. Szerviz kocsiját maga előtt tolva megérkezett a légiutas-kísérő. Megkértem, hogy amennyiben van rá lehetősége, kérdezze meg a pilótától a repülőgépet ide-oda vető szél sebességét. Bár kedvesen fogadta a kérést, de ennyi és nem több. Hazatérve továbbra is foglalkoztatott a téma, ezért kérdésemmel megkerestem pilótaismerősömet. Elmondása szerint, nem kell feltétlenül szélviharnak lennie. Ellenkező irányú légköri futóáramlásokról beszélt. Sebességei között a különbség 80 kilométer/óra is lehet — kiegyenlítetlen légköri viszony.

Már az első utazás alatt megkedveltük a hangulatos andalúziai nagyvárost, Malagát. Utolsó utunk alkalmával, a buszból, egy a földből kinövőnek látszódó, színes üvegekből összerakott épület felkeltette feleségem kíváncsiságát. Késő bánat, indul a járat. Ezúttal ezt a látványosságot kerestük fel elsőnek. A rakpart sétánnyá átalakított szélében áll a malagai Pompidou központ. December ellenére melegen sütött a nap. 20 Celsius fok körül lehetett a levegő hőmérséklete. A formabontó külsejű kulturális intézményben, nehezen értelmezhető kortársalkotások késztettek fejtörésre. A kőoszlop tetejébe egymásra felhelyezett autóabroncsok motiváltsága lehetett részemről, például a gördülő idő. Több méter magas szék tornyosult előttünk, mely alá alkalmi kortársalkotóként, sámlit tettem volna, egymásra figyelés gondolattal. Szóval, ilyen műremekek tömkelegével kápráztatták el a magunkfajta gyanútlan betérőt. Nekem a plafonról a járófelületre vetített, alig hallható dokumentumfilm vált kedvencemmé. Két és fél méterszer másfél méter alapterületre, fekete-fehér lüktető városi utcaképek rajzolódtak. Tüdőnkbe friss levegő tódult. Művészi beütéssel felvillanyozódva, továbbsétáltunk a homokos strand irányába. Napágy napernyővel 5 euró. Fiatal pár kézen fogva gázolt a lágy hullámokban. A közeli vendéglőben forró homokon sütött hal sült krumplival, 20 euró. A mediterrán hangulatot repkedő, csivitelő hullámos papagájok fokozták. Betértünk a bikaviadal arénába, mely rendre időszakos, ingyenes fotókiállítással várja az érdeklődőket. Ezúttal nem találtunk említésre méltó kockára. A közeli lépcsősor tetejében úgy döntöttünk Katival, a továbbiakban nem a várba tartunk, hanem a járatlan útra térünk. A sétány magasából, a sokemeletes lakóházak függönytelen ablakain át, diszkrét betekintés nyílt a helyiek mindennapos életére. . A kaptatóvá váló út vége, a tengerpart fölé magasodó, körpanorámát elénk táró kilátó lett. Visszatértünk a szorosan vett belvárosba. Kisebb terület, karácsonyi vásár. A bejáratoknál rendőrök posztoltak. A közösségi térben a szülők mellett nekünk is jutott hely a padon. A piros műfűvel leborított terület elsősorban nem a bazári kufárkodásról szólt, hanem a kölykökről. A szalmabála kiváló hely a hancúrozásra. A kisebbeknek körhinta, és nagyadag fagyi járt. Fociztak, és elszántan kergetőztek a 10 évnél fiatalabb kölykök. Másra is felfigyelhettünk. Apukája által, egyéves forma baba szájában cumival lett a szalma közepébe ültetve. Körülötte óvodáskorú csemeték szaladgáltak. Egyikük a bátyja, aki melléje érkezve kezével megsimogatta az öcskös kobakját. Szájából kihúzta, majd visszadugta a cumit és szélvészként iramlott tovább sürgős dolgára. A banda többi tagja is szeretettel fordult a leendő kis haver felé. A fejleményeket meleg tekintettel figyelte, a padon egymás mellett ülő szülőpár. Kisvártatva felállt a papa, és odalépett a legújabb szeme fényéhez. Hasra fektette, és mászómozdulatokra tanította. De túl az alkalmi vásár emberarcú életterén, a város más szegletében is szembeötlő volt a szülő-gyermek kapcsolat foka. A kávézóban ülő mama ölében ott pislogott az egyéves baba. Szájába forró csokiba mártott csurrosz került. A 3 éves már saját kezűleg öntötte magába a mennyei lét, és aktívan bekapcsolódott a felnőttek beszélgetésébe. Hanyatlóban a nap, ereszkedett a szürkület. A belváros régi építésű házai között, a sétálóutcában tartottunk visszafelé a szállásra. Okát eleinte nem értettük, de egyre többen érkeztek tömött sorokban oda, ahonnan mi éppen távozni szándékoztunk. A karácsonyi lámpafüzérek gyújtásának kitüntetett időpontjára érkeztek elegánsan öltözve a malagaiak, melyet fülsértően hangos, negyedórás vegyes zenei produkció kísért. Inkább negatívan gondolok vissza rá, mintsem semlegesen. Utána mindenki ment arra, amerről az imént érkezett.

Előre elterveztük, kirándulunk egyet a környéken. A 2-es számú városi busz külső végállomásától a közeli arborétum felé tartottunk, de az autópálya fölött átvezető második híd előtt nem balra tértünk, hanem jobbra. A családi házak felől kerítéssel határolt természetvédelmi területre megérkezve, meredek kaptató. Nekiveselkedtünk. Tanulságos volt a magasból megfigyelni, hogy milyen mértékben képesek a völgykatlanban futó autópálya zaját felerősíteni a dombok. Néha egy-két tereptárgy elzárta a dübögő, surrogó hang útját — ilyenkor siket csend a tájon. Fejünk felett vastag felhőpaplan. A tájkép kies dombok látványa. Többször is elporolt mellettünk a nemzeti park járőrautója. Az út mellett gyakran függőlegesen szakadt le a partfal. Alattunk dús növényzetű mélyedésben folyam zúgott. A többnyire fenyők uralta tájat, pár magas szálból álló agávékolónia tette változatosabbá. Útelágazáshoz érkeztünk. A felfelé törő ösvényt választottuk. Zárt kerítéssel körbevett, nem kismiska lovastanyához érkeztünk. Visszafordultunk. A másik földút sima ügy lett:bringások, futók és nyugdíjaskorú fickó, 2 kutyával. A szekérút mellett düledező tanyaszerű épületek, de elhagyatott kúria is színesítette a palettát. Jókedvünket nem ronthatta el az időnként cseperegve eleredő eső. Élveztük a tájba belesimulást. Ilyenkor érzi igazán az ember, hogy a természet részét képezi. Ám a távolban fenyegetően tornyosuló koromfekete fellegek mégis csak idő előtti visszafordulásra bírtak minket.

Malagából Granadába távolsági járattal utaztunk. Inkább autóúton, mintsem autópályán haladtunk. A köztes tájat a Kopár hegyek jelzővel illethetem. Miután elfoglaltuk a granadai szállást, elsiettünk az Alhambrába, hogy elővételbe jegyet váltsunk. Látszólag fölöslegesnek tűnt az iparkodás, mert a városban 6 teljes napot terveztünk eltölteni, mégis. Kevéssel záróra előtt felérve a dombra, becsukva találtuk a pénztárat. Közelében két fiatal alkalmazott állt. Elmondtuk jövetelünk okát. Talán a fehér botnak betudhatóan, a fiatalabb hölgy pártfogásba vett minket. A számítógép monitorjáról kiderült, hogy csak a 6. napra tud teljes jogosultságú belépőjegyet biztosítani. Fellélegeztünk. Ám ez sem ment simán, mert a digitális ördög belebújt a rendszerükbe. Jóakarónknak többszöri próbálkozást követően sikerült kiűznie onnan. Kezünkben a jegyekkel megtudtuk, többnapos ünnep miatt, a szokásosnál jóval többen váltottak előre belépőt. Mázlink volt. Nem csak a főútvonalak mentén, de még a mellékutcákban is tömegek vonultak. Gyakran találkoztunk összefogódzkodva, csatárláncba felfejlődve nyomuló hármas női különítményekkel. Mentek, mint a tank. A szószátyár spanyolok, és a velük tartó kisgyerekek hangpárbaja eredményeként — hangerejükkel rákényszerülve, hogy ők is hallhatóvá váljanak — a végén már elnevettük magunkat. Másra is érdemes volt odafigyelni. A belvárosban új és régi építésű lakóházak vegyesen. A lépcsőházak patyolat tisztaságúak. Előttük életre keltett kő virágosládák. Az épületek között zöld, burjánzó parkok. Az ingatlanközvetítő kínálatát nézegetve, a lakások négyzetméter árai 2700 euró körül mozognak. A római híd közelében karácsonyi vásárba sétáltunk bele. A mini vidámpark kitett magáért: apró korcsolyapálya, bérelhető lábbelivel; a magas állványzat tetejében autógumiba beülve, korhatár nélküli leszánkázás a műhavon; kis vonat, amely szemrevaló műfenyők, és elegáns hóemberek között kanyarog. A kóstolósor kapcsán megoszlott a véleményünk, mert a fűszeres élelmiszerekért odavan Kati, én kevésbé. Némi rábeszélést követően darab sajtot vásárolt. A szálláson kiderült, mintha nem ugyanabból a portékából kapott volna a kereskedőtől, amilyet íze alapján kiválasztott magának. Karácsony közeledtével több helyen is olcsó, egyházi fenntartású adománybolt csábított belépésre: bútorok, festmények, korabeli varrógépek, műszaki cikkek, apróságok. Meglepetésként hatott a kevés utcazenész. Egyikük a katedrális mellett pengetett. Granada fő egyházi látványossága a katedrális és kápolna múzeum. Ezerötszázhuszonegyben Izabella királynő parancsára kezdték építeni. Külső megjelenését alapul véve nem beszélhetünk építészeti remekről. Belülről két egymástól elkülönülő térből áll. Szándékunk ellenére, elsőre a kisebbikbe tévedtünk be. Halk egyházi zene adta meg az alaphangulatot. A másik csarnok volt az érdekesebb. A falak emelet magasában óriási festmények meséltek a kereszténységről, és az uralkodóról. Kijőve, a terecske másik szegletébe tartottunk. A Kápolnamúzeumban lett elhelyezve Izabella királynőnek, férjének és 3 gyermeküknek a koporsója. A számtalan relikviát mustrára kínáló tárlók sora különösebben nem érintett meg minket. A sírteremre viszont kíváncsiak voltunk. Az épület síkját több lépcsősor is megtöri. Egy lejjebb lévő részben beálltunk a rövid sor végébe. 3 méter mélybe kellett lépcsőn lemenni, jobbra tekintve bepillantást tehettünk a szarkofágokra, előre irányba visszatértünk a csarnokba. Rövid belvárosi sétát követően megérkeztünk a Corral del Carbon elé. A 14. század elején épült, a tágas belső udvarú, 2 emelet magas körfolyosójú szálloda. Gazdagon faragott díszes kapun át jutottunk be az udvarba. Vaskerettel összefogatott kőszökőkút emlékeztetett a régmúlt fényére. Közelében szorosan egymás mellé épített házak sikátorai. Bár nálam volt a másfél méter hosszú szabócenti, az utunkba kerülő legszűkebb utcarésznél mégis elfelejtettem elővenni. A két ingatlan közötti távolság méternél keskenyebb lehetett. Egyikben angolszász rockzenét hallgatott a lakó. Hangulatos ugyan, de itt élni? Az utcácska vége kisebb térbe torkollott. Hogy mi utalhatott spanyolságunkra, még ma sem értjük egészen pontosan, de egy helybeli autós tőlünk érdeklődött a parkoló holléte felől. Kevés feketével találkoztunk. Közülük egy 100 kilós a templom lépcsőjén ülve koldult. Akadt markát tartó fehér is, ő egész napon át a market bejárata mellett ücsörgött.

Történelmi szerepétől eltekintve, esetünkben fontos szerephez jutott a római híd , ugyanis közeléből indult a Monachil településre tartó 183-as járat. Sokan érkeztek autóval a városkába. A tömeget figyelembe véve, népszerű kirándulóhely kiindulópontja. A buszvégállomástól a Los Cahorroson átvezető körtúra 150 percet vett igénybe. Kanyontúráról beszélhetünk. Granadai tartózkodásunk első felében éjszakánként kiadós eső áztatta a környéket. A pár méter széles, de hangos folyamnak csak az egyik oldala járható. Másik partján hegyoldal. Átjárhatatlanul dús, burjánzó vegetáció fedi. Térjünk vissza a mi oldalunkra. A keskeny csapás sártól dagad. Mivel kezembe csak fehér bot akadt, mely vékonyka falvastagsága miatt alkalmatlan támaszkodásra, lényegében folyamatosan ügyeskedni kellett: csúszós talaj, kidőlt fatörzsön átmászás, lehajló faágak alatt guggolva haladás, vékonyka peremen átjutás, magas lépcsőfokok megmászása, faágba kapaszkodva aláereszkedés. Egy ízben a mellettünk elhaladó spanyol férfi kérdőn visszanézett rám: valóban nem lát a kolléga? . Később egy másik rázós helyen bevárt minket, és felajánlotta segítségét. Megköszöntük, de megoldottuk. Életkortól függetlenül, magányos turisták, párok, gyerekes családok kutyával vagy anélkül voltak a túratársak. A jelzett csapás kezdő oldala vége felé döntés elé lett állítva a természetjáró: a veszélyesebb, vagy a könnyebb szakaszt választja-e a továbbiakban? Nem emeltük a tétet. A 3. függőhídon átjutva, szép kilátáshoz érkeztünk. Melegen tűzött a nap, sütkéreztünk egyet. A faluba ereszkedés során egy kimondottan meredek szakaszon túl, 70 centiméter mély földlépcsőt kellett venni. A vadregényes környezetben tett kirándulás után térdig sarasan álltunk meg a buszmegállóban.

Essen pár szó a szállásról, és annak szűkebb környezetéről. Vendégházba foglalt szobát, a feleségem. Lakrészünk emeleti ablakán kinézve, az utcácska túloldalán a berendezett Don Quijote szállás. Bejárati ajtaján tábla, vevőre vár. Az itt eltöltött 6 nap alatt egyértelművé vált számunkra, hogy a vendégház néhány kulturáltan kinéző, magányos férfi számára hosszútávú lakhely. Emeletünkön több ablaktalan, pár négyzetméter alapterületű helyiség. Általuk megfizethető áron megszabadulhattak a hajléktalanság élethelyzetétől. Az alapvetően kifogástalanul felszerelt konyha 4 villanytűzhelyéből egy működött. Hasznavehető fazékból ugyanannyi. Közösségi szállásokon a vendégek edényt, tányért, poharat és evőeszközt is szívesen bespájzolnak maguknak — elsősorban a higiénia miatt. A hűtőszekrényben több főzőedény hűsölt hosszú napok óta, a benne lévő étel mennyisége jottányit sem fogyott. Az ebédlővel kombinált konyhában, mindegyik szobához tartozott számozott fali szekrénydoboz. Összességében a város centrumától kilométerre eső szállással elégedettek lehettünk. A szobából hallottam meg a közelből felhangzó esti harangszót. Rátaláltunk a hangforrásra. Két remekbe sikerült, Külső és belső hangfelvétel lett a jutalom. Az épületen belüli rögzítés a misét vette célba, de tisztában voltam vele, a ceremónia közben megszólalnak a harangok. Az ilyen járulékos plusz mindig örömömre szolgál. Negyedórányi sétára voltunk a belvárostól, feleannyira az óvárostól, Albaicintől.

Az óvárosban vagyunk. Két fontos előnye is van a turista szempontjából: élő, és jó értelembe véve, nem turistás. Néhány bontásra ítélt épületen kívül az összes többi lakott. Árudák és vendéglők, mértéktartóan. Mivel dombra épült, gyakran került elénk lépcsősor. Kis terek szűk utcákkal kombinálódtak. Tágasabb tér vendéglővel, kávézóval, zöldségessel, kápolnával. A mellékutca elejében a Flamenco bemutató helye — zsebünkben az előre megváltott jegyek. Romos ház emeleti ablakán óvatosan kidugta fejét egy fekete, de már el is tűnt. A közeli téren padon ülve, hasonszőrű társai és fehér hajléktalanok beszélgettek, kutya is volt velük. Egy és kétemeletes házak között bolyongtunk, keresve a Miraflores San Nicolas kilátót. Odafentről emlékezetes panoráma tárult elénk: Alhambra, cigány negyed, folyópart és a város innen látható része. Hiányossága az odavezető út jelzetlensége. A városközpontból ide és még feljebb is, busszal is tarthatunk. Irány Sacromonte, az egykori cigány negyed, a flamenco őshazája. Kisebb csalódásként éltük meg, mert tényleges településrész helyett, csak a barlanglakásokra kihegyezett Cigány múzeum várt ránk. Meredek hegymenetet követően szuszogva megérkeztünk a bejárat elé. Jegyet váltottunk, beljebb kerültünk. Tágasabb tér szélében magas sziklafal, melybe 8 barlangot vájtak a cigányok. Jelenleg tematikus bemutatótermekként szolgálnak: lakhely, állattartás, munkavégzés. Az egyik üregben, a monitor fekete-fehér alapon tárta elénk a fél évszázaddal ezelőtti világot. Néhány színes kocka is vegyült közéjük. Alapvetően a flamenco téma volt terítéken. Láthattuk és hallhattuk, ahogyan az egyesével előkerülő purdék ügyesen ropják a táncot. A körülöttük földön ülő vagy álló közösség tagjai pedig tapsolnak, énekelnek, bekiabálnak. A fellépésre érkező egyik kislányt kimondottan szépnek festette le a feleségem. Távozóban lefelé indultunk, hogy utána felkapaszkodhassunk a környék legmagasabb pontjára, a San Miquel templomhoz. Útközben kármentőnek rátaláltunk néhány egykor, és még ma is lakott barlanglakásra, amelyre párnégyzetméteres üregként kell gondolni. A lábat és tüdőt igénybe vevő menetelés legvége hosszas lépcsősor. Ha lehetőség nyílt rá, inkább mellette törtünk felfelé. Leizzadva álltunk meg az 1673-ban emelt, most zárva lévő templom előtt. Akadálytalanul sütött a nap. Makettként hatott az alattunk elterülő város. A frissen érkezett vándor ártatlanságával elcsodálkoztunk: ide minden nap így feljönni? Hamarosan kiderült, a templom háta mögül, gyalogosan és gépjárművel is, könnyen eljuthatunk a belvárosba, így a szállásra is. Ez utóbbi következett be. Lepakoltunk, felfrissítettük magunkat, és már indultunk is a várva várt flamenco estre. Santa Ana Flamenco bemutató. A belépőjegyek felmutatása után engedélyt kértem és kaptam, hangfelvétel készítésére. A 80 fős terem első sorában 6 széken foglalt tábla, a maradék kettőn helyet foglaltunk. 3 méterre a színpad. Nem lett telt ház. A mellettünk lévő székek is üresen maradtak. Az előadásnak 4 szereplője lett: az énekes, a gitáros, valamint egy-egy nő és férfi táncos. Természetesen itt nem a zenéé, hanem a táncé a főszerep. Azon belül is a férfié. Ha röviden össze szeretném foglalni a flamencó lényegét: szenvedélyes tánc, hangsúlyos arc és testmimikával. A program első felében a női táncos mellékszereplőként volt jelen a színpadon. A műsor második felében bizonyíthatta tehetségét. Az itt megjelenő élménynek, nekem, mint nem látónak, csupán a töredéke jutott. Az énekes kesergőket adott elő, melyet gitárjátékával kiteljesített. A sztepptánc — jellemzője, a tánc közben hangosan kopogó cipősarok — pedig hosszútávon inkább kellemetlen a fül számára, mintsem zenei élmény. Az egyórás műsor végén teljesen megelégedetten tapsolt Kati, én meg örültem a csontra sikerült felvételnek.

Történelmi városközpontnak az Alhambra, és a lábánál csörgedező folyam túlpartján lévő Nueva tér számít, amely megtestesíti az óváros centrumát. 2 útvonalon is felgyalogolhatunk, az elképzelésnek ajánlott 300 méterszer 500 méter alapterületű Alhambrához, mely elérhető busszal is. Civil emberek 21. századi szavazatai alapján, a világ 7 új épített csodájának egyikének megválasztották. Vele kapcsolatban erősen megoszlanak a vélemények. A mienk is a fejcsóválók közé tartozik. Bármelyik nyomvonalon vágunk neki,lépcsősor és rámpa vár ránk. A 2 gyalogutat kiterjedt park köti össze egymással, mely remek életteret biztosít a madaraknak. Csókából lehet 1000 is. A zöld térben patak csacsog. Párás levegőt biztosítva a növényzetnek, és ivóvizet az állatoknak. A zöld lombtenger alatt könnyen pórul járhat az óvatlan turista. Az Alhambra főbb terei: Nasarides palota, a Park, és a katonai erődként szolgált Alcazaba. Fő látványosságnak a palota számít, ahova érdemes előre jegyet foglalni. Aki elsőként találkozik mindazzal a különlegességgel — míves kőfaragások, mozaikcsempék, faragott márványoszlopok, és medencék szökőkúttal — azokat valószínűleg megérinti. Akik többször is találkoztak az ókorból, és az utána következő évszázadokban épített társaival, azokat kevésbé. Az épületegyüttes kívülről magán hordozza az évszázadok koptató nyomát. Belső terei épségben maradtak fenn. Mór uralkodók lakóhelyeként, és katonai támaszpontként szolgált. Az Ibériai-félszigeten Granada lett az utolsó bástyájuk. A spanyol király csapatai elől visszavonultak Észak-Afrikába. A hatalmas parkot gondosan nyírt bokorsövény keretezi. A kert kinézetre nagyjából olyan, mint a városi parkok zöme. A katonai erőd területe lépcsőzve bejárható. Fő érdekessége, a bástyákról a városra nyíló akadálytalan rálátás. Rövidebb napfürdővel kombinálva, 3 óra bőven elegendő a terület mértéktartó bejárására. Betértünk a főtér közelében lévő Néprajzi és Történeti múzeumba. Szerény véleményem szerint, a város gazdag történelméhez képest szegényes tárgyi anyag fogadja a látogatót — a háncsból Fonott papucs valamelyest javított a jelképes érdemjegyen. A sorban következő helyet most kihagyom, hogy legvégül vele zárhassak. Következett a Frederico Garcia Lorca park, és benne a múzeum. Gyönyörű zöld terület, karbantartott épület, de a közel egyórás kényszervárakozás rádöbbentett minket, odabent lényegében egy bebútorozott lakást tekinthetnénk meg — az ablakokon bekukucskált Kati. Továbbálltunk. Átsétáltunk a római hídon, és megkerestük az Interaktív múzeumot. Vasárnap 14 óra — gondoltam, 18 óráig van időnk. Nem így lett, mert óra múlva zártak. A fogadóteremben készítettünk néhány fotót, és fordultunk ki az utcára. Sajnáltam, mert biódomban nem jártam még, és itt lett volna rá lehetőség. Végére hagytam a mindkettőnk számára legmélyebb emléknek megmaradó sajátságos élményt, mely sokakban értetlenkedésre adhat okot. Palacio de los Olvidados, Inkvizíciós múzeum. A flamenco őshazája Granada, míg az európai inkvizíció fő színtere Spanyolország volt. Nem egyházi, hanem állami hatáskörben működött. A földszinten délutántól flamenco est várja az érdeklődőket. A kiállítórész az emeleteken: akasztófa, nyaktiló, 3 méter hosszú fűrész, vízzel feltöltés tölcsérrel, talpégetés, ágy görgős szöges hengerrel, szék tüskékkel, csigolyába tekerhető hegyes végű fémrúd, fémsisak étkezés megakadályozása céljából , bordásfalféle lábra köthető kövekkel, és a kerékbetörés eszköze. Csupán a töredékét soroltam fel az itt látható kínzóeszközöknek. Felettük a falon rajzok a szakszerű használatról. Vajon miért ezek váltak legemlékezetesebb granadai emlékemmé? Válaszom az első külföldi utam egyik állomásáról való: 1980, Auschwitz. A maga prűdségében bemutatott embertelenség életre szólóan biztos alapot nyújt, a könnyen befolyásolható, és megtéveszthető gondolatok, kordában, valamint karbantartására.