29. Kanyart tévesztve — Thassos (2015)
A strandon állva, napbarnított hátunk mögött hullámok
nyaldossák a homokos partot, velünk szemben zöld hegy feszít. Pirkadatkor
indulunk Az 1204
méter magas Ypsario tetejére, Katival. Nem először
túrázunk a csúcsra. 13
kilométer áll előttünk. Nem tűnik soknak, de nem vesszük
félvállról ezúttal sem. Az öböl déli végéből, a meredek aszfaltúton feltoljuk
magunkat a szigeten körbefutó országútig, majd irány jobbra. A lihegést
hosszabb időre elfelejtjük. Az enyhén emelkedő aszfaltcsíkon kilépünk, és fél
óra múlva megérkezünk Potamiába. Jobb kézre szupermarket, a vele szemben lévő
mellékutcába balra betérünk. Egyszer kiadós nyári zivatar zúdult a nyakunkba
itt. Előle a közeli pékség fedett teraszára menekültünk. Ezúttal ragyogóan süt
a nap, és nem csak a pékségen vagyunk túl, hanem a település utolsó utcáján is.
Szélesre tárt karokkal fogad minket, a természet. Ha eddig nem is, de innentől
kezdődően egyre meredekebbé válik az ösvény. Madaraktól hangos, dús vegetációjú
erdő a látkép. Balra a sűrű gazos túloldalán a kövek között hegyi patak.
Magából párahegyet lehelve iramlik alá. A másik oldalon, a zöld lombtengerből
egyszerű porta világlik ki a távolban. Udvarát lábasjószágok, házi méhek, és a
házőrzőszolgálatot ellátó keverék népesítik be. Kapujában asztalkára kitéve pár
üveg méz, mellette üres tálka. Ezennel elbúcsúzunk a civilizációtól.
Nicsak-nicsak, a csapáson előttünk másfél méter hosszú
kígyó kúszik a túloldalra — hátha valaki éppen miatta kap kedvet a sziget
bejárására. A piros turistajelzés szerint, balkanyarhoz érkeztünk. Aki először
áll meg itt, annak egészen biztosan leesik az álla, az előtte, vagy inkább a
feje fölött megjelenő katartikus látványtól. Az eddigi enyhén szuszogtató
turistaút átvált kőről kőre fellépést igénylő, égbeszökő emelkedésű technikás
terepre. Hasznos kellékké válik a túrabot. Nem kispályás a hegyoldal, ezt
visszaigazolják az erősen ziháló tüdőnk. Látva is oda kell figyelni minden
lépésre, nem látva tiszta élmény. Nem baj, szeretem a kihívást. Az 1000 méteren
lévő pihenőhelyig 800
méter folyamatos emelkedés következik, amelyet végig
így, lényegében kőről kőre lépkedve kell magunk alá gyűrni. Időnként érdemes
körbetekinteni. Orchideák, liánokkal befutott fák, és hatalmas páfrányok
tükrözik vissza a mediterrán flórát. Egyszer nagyon pórul jártunk ezen a
szakaszon. Cefetül tűzött a májusi nap. A hazai őszi legyek helyi, kegyetlenül
maró változata rajzott éppen. Szemtelenebbje befurakodott a ruhánk alá. Ez még
hagyján is lett volna, de a szemünk sarkából, a fülünkből, a szánkból, de még
az orrunkból is, pofátlan nemzettségük számtalan egyedét próbáltuk kevés
sikerrel elhajtani. Ráadásul olyan terepen történt, ahol koncentrálni kellett.
Forrt az agyunk a dühtől. Más miatt is érdemes volt többször erre járni.
Hihetnénk naivan, a kőbe formálódott zöld tájat állandóság jellemzi. De ne
akarjunk zöldfülűként felsülni. Az egyik évben szokatlanul csapadékos telet
élhettek át a helyiek. A hóolvadást követően özönvíz mennyiségű eső zúdult a
kerekded szigetre. Hetekig tartott a katasztrofális időjárás. Az ormokról
megzabolázhatatlan árként levágtázó számtalan vízfolyás mindent, de mindent
tarolt. Jelentősen átformálta, vagy éppen teljesen átrajzolta a tájat. Mivel
többször is megmásztuk a hegyet Katival, ezzel a ténnyel mi is
szembesülhettünk. Néhol teljesen ismeretlenné vált a környezet. Egyik
alkalommal, teljesítménytúra résztvevőivel találkoztunk. Közülük a brassói
harmincas fiatalember észrevette az állapotomat. Pár percre megállt
beszélgetni, majd elismerően gratulált a teljesítményhez. Nem árt a lábunk elé
nézni. Gyakran lépünk át kidőlt vaskos fatörzsön, vagy éppen bújunk át alatta.
Időnként érdemes visszanézni, megéri. Annyira meredek a hegyoldal, hogy ahol
éppen állunk, onnan a pár perce járt táj, már mélyen alattunk terül el. Az
állatvilágról nem esett szó eddig. Vadon élő emlőssel nem találkoztunk még, de
teknőssel, gyíkkal, kaméleonnal, kígyóval, csigával, igen. A köves hegymenet a
vége felé visszavesz. Innentől már csak öklömnyi kövek nehezítik a kiépített,
zárt pihenőig tartó szakaszt.
Jól esik egyet szusszanni. Innen 5 perc sétára,
szomjoltásra alkalmas forrás fakad. Egyszer 4-5 liter vizet, tejet
nyeltem le útközben, mégis, ide felérve annyira kiszáradtam, hogy ha nem lett
volna forrásvíz, nem bírtam volna tapodtat sem
mozdulni. A pech többször is megtalált minket. Például, amikor 2 látássérült
ismerőssel és segítőikkel együtt tartottunk a csúcsra, mert annak ellenére,
hogy idáig szikrázó napsütésben jöttünk, az orom felhőpaplanba rejtőzött
előlünk. Míg végleg elillan belőlünk a fáradtság, jöjjön egy tanulságos emlék.
A szerencsésen végződött eset a visszaúton történt. Kati lépő lába alól
kigurult a kő. Bár mindvégig fogtuk egymás kezét, de a magas köveken ereszkedve
nem bírtam megtartani, hanyatt vágódott. Szerencsére volt rajta hátizsák,
megvédte a gerincét, de a feje kőnek koppant. Hosszú percekbe telt, mire elmúlt
a szédülés, és a fájó érzés. Csak utána indultunk tovább. Míg szedelődzködünk,
elmondom, innen egy másik jelzett ösvényen megmászható a sziget második
legmagasabb csúcsa. Az Iliászra vezető nyomvonal igazi erőpróba. Méter magas
kőtömbökre kell felmászni, vagy éppen leugrani róla. Ilyenképpen lehet haladni
úgy, hogy közben 3 terep jellegű hullámvasúttal is kell számolni. Az útvonal
arrafelé is teljesen árnyékmentes.
Álljunk szembe az Ypsarioval. Az 1000 méteren
kialakított pihenőtől 200
méter szintemelkedés következik. A csúcsig tartó meredek
végig köves, nagy odafigyelést igényel. A bakancs könnyen beszorulhat 2 kő
közé, ahonnét kínkeserves a szabadulás — saját káromon megtapasztaltam. Itt sem
szégyen levegő után kapkodni. Aki egyszer így vagy úgy felcihelődött a lapos
orom tetejébe, méltó kárpótlásra lel. Tengernyi kínlódást követően fáradtan
leülhet egy lapos kőre, és kedvére maga elé képzelheti, az égszínkék vízen
duzzadó vitorlákkal suhanó, fehér vitorlásokat. Aki kevésbé fáradt el, szabad
szemmel is megnézheti.
Az egyik csúcsmenet után, az 1000 méteren épített
esőháztól, a terepjárók által használt, a mintegy 20 kilométer
hosszú földúton terveztünk visszajutni, a tengerparton lévő szállásra.
Baktattunk, baktattunk, tréfát nem ismerve. Útközben néhány több köbméternyi
vízzel teli betonkád mellett is elhaladtunk. Erdőtűz esetére oltás céljából
tűzoltóknak. Idővel savanyú képpel ráéreztünk, hogy
valahonnét már kanyart tévesztve jövünk. Megvontuk a vállunkat. A könnyen
járható úton hosszasan ereszkedtünk. A ligeterdőben ránk nyihogott egy
magányosan álló paripa. Kisvártatva kedélyesen beszélgető favágók között
ácsoroghattunk. Fellélegeztünk. Szerettünk volna mielőbb tisztában lenni, a
sziget jelképes térképén elfoglalt pozíciónkkal. Kézzel-lábbal folytattunk
kreatívnak gondolt jelelést egymással. Egyszer csak jóízűen felnevettek az
erdei emberek. Mint kiderült, éppen a kerekded sziget mértani közepén
tanácskozunk. Nagyot Nyeltünk. A helyiek javaslatát megfogadva, elindultunk az
onnan kilométerekre lévő falucska felé. Útközben, a rengeteg közepén asztalról
mézet árusító 3 fős családra csodálkoztunk. Máig sem értem, vajon milyen átütő
forgalomban reménykedhettek? A továbbiakban mellénk pártolt a szerencse. A
talán tucatnyi házból álló Maries település vendéglőjében német család
falatozott. Megértve nehézségünket, bérelt autójukba ülhettünk. Így jutottunk
el az onnan 10 kilométerre lévő tengerpartig, a szálláshelyünktől a sziget
átellenes oldalára.
Hotelek magasodtak körülöttünk. Tisztában voltunk
szorult helyzetünkkel. Bármelyik irányba indulunk, 50 kilométer
vár ránk. A főváros felé volt célszerűbb tartani. Kerestük a buszmegálló
tábláját, aztán eszünkbe jutott, a mediterránon vagyunk. Megálltunk, ahol
megálltunk. Óriási szerencsére, kisvártatva érkezett a menetrend szerint
közlekedő járat. Leintette Kati, de tovarobogott, hogy 100 méterrel távolabb megálljon
— ott sem volt hivatalos megállója. Kissé dühösen, de mégis mosolygó arccal
szálltunk fel a behűtött utastérbe. Bő órányi kárpótló szigetnéző utazás
következett. Alig lakott tájban kanyargott az országút. A kiszuperált kompok
temetője mellett is elsuhantunk. Végállomás, leszállás.
Megérkeztünk a párezres fővárosba, Limenasba. 18 óra
körül járhatott az idő. A szállásunknak helyet adó településre aznap már nem
indult busz. Egymásra néztünk nevetve. 12 kilométer
hegynek fel, majd le. Éppen ez hiányozna — gondoltuk fanyalogva. Gyorsan
megoldódott a probléma. A hasonlóképpen pórul járt német lánnyal összefogva,
taxiba vágtuk magunkat, és naplemente előtt mégis csak eljutottunk
Skala-Potamiába.