99. KÁRTYANAPTÁR – baklövés (1984)

A hetvenes években a gyerekek körében népszerű volt a kártyanaptár gyűjtés. Én is hódoltam eme pénzkímélő szenvedélynek. Mikor ráuntam, számuk háromszázra rúghatott. Eltelt tíz év, de a szekrényem mélyén továbbra is ott lapultak.

Az élelmiszer áruházban, az oda rendszeresen egyedül vásárolni bejáró tízéves forma lány nagy kedvence lettem. Amint belépett a boltba, megkeresett, a kezében lévő cetlit felém nyújtotta, és már kérte is a segítségemet. Szívesen lettem a javára – ezzel a közjátékkal is színesebben telt el a munkaidő egy része. Nem mellesleg, az amúgy átlagos kinézetű, sötét hajú lányka a közös bevásárlások alkalmával olyan ragyogó arcot öltött magára, hogy azt nem lehetett nem észrevenni.

Éve is lehetett ennek a sajátos vevő-boltos kapcsolatnak, amikor nem sokkal zárás előtt az édesanyjával együtt érkeztek bevásárolni. Szüleit addig nem ismertem. Hármasban beszélgettünk. Kiderült, kártyanaptárat gyűjt a kis barátnőm. Mi sem volt természetesebb, felajánlottam az otthon porosodó kollekciót. A kis barna szem felragyogott. Tovább folytatódott a beszélgetés. Panaszra nyílt az anyuka szája: szemüveget kellene viselnie a gyereknek, de ő persze soha nem találja. Ezek után elkövettem életem egyik legnagyobb balfácánságát:

– Amennyiben megígéred, hogy holnaptól szemüveget fogsz hordani, hozom a kártyanaptárakat, ellenkező esetben megtartom magamnak – a zsarolástól elkerekedett a szeme, arcáról egyértelmű döbbenetet olvashattam le.

Ennyit mondott kedélyesen:

– Akkor nem kell!

Huszonnégynél nem lehettem több ekkor. Olyan betege lettem az arcpirító felsülésnek, hogy alig-alig aludtam éjszakánként. A helyénvaló megoldáson agyaltam egyfolytában. Beletelt egy hét is, mire a fejemben kezdett derengeni az alagút vége.

Kora délután. A boltba belépő kislány – szokása szerint – mosolyogva odalépett hozzám, kezében az elmaradhatatlan papirossal.

– Szeretnék valamit mondani neked – leptem meg. – Bármikor bejöhetsz ide vásárolni, de engem máskor ne keress meg – sarkon fordultam, aközben még láthattam az arcáról lehervadó mosolyt és a helyére odatelepedett búbánatot. Nagyon nehezemre esett ezt megtenni, de egyben reménykedtem is.

Alig telt el pár óra. A délutáni erős forgalom miatt besegítettem a csemegepultnál. Hosszú sor kígyózott előtte: a pultos kollégával ketten szórtuk ki a kedves vevőket. Minden munkában meg lehet találni a szépséget, csak értelemmel kell hozzáállni. Mérlegre tettem a soron lévő vacsorára szánt felvágottat, amikor megmagyarázhatatlan dolog történt. Fejemet minden ok nélkül felemeltem és egy teljesen érdektelen irányba elnéztem. A polcsorok merőlegesen álltak a csemegepultra. Az egyik gondolasor végében ott állt a kislány. Arca csupa mosoly, és orrán ott virított a szemüveg!

Leírhatatlan örömöt éreztem. Egyszeriben felragyogott az én arcom is, és nem törődve a sorban álló kedves vevőkkel, odahívtam magamhoz a kislányt. Nem jött, röpült! Olyan boldog volt, hogy nem madarat, de a világ összes madarát megfogta volna a kedvemért.

– Milyen jól áll a szemüveg! – vigyorogtam a képébe. Szebb vagy, mint nélküle!

Utána már csak szemüvegben és mosolyogva láthattam a kis barátomat.