Vidám napot / kampós bot...,

Disznóság!

Csak rövid ideig lehettem a Központi Sport Iskola próbaidős labdarugója, mert a vele született szembetegségemre hivatkozva a sportorvos szakvéleményként egy határozott nem-et intett a fejével. De addig is. A nyári edzések alkalmával hetente egyszer felkerestük az Erzsébet-híd budai hídfője közelében üzemelő patinás fürdőt. Lényegében pancsolni vitt oda minket az edző: egyikünk sem bánta. Bohóckodtunk, ismerkedtünk egymással. Hazafelé tartva megálltam a villamosmegállóban. Néhány nyugdíjas tartózkodott ott. Érkezett a „stuka”, és kinyílt az első ajtó. Bár nem állt szándékomban leülni rajta, de tíz éves fiatalságom lendületével már ugrottam is fel a járműre. Ezt rossz néven vehette a mögöttem álló nyugdíjas bácsi, aki öregbotjának kampós végét beakasztotta a combomba, és nemes egyszerűséggel lehúzott vele a lépcsőről. Valamit motyogott az orra alatt, majd fürgén megmászta a lépcsőt, és nagy elegánsan helyet foglalt az ablak mellett. Megszégyenülten és utolsónak érkeztem meg az utastérbe: egyáltalán nem voltam rózsás hangulatban — máskülönben, az ülőhelyet mindig átadtam az idős embereknek. Jó tett helyében jót várj?

A margóra való továbbiakat nem a magam fényezése okán jegyzem meg: nincs szükségem rá. Manapság még az állapotos nőknek sem adják át az ülőhelyüket a tömegközlekedési járműveken utazó bármilyen korú utasok. Régebben kibámultak az ablakon, manapság pedig okos eszközeik valamelyikét nyomkodják magukba feledkezve. Tizenöt éve történhetett. A vakvezetővel felszálltunk a hetes buszra. Szökő évente egyszer, ha leülök ilyen alkalommal: abban az évben az volt. Az egyik megállóban kisgyerekkel szállt fel egy anyuka. Nem én ültem legközelebb az ajtóhoz, de mégis én álltam fel elsőnek.