: KEDVENC AUTÓ — a sors fintora (2007.)

Autóimádó volt a vakvezető. Ismerősöm járgányával leparkolt a ház előtt. A hátsó ülésre betuszkoltuk Kicsit, én beültem az anyósülésre. Miközben megkerülte az autót a sofőr, azalatt a hátsó ülésről a vezetőülésre ugrott a szuka. A meglepett ismerős nevetve mondta, ő most hogy fog vezetni.

— Miért gondolod, hogyha engem évek óta gond nélkül elvezet a városban, éppen a te autódat ne tudná! Barátom kombija lett a nagy kedvenc. Nem csoda. Számtalanszor tartottunk vele túrázni, ilyenkor bérelt helye volt a kombi végében. Nem csodáltam volna, ha második lakhelyének tekintette volna. A német juhászokra jellemző hátsólábi sántaság őt sem kerülte el. Ekkor eldöntöttem, hogy a városban nem közlekedek vele, az aluljáró lépcsői miatt. Bár az első emeleten laktunk, de ezek után a kutyasétáltatás lifttel kezdődött és végződött. Amennyire csak lehetett, kíméltem a lábát. Nem sok híja volt a tizenharmadik életévéhez. Kiléptünk a hátsó kapun, és szinte mindjárt visszafordult. Meglepődtem, és továbbhaladásra bíztattam. Nem sokkal később a keskeny utcán kellett áthaladni. Félúton ismét visszafordult. Ekkor még velem kellett jönnie, de hamarosan megálltam. Közben megértettem, hogy viselkedésével jelzett. Visszafelé tartottunk. Az úttesten már könny szökött a szemembe. A kapualj közelében már szipogtam. Meg volt a terv. Előbb felhívtam a barátomat, hogyha ráér az állatorvos, számíthatok-e rá utána — igent felelt.

Délután a kedvenc autójában utazhatott, Kicsi. A Budai-hegyekben lévő Borókás büfé felé tartottunk. Túrázásaink során gyakran megfordultunk arrafelé. Első teljesítménytúránk is előtte vezetett el. Az épület közelében, a sárga turistajelzés mellett bocsájtottam útjára, az örök vadászmezőkre.

Azóta gyakran eszembe jutott, hogy jól döntöttem-e akkor — a lelkiismeretem egyszer sem jelzett.