33. JUTALOMFALAT ÉS JUTALÉK — kutyák (1997.)
1997-ben került
mellém a német juhász vakvezető, Kicsi. A szukával nőnap környékén térhettünk
haza. Elteltek a mézeshetek. Hamarosan meghívást kaptam a Vakvezető Kutyával
Közlekedők Szakosztálya részéről, hogy a jövőben, mint pót
tag, vegyek részt az elnökségi üléseken. Nem voltam rest a szervezésben
sem. Egész nyáron át, minden vasárnap csapatosan indultunk a természetbe:
Börzsöny, Nagymaros, Szentendrei szigetcsúcs. Nem mellesleg, zsáknyi pénzt is
hoztam a konyhára. Eme buzgalom láttán felvetették a társak, hogy űzzem
iparszerűen a pénzszerzést. Tíz százalék jutalékkal akarták meghálálni. Eszem
ágában sem volt. Úgy voltam vele,amennyit sikerül
összekaparni, az legyen a vakvezetőké, jutalomfalatnak. Ezen kissé meglepődtek
a tagtársak, de minden csoda három napig tart.
Bár nem láttam, de
egyre több dolog elkezdte csípni a szememet: a kisstílűségtől az emberi
lealacsonyodáson és az aljasságon át, egészen a dedóságig. Betelt a pohár.
Kilenc hónap aktív tevékenykedés után felálltam az elnökségi sámliról — pedig
felkértek szakosztályvezetőnek — és magam után betettem az ajtót.
Utólag, életem
további alakulása szempontjából végiggondolva, meghatározó jelentőségű döntést
hoztam. Első fejleményeként, pár hónap múlva az Angyalföldi utcabálra újszerű
programot szerveztem, melynek hatására, az Ifjúsági ház vezetője a következő
nyári barlangász-túratáborba elhívott minket Kicsivel. A későbbi rendszeressé
váló túrázás az új személyek bevonzásával, szélesre tárta a lehetőségek tárházát.
Azóta eltelt néhány évtized. Továbbra is aktív maradtam és ennek köszönhetem,
hogy még manapság is jól érzem magam a bőrömben. Magunkkal szemben soha nem
szabad megalkudni.