: KEDVENC AUTÓ — a sors fintora (2007)

Autóimádó volt a vakvezető. A megbeszélt időre, a ház elé a kétajtós járgányával megérkezett, az ismerősöm. A hátsó ülésre betuszkoltuk Kicsit, én az anyósülésen foglaltam helyet. Miközben megkerülte az autót a sofőr, azalatt a hátsó ülésről a vezetőülésre ugrott a szuka. A meglepett ismerős nevetve kérdezte: hogyan fogok vezetni így?

— Miért gondolod, ha engem évek óta elkalauzol a városban, éppen a te autódat ne tudná elvezetni?

Barátom kombija lett a nagy kedvenc. Nem csoda. Számtalanszor tartottunk vele túrázni, ilyenkor bérelt helye volt a kombi végében. Nem csodáltam volna, ha második lakhelyének tekintette volna. A német juhászokra jellemző hátsólábi sántaság őt sem kerülte el. Ekkor eldöntöttem, hogy az aluljáró lépcsői miatt nem közlekedek vele a városban. Bár az első emeleten laktunk, de ezek után a kutyasétáltatás lifttel kezdődött, és végződött. Amennyire csak lehetett, kíméltem a lábát. Nem sok híja volt a tizenharmadik életévéhez.

Kiléptünk a hátsó kapun, és szinte azonnal visszafordult. Alaposan meglepődtem, de továbbhaladásra biztattam. Nem sokkal rá a keskeny mellékutcán kellett áthaladni. Félúton ismét visszafordult. Ekkor még velem kellett jönnie, de hamarosan megálltam. Megértettem, hogy viselkedésével jelzett. Visszafelé tartottunk. Az úttesten már könny szökött a szemembe. A kapualj közelében már szipogtam. Meg volt a terv. Előbb felhívtam a barátomat, hogyha ráér az állatorvos, számíthatok-e rá utána — igent felelt.

Délután a kedvenc autójában utazhatott, Kicsi. A Budai-hegyekben lévő Borókás büfé felé tartottunk. Túrázásaink során gyakran megfordultunk arrafelé. Első teljesítménytúránk is előtte vezetett el. Az épület közelében, a sárga turistajelzés mellett bocsájtottam útjára, az örök vadászmezőkre.

Azóta többször eszembe jutott, hogy jól döntöttem-e akkor — a lelkiismeretem egyszer sem  berzenkedett ellene