143. KAMPÓS BOT — és
a másik kisgyerek (1971.)
Csak rövid ideig
lehettem a Központi Sport Iskola próbaidős labdarugója, mert a vele született
szembetegség miatt, a leigazoláshoz nem járult hozzá a sportorvos. A nyári
edzések alkalmával hetente egyszer felkerestük az Erzsébet híd budai hídfője
közelében üzemelő patinás fürdőt. Lényegében pancsolni vitt oda minket az edző.
Bohóckodtunk, ismerkedtünk egymással.
Hazafelé tartottam.
Megérkeztem a tizenegyes villamos megállójába, ahol néhány nyugdíjas korú ember
már várakozott. Befutott a stuka. A felszállásra várakozók előtt a
villamosvezető szélesre tárta az első ajtót. Nem állt szándékomban leülni, de
tízéves fiatalságom lendületével az utastérbe siettem volna. Ezt rossz néven
vehette a mögöttem álló bácsi, aki öregbotjának kampós végét a combom elejébe
beakasztotta és nemes egyszerűséggel, vele lehúzott a járműről. Valamit
motyogott az orra alatt, majd fürgén megmászta a lépcsőket. Nagy elegánsan
helyet foglalt. Megszégyenülten és utolsónak érkeztem a kocsi belsejébe.
Máskülönben, az ülőhelyet mindig átadtam az időseknek. Jó tett helyében jót
várj?
Évezredforduló táján
történt. A hetes buszra felszálltunk a vakvezetővel. Szökő évente egyszer, ha
leülök ilyen alkalommal: abban az évben éppen az lehetett. Az egyik megállóban
anyuka kisgyermekével szállt fel. Nem én ültem legközelebb az ajtóhoz, de mégis
én álltam fel elsőnek.