29. KANYART TÉVESZTVE – Thassos (2015)

A strandon állva, napbarnított hátunk mögött hullámok nyaldossák a homokos partot, velünk szemben zöld hegy feszít. Pirkadatkor indulunk az 1204 méter magas Ypsario tetejére Katival. Nem először túrázunk a csúcsra. 13 kilométer a távolság. Nem tűnik soknak, de nem vesszük félvállról ezúttal sem. Az öböl déli végéből, a meredek aszfaltúton feltoljuk magunkat a szigeten körbefutó országútig, majd irány jobbra. A lihegést hosszabb időre elfelejthetjük. Az enyhén emelkedő aszfaltcsíkon kilépünk, és fél óra múlva megérkezünk Potamiába. Jobb kézre szupermarket, a vele szemben lévő mellékutcába balra betérünk. Egyszer itt kiadós nyári zivatar zúdult a nyakunkba. Előle a közeli pékség fedett teraszára menekültünk. Ezúttal ragyogóan süt a nap, és nem csak a pékségen vagyunk túl, hanem a település utolsó utcáján is. Szélesre tárt karokkal fogad minket a természet. Ha eddig nem is, de innentől kezdődően egyre meredekebbé válik az ösvény. Madaraktól hangos, dús vegetációjú erdő a látkép. Balra sűrű gazos. Túloldalán kövek között zúgó hegyi patak, magából párahegyet lehelve iramlik alá. A másik oldalon a zöld lombtengerből egyszerű porta világlik ki a távolban. Udvarát lábasjószágok, házi méhek és a házőrzőszolgálatot ellátó keverék népesítik be. Kapujában asztalkára kitéve pár üveg méz, mellette üres tálka. Ezennel elbúcsúzunk a civilizációtól.

Nicsak-nicsak, a csapáson előttünk másfél méter hosszú kígyó tekereg a túloldalra – hátha miatta kap kedvet valaki a sziget bejárására. A piros turistajelzés szerint balkanyarhoz érkeztünk. Aki először áll meg itt, annak egészen biztosan leesik az álla az előtte, vagy inkább a feje fölött megjelenő katartikus látványtól. Az eddigi enyhén szuszogtató turistaút átvált kőről kőre fellépést igénylő, égbetörő emelkedésű technikás terepre. Hasznos kellékké válik a túrabot. Nem kispályás a hegyoldal, ezt visszaigazolják az erősen ziháló tüdőnk. Látva is oda kell figyelni minden lépésre, nem látva tiszta élmény. Nem baj, szeretem a kihívást. Az ezer méteren lévő pihenőhelyig 800 méter folyamatos emelkedés következik, amelyet végig így, lényegében kőről kőre lépkedve kell magunk alá gyűrni. Időnként érdemes körbetekinteni. Orchideák, liánokkal befutott fák és hatalmas páfrányok tükrözik vissza a mediterrán flórát. Egyszer nagyon pórul jártunk ezen a szakaszon. Cefetül tűzött a májusi nap. A hazai őszi legyek helyi, kegyetlenül maró változata rajzott éppen. Szemtelenebbje befurakodott a ruhánk alá. Ez még hagyján is lett volna, de a szemünk sarkából, a fülünkből, a szánkból, de még az orrunkból is, pofátlan nemzettségük számtalan egyedét próbáltuk kevés sikerrel elhajtani. Ráadásul olyan terepen történt, ahol koncentrálni kellett. Forrt az agyunk a dühtől. Más miatt is érdemes volt többször erre járni. Hihetnénk naivan, a kőbe formálódott zöld tájat állandóság jellemzi. De ne akarjunk zöldfülűként felsülni. Az egyik évben szokatlanul csapadékos telet élhettek át a helyiek. A hóolvadást követően özönvíz mennyiségű eső zúdult a kerekded szigetre. Hetekig tartott a katasztrofális időjárás. Az ormokról megzabolázhatatlan árként levágtázó számtalan vízfolyás mindent, de mindent tarolt. Jelentősen átformálta, vagy éppen teljesen átrajzolta a tájat. Mivel többször is megmásztuk a hegyet Katival, ezzel a ténnyel mi is szembesülhettünk. Néhol teljesen ismeretlenné vált a környezet. Egyik alkalommal teljesítménytúra résztvevőivel találkoztunk. Közülük a brassói harmincas fiatalember észrevette az állapotomat. Pár percre megállt beszélgetni, majd elismerően gratulált a teljesítményhez. Nem árt a lábunk elé nézni. Gyakran lépünk át kidőlt vaskos fatörzsön, vagy éppen bújunk át alatta. Időnként érdemes visszanézni, megéri. Annyira meredek a hegyoldal, hogy ahol éppen állunk, onnan a pár perce járt táj már mélyen alattunk terül el. Az állatvilágról nem esett szó eddig. Vadon élő emlőssel nem találkoztunk még, de teknőssel, gyíkkal, kaméleonnal, kígyóval, csigával, igen. A köves hegymenet a vége felé visszavesz. Innentől már csak öklömnyi kövek nehezítik a kiépített, zárt pihenőig tartó szakaszt.

Jól esik egyet szusszanni. Innen öt perc sétára, szomjoltásra alkalmas forrás fakad. Egyszer négy-öt liter vizet, tejet nyeltem le útközben, mégis, ide felérve annyira kiszáradtam, hogy ha nem lett volna forrásvíz, nem bírtam volna tapodtat sem mozdulni. A pech többször is megtalált minket. Például, amikor két látássérült ismerőssel és segítőikkel együtt tartottunk a csúcsra, mert annak ellenére, hogy idáig szikrázó napsütésben jöttünk, az orom felhőpaplanba rejtőzött előlünk. Míg végleg elillan belőlünk a fáradtság, jöjjön egy tanulságos emlék. A szerencsésen végződött eset a visszaúton történt. Kati lépő lába alól kigurult a kő. Bár mindvégig fogtuk egymás kezét, de a magas köveken ereszkedve nem bírtam megtartani, hanyatt vágódott. Szerencsére volt rajta hátizsák, megvédte a gerincét, de a feje kőnek koppant. Hosszú percekbe telt, mire elmúlt a szédülés és a fájó érzés. Csak utána indultunk tovább. Míg szedelődzködünk, elmondom, innen egy másik jelzett ösvényen megmászható a sziget második legmagasabb csúcsa. Igazi erőpróba az Iliász-ra vezető nyomvonal. Méter magas kőtömbökre kell felmászni, vagy éppen leugrani róla. Ilyenképpen lehet haladni úgy, hogy közben három terep jellegű hullámvasúttal is kell számolni. Az útvonal arrafelé is teljesen árnyékmentes.

Álljunk szembe az Ypsarioval. Az ezer méteren kialakított pihenőtől kétszáz méter szintemelkedés következik. A csúcsig tartó meredek végig köves, nagy odafigyelést igényel. Könnyen beszorulhat a bakancs. Kínkeserves a szabadulás – saját káromon megtapasztaltam. Itt sem szégyen levegő után kapkodni. Aki egyszer így vagy úgy felcihelődött a lapos orom tetejébe, méltó kárpótlásra lel. Tengernyi kínlódást követően fáradtan leülhet egy lapos kőre, és kedvére maga elé képzelheti az égszínkék vízen duzzadó vitorlákkal suhanó fehér vitorlásokat. Aki kevésbé fáradt el, szabad szemmel is megnézheti.

Az egyik csúcsmenet után az ezer méteren épített esőháztól, a terepjárók által használt, a mintegy 20 kilométer hosszú földúton terveztünk visszajutni a tengerparton lévő szállásra. Baktattunk, baktattunk, tréfát nem ismerve. Útközben néhány több köbméternyi vízzel teli betonkád mellett is elhaladtunk. Erdőtűz esetére oltás céljából a tűzoltóknak. Idővel savanyú képpel ráéreztünk, hogy valahonnét már kanyart tévesztve jövünk. Megvontuk a vállunkat. A könnyen járható úton hosszasan ereszkedtünk. A ligeterdőben ránk nyihogott egy magányosan álló paripa. Kisvártatva kedélyesen beszélgető favágók között ácsoroghattunk. Fellélegeztünk. Szerettünk volna mielőbb tisztában lenni a sziget jelképes térképén elfoglalt pozíciónkkal. Kézzel-lábbal folytattunk kreatívnak gondolt jelelést egymással. Egyszer csak jóízűen felnevettek az erdei emberek. Mint kiderült, éppen a kerekded sziget mértani közepén tanácskozunk. Nagyot nyeltünk. A helyiek javaslatát megfogadva elindultunk az onnan kilométerekre lévő falucska felé. Útközben a rengeteg közepén asztalról mézet árusító háromfős családra csodálkoztunk. Máig sem értem, milyen átütő forgalomban reménykedhettek? A továbbiakban mellénk pártolt a szerencse. A talán tucatnyi házból álló Maries település vendéglőjében német család falatozott. Megértve nehézségünket, bérelt autójukba ülhettünk. Így jutottunk el az onnan tíz kilométerre lévő tengerpartig, a szálláshelyünktől a sziget átellenes oldalára.

Hotelek magasodtak körülöttünk. Tisztában voltunk szorult helyzetünkkel. Bármelyik irányba indulunk, 50 kilométer vár ránk. A főváros felé volt célszerűbb tartani. Kerestük a buszmegálló tábláját, aztán eszünkbe jutott, a mediterránon vagyunk. Megálltunk, ahol megálltunk. Óriási szerencsére, kisvártatva érkezett a menetrend szerint közlekedő napi utolsó járat. Leintette Kati, de tovarobogott, hogy száz méterrel távolabb megálljon – ott sem volt hivatalos megállója. Kissé dühösen, de mégis mosolygó arccal szálltunk fel a behűtött utastérbe. Bő órányi kárpótló szigetnéző utazás következett. Alig lakott tájban kanyargott az országút. A kiszuperált kompok temetője mellett is elsuhantunk. Végállomás, leszállás.

Megérkeztünk a párezres fővárosba, Limenasba. 18 óra körül járhatott az idő. A szállásunknak helyet adó településre aznap már nem indult busz. Egymásra néztünk nevetve. 12 kilométer hegynek fel, majd le. Éppen ez hiányozna – gondoltuk fanyalogva. Gyorsan megoldódott a probléma. A hasonlóképpen pórul járt német lánnyal összefogva taxiba vágtuk magunkat, és naplemente előtt mégis csak eljutottunk Skala-Potamiába.