() KANYART TÉVESZTVE — ugyanoda jutva (2016.)

Az Égei-tenger legészakibb szigetén, Thassoson vagyunk. Aki szeretne kevésbé zsúfolt tengerparton lubickolni — ahol régen a kövér barátfókák sütkéreztek — majd a tengerből startolva, ezerkétszáznégy méter magas hegyre felgyalogolni, helyben van. A három kilométer hosszú öböl parti széle homokos, néhol köves, fokozatosan mélyülő. Az északi és a déli mólók fodrocskára zabolázzák a tajtékot. Langymeleg vízben tarthatjuk távol magunktól, a gyakran fullasztó nyári hőséget. Most pedig forduljunk meg.

Napbarnított hátunk mögött tiszta kék víz nyaldossa a partot, velünk szemben buja zöld hegy feszít. Aki kedvét leli zsebkendőnyi területen, a természet változatos arcát testközelből megismerni, gyorsan keresse meg a hegyre való csukáját: vajon az út végén milyen kép tárul elénk, az 1204 méter magas Ypsario tetejéről?

A fürdőnadrágot akár magunkon is hagyhatjuk, de mezítlábasan ne próbálkozzon senki se. Keménytalpú túrabakancsot húzok a lábamra, a hátizsákba nem árt pár liternyi folyadék, valamint néhány könnyen emészthető kalóriadús falat a biztonság kedvéért. Fejünkre hanyagul dobjunk fel egy sildes sapkát. Indulhatunk!

Körülbelül tizenhárom kilométer vár ránk. Nem tűnik soknak, de senki ne vegye félvállról. Az öböl déli végéből meredek aszfaltúton feltoljuk magunkat a szigeten körbefutó műútig, és irány jobbra: a lihegést hosszabb időre elfeledhetjük. Aki úgy gondolja, a pékhez ugorjon be harapnivalóért, innivalóért a nyaralóövezet túlsó végében lesz lehetősége, az innét kilométerre lévő szupermarketben. A viszonylag sík terepen bátran megszaporázhatjuk lépteinket, máris Potamiában vagyunk. Jobbkézre vegyes árukínálatú szupermarket, a vele szemben lévő mellékutcába, balra bekanyarodunk. Egyszer elkapott minket itt egy kiadós zivatar, beszaladtunk a közeli zárva tartó pékség fedett teraszára. Rövidesen magunk mögött tudhatjuk a faluszéli részt. A buja természet szélesre tárt karokkal magához ölel minket.

A megnövekedett terhelést bizton megérzi a lábunk: folyamatosan emelkedik a csapás. Balra és jobbra madaraktól hangos sűrű erdő a látkép. Balra az ösvénytől távolabb, a sűrű gazos takarásában, bővizűnek hallatszó patak rohan alá, magából párahegyet lehelve. Kissé távolabb, a másik oldalon, egyszerű porta alakja sejlik fel a zöld lombtengerből: baromfik és méhek népesítik be az udvart. Kapujában asztalkára kitéve pár üveg méz, mellette üres tálka: választékából inkább visszafelé érdemes vásárolni. Innentől kezdve ténylegesen véget ér a civilizáció. Nicsak-nicsak: az ösvényen másfél méter hosszú kígyó tekergőzik a túloldalra — hátha valaki éppen miatta kap kedvet a sziget bejárásához. Minket momentán a délceg hegy érdekel. Emlékezetem szerint, egy balkanyarhoz megérkezve, az először erre járó vándornak egészen biztosan elkerekedik a szeme, tátva marad a szája, az előtte vagy inkább a feje fölött megjelenő katartikus látványtól. Az addigi enyhén szuszogtató csapás egyszeriben átvált, kőről kőre fellépést igénylő, égbeszökő emelkedésű, technikás terepre. Hasznos kellékké válik a túrabot. Nem kispályás a hegyoldal, ezt gyorsan visszaigazolja a ziháló tüdő, a mértéktartó sebesség. Látva is oda kell figyelni minden lépésre, nem látva tiszta élmény. A pihenőhelyig Nyolcszáz méter folyamatos emelkedés következik, melyet lényegében végig így, kőről kőre lépkedve kell magunk alá gyűrni. Ha fáradunk, nyugodtan megállhatunk: orchideák, liánokkal befutott fák, és hatalmas páfrányok igazolják vissza a mediterrán flórát. Egyszer nagyon pórul jártunk ezen a szakaszon, Katival. Kora nyár volt, cefetül tűzött a nap, és a hazai őszi legyek, helyi, kegyetlenül maró változata rajzott éppen: szemtelenebbje befurakodott a ruhánk alá. Ez még hagyján is lett volna a részünkről, de a szemünk sarkából, a fülünkből, a szánkból, de még az orrunkból is, pofátlan nemzettségük számtalan egyedét próbáltuk elhajtani. Nem sok sikerrel tettük. Szitokszóáradattól lett hangos az amúgy békés hegyoldal. Pattanásig feszült idegeink szép lassan lecsillapodhattak. Hihetnénk naivan, a kőbe formálódott tájat állandóság jellemzi. De ne akarjunk felsülni. Az egyik évben szokatlanul csapadékos telet élhettek át a helybeliek. A hóolvadást követően hamarosan özönvíz mennyiségű csapadék zúdult a szigetre. Hetekig tartott a katasztrofális időjárás. A hegyekről megzabolázhatatlan árként lezúduló számtalan időszakos vízfolyás, mindent, de mindent tarolt: jelentősen átformálta vagy teljesen átrajzolta a tájat. Mivel többször is megmásztuk a hegyet Katival, ezzel a ténnyel mi is szembesülhettünk: néhol teljesen ismeretlenné vált a környezet. Ki-ki fizikai állóképességének megfelelő tempóban törjön felfelé. Egyik alkalommal, szemből érkező teljesítménytúra résztvevőivel találkoztunk: a brassói harmincas fiatalember észrevette az állapotomat, elismerően gratulált a mutatott teljesítményhez. Gyakran léphetünk át kidőlt fatörzset, vagy éppen bújhatunk át alatta. Akinek van kedve hozzá, néha nézzen vissza, megéri. Emlős állattal nem találkoztunk még, de teknőssel, igen. Néha összefutunk egy-két turistával. A köves hegymenet a vége felé kissé visszavesz, onnantól már csak öklömnyi méretű kövek nehezítik, az ezer méter magasan kiépített, zárható pihenőig tartó szakaszt.

Jól esik egyet szusszanni. Akinek kifogyott a vize, innen öt perc sétára, szomjoltásra alkalmas forrásvízre talál. Egyszer négy vagy öt liter vizet és tejet nyeltem le útközben, mégis ide felérve annyira kiszáradtam, hogy ha nem lett volna forrásvíz, nem bírtam volna tapodtat sem mozdulni. A pech is megtalált minket ugyanitt — másik két ismerős látássérülttel és két látó segítőjükkel kiegészülve — mert a hegycsúcs vastag felhőpaplanba burkolózott: pedig idáig végig szikrázott a nap. Míg végleg elillan belőlünk a fáradtság, jöjjön egy tanulságos emlék. A szerencsésen végződött eset a visszaúton történt. Kati lépő lába alól kigurult egy kő. Bár mindvégig fogtuk egymás kezét, de a magas köveken ereszkedve nem bírtam megtartani és hanyatt vágódott. Szerencsére volt rajta hátizsák, mely megvédte a gerincét, de a feje sziklának csapódott. Hosszú percekbe telt, mire elmúlt a szédülés és a fájó érzés, csak ezután folytatódhatott a természetjárás. Míg szedelődzködünk, elmondom, innen egy másik jelzett ösvényen megmászható a sziget második legmagasabb pontja. Az Iliászra vezető nyomvonal igazi erőpróba. Méter magas kőtömbökre kell felmászni vagy éppen leugrani, ilyenképpen lehet haladni úgy, hogy közben három terepjellegű hullámvasúttal is kell számolni. Az útvonal teljesen árnyékmentes: arrafelé nincs forrás. De álljunk szembe az Ypsarioval.

Az ezer méteren kialakított pihenőtől kétszáz méter szintemelkedés várható. A csúcsig tartó meredek vaskosan köves, nagy odafigyelést követel az erre járó vándortól. A bakancs könnyen beszorulhat két kő közé, ahonnét kínkeserves a szabadulás. Errefelé sem szégyen levegő után fohászkodni. Aki egyszer így vagy úgy, de felcihelődik a lapos orom tetejébe, méltó kárpótlásra lel: tengernyi kínlódás után fáradtan leülhet egy lapos kőre, és kedvére maga elé képzelheti az égszínkék vízen duzzadó vitorlákkal suhanó fehér színű vitorlásokat — aki kevésbé fáradt el, szabad szemmel is megteheti.

Az egyik csúcsmenet után az ezer méter magasan emelt esőháztól, a dzsipek által használt, mintegy húsz kilométer hosszú földúton terveztünk visszajutni a tengerpartra. Baktattunk, baktattunk, tréfát nem ismerve. Útközben néhány, több köbméternyi vízzel teli betonkád mellett is elporoltunk:erdőtűz esetére oltás megkönnyítése céljából, tűzoltóknak. Idővel savanyú képpel ráéreztünk, hogy valahol nem jó felé vettük a kanyart. A könnyen járható úton hosszasan ereszkedtünk lefelé. Ligeterdőben trappoltunk. Előbb egy magányosan álló paripa nyihogott ránk barátságosan, kisvártatva kedélyesen beszélgető favágók között találtuk magunkat. Kissé fellélegeztünk. Szerettünk volna mielőbb tisztában lenni, a sziget jelképes térképén elfoglalt pozíciónkkal. Kézzel-lábbal folytattunk kreatívnak gondolt jelelést egymással. Egyszer csak jóízűen felnevettek. Mint kiderült, éppen a kerekded sziget mértani közepén tanácskozunk. Nyeltünk egy nagyot, és a helyi emberek iránymutatására hagyatkozva, elindultunk az onnan kilométerekre lévő falucska felé. Útközben, az erdő közepén, asztalról mézet árusító háromfős családra csodálkozhattunk rá. Máig sem értem: vajon milyen átütő forgalomban reménykedhettek? A továbbiakban mellénk pártolt a szerencse. A talán tucatnyi házból álló Maries település vendéglőjében német család falatozott. Megértve gondunkat, kedélyesen invitáltak minket a bérelt autójuk felé: így jutottunk el az onnét tíz kilométerre lévő tengerpartig, a szálláshelyünktől a sziget átellenes oldalára. Képben voltunk mosolyt fakasztó helyzetünkkel kapcsolatban: bármerre tartanánk az országúton, körülbelül ötven kilométer vár ránk. Kisvártatva megérkezett a menetrend szerint közlekedő járat. Bő órányi kárpótló szigetnéző utazás következett. Végállomás, leszállás, megérkeztünk a pár ezer lakosú fővárosba. Délután hat körül lehetett. A szállásunknak helyet adó településre aznap már nem indult járat: tizenkét kilométer, hegynek fel, majd le. Éppen ez hiányozna — gondoltuk sötéten. Hasonlóképpen pórul járt német lánnyal összefogva, taxiba vágtuk magunkat, és a hegymenet után kisebb kerülővel ugyan, de mégiscsak eljutottunk kitűzött célunkhoz, Skala-Potamiába.