Kaktuszparádé és lángnyelv — renitens szemeteszsák

Baku másik büszkesége a 7 kilométer hosszú promenád. A repülőtér felé eső végét parkoló zárja le, míg a másik végében, a szinte teljesen kör alakú, húsz emelet magas üvegkapu. Három szinten lehet az öböl mentén sétálni. A vízhez legközelebb eső parton csak részben, míg a fölötte lévő promenádon végig, ugyanúgy a mellette húzódó zöld park túloldalán a járdán. Odatartva legtöbbször a Bülbül utcát vettük igénybe, amelyen a promenádra megérkezve ötvenféle kaktusz szolgál támpontnak. Az autóparkolótól indulunk végig rajta.

Az óriáskerékig tartó bő kilométernyi szakaszt rohammunkában térkövezhették le. Keveseknek tűnik fel, mert alig járják. Nyolc napot töltöttünk Bakuban, azalatt végig élénk szél kergette a fellegeket, emiatt nem működött a kilátó. Nagyobb bevásárlóközpont maradt el mögöttünk, melyet a világ első szőnyegmúzeuma követett. A tizenötödik században épült Juma mecsetben került kialakításra. Stílszerűen, külső megjelenésében felcsavart szőnyegre emlékeztet. 1967-ben megnyitották a nagyközönség előtt. Bementünk. A hátizsákot zárható szekrénybe kellett tenni, a fotózást tábla tiltja. Meglepetésre, csak egy emelet látogatható. Ezt a teret is nehezen sikerült tartalommal megtölteni: néhány szőnyeg, pár kőkorsó, egy-két festmény és mivel mégis csak Szőnyegmúzeumban lennénk, kézi szövőszéken egy hölgy folyamatosan dolgozik. Ennyi, és nem több. Vele szemben a Mini Velence. Építésének idejét ekkor nem ismerhettük még, de a Szovjetunióban létezett már. Miről van szó? A kövezett aljú lagúnákban több elektromos meghajtású, négyszemélyes gondola szeli a vizet. Végében velencei divat szerinti, kék-fehér csíkos pólójú, szalmakalapot viselő gondolás. A vízi út Fától, bokortól és virágtól pompázó mesterséges szigetek között kanyarog. A lagúnák fölött kőhidak ívelnek át. Mi sem természetesebb, a Mini Velence telis-tele vendéglővel. Az előttük elvezető járda bokatörő. Ezt leszámítva, igazi turistacsalogató. Nyitás után indiai csoport váltott jegyet a vízi attrakcióra. Kíváncsian kanyarodunk a közeli, ki tudja milyen múzeum elé, melynek kapuja zárva. Mivel hamarosan kisebb kitérőt teszünk a belváros felé, ezért essen pár szó a sétány mellett végighúzódó parkról.

Állapotát tekintve hercegi vagy akár királyi rezidencia környezete is lehetne. A sétányon nincs hiány padból. Idilli hely a városi ember számára. Csak hát, fűre lépni szigorúan tilos, valamint szükség esetén terelőkorlátokkal irányítják a gyalogosforgalmat. A kandeláberek díszesek és szépek. A korlátok rozsdamentesek, a hulladékgyűjtők formatervezettek. Nem sajnálták rá a pénzt, meglátszik rajtuk.

A hattyús szökőkút kiemelt helynek számít. Káváján talpig muszlimba öltözött nő ül — ő a fekete hattyú. A lámpaoszlopokban elhelyezett hangszórókból váratlanul nemzeti érzelmű műdalok és zenekari darabok hangzanak fel. Közeledik május 28-a, az azeriek függetlenné válásának ünnepe. Ennél tökéletesebb hangillusztrációt az Azerbajdzsánról szóló útleíráshoz — honlapomon olvasható változat — aligha találhattam volna. A szerencse továbbra is mellém pártolt, mert innen pár perc sétatávolságban, éppen ideális helyen tartózkodva, az óvárosban megszólalt a müezzin imára hívó éneke. Egyenesen tökéletes. Tekintsünk a város felé. A főváros újkori jelképe a gázlángot szimbolizáló, három kék színű épületből álló, úgynevezett lángtornyok. A sétánytól a hegyre közlekedő funiculár pár percre. Nézzünk szét odafent.

A felvonóra csak bankkártyával lehet jegyet váltani. Aki bízik lábizomzatában, a jármű alsó végállomásától balra lépcsőn is feltornázhatja magát a felső végállomásig. Megérkeztünk. Közelben zárva lévő mecset. Jobb felé a jelképpé vált három kék színű épület. Nincs értelme közelebb menni hozzájuk, aligha látogatható a közintézmény benyomását keltő szimbólum. Balra, mintha panteonban örök tűz lángja lobogna magasan. Odatartunk. 1990. januárjában az örmények az Azerbajdzsánhoz tartozó, de többségében örmények lakta Hegyi-Karabah-ot megtámadták és elfoglalták. A csetepatéban több fiatal azeri katona vesztette életét. Nos, nekik itt fent a hegyen létesítettek emlékparkot. A jelképes kőkoporsók mindegyikén három-három szál élő vörös szegfű. Miután az azeriek az újonnan feltárt szénhidrogénmezők bevételéből anyagilag megizmosodtak, jelentősen fejlesztették katonai képességüket. 2020-ban a török légierő hathatós támogatásával visszafoglalták az elcsatolt területet. Azóta oda csak engedéllyel lehet belépni. A funiculár mellett levezető lépcsőn tartottunk vissza a tengerpartra. Így derült fény arra, hogy a jármű vonalának teljes hosszában, a fák sűrűjében fegyveres katonák posztolnak.

Az öböl vize egyszer zöldes, máskor kékesszürkés. Fürdésre nem alkalmas, lehetőség nem lenne rá. Aki ilyesmire gondol, távolabb strandokra találhat. Tenger ide vagy oda, de sirály vijjogását egyszer sem hallottam. Bár nem sikerült megpillantania Katinak, de hangja után, mintha a mediterránon megszokott sárga-zöld papagájok csivitelését hallani véltem volna. Megérkeztünk a Bülbül utca vonalához. Erre az ötven különféle kaktuszból álló promenád melletti park emlékeztetett. Kissé távolabb három afrikai baobabfa, közismert nevén majomkenyérfa. A két matuzsálemkorú legidősebbje kétszáztizenöt éves. Mellettük ötvenéves cseperedik. A távolban tablók. Közelebb érve hozzájuk kiderült, fotókiállítás. A téma, Baku múltja és legújabb kori jelene. Időválasztó év, a Szovjetuniótól függetlenné válás éve. A régi időkről fekete-fehér fotók vallanak, a maiakról színesek mesélnek. Minden városnak érdemes lenne ilyen állandó fotókiállításon bemutatkoznia. A majomkenyérfa életkorából kikövetkeztethető, hogy a fákkal borított park már a tizenkilencedik század elején is létezett. Fekete-fehér fotóról láthattuk a Mini Velencét. A lángtornyok és az óriáskerék színesben kerültek elénk. A hattyús szökőkútra a régiek között találtunk. Az 1920-as évekről tanúskodó képek erősen mákosak. Alig-alig kivehetők a témák. Láthattunk régi villamost, azóta az összes vonalat felszámolták. Okosodtunk, feltöltődtünk és útnak eredtünk. A közelben rátaláltunk a „hattyús szökőkút” központ itteni megfelelőjére. Erről megint a kandeláberek hangszóróiból felhangzó nemzeti érzelmű zenék árulkodtak. A sétány bal oldalában hatalmas bevásárlóközpont. Kétszer jártunk falai között. Alig volt vevő a szupermarketben: kimondottan ízletes zsemlét haraphattunk. A tömeget a bolti alkalmazottak képezték. A távolban feltűnt a majdnem kör alakú, hatalmas üvegkapu, amely a 7 kilométeres séta végét jelentette.