99. KÁRTYANAPTÁR — baklövés (1984.)

A hetvenes években a gyerekek körében népszerű volt a kártyanaptár gyűjtés. Én is hódoltam eme pénzkímélő szenvedélynek. Mikor ráuntam, számuk háromszázra rúghatott. Eltelt tíz év, de a szekrényem mélyén továbbra is ott lapultak.

Az élelmiszer áruházban, az oda rendszeresen egyedül vásárolni bejáró tízéves forma lány nagy kedvence lettem. Amint belépett a boltba, megkeresett, a kezében lévő cetlit felém nyújtotta és már kérte is a segítségemet. Szívesen lettem a javára — ezzel a közjátékkal is színesebben telt el a munkaidő egy része. Nem mellesleg, az amúgy átlagos kinézetű, sötét hajú lányka, a közös bevásárlások alkalmával olyan ragyogó arcot öltött magára, hogy azt nem lehetett nem észrevenni.

Éve is lehetett ennek a sajátos vevő-boltos kapcsolatnak, amikor nem sokkal zárás előtt, az édesanyjával együtt érkeztek bevásárolni. Szüleit addig nem ismertem. Hármasban beszélgettünk. Kiderült, kártya naptárat gyűjt a kis barátnőm. Mi sem volt természetesebb, felajánlottam az otthon porosodó kollekciót. A kis barna szem felragyogott. Tovább folytatódott a beszélgetés. Panaszra nyílt az anyuka szája: Szemüveget kellene viselnie a gyereknek, de ő persze soha nem találja. Ezek után elkövettem életem egyik legnagyobb balfácánságát:

— Amennyiben megígéred, hogy holnaptól szemüveget fogsz hordani, hozom a kártya naptárakat, ellenkező esetben megtartom magamnak — a zsarolástól elkerekedett a szeme, arcáról egyértelmű döbbenetet olvashattam le.

Ennyit mondott kedélyesen:

— Akkor nem kell!

Huszonnégynél nem lehettem több ekkor. Olyan betege lettem az arcpirító felsülésnek, hogy alig-alig aludtam éjszakánként. A helyénvaló megoldáson agyaltam egyfolytában. Beletelt egy hét is, mire a fejemben kezdett derengeni az alagút vége.

Kora délután. A boltba belépő kislány — szokása szerint — mosolyogva odalépett hozzám, kezében az elmaradhatatlan papirossal.

— Szeretnék valamit mondani neked — leptem meg. Bármikor bejöhetsz ide vásárolni, de engem máskor ne keress meg.

sarkon fordultam, aközben még láthattam az arcáról lehervadó mosolyt és a helyére odatelepedett búbánatot. Nagyon nehezemre esett ezt megtenni, de egyben reménykedtem is.

Alig telt el pár óra. A délutáni erős forgalom miatt besegítettem a csemege pultnál. Hosszú sor kígyózott előtte: a pultos kollégával ketten szórtuk ki a kedves vevőket. Minden munkában meg lehet találni a szépséget, csak értelemmel kell hozzáállni. Mérlegre tettem a soron lévő vacsorára szánt felvágottat, amikor megmagyarázhatatlan dolog történt. Fejemet minden ok nélkül felemeltem és egy teljesen érdektelen irányba elnéztem. A polcsorok merőlegesen álltak a csemegepultra. Az egyik gondolasor végében ott állt a kislány. Arca csupa mosoly, és orrán ott virított a szemüveg!

Leírhatatlan örömöt éreztem. Egyszeriben felragyogott az én arcom is és nem törődve a sorban álló kedves vevőkkel, odahívtam magamhoz a kislányt. Nem jött, röpült! Olyan boldog volt, hogy nem madarat, de a világ összes madarát megfogta volna a kedvemért.

— Milyen jól áll a szemüveg! — vigyorogtam a képébe. Szebb vagy, mint nélküle!

Utána már csak szemüvegben és mosolyogva láthattam a kis barátomat.