Kérdésből sosem elég — Kicsivel könnyebb...

Közben továbbra is jártuk az iskolákat Kicsivel: már középiskolákba is eljutottunk. Ferencváros egyik közgazdasági szakközépiskolájában a tanárok egész napos programot szerveztek a diákoknak. Seregnyi előadót hívtak meg, és ők beszéltek mindenféléről: a csillagászattól egészen a jógáig. E díszes társaságban kaptunk helyet mi is, Süsüvel. A változatos programokkal színesített fakultatív nap megnyitóját az iskola udvarán tartották, és a végén iskolatejjel koccinthattak az egybegyűltek.

— Akkor gyertek velem a nagyelőadóba — invitált magával a főszervező. — A ti programotokra jelentkeztek a legtöbben: még a két, egymást követő beszélgetésre is túl sokan!

A hír nemcsak meglepett, de — mi tagadás — jól is esett. És valóban. A körülbelül száz főt befogadó terem mindkétszer megtelt. Nem csak diákok jelentek meg, de szép számmal tanárok is. A kérdezők életkorából adódóan kaptam néhány olyan kérdést is, amivel az általános iskolások még nem rukkolhattak elő. Terítékre kerültek az érzelmi kapcsolatteremtés lehetőségei, a párkapcsolatok, a csecsemőápolás és a gyermeknevelés problémái. Milyen konfliktusokhoz vezet, ha a család egyik felnőtt tagja elveszti a látását? Ezekre a kérdésekre már nem lehetett “csípőből” válaszolni: alaposan, sok oldalról körbe kellett járni őket. A két, egymást szorosan követő kérdezz-felelek igazi agytorna volt.

Egy egyházi gimnáziumba — közvetve — a hittantanár hívott el. A fiatalok alaposan kitettek magukért: alig tudtam követni az újabb és újabb kérdéseket. Élveztem a lendületes eszmecserét, mígnem az egyik kérdés hallatán valósággal leblokkoltam. Torkomon akadt a szó.

— Hiszel-e Istenben? — firtatta kedvesen egy lány. Látta habozó kivárásomat, és gyorsan hozzátette: — Én nem hiszek!

— Bár van hitem, de az nem irányul természet felett állóhoz — kezdtem a válaszba. — Az én hitem önmagamba vetett hit. Látásvesztésem elején bőven volt időm, hogy felismerjem jó és rossz tulajdonságaimat, elfogadjam őket, és szinkronba kerüljek önmagammal. Cselekvéseimnek pedig a lelkiismeretem szab korlátokat. Azt hiszem, minden hit egy tőről fakad. Célja, hogy lelki stabilitást adjon az egyénnek, aki ettől gondolatait és cselekvéseinek helyességét saját, stabil értékrendjéhez viszonyíthatja. Ezért számomra egy és ugyanaz a különböző hitű emberek közössége, ha hitük nem mások gondolati és cselekvési szabadsága ellen irányul, ha hitüket nem akarják erőszakkal rátukmálni másra, és ha az megfelel az általános emberi értékeknek.

No, ekkor megint jó lett volna látni: nem csak a fiatalok arckifejezését, hanem az osztályfőnökét és a hátsó padok egyikében ülő hittantanárét is! Némi csend állt be, majd újabb, de immár rizikómentes kérdés következett.

A program végeztével a közeli metróállomás felé ballagtunk a hittantanárral. Köznapi témákról beszélgettünk, még az állomás peronján is. Hangos robajjal érkezett a szerelvény. Az automatika figyelmeztetett: Vigyázat, az ajtók záródnak! Gyors búcsúzás után a szerelvény felé rohantunk Kicsivel. Éreztem én, hogy nem lenne szabad megpróbálkozni a beszállással, de mégsem álltam meg. A sietség miatt nem tudtam kellőképpen koncentrálni, és az egyik lábam az álló szerelvény és a peron közé csúszott. Furán éreztem magam így, féllábasan. A szerelvény szerencsére nem indult el. Szorult helyzetbe került lábamat gyorsan kikaptam a résből, és fürgén beugrottunk a kocsiba. Az ajtók hangos csapódással bezáródtak, a szerelvény kigördült az állomásról. Nem pironkodtam a malőr miatt, de a két megálló között mérleget vontam az esetből: időben szólalt meg bennem a figyelmeztető hang, mégsem hallgattam rá! Nos, ebből tanulni kell. Tanulni pedig mindenből lehet, leginkább önnön hibáinkból!