Kávészünet art

A visszafogott eleganciájú, folyamatosan pörgő kávéházban mindig a vendég volt az első: változatos ízvilágú feketék, legendásan finom sütemények. Nem csak munkahelyi kollégák tértek be ide, de népszerű volt a családok körében is.

Az üzletbe belépett egy fiatal nő. Reménykedve körbenézett a telt házas kávézóban. Fordult volna sarkon, de az egyik asztal mellől felálltak. Diszkréten indult az idős házaspár felé.

— Jöjjön csak bátran, kedvesem — szólította meg, a távozófélben lévő hölgy.

Nem bírta szó nélkül megállni, az éles szemű férje sem:

— Nagyon jól áll magának, a kockás mintásra festett haj!

Elnevette magát a fiatal nő:

— Az ön fején is telitalálat, a csősál!

Mivel volt némi ideje az irodaházi meeting kezdetéig, ezért kávéja mellé a legújabb bestsellert fogyasztotta. Míg az egyik történeten felnevetett, addig a másik elgondolkodtatta. Fejéből a kávézó zsongását végleg kisöpörte a betűfaló újrapapír. Belefeledkezve olvasta a sorokat, mígnem mobiljának felbúgó ébresztője visszakényszerítette a jelenbe. A megkezdett történetből hátralévő fél oldalnyi szöveget gyorsan elolvasta, majd összecsukta a kötetet. A maradék feketéjét kihörpintette és a számla összegét a csésze alá tette.

A kávézó mosogatójában egyre gyűltek a tányérok, csészék, villák és kiskanalak. Újabbak érkeztek:

— Nagyon érdekes tárgyra figyeltem fel az asztalra letett könyv címlapfotóján — szólalt meg az egyik frissiben érkezett kávéscsésze.

— Végre valamilyen üdítő téma az egész napos robot sodrában — epésen, a kiskanál.

— Mit láttál rajta? — tudakolta, a sütis tányér.

— Doboz alakú volt. A tetején egy kallantyú, közvetlenül alatta, a doboz tetején valamilyen nyílásféle lehetett. Aljában egy fogantyús fióknak volt helye, amely ki volt húzva és a kar tetejének végére felakasztva lógott.

— Fogalmam nincs róla, hogy mi lehetett — esetleg tudja valamelyikőtök?

— Én ilyen újdonsággal nem találkoztam még — jegyezte meg, a süteményes villa.

— Szerintem ez nem korunk találmánya, inkább a régmúlt emléke lehet — mondott ellent, a tejes csupor.

A kupac aljából alig hallhatóan megszólalt, a teás csésze:

— Egyszer hallottam felőle. Egy dédi mesélte, hogy gyermekkorában ilyen tekerős nyavalyával darálták a szemes kávét. Felül beleszórták a szemeket, fél napon át körbetekerték a kart és a kávéőrlemény összegyűlt a fiókban.

— Te szentséges jó ég! — nevette el magát, a kiskanál.

— Ha a fióknak a fiókrekeszben volt a helye, akkor mit kereshetett a fogantyúra akasztva? — firtatta a témaindító kávéscsésze.

A válaszra nem maradt idő, mert a mosogató csapjából ömleni kezdett a víz és egy szorgos kéz percek alatt tisztára mosta a használt készletet. A többiekkel együtt a kávéscsésze is visszakerült a pultos kisasszony háta mögött lévő polcra. Nem maradt sok ideje eltöprengenie a megoldáson:
— A hölgynek a kávéja, a kisasszonynak a kapucsínója és az úrnak szintén egy kávé — sorolta, a pincérnő.

Heti vendégkörnek számított a háromtagú család, de első ízben fogyaszthatott kapucsínót, a kislány. Amíg táskájában papír zsebkendőt keresett az édesanya, addig kislányára kacsintott az apuka és kezébe vette a kávéját. A csínyre mindig kapható kiskamasz a kapucsínója után nyúlt, de mielőtt megfoghatta volna a csésze fülét, minden előzmény nélkül felborult — és az összes fekete kifolyt a tányérra, meg a terítőre. Ekkor nézett fel az édesanya:

— Mit csináltál! — halkan, de szavát megnyomva.

— Saját magától dőlt fel a kávéscsésze — felelte meglepett arccal, a férje.

— Na, hagyjuk ezt a szöveget. Elegem van az örökös leányvédő karitatív szolgálatból — és belekortyolt a kávéjába.

Az egyik közeli asztalnál szolgált fel a pincérnő és amikor végzett, magukhoz hívta a férfi:

— Mielőtt a kislányom megfoghatta volna a csésze fülét, bár tudom, alig hihető, saját magától feldőlt — és kért egy másikat.

— Máris hozom a kapucsínót és természetesen, mivel nem az önök hibájából következett be a sajnálatos baleset, nem kell fizetni érte. Lecserélem az asztalterítőt is — és elment.

A közelben ülők arca mosolyba szaladt, ezt látta az asszony is, nyelt egyet és elengedte a témát.

Újabb megtisztulásra váró szállítmány érkezett a mosogatóba:

— Köztetek van az a kávéscsésze, akiről több vendég is elképedve beszél? — kérdezték egyszerre, a régóta várakozók.

— Én voltam!

— Valóban kiborultál vagy csak a kislány balhéját kente rád az apuka? — kérdezték többen is.

— Direkt tettem. Rémesen unom, hogy minden nap reggeltől estéig tartóan kihasználnak minket. Nem vagyok hajlandó kicsorbíttatni a lelkemet értük.

— Honnan vetted a bátorságot?

— A felszolgáló távozása után az apuka már nyúlt is a kávéjáért és ugyanazt tette volna a lánya is. Ekkor bevillant, hogy a táskájában keresgélő édesanya csészéje pihenhet. Ebben a szituációban ismertem fel a lehetetlen helyzetünket. Egész nap robotolunk a semmiért.

Nagy hangzavar kerekedett a mosogatóban. Egyesek pártját fogták a magától felboruló csészének, mások óvatosabban fogalmaztak. Akár egységes vélemény is kialakulhatott volna közöttük, de a csapból vízsugár tört elő és egy rendteremtő kéz nyúlt utánuk.

— Már hoztam is a három franciakrémest a hölgyeknek, és hozzá itt a fahéjas kávéjuk — sorolta, a felszolgáló.

A közelgő közös nyaralásról beszélgettek a barátnők, közben eszegették a sütit.

— Melyik gurulósba fogtok pakolni?

— Én a nagyobba — mire a másik is ráerősített.

—Elsőnek a lábuszonyt fogom beletenni.

— Jó, hogy mondod.

— Ez a sütis villa beleállt a kézfejembe! — kiáltott fel rémülten, és mutatta vérző kezét, a harmadik.

— Hogyan történt? — kérdezték döbbenten.

Ekkor már az asztal közeléből figyelt, a pincérnő.

— A krémesből akartam felvenni vele egy darabot. Helyette tökig beleállt a kezembe — hihetetlen, de így történt.

Az enyhén vérző kézfejre pislantott, a pincérnő. Odalépett a hölgyek asztalához:

— Ha elfogadja tőlem, szívesen odaadom a nálam lévő fertőtlenítő kendőt— és átnyújtotta.

A felfoghatatlan eset nem csak a vendégek körében lett téma, hanem az alkalmazottak között is. Utóbbiak abban maradtak egymásközt, hogy erről tudnia kell a főnöknek is:

— Ilyen elképzelhetetlen abszurdok eddig nem fordultak elő nálunk — válaszolta meg a tényállítást, a vezető. Kétkedő arccal ránézett a baljós hírrel beállító pincérnőre, aki állta a tekintetét.

— Mindenesetre, köszönöm — mire az alkalmazott ment a dolgára.

Megcsóválta fejét, az üzletvezető. Ennél nagyobb marhaságot el nem tudnék képzelni, de azt sem, hogy ugratna a legmegbízhatóbb emberem. Nagy sokára mégis csak kiment az üzletbe. Az egyik asztalnál helyet foglalt. Nem kellett sokáig várakoznia a bizonyosságra. Döbbenetében képtelen volt megmozdulni a látottaktól: a tejes csupor tartalma megmagyarázhatatlan módon ráloccsant egy joviális férfi ruhájára. Az egyik cukortartó minden előzmény nélkül szaltót ugrott az asztalon. Egy kiskanál pedig a csészéből az összes feketét kikavarta, a terítőre. Pánik tört ki a vendégek körében. Kiürült a kávézó. Ekkor az egyik halott sápadt arcú pincért magához intette, a főnök, és hideg vizes borogatást kért a homlokára.

Automatikusan beállt a kávézó előtt kígyózó sor végére, a kockás mintásra festett hajú lány. Tegnap szűkre szabottan volt ideje, ma jobban ráér. Nem csak a tegnapi napja alakult megelégedettségére, hanem az éjszakája is. Türelmes magabiztosság töltötte el. A népszerű könyvre gondolt, amelybe ma jócskán bele fog lapozni. Haladt a sor. A bejárat előtti ablakon belesett a kávézóba:

— Nicsak-nicsak, hát ez meg micsoda?

Az asztalok mindegyike négy személyre megterítve — de odabent egy fia lélek se. Moderna kiállításhoz szokott szeme elkerekedett a látványvilágtól: amíg az egyik csésze az oldalára dőlve henyélt, addig a másik a fülén egyensúlyozva brillírozott. A sütis villák némelyike egymással diskurált, a többiek villájukkal összeakaszkodva birkóztak. Az asztalok közepén egy-egy vizeskancsónyi kávé, amelyben csészék és tejkiöntő csuprok ringatóztak.

A zárva lévő bejárati ajtóra kifüggesztett táblán ez volt olvasható: Kávészünet art.