Vidám napot / katonaviselt gyerek...,

Jelen és múlt.

Ki ne hallott volna az Afrikában harci feladatokra kiképzett gyermekekből álló reguláris csapatokról. Ez egy újabb példa rá, hogy kissé félresikerült a teremtés anno: ezt szándékoltan olyan naturálisan érzékeltettem, amilyen mértékben az arra fogékony emberek szemét felnyitják  isten házában. A géppuskával gyilkoló gyerekek akkor sem járnak jobban, ha megússzák a katonaságot: lelki nyomorékként fognak az elmúlásig tovább tengődni vagy felnőttként gyerekeket fognak elrabolni a szüleiktől, hogy önmaguk sorsára juttassák őket. Akik hozzám hasonlóképpen szocializálódtak, szinte képtelenek elhinni, hogy ilyen létezhet a valóságban.

Ám, én is katonaviselt gyerek voltam egykor. Az alsós tanító néni az előadásra szánt darabban — János vitéz — nekem az egyik katona szerepét osztotta ki. Kard került az oldalamra, lábamra csizma, de a ruházatom ellen sem lehetett kifogás: a Jelmezkölcsönző vállalat raktárából lettem felmálházva. Elérkezett a színpadra vonulás ideje. Az angyalföldi gyár kultúrtermében minden szék foglalt volt: teltházas produkcióról van szó. Délceg katonaként strázsáltam a színpad szélében, és amikor rám került a sor, mondtam amit kellett, és tettem amit kellett: mint ahogyan ez elvárható egy igazi katonától. Negyedóra elteltével osztálytársaimmal mélyen meghajoltunk a recsegő-ropogó deszkákon. A tömött nézőtéren felhangzó vastapsból kettő részlet mindenféleképpen csakis nekem szólhatott.

Szüleimmel hármasban sietve tartottunk hazafelé. Oka, hogy az nap került adásba a tévében A tüskevár c. sorozat ama darabja, amikor dúl a vihar a nádasban: én pedig azt mindenféleképpen látni szerettem volna. Bár tisztában voltunk vele, hogy az epizódnak csak egy részletét izgulhatom végig majd, mert a színpadi katonáskodás ideje kissé belecsúszott Fekete István természet és ember iránti gondolatiságába: amennyiben választhattam volna, én az övére szavaztam volna.