Vidám napot / jutalomfalat és jutalék...

Kutyák!

1997-ben került mellém a német juhász vakvezető, Kicsi. A szukával nőnap környékén térhettünk haza. Elteltek a „mézeshetek” és még tíz év, de most nem erről szeretnék szólni.

Hamarosan invitálást kaptam a Vakvezető Kutyával Közlekedők Szakosztálya részéről, hogy a jövőben, mint pót-elnökségi tag vegyek részt a szakosztály életében. Nem voltam rest a szervezésben. Egész nyáron át minden vasárnap a természetbe indultunk csapatosan kirándulni: Börzsöny, Nagymaros, Szentendrei-szigetcsúcs. Nem mellesleg egy zsák pénzt is hoztam a konyhára. Eme buzgalom láttán felvetették társaim, hogy űzzem iparszerűen a pénzszerzést — ha már ilyen jól megy — és tíz százalék jutalékkal meghálálják. Nem mentem bele ebbe a nekem anyagilag előnyös buliba. Úgy voltam vele, hogy: amennyit sikerül összeszedni, az legyen a vakvezetőké, jutalomfalatnak. Kissé meglepődtek rajta a tagtársak, de minden csoda három napig tart. Bár nem láttam, de mégis egyre több minden elkezdte csípni  a szememet arrafelé. Kilenc hónap tevékenykedés után felálltam az elnökségi-pótszékről és otthagytam őket.

Azóta eltelt néhány évtized. Mára egyes nem nevesített magyar fajta „kutyák” el sem tudnák képzelni a „semmiért” felvett jutalék hiányát. Mi több: fennhangon kérik vagy követelik.

Anno, én pár tíz ezer forintról mondtam le dalolva a vakvezető kutyák- és gazdáik javára. Manapság tíz- és száz milliókat vágnak zsebre egyesek mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül. Pedig a német juhász révén tudom, hogy: a kutyának van lelkiismerete vagy legalábbis valamilyen hasonlója .

És a magyar fajta „kutyáknak”?