Vidám napot / kártya naptár...,

Avagy életem egyik legnagyobb baklövésének rövid története.

A hetvenes években a gyerekek között nagy divatja volt a kártyanaptár gyűjtésnek. Én is hódoltam eme pénzkímélő szenvedélynek. Mikor ráuntam vagy háromszázra rúgott a számuk. Eltelt tíz év, de a szekrényem mélyén továbbra is ott lapultak kiskamaszkorom eme becses tárgyi emlékei.

A közértben — ahol dolgoztam — az egyik oda rendszeresen egyedül vásárolni bejáró tízéves forma lány nagy kedvence lettem: figyelemre méltó testmagasság, cingár alkat, szakáll bajusszal, orromon szemüveg, és nem bel Ami. Hogy ezek a külső jegyek tetszhettek-e meg neki vagy valami másféle cirkalmasság, soha sem fogom megtudni. Ahogy belépett a nagy alapterületű üzletbe, máris megkeresett, felém nyújtotta a kezében lévő cetlit, és kérte a segítségemet: amúgy, minden portékának kiválóan ismerte a polcát. Szívesen lettem a javára: azzal is színesebben telt a munkaidő. Nem mellesleg pedig, az amúgy átlagos kinézetű, sötét hajú lányka, a közös bevásárlások alkalmával olyan ragyogó arcot öltött magára, hogy azt nem lehetett nem észre venni.

Éve is lehetett ennek a sajátos vevő-boltos kapcsolatnak, amikor egyik este — nem sokkal zárás előtt — az édesanyjával együtt érkezett bevásárolni: alaposan meglepődtem rajta. Hármasban beszélgettünk — sok mindenről szó esett közöttünk — amiből váratlanul kiderült a számomra: a kislány kártya naptárat gyűjt. Mi sem volt természetesebb annál, felajánlottam az otthon régóta talonban heverő kollekciót: ennek nagyon megörült a barátom. Tovább folyt a beszélgetés. Panaszra nyílt az anyuka szája: Szemüveget kéne viselnie a lányomnak, de ő persze soha nem találja meg a lakásban. Ezek után elkövettem életem egyik legnagyobb balfácánságát: — Amennyiben megígéred, hogy holnaptól szemüveget fogsz viselni, hozom a kártya naptárakat, ellenkező esetben, megtartom magamnak — fordultam a kislány felé. Elkerekedett a szeme a pofátlan zsarolástól, arcáról egyértelmű döbbenetet olvashattam le, és mindössze ennyit mondott kedélyesen: — Akkor nem kell!

Huszonnégynél nem voltam több ekkor. Olyan betege lettem ennek az arcpirító felsülésnek, hogy alig-alig aludtam valamicskét éjszakánként: a helyénvaló megoldáson agyaltam egyfolytában. Beletelt egy hét is, mire kezdett derengeni az alagút vége.

Kora délután lehetett. A boltba belépő kislány — szokása szerint — mosolyogva odalépett hozzám, kezében az elmaradhatatlan papirossal. — Szeretnék valamit mondani neked — leptem meg őt. — A továbbiakban bármikor bejöhetsz ide vásárolni, de engem ne keress meg többé! — sarkon fordultam — aközben még láthattam az arcáról lehervadó mosolyt és a helyére elterpeszkedve odaülő bánatot. Nagyon nehezemre esett ezt megtenni vele, de egyben reménykedtem is, a jelenbeli rossznak a jövőbeli jóra fordulásában.

A délutáni erős forgalom miatt besegítettem a csemege pultnál. Hosszú sor kígyózott előtte: a pultos kollégával ketten szórtuk ki a kedves vevőket. Minden munkában meg lehet találni a szépséget, csak értelemmel kell hozzáállni. Mérlegre dobhattam az egyik vacsorára szánt felvágottat, amikor fejemet önkéntelenül is felemeltem, és egy amúgy teljesen érdektelen irányba elnéztem: az ég egy adta világon semmilyen értelme vagy okom nem volt rá. A polcsorok merőlegesen álltak a csemegepultra. Az egyik gondolasornak a csemegepulthoz közelebb eső végében ott állt a kislány: Arca egy csupa mosoly, és orrán ott virított a műanyag keretes szemüveg!

Leírhatatlan örömet éreztem ekkor: egyszeriben felragyogott az én arcom is — és nem törődve a sorban álló kedves vevők sietősségével, a kislányt magamhoz hívtam hangos szóval. Nem jött, röpült! Olyan boldog volt, hogy nem madarat, de a világ összes madarát megfogta volna egy másodperc alatt! — Milyen jól áll a szemüveg, neked! — vigyorogtam a képébe. — Szebb vagy, mint nélküle — és a barátomat ezek után már csak szemüvegben láthattam az üzletbe betérni: visszaállt a régi rend.