Juhász Gyula
Görbe mosoly vigyázta csorba száját,
fakó arcán szakáll s a barna lencse;
csak ült közöttünk csöndben estelente,
s papírjain futtatta ceruzáját.
Már tegnappá fakult a büszke Holnap,
Anna varázsa régen szertefoszlott,
de ő állotta még tovább a posztot
és mi rajongtuk, papjai a tollnak.
Elmélázott. Ki tudja mire gondolt?
Annára vagy a tápéi keresztre?
Szivarjából nagy füstöket eresztve
csak írt, s lelkében új szonett dorombolt.
Mi szótlan ültünk. S nehogy megzavarják,
a pincérek csak lábujjhegyen léptek.
Éjfélre járt, mikorra verse kész lett,
mosolygott és eloltotta szivarját.
- Kozma Béla (Szegedi emlék 1920-ból)