Vidám napot / kakaós csiga…,

A magtörténet régi — tizenöt éves is lehet már — de bekeretezendő fényesség.

Szép tavaszi délután, gondoltam egyet, és a németjuhásszal körbesétáltuk a

lakótelepet. A lakásom közelében haladtunk már, ahol is hozzánk csapódott egy az iskolából kerülő úton hazafelé igyekvő, nem tehetős, elvált szülőktől származó kislány. Megálltunk a kapualjnál, beszélgettünk.

Mit sem tudva róla, eközben egy nincstelen nő lépett oda a járdán lévő kukákhoz, és elkezdett turkálni. Bár én szemben álltam vele, de nem láthattam őt, a kislány háttal volt neki. Mégis, egyszer csak odafordult a gyermek, majd tisztelettudóan elnézést kért tőlem — hogy pár pillanatra ott hagy engem — lehajolt az iskolatáskájához, belőle előhalászott valamit, és az anyja korú nőhöz lépett: a kezében tartott

kakaós csigát feléje nyújtotta. A tízéves forma gyermek visszasietett hozzám, és mintha mi sem történt volna, onnét folytattuk a beszélgetést, ahol az imént abbahagytuk. A hajléktalan nő pár méterre tőlünk elhaladt, és halk köszönetet motyogott a kislány felé.

Én ekkor úgy éreztem magam, mint akinek megadatott a tökéletes megélhetésének kiváltsága; éber volt a füle, egy pillanat alatt átlátta a helyzetet, a következő másodpercben meghozta a döntést, rögtön cselekedett,

és nem várt el köszönetet érte. Azóta a „kakaós csiga” a nagybetűs fogalom a számomra.

Néhány évvel ezelőtt párommal az 1-es villamos egyik megállójában várakoztunk. Egy fiatal nő hozzánk lépett, és megkérdezte tőlem, hogy én vagyok-e az, aki az ő iskolájában járt a németjuhásszal. Mindketten megörültünk

a másiknak, és már leszállva a villamosról, ugyanarrafelé indultunk hazafelé. Később megmutattam a páromnak, hol lakik „kakaós csiga”. Akárhányszor fordultunk meg az utcában, mindig felnéztünk az első emeleti saroklakás irányába. Pár hónapja szanálják a házat. A tetőnek hűlt helye, a belső udvarban is egyre több

a törmelék. Lassan elenyészik a közel százéves épület.

Amikor utoljára találkoztam vele, megkérdeztem tőle: Szereted-e a kakaós csigát még? — Hát persze!

— felelte mosolyogva. Én pedig azóta bizton tudom: aki szereti a kakaós csigát, rossz ember nem lehet!