30. Juanita — Peru (2023)



Aki Peruban az inkák nyomában járva a dicső múltat keresi, könnyen csalódhat. Aki nyitottan, befogadóan áll a múlt és a jelen szimbiózisához, gazdagodva térhet haza. A múltat és a jelent fejben össze kell rakni. A fontosabb történelmi helyek láncolatát követve, egymástól jelentősen eltérő térségekkel ismerkedünk meg. Nem csak a dicsőséges és tanulságos inka évszázadokba feledkezhetünk bele, hanem az ország őstörténetét, valamint jelenét is nagy vonalakban áttekintjük.
Az egyenlítőtől 1300 kilométerre délre, a Csendes-óceán partján fekszik az ország fővárosa, Lima. A hideg Humboldt-áramlás, és a kontinentális időjárás következtében, a levegő egész éven át telített párával, de annyira nem, hogy csapadék formájában kicsapódjon. Emiatt ritka a ragyogó napsütés. A 10 milliós főváros nyomornegyedek halmaza. Szélében vakolatlan házak, csupasz ablakszemek. Hangtalanul kiált a szegénység. Lassan változik az utcakép. Az óceánparti sáv egy része a belváros. Európai színvonalú a látványvilág, de a jómódú férjek feleségei gyakran a slamposságban versenyeznek egymással. A lakásokban a bejárónők ellenére is, olykor nagyobb a bűz és a piszok, mintsem kellene. A tömegközlekedési buszok ajtajai csukhatók vagy nem, de napszaktól függetlenül, heringként zsúfolódnak össze az utasok. Külön sávban halad a metróbusz. A közúti forgalom nehezen ismerhető ki az európai ember számára, ellenben, a rendezett káoszban csukott szemmel is elboldogulnak a helyiek. Az évezredforduló táján a megvásárolt személygépkocsit jogosítvány nélkül is átvehette, majd vezethette a tulajdonosa. Ez megszűnt azóta. Más különcséggel is bírnak a peruiak. Ha valami ellen tiltakoznak, többnyire zenés tüntetésen fejezik ki ellenvéleményüket. A Csendes-óceán partján hozták létre a Szerelemparkot. Funkcióját nappal és éjszaka egyaránt betölti. A délelőtt zenére tornázó fiatalok közé perdült a feleségem, hogy indíthassam a felvételt — meglepett vele. Látványos virágágyások, mozaikcsempés képek. Az éjszakai lehetőségekről annyit, hogy a reménytelen szerelemtől halálosan megsebzett szívű emberek itt is megtalálták, az utolsó ugrásra alkalmasnak tartott helyet. Mások viszont könnyen túlélhetik önmagukat. Az ország politikai élete viharos. A sorra megbuktatott elnökök, a jogerős bírósági ítéletet követően, rendre a főváros közelében lévő börtönszigeten, luxuskörülmények között folytathatják életüket. Alig akadhatott közöttük olyan, aki ne ismerhette volna meg hosszútávon belülről. Érthetetlen, hogy elődjeik esetéből nem voltak képesek tanulni. A náluk kevésbé befolyásosabb, és így náluk kevésbé tehetős földi halandók, többnyire szörfözéssel tűnnek ki az átlagból. A főtér itt is elegáns: bazilika, pálmafa, térkő, szökőkút. Messzebbről rálátás nyílik, a közeli hegyeken színesre mázolt kalyibák rengetegére. Ablakai mögül mélyen ülő sóvár szemek lesik a jólétet. Régen a szegényeket a Ferences rendiek temették el. A rend temploma alatt lévő katakombában 20 ezer koponyát őriznek, amely a palermóival együtt, a Föld 2 legnagyobb ilyen helye. Térjünk vissza a túlvilág mezsgyéjéről. A zenés őrségváltásra várakoztunk a főtéren, amikor az egyik biztonsági ember megkérdezte tőlem a nemzetiségemet. Amikor megtudta, rám vigyorogva felelte: Cicciolina — Cuscoban bárt neveztek el róla. Hiába, az élvezetek. Ritkán szoktam megemlékezni a gasztronómiáról. Peru ínyencsége a sült tengerimalac. Tapasztalatom szerint íztelen, és gondolkodás nélkül kihagyható. Viszont mindenkinek figyelmébe ajánlom az óriási szemű főtt kukoricát. Az italok közül az alkoholtartalmú piszkoszauert (csak Lima egyik vendéglőjében fogyasztottunk valóban kifogástalan minőségűt), és a kukoricából erjesztéssel készített alkoholmentes csicsamorádát ajánlom jó szívvel. A szállodák svédasztalos ételkínálata bőséges. Minősége jó. A vendéglők árfekvése a hazaiakéhoz hasonló. Az országban palackozott vizet érdemes fogyasztani. A fővárossal való ismerkedést megpróbálom stílszerűen zárni. Számtalan belvárosi üzlet esetében igaz, hogy az eladótér és az utcafront között nincs kirakat, fal. Záráskor a kereskedő lehúzza az üzlet teljes homlokzatát lezáró, magában kis ajtót foglaló biztonsági rácsozatot. Ezennel én is lehúztam Lima jelenkori redőnyét.
Mielőtt másfél órás repülést követően megérkeznénk a kedvencünkké vált perui nagyvárosba, Arequipába, aközben ismerkedjünk meg az ország őstörténetével, és a spanyol hódítás első tanulságos mozzanatával. A fővárostól Caral régészeti terület 300 kilométerre északra található. Hozzávetőlegesen 10 ezer éves kultúra nyomára találtak. Az egyik lapos piramis egyedülálló módon, uralkodói sírt rejt magában. A fővárosban három 1800-1300 éves lapos agyagpiramis emlékeztet a limai parti kultúrára. Jellemzői: kerámia, szőttes, kiégetett agyagtégla. A napot és az esőt istenként tisztelték az őslakosok. Peru nyugati területe égi áldásban szegény, de az időnként előforduló özönvíz mennyiségű csapadék — ellene régen az esőisten kiengesztelésére gyermek, és lámaáldozatokat mutattak be — a legnagyobb ellensége a régészeti leleteknek. Dél-Amerika Polinézia és Afrika felől is benépesült. A 16. század elején a mai Lima területére ugyanazon a félszigeten lépett partra Francisco Pizarro González spanyol konkvisztádor, mint ahol a Párizsból Limába tartó járatunk landolt. Véres hódításával hozzájárult Peru későbbi létrejöttéhez. Idő előtt kellett jobblétre szenderülnie az írástudatlan disznópásztornak. Legjobb barátját és harcostársát, álnokul meggyilkoltatta. Apjuk haláláért gyermekeik elégtételt vettek. Pizarro tudományosan hitelesített koponyáját, a limai Szent János Katedrálisban lehet megtekinteni. Megtettük.

A természeti környezetnek, és hozadékainak köszönheti létezését Arequipa, no meg a spanyoloknak. 2200 méter magasan fekszik a tartományi székhely. A távoli környezetnek hat 5-6000 méter magas havas andoki vulkáni kúp adja meg a varázsát. Vízfolyásának neve kecsuául hideg patak. A nappal és az éjszaka hőmérséklete között jelentős az eltérés. Meleg, száraz klímájú térség. Mezőgazdasági terület. Az öntözésnek is köszönhetően, egyes növényekből évente kétszer betakaríthatnak. Perun belül a guanako, vikunya, alpaka, és a lámatenyésztés központja. Napjainkban is ridegtartásban élhetnek a négylábúak. Nyírás előtt, több 100 hajtó összehangolt munkája révén kötelek közé terelve, karámban találják magukat. Nyírással megszabadítják szőrzetüktől, majd mehetnek, amerre látnak. Legértékesebb a bébialpaka szőr (első nyírás). A belőle kézi fa szövőkereten készült sálért 1000 dollárt is elkérhetnek. A kellemes klímájú települést 1540-ben alapították az ibériai hódítók. Azóta meghatározó jelentőségű a spanyol befolyás. Arequipa a templomok városa. Közülük a Szent János Kápolna az úttörő, mely az őslakosok keresztény hitre térítésének első számú letéteményesévé vált. A 17. században a területen 1200 fekete rabszolga is élt. A különböző színű népcsoportok keveredése elkerülhetetlenné vált. Összességében 25 ezren lakhatták a vidéket ekkoriban. Egy istenhitre kellett áttérnie a tévelygő nyájnak. Mint tudhatjuk, a jó isten keze mindenhova elér. A keresztnek, mint szimbólumnak elfogadtatását azért sikerült viszonylag könnyen elérniük a spanyoloknak, mert az indiánok fejlett csillagászati ismereteik révén, tisztában voltak az égi kereszttel. A kézzel fogható inkakereszt kissé más alakú volt, de középpontjában a nap állt. Dél-Amerika szerte tisztelték a földanyát az indiánok. A hittérítés során a spanyolok nemes egyszerűséggel őt Szűz Máriával helyettesítették be. Bár kissé morbidnak tűnhet, de az evangelizációt elősegítette, felgyorsította, hogy a hódítás idején lévő 10 millió indiánlétszám, az esztelen mészárlást követően, közel tizedére apadt. Sok hangszeren játszottak az ibériaiak. Nem minden hátsó szándék nélkül, fontos megbízatással képzett képzőművészek érkeztek Spanyolországból. Feladatuk az indián gyerekek rajzolásra, festésre való megtanítása volt. A helyi környezetre adaptálódtak a szent képek részletei, melyek visszahatottak a helyiekre. A templomon kívüli keresztet jellemzően a természetre, és az életre utalva, zöldre mázolták. Ez a „várakozás” hitének erősítését, elfogadását is elősegítette. A templomok külső díszítésében megjelentek a helyi motívumok, mint például a puma. Ugyanez megfigyelhető a liturgikus festményeken is, ahol például az utolsó vacsora alkalmával, az asztalon helyi gyümölcs és paradicsom mellett, sült tengerimalac is feltűnik. Ám a templomi oltáron, és a festményeken, továbbra is ott díszlett az arany. Ellene nem emeltek kifogást, sem az aranyimádó spanyolok, sem a napimádó kecsuák. Legalább ebben az egyben összhang volt közöttük — írom kissé ironikusan. A várossal ismerkedve felkerestük a 17. században emelt katedrálist, valamint az elegáns Plaza de Armas teret, ahol pálmafák, kertek, szökőkutak, és a barokkstílusban épült jezsuita templom a körkép. Az ország szellemi központjaként tekinthetünk a városra. Az előrevivő gondolatokat és a demokratikus elveket nem csak képviselik a helyiek, hanem szükség esetén hangot is adnak értük. Felvilágosult dél-amerikai közösség. Limánál jóval hangulatosabb, emberközelibb.

Előbb a gleccserbe fagyott inka lány, Juanita felkeresésére indultunk, Katival. A főtérről nyíló utcában lévő múzeumban tilos a fotózás. Az inkák, és így a kecsuák is, a napistent imádták. Évente legfeljebb 500 gyermekáldozatot mutathattak be istenük kiengesztelésére. Erre csak nagy baj esetén kerülhetett sor: természeti katasztrófa, járvány, éhínség. Peru területe 1,1 millió négyzetkilométer, amely az inkák idejében 2 millió lehetett. Erről a hatalmas területről gyűjtötték össze azokat a 4-14 éves lányokat és fiúkat, akiket fényes ünnepség keretében összeadtak a főpapok. Ezt követően az ifjú házasokat egymástól elválasztva, áldozati helyeikre kísérték. Élve, elkábítva, vagy megölve eltemették őket. Sírjukba minden földi jó is került, nehogy nélkülözniük kelljen a hosszú égi úton. 1995. szeptemberében Arequipa körzetében, az Ampato vulkán közeléből került elő az első gyermekáldozat. A 6000 méter magas hófedte hegy sziklaüregében, 14 év körüli kecsua lány megfagyott holttestére találtak. Magassága 140 centiméter, testsúlya 40 kilogramm, és szűz. Nagyjából 1440-1450 között áldozhatták fel. Jómódú család gyermeke lehetett. Ő lett Juanita. A múzeumban egymásba helyezett hármas mélyhűtött üvegtárló rejti a testet. A legbelső koporsóban hanyatt fekszik. Lábai hasához felhúzva, mely sejtetni engedi, ülőpózban kerülhetett a sziklarésbe. Arcának vonásai jól kivehetők. Első 4 fogacskája felhúzott szája széle miatt kiviláglik. Ruházata ellenállt az évszázadoknak. Teste olyan jó állapotban maradt fenn, hogy vérmintát vehettek belőle. Béltartalmából utolsó étkezéseire következtethettek. Hajszála is fontos kiindulópontja lett a genetikai vizsgálatoknak. Segítségével beazonosíthatták az 5-6700 méter magasan megtalált további gyermekáldozatok eredeti lakóterületét is. A begyűjtött fiatalokat éven át előkészítették az áldozati szerepkörre: erjesztett alkoholtartalmú itallal itatták őket, és kokalevelet rágattak velük, az átszellemülés érdekében. Juanita üvegkoporsójának belső hőmérséklete mínusz 19,5 Celsius fok, a páratartalom 80 százalék. Ezek az értékek azonosak a megtalálás helyének klimatikus adataival.

— Kedves, Juanita! — ha nem is juthattál el az égiekhez, de örök emléknek megmaradtál nekünk.

Nem kevésbé érdekes a főtéren magasodó Szent Katalin Kolostor története. Ez már a keresztények bűne. Élt a városban egy asszonyság, aki úgy gondolta, apácazárdát nyit és busásan megél belőle. Jómódú özvegyeket, gazdag családok leányait fogadta a kolostor falai közé. Aki ide egyszer betette a lábát, nem mehetett ki többé. Semmilyen formában nem tarthatott kapcsolatot a külvilággal. Odabent vidám élet zajlott. Szólt a zene, érkeztek a férfivendégek. Emiatt néhányszor az a bizonyos gólya is megfordult a műintézmény falai között. 100 éven át üzemelt az örömtanya, tehát volt, aki megörökölte. Híre eljutott egészen a Vatikánig, ahol megszületett a megtisztulásra felszólító pápai dörgedelem. Meg lett az eredménye. Napjainkban 2 tucat apáca lakhatja. A belépőjegyek árából tartják fenn az épületegyüttest. A környezetbe belegondoltuk a múlt kaotikus évszázadát, de a falak hallgattak, mint a sír.

Késő délután városi terepszemlére indultunk. Hétköznap lévén, a sétálóutca tele helyi erővel, turistával. Hömpölygött a tömeg. Az utca két oldalán változatos attrakciók sora. Még a koldus is zenei produkcióval rukkol elő. A pantalló bolt zenés reklámja is hatott. Táncosok hevítették az egyre hűlő levegőt. Itt nagyon megéreztünk valamit Dél-Amerika sajátságos világából. Egyszeriben jó kedvünk támadt — nem mintha savanyú képpel indultunk volna sétára.

Az Andok hegyláncain keresztül Punóba tartunk, a perui folklór Titicaca-tó parti fővárosába. Az inka legenda szerint, ez a tó a bölcsője az inkacsászárság két alapítójának, Manco Cápacnak és Mama Ocllonak. Megérkezésünk után hajókirándulásra indulunk a totoranádból készült Uros-szigetekre. Odáig 300 kilométer a távolság. A hosszas gurulás alatt lesz mit látni, de másra is jut idő. Az út első fele a felkészületlen utazót csalódással töltheti el. A világ legszárazabb területének északi peremén, az Atacama sivatag perui végében szeljük át a tájat. Chile északi részétől 100-150 kilométerre, egyre magasabbra törünk. Csupasz kőhegyek, közel és távol növénynek nincs nyoma. Ez is az Andok, tökéletes ellentéte az Amazonas felé eső részének. Még kalyibának sem nevezhető lak az út mentén. Akár családok is élhetnek benne, helyesebben, céltalanul tengődnek. Ennek kapcsán essen pár szó a perui oktatásról. Anyanyelvi szinten a világ legnagyobb közössége. Egészen pontosan 32 ország hivatalos nyelve. Nincs tankötelezettség. Az első 6 osztályt a diákok többsége elvégzi. A további 6 évfolyamról már sokan kimaradnak, lemorzsolódnak. Ez a peremterületeken élő gyermekekre jellemző. Az Amazonas vidékén a diákokat a közösség csónakon szállítja az iskolába: alapoktatás, hitoktatás, természettudományi ismeretek. Utazásunk során feltűnt, hogy az óvodák és iskolák külsőre kifogástalan állapotúak, úgyszintén a közösségi épületek is. Hogy az országos főútvonalaktól távolabb eső jóléti intézményekre is igaz-e, kérdéses. Létezik állami egyetem, de egyre több a különböző szintű magánoktatási intézmény. A hátrányos helyzetű országrészekben élő indiánok és félvérek aluliskolázottak. A nyomorból való kitörés számukra szinte lehetetlen. Az 1940-es években sokan elmentek szerencsét próbálni Limába és környékére. Élelemért és lakhatásért gazdag családokhoz beálltak szolgálni. Munkájukért fizetést nem kértek. A baj a családalapítással kezdődött, mert nem volt hol lakniuk. Ebből jelentős feszültség keletkezett. Ezzel elkezdődött az indiánok városokba áramlása, általa a kisebb települések elnéptelenedése. Időközben jelentősen megváltozott a környezet arculata. A kőtájat kaktuszok színesítik. A szárazságtűrő növényeken túl, sárga aljnövényzet világlik elő. A némileg csapadékosabbá váló éghajlat következtében megduplázódott a kalyibák száma. Közelükben kiterített száradó ruhákat lenget a szél. Az útszélében céltalanul tartózkodó emberek tekintete továbbra is tompa. Spanyol szokást követve, reggelijüket házon kívül fogyasztják el a tehetősebb lyukas zsebűek. Az útszéli Laci konyha kapcsán nem kell világmegváltó dologra gondolni. 4 kerekű kézikocsi, rajta lábasban kávé, némi harapnivaló. Hevenyészett lóca és asztal a luxus. Ez a közösségi tér. Filmbeillő jelenet, de itt ez a valóság. Bal kézre feltűnik az Arequipa-Puno-Cusco vasútvonal. Arequipából javarészt élelmiszert szállítanak, a hegyekből jellemzően ásványi érceket. Hetente egy alkalommal közlekedik turistavonat. A tömegközlekedés megteremtése helyi családok, közösségek összefogásán alapszik. Erre a célra olyan buszt szereznek be, melyre telik pénztárcájukból. A személyszállításra zónákra kapnak engedélyt az elöljáróságoktól. Félúton lehetünk. Az időjárás szempontjából vízválasztó helyhez érkeztünk. Az aszfaltcsík mellett folyam jelent meg. Közelben tó, benne pelikánok. A táj fokozatosan kizöldült. Közelben és távolban láma és vikunyacsordák legelésznek. Lefékezett a sofőr. Fenn vagyunk a platón. 4528 méter magasan időzünk. A 20 személyes busz mellett állok. A magasság miatt fejemben bizonytalanságot érzek. A járműtől nem mozdulok. Kati viszont elindult a vízimadarakat fényképezni. Az életre kelt táj magával hozza az egyre népesebb falvakat, melyekben az útközben látott kalyibákhoz képest valamennyivel módosabban tengetik napjaikat a falubeliek. Új színfolt az állami finanszírozású színes egyen budi. A település köztisztaságára ügyelni kell. De a szétdobált szemét ellen itt még nem találták fel az ellenszert. Állítsuk párhuzamba a kecsuák életlehetőségét, a spanyol hódítók utódaiéval. Pizarro és társai jellemzően szegény nincstelen földönfutók, vagy a törvény elől menekülő gazemberek voltak. A jólét reményében keltek útra. Az új világ felfedezéséhez, meghódításához, pápai áldásra is szükség volt. Megkapták. Utódaik a perui őslakosoknál jóval magasabb életszínvonalon élnek a nagyvárosokban. Újonnan átadott egérúton megérkezünk a Titicaca-tóhoz, elkerülve Puno belvárosának csúcsforgalmát.

Kishajóval indulunk tovább az inkamitológia hegyekkel körbevett bölcsőjéhez, amely 220 kilométer hosszú, és 75 kilométer széles. Hiedelemviláguk szerint a ma Bolíviához tartozó vízfelület egyik sziklájából keltek életre az inka ősök (az inka uralkodói cím volt, mint például király, császár). Alapvetően már ekkor eldőlt a még alig-alig létező birodalom sorsa , mert az uralkodói családon belüli szaporodás törvénybe iktatott szabálya szerint, a fiúnak a lánytestvérét kellett feleségül vennie. Ez a vérfertőzés miatt az uralkodói család fokozatos degenerálódásához vezetett volna. Megjelenésükkel ezt a lehetőséget kilőtték a spanyolok. A túlontúl véreskezű hódítók elől a Titicaca-tóra menekültek a kecsuák, ahol mentsvárra találtak. A vízi életmód fokozatosan kialakult. Mivel a középkorú házigazda mezítlábasan fogadott minket, ezért én is követtem példáját. A napsütötte totora nád nem volt hideg annak ellenére sem, hogy a többiek kissé fáztak felöltözve. Késő délutánra járt az idő, éjszaka fagy. Ma már nem eszik olyan forrón a kását, mint egykor. Manapság mintegy kétezren laknak úszószigeteken, melyek ténylegesen nem úsznak, mert totoranádból készített kötéllel a mederaljhoz rögzítették, tehát lebegnek. Ahol vendégül láttak minket, húszan laktak. Az államtól akkor kapnak anyagi támogatást, ha közülük néhányan egymást váltva ugyan, de folyamatosan a szigeten tartózkodnak. A többiek estére szállásra a partra vonulhatnak. Ez a továbblépés, a fejlődés első pillanata. A lebegő szigeten élők arcáról sok mindent nem lehetett leolvasni. Ez is egy világvége hely. Aki egyet legyint a turistafolklór kapcsán, szerintem nincs igaza. Olyan autentikus környezet ez, ahol évszázadokon át a maival szinte teljesen megegyező körülmények között nőttek fel generációk. Halásztak, vadásztak, ettek, ittak, párosodtak és szaporodtak, köszönték szépen, jól érezték magukat. Ők még ma is a természet népe. Úszószigeteik 40 évig bírják. A szüleiket idővel elhagyják a fiatalok, és ha maradnak, összefogással új szigetet építenek maguknak. Sokat elárul róluk, hogy porontyaiknak békaporontyból készítenek levest, mert hitük szerint, jótékony hatással van a baba agyi fejlődésére. A talpraesett és mobiltelefont használó családfő részletesen mesélt az úszósziget elkészítéséről, karbantartásáról, a létfenntartásról, a családon belüli hierarchiáról, a szokásokról, az iskoláztatásról, valamint a közösségi viszonyokról. A nádkunyhókban is szétnézhettünk. Közben a nagymama szőttest készített, az anyuka ölében egyéves talpig népviseletbe öltöztetett babája pislog, körülöttük tizenéves lányuk sertepertél. Az ismertető után a család egybeterelődött. Körbetáncolva népdalt, majd a perui himnuszt énekelték. A legvégén az általuk készített termékekből lehetett vásárolni. Szokásomtól eltérően, díszpárnára való huzat szőttes megvásárlására biztattam Katit.

Az inkák meggyőződése szerint, a "világ köldökébe", Cuscoba tartunk. A völgyön végigvezető 350 kilométer hosszú út unalommentesen fog eltelni. Latin-Amerika legjelentősebb csempészvárosa, a 250 ezer lakosú Hujaka felé tartunk. Közel a bolíviai határ. A túloldalon élő latinok Dél-Amerika legszegényebb népe. Nem véletlenül virágzik a feketekereskedelem. Ami mozdítható, és fizetőképes kereslet mutatkozik rá Peruban, máris kapható. Bögrecsárda étel és italkínálattal állnak a kamionosok rendelkezésére, a helyiek. A város Puno ellenében, hosszú vajúdást követően, légikikötőhöz jutott. A megélhetés szempontjából a környéken meghatározó jelentőségű a bányászat. Végtelenségig kizsigerelik a kemény fizikai munkát végző embereket, akik jobban tartanak a szakszervezettől, mint az őket rabszolgasorsban tartó bányatulajdonosoktól. Az alig pénz mégis csak több a semminél. A buszablakon kinézve továbbra is lehangoló a látvány. A földből alapozás nélkül nőnek ki a házak. Bejáratuk magassága megegyezik a talajszinttel. Silány minőségűek, vakolatlanok. A falusi piacon lámatrágyát árulnak tüzelőnek. Jut eszembe róla. Sok évtizedes a történet. Az idegenforgalom fellendítése céljából angol gőzhajót vásárolt egy nagyokos. Londonból a Titicaca-tóhoz fő alkotórészeire szedve szállították, ahol összeszerelték. Ekkor ötlött eszébe az illetőnek, hogy se fa, se szén. Lámatrágya viszont bőven akadt. Messzire ellátszó füstöt nem eregetett a gőzös kéménye. Befuccsolt a világmegváltónak gondolt terv. Ma parti hajóként szolgál. Hiába, nagy úr az ész, ha van. Az országút mindkét oldalán túl, kopár hegyek. Kietlen tájon gurulunk. A magasban előttünk keresztben pár éve elkészült közúti híd, melyet soha nem fognak átadni. Félő, ha leszállna rá a kondor, összeomlana. Merő csontkollekciók a kóbor kutyák, és a szarvasmarhák. Utóbbiaknak nincs mit legelniük, az ebek legfeljebb egymást harapdálhatják. Pár kilométer távolságban elhaladtunk a pre-inka település, Szirusztáni mellett. Az uralkodó inkahercegnőt vett feleségül. A két nép között barátság szövődött (kolja kultúra). Jelentős temetkezési hellyé vált a település. A fennsíkon henger alakú fejedelmi sírhelyek. Több 100 éves időkapu is várja a múlt iránt érdeklődőket. Aki átlép rajta, eljut a jövőbe — tartja a hiedelem. Sokan hiszik még ma is. Zarándok és szakrális hely vált belőle. Lassan megérkezünk Puno és Cusco tartományok határához. Itt található a világ legmagasabban, 4313 méteren üzemelő, mondhatni, jelképes piaca. A vásározókat néhány hölgy teszi ki. Földről árulnak. A tehetős kereskedő boltjában meglepő árubőség. Peru legfinomabb csokoládéja kapható itt — hallottuk. A portéka csomagolása valóban szemgyönyörködtető — az inka romváros képe. Az édesség íze viszont szóra sem érdemes. Méregdrágán adja a silányt. Más földrajzi érdekesség is adódik. Nem is régi a bizonyosság. A közelben két vízfolyás ered. Az egyik nyugatra tart és a Csendes-óceánba ömlik, míg a másik keletnek fordul, és az Atlanti-óceánba torkollik. Ez utóbbi a kiemelt fontosságú. Ugyanis, ez az Amazonas vízgyűjtő területén a brazíliai Manausig a leghosszabb folyam. Mivel Manaustól már Amazonas folyóként hömpölyög az óceán felé, ezért ez az Amazonas leghosszabb egybefüggő szakasza. A felfedezés óta a világ legnyúlánkabb folyamának tartják. Szívesen felkerestük volna a forrást. A buszban elölülők szeme szemből hófedte hegyóriások panorámáját élvezheti hosszasan. Egyre jobban kizöldül a táj. Cserjék, lombos fák és formás szarvasmarhák a környezet. Egyre népesebb falvak követik egymást. A soron következő falu temploma előtt zsibongó tömeg verődött össze. Ez a közösségi hely, nincs máshova menni. A férfiak európai öltözetben. A nők színes szoknyában. Mindkét nem fejében kalap. Az asszonyokon színes szövött anyagból háti tarisznya, melyben lehet gyerek, áruféle, esetleg bébiláma. Öltözetük a szivárvány színeit viselik magukon. Ruházatuk alapján könnyen beazonosítható számukra, hogy ki hova valósi. Amennyiben otthon az asszony az úr, fejére nyúlszőrsapkát húz. Ha 2 copfja van a lánynak, hajadon. Az inkák nyomát követve fontos megállóhelyhez közeledünk. A mai kecsuáktól térjünk vissza a távoli múltba.

Összesen 13 inka uralkodott. Ez a jelentős szám némileg ellentmond az uralkodói örökösödés vérfertőzésen alapuló törvényének. Közöttük Pachacutec inka egymagában többet lendített a birodalom szekerén, mint az összes többi együttvéve. Raqchi településen tartózkodunk. Múltja ékesen bizonyítja az egykori ország szocializáltságát. Az inka birodalom Mexikó területével megegyező nagyságú lehetett. Lakosainak számát 10 millióra becsülik. Az országot 25-40 ezer kilométer kemény burkolatú úthálózat szőtte be, mely lefedte a birodalom teljes területét. Jellemzően 6 kilométerenként futárváltó őrpontokat állítottak fel, így a továbbítandó hír vagy a küldemény, naponta 200-240 kilométert is megtehetett. Így fordulhatott elő kis előrelátással, hogy a kigondolt napon friss tengeri halat ehessen az uralkodó. Az ókori római úthálózatnál is kiterjedtebb volt. Csak az arra jogosult személyek használhatták. Fontos szerepet töltött be a hadsereg életében. Karbantartásáról a helyieknek kellett gondoskodni. Törvényileg minden Egyes korosztály feladatát megszabták. Az erejük teljében lévő lakosok a közösség javára munkavégzéssel tartoztak. A lábukról leesett idősekről a közösségnek kellett gondoskodnia. Az úthálózat mentén 2000 terménybeszolgáltatására, tárolására, elosztására alkalmas tározókat hoztak létre. Minden egyes falu a betakarított terményének meghatározott részét köteles volt a közösség javára, a településéhez legközelebb eső begyűjtőpontra szállítani. Amennyiben valahol rossz volt a termés, vagy természeti csapás sújtotta a területet, a terményelosztóhoz fordulhattak segítségért a települések. Ilyenformán segítette ki a rendszer, az önhibájukon kívül bajba jutott embereket. A központokat alaposan megtervezték, és megszervezték. Termény vagy áru (gabona, gyümölcs, szövet), nem mehetett tönkre. Ezt a tökéletesre kivitelezett szellőztetőrendszer biztosította, továbbá az agyagkorsók, és az odafigyelés. Papok működtették és irányították a rendszert. A nagyobb befogadó helyeken kétszázan dolgoztak. Fontos adalék, nem ismerték a kereket. A láma teherbíró képessége 20 kilogramm. Ezt tekintik az őskommunizmusnak. Ilyen hely volt Raqchi. A régi épületből megmaradt annyi, hogy kisebb fantáziával ráerősítve, magunkban életre keltsük a régi szép időket. Egyes falak jó állapotban maradtak ránk. Néhány helyiség is kivehető. A közelben tehenek legelnek. A földtulajdon öröklődik, szent és sérthetetlen. A régi fürdő medencéjét a mai emberekre hagyományozta az idő. A végén népes bazár várja az utazót. Két hangkeltő eszköz keltette fel érdeklődésemet: a tucatnyi különböző hangú pánsíp; és a pirinkó cserépedény, melyet előbb vízzel félig fel kell tölteni, majd a csövön belefújva, aközben az ujjakkal a lukakon billentyűzve, madártrillát lehet fakasztani.

Az inkák számára a „köldök”, vagy másként, a „világ közepe”, Cusco volt. A 3450 méteren lévő alapváros a lakosokat szolgálta ki. A 150 méterrel fölötte elhelyezkedő Saqsaywaman, szakrális helyként és erődként funkcionált. A főpapok fennhatósága alá tartozott. Miután Pizarro 200 fős csapata fifikás módon elfogta az inkát, majd meghódította Cuscot, a fellegvár még hosszú ideig tartotta magát. 1535 után legközelebb 1945-ben rendezték meg a Napisten ünnepét. Régen nem, de a mai, az inkakort megidéző felvonulás, a főtértől indulva a városon át fenn a hegyen, a régi erőd területén fejeződik be. A hatalmas kiterjedésű térség kies. Kisebb-nagyobb kövek, kör alakú színpad, napkapu, továbbá egy 90 tonnás kőtömb (villanymozdony súlyú) a fő látványosságok. A Napkapu belső magasságát úgy határozták meg, hogy a hordszéken ülve közlekedő inka teljes pompájával együtt, alatta kényelmesen elférjen. Látogatásunk idején az ünnepi játékokra való felkészülés próbái zajlottak. Nem a javát kaptuk el. Némi ereszkedést követően Kenqo szakrális központját járjuk be. A halott uralkodó múmiává átváltoztatását barlangban végezték a papok, mely látogatható. A hely szellemisége a meghatározó érv mellette. Előbb kizsigerelték, majd az üres helyet gyógynövényekkel kitömték, legvégül díszes istenalakká preparálták. Ezután már semmilyen akadálya nem volt, hogy a következő Napisten ünnep alkalmával, a főtéren ő is a többi inkabábú mellé kerülhessen. Igazi bálványok voltak ők, akiktől jól megfizetett közvetítő segítségével engedélyt kértek például házasságkötéshez. Érdekesség, hogy az inka halálát mindaddig nem hozták nyilvánosságra, amíg el nem készült a múmia. Cusco belvárosában található a Naptemplom. Ez volt az Inka birodalom vallási központja. Romjára domonkos rendi templom épült. Földrengést követően találtak rá az inkák szent helyére. Lakóházakkal szorosan beépített környezet az utcakép. 14 órától látogatható. Sok kisebb-nagyobb terem együtteseként lehet összefoglalni. Mindegyik isten számára külön-külön szakrális hely szolgált, az irántuk érzett tisztelet lerovására. Az egykori pompa, arany aranyhátán, ma már csak nyomokban lelhető fel. Néhány ember nagyságú aranyszobor, és aranytrónus a múlt fő hagyatéka. A bejárati kapuban a drágakő helye üres. Az inka trónja úgy lett pozicionálva, hogy napforduló napján az első sugarak ráessenek. Itt ismerhettük meg a gyakorlatban, hogy miért nem omlottak össze az inkakori kőépületek földrengéskor. Oldalról nézve, a falak nem téglalap alakúak, hanem trapéz alakúak. Fölfelé keskenyednek. Az építőköveket nem az általunk ismert henger alakú stiftekkel rögzítették egymáshoz, hanem gömb formájúval. A kövek tökéletes egymáshoz illeszkedését ujjbeggyel leellenőriztem — minden stimmelt. Néhány indiánok által készített szignó nélküli festmény is elénk tárul. Hogy valóban autentikus műalkotás előtt állunk-e, arról a kokalevelet rágó indiánábrázolás biztosított minket. Mint ismert, Pizarrót az arany úgy vonzotta az Inka birodalomba, mint mágnes a vasat. Az inkák számára, sem az arany, sem a drágakő, nem jelentett anyagi értéket. Számukra ezek csupán a nap és a csillagok földi jelképei voltak. Nem ismerték a pénzt, nem kereskedtek. Mindez a balsorsukra vált.

Estefelé egyik útitársunkkal kiegészülve városnézésre indultunk. A járműforgalom Cuscoban is kaotikus. Csúcsforgalom idején orrfacsaró a levegő. Szinte minden útkereszteződésben sípoló közlekedési rendőr próbálkozik a lehetetlennel. A közlekedési lámpa zöld jelzése ellenére is, a zebrán való átkelés előtt érdemes körültekintőnek lenni. Ilyen szituációban fordult elő, hogy a gyalogosátkelőn az orrom előtt centivel, a piros jelzés ellenére, átrobogott az utasokkal zsúfolt busz. A járdán kartondobozban koldus kisbabája szundikál. A főútról nyíló mellékutcában rátaláltunk a Napisten ünnepére készített, több méter magas guruló figurákra. Kinézetüket tekintve: indián, medve, patkány, tobzocska, szörnyállatok felturbózva. A hömpölygő tömeg részévé váltunk. Kisebb, pálmafás térre érkeztünk. Útitársunk kérésének megfelelően, a közeli templomba bementünk szétnézni. A padsorok tele hívekkel. Alighogy helyet foglaltunk, elkezdődött a szertartás. A latinos mentalitást a zenei rész adta. Könnyed, kissé melodikus hangulatot árasztott. A pap nem fejhangon, hanem beszédstílusban misézett. Két meglepő dologra figyeltem fel. Nem volt csengettyűzés. Helyette telefonberregésre emlékeztető digitális jel. Sem a mise előtt sem utána, nem szólalt meg a harang. Az is lehet, hogy a templomnak nem is volt olyanja.

A Szent völgy elnevezés több mindenre utalhat, vagy lehet összefoglaló név is: uralkodói birtok, történelmi inka lelőhely, termékeny mezőgazdasági terület. Cuscotól 15 kilométerre vagyunk. Folyócskája az Urubamba, mely a Puno és Cusco tartományok határának közelében ered, az Amazonas leghosszabb befolyása. A Taray kilátó több 100 méter magasából feltárul a tájkép. A mélyben aprócska falu, körülötte megművelt környezet. Kevésbé széles szent folyó, vörös sziklák. A kilátó fala függőlegesen szakad a hihetetlen mélységbe. A Szent völgyön belül a pisaci terület volt a legtermékenyebb. Nem csak termesztettek, hanem a dombos terület tájoltságából adódóan, valamint az éghajlati változatosságból fakadóan, növényfajtákat és változatokat nemesítettek. Burgonya nagyhatalom az ország, mert a világon meglévő több mint 5000 fajtából háromezret ezen a tájékon kísérleteztek ki. A világ legnagyobb szemű kukoricája is itt terem. A mélyebb völgyekben délszaki gyümölcs is betakarítható, mint például a narancs. Más szempontból is meghatározó jelentőségű hely volt. Pisac régészeti területéről, mely magas hegy tetejében található, A kilátás meseszerű. Körben a hegyek, lent a falut kettészelő folyó. Apró házak, fák, melyek felkúsznak a hegyekre. Rálátás a teraszos földművelésre. Nem mellesleg, 10 ezer indián temetkezési helye. Itt fent éltek az elöljárók, melyről rekonstruált 7 szobás ház tanúskodik. Katonai őrpontként, és élelemraktárként egyaránt szolgált. Magas fokú intenzív teraszos földművelés folyt itt. A szubtrópusi Amazonas felől gyakran érték támadások a pisaci területet. Tartott, amíg tarthatott. Az új országot létrehozó spanyolok jóvoltából a völgyben létrejött egy falu. A hegyen föld alatt vezetett gazdag vízhozamú folyamot odairányították. Az Inka birodalom lefejezése után, a fejlett mezőgazdasági kultúra emlékké vált. A hatalmas kiterjedésű, és kihívásokkal teli terület, közkedvelt a bakancsos turisták körében. Innen nem messze, a függőleges sziklafalhoz rögzített kapszulaszállások várják a kalandra vágyó pénzes vendégeket. Aláereszkedtünk a hegyről, a faluban nézelődünk. 1992-ben még földről árusítottak a helyiek. Azóta nagyot változott a helyi mikrovilág. Apartmanok, és hátizsákos turisták árulkodnak a változásról. Ám a múlt jelene kendőzetlenül szembesétál velünk az utcán. Kezével füstölőt lóbál a sámán. A füstöt madártollakkal teríti szét a levegőben. Ezzel is növelve hatékonyságát. Fürgén mozog a rossz szellemek űzője, lemaradtunk a fotózásról. A falu végében hatalmas kézműves piac, tengernyi portékával. Jóformán csak a külföldiekre számíthatnak a kereskedők. Az apró főtéren pálmafa. A település egyes részei nagyon romantikusak, mert a házak végében meredek zöld hegy rugaszkodik az égnek. Karbantartott ingyenes mosdóba tértünk be. A vízöblítés még úgy, ahogy működött. A kézmosó vízforrása viszont kiapadhatott. Vajon mit tettek ellene? Vízzel teli műanyag vödröt helyeztek bele, kézmosás céljára. A nap utolsó felvonásaként lámatenyészetet kerestünk fel. A lámák, a vikunyák és az alpakák igaziak voltak. Egyik imádott köpködni. A farmon két kondort is meg lehetett figyelni, már akinek sas éles volt a szeme, mert a madarak moccanatlanul gubbasztottak. Kagylókürtre és dobokra hangszerelt zenével fogadtak, és búcsúztattak minket, a kecsua zenészek. A látogatás legvégén az előzetesen méregdrágának beharangozott áruda következett.

Ismét Cuscoban vagyunk. Leváltunk a csoportról, szabadnapossá tettük magunkat. Erre meg van az igényünk, sőt, egyenesen szükségünk van rá. 3 múzeumot terveztünk felkeresni. A kőbevésett tervet az utcán velünk szembejövő aktualitás borította. A főtéren nagy csinnadratta. A napforduló ideje június 24-e, ekkor van a Napisten ünnepe. Az ezt megelőző napokban a dísztribün előtt, a helyi és a távoli vidékekről érkező kulturális programokkal fellépő csoportoké a főszerep. Váratlanul ért minket, örömmel bámészkodtunk. Óra múltán dolgunkra indultunk. A Magánmúzeum, az Inka múzeum és a Machu Picchu múzeum szerepeltek a tervben. Lényegében egy és ugyanaz. A magángyűjtemény kapcsán kiemelném, hogy a relikviákat egy inka hercegnő és egy spanyol kapitány közös gyermeke gyűjtötte össze. A múzeum helye a család egykori palotája, amely önmagába véve is érdekesség. Az udvarból az emeletre felvezető lépcsőfokok meglepően magasak. Az emeleti körfolyosóról nyíló lakóterek egységei 2-3 szobából állnak — lakóinak elkélt a meleg öltözet. A földszint és az emeleti rész is árkádos. Elülső udvarában a háziak laktak, a hátsóban a kiszolgáló személyzet, a jószágokkal. Festmény mesélt az inka hercegnőről, és például faragott pumafejek a kézművesség fokáról. A régi időknek sikerült megérintenie, így emléke élő maradt. Az inkamúzeumban egyen tréningruhás óvodások próbáltak életkoruknak megfelelő hatékonysággal megismerkedni őseik múltjával — aznap még egy másik kiállításon is találkoztunk velük. Helyesek voltak. A nálunk lévő szerény édességkészlettel megajándékoztuk őket, melyet nagyon köszöntek a felügyeletüket ellátó hölgyek (a következő helyen mosolyogva ránk köszöntek). Sorolom a kölykök szeme elé kerülő emlékeket: embernél magasabb inkaszobor, állatfigurájú ivóedény, gabonatároló edény, függőhíd, korabeli babák, és jelképes temetés. A Machu Picchu múzeumban számos történelmi fotó a romváros 20. századi felfedezéséről, aranyérem, csontváz, deformált emberkoponya, és fémmegmunkálást imitáló emberalak-szobor. A 2 nap múlva esedékessé váló Machu Picchu felkeresése előtt kapóra jöttek a relikviák. Az üvegtárlókban elhelyezett tárgyak fotózása ritkán sikerült: kevés fény és visszatükröződő vaku. Ugyanígy jártunk a szent hely felfedezését bemutató archív fotók rögzítésekor is. Utolsónak hagytam egy szellemes múzeumi megoldást: fali lukon terembe lehetett bekukucskálni, ahol halomba rakva emberkoponyák álltak — ez is elvitathatatlan része az Inka birodalom múltjának.

Arequipa után Cuscoban is szétnéztünk. A belváros utcái csordultig emberrel. Jobbra sikátor nyílik. Kirakodóvásárban araszolunk. Néha beletúrunk a standok választékába, de nem gyűjtögetünk tárgyi emlékeket. Nem erőszakosak a pult túloldalán mosolygó kereskedők. A képzőművészek helyi viszonyokra adaptált képe a lámaábrázolás. Aki jegyzett festményt szeretne kivinni az országból, annak az értékesítőtől hivatalos dokumentumot kell kérnie. Emiatt sem kellett fájnia a fejünknek. A vendéglők előtt jópofa, kuktának ábrázolt tengerimalac reklámtábla csábított belépésre. Akinek ilyen pecsenyére fáj a foga, előzetesen nem árt tudnia, hogy afrikai eredetű ínyencséget tálalnak eléje. A kecsua nők öltözéke inkább volt városi, mintsem autentikus. Ez aligha lep meg bárkit is. Arequipa és Cusco jelentősen más városok. Nekünk az előbbi jött be.

Nem is olyan régen, Cuscoból a Machu Picchu lábánál fekvő Aquas Calientesig vonattal lehetett eljutni. Napjainkban Cuscoból Ollantaytamboig busszal kell utazni. Ott lehet vasútra váltani. Aki Machu Picchut az inkaösvényen szeretné elérni, annak indulás előtt előre kell szólnia a kalauznak, hogy a 88. kilométerszelvénynél megálljon a vonat. Kiszálltunk a buszból. Ollantaytambo régészeti terület. Itt állt a leghíresebb inkahadvezér erődítménye. A város neve megegyezik a főparancsnok nevével. Hol volt, hol nem volt…, az inka hercegnő láttán nagyot dobbant a hadvezér szíve. Merész cselekedetre szánta el magát. Jóba lettek egymással. Tettével lábbal tiporta az inkák ide vonatkozó, kőbevésett törvényét. Lett belőle ejnye-bejnye. Szerencséjükre az apa inka elhalálozott, őt fia követte, aki leánytestvérének szívbeli kiteljesedését nem akadályozta meg, ahelyett ide száműzte őket. A róluk szóló mese alapja történelmi tényeken alapszik, amelyet kissé kiszínezett a meseköltő. Ollantaytambo a vizek városa. Sebes folyású folyam kelt hűs klímát. A birodalom idejében az inkák zsigereit ideszállították, és felajánlották a Vizek istenének: ceremónia kíséretében a folyóba helyezték. A szakrális hely turistalátványosság. Akad itt másféle egyediség is. A városba bevezető utca szűk és egysávos, az autómozgás pedig jelentős. A problémát úgy oldották meg, hogy a főtéren, a rendőr a kezében lévő jelzőtárcsával szabályozza a forgalmat, és ugyanígy tesz a városba érkezés oldalon álló kolléga is. Kétfelé vált a csoport. Egy része hegynek felfelé indult, a másik fele a kényelmesebb megoldást választotta. Hagytam, hadd menjen egyedül a feleségem — neki is szüksége van a szabadságra. A főtér cukrászdájának emeleti szintjén, a kiülős erkélyen foglaltam helyet. Aki oda vágyakozik, előtte egy deszkaszélességű asztalféle, és kész. Ez a legegyszerűbb erkélykonstrukció, amely egész Perura jellemző lehet, mert mindenhol ilyennel találkoztunk. Pazar rálátás nyílt a hegyekre — erről a mellettem ülve süteményét ízlelgető útitárstól értesültem. A magaslatra lépcsőkön lehetett feljutni, melyen egykor katonai megfigyelőpont működött, de a gabonatárolók védelme miatt is stratégiai helynek számított. A hegymenetből visszaérkezve, jólesően huppant mellém Kati. Lelkesen számolt be a történelmi kövek között tett kirándulásról. A vasút története 1930-ban kezdődött. Valaki úgy gondolta, hogy a Machu Picchu turistacsalogató célponttá fog válni. Korát megelőző elgondolás, az idő visszaigazolta. Innen indulnak a dízelvontatású személyszállító vonatok a világörökségi helyszín felé. A tehervonatok Cusco irányából is begördülhetnek a vasútállomásra. A személyszállító vagonokat 3 osztályba sorolják: nosztalgia, turista és harmadosztály. A kocsik nem modernek, de a turistaosztályú vagon panorámaablakos, és még a tetejébe is beleszerkesztettek néhányat. Furcsálltuk, hogy felszállásig az útlevelet háromszor kellett felmutatni. Az Ollantaytól Aquas Calientesig tartó szakasz látványos, hangulatos. Eleinte kopár hegyek jelentik a tájat, majd a terepviszonyok, és a klímaváltozás együttes következményeként, zöldellő hegyek, dús aljnövényzet a kontraszt. Hol szélesebb, hol keskenyebb völgy szélében kanyarog a sínpár. Az életet jelentő folyam keskeny, de az itt-ott szétszórtan elterülő kukoricaparcellák öntözésére elegendő. Elvétve tűnik fel lakóház. Ilyen helyen, a sín mellett várakozó utas leinti az érkező vonatot. A szerelvény mellett gyakran égbeszökő sziklák, ilyenkor jön jól a vagon tetejébe illesztett ablakszem. A tájat sokféleképpen lehet jellemezni: vad, romantikus, kies, rideg. Hófedte csúcsnak bejelentkezik a hatezer méter feletti Veronika. Mindenkin érződik a várakozással teli izgatottság. Ezt a különleges érzést csak fokozza a hangszóróból diszkréten felhangzó, az érzelemdús perui folklór dallamvilága. Ahogy a Titicaca-tó az úszószigetekkel, úgy az itteni hegyek Aquas Calientessel világvége helynek számít. A hegyek tengerében a mini város kiterjedése legfeljebb 2 négyzetkilométer. Ám óriási a különbség a két eltérő adottságú helyen élő emberek lehetőségei között. A völgy mindkét oldalában meredek, zöld hegyek csúcsosodnak. A modern városközpontban 5 emeletnél nem magasabb hotelek, vendéglők és üzletek. Idekoncentrálódik a turizmus. Nem kevés emberről van szó. Az inka romvárost naponta 2-5000 látogató keresi fel — a Covid19 óta érzékelhetően visszaesett a forgalom. A turisták egy-két éjszakára maradnak. Bőven akad munka. A biztos jövedelem miatt sokan költöztek ide Cuscoból. Ők a hátsó fronton laknak. Az ottani boltok olcsóbb árfekvésűek. A házak szorosan egymás mellé épültek, de gettó érzés nem fogott el minket. Kikapcsolódásra műfüves futballpálya áll a városlakók rendelkezésére. A gyerekek egyen melegítőben járnak iskolába. Épül a kórház is. A termálvizes fürdő bejáratánál sorban álltak a helyiek, és a gyüttmentek is. A turistás városrész egyik mellékutcájában vízautomata szolgálja a szegényebbek érdekét. A főtéren a polgármesteri hivatal épülete előtt egész napon át ingyenkonyha üzemel. A patakpart napsütötte oldalában dús, buja növényzet teremt amazonasi hangulatot — innen 200 kilométerre, a tájat zöld vegetáció borítja telibe. A hotel szobája, és a függőleges zöld hegyoldal között, éppen elfér a köveken zubogva előretörő patak. Fantasztikus hely. — pedig még csak most jön a java. A két igazi csoda. Az egysávos utcában, ahol mindkét oldalon a szállodák mellett 2 személy szélességű a járda, vajon mi más is közlekedhetne, mint a vonat. A vele párhuzamos utca 2 sávos, ezért ott 2 pár sín lett lefektetve. A vasút kényszerűségből átszeli a települést. A helyszűke miatt, 2 jelképes vasútállomása van, amelyek a gyakorlatban szimpla megállóhelyet jelentenek. Éjszaka hangjelzés nélkül gördül át a vonat. Napközben éles, füttyszerű figyelmeztető jelzéssel. Olyanról már hallottam, hogy a futballpálya szélében, a pálya és a nézőtér között cammog el a gőzvontatású szerelvény (Szlovákia), de ilyenről még nem. A másik csoda gyermekarcú. Az esti séta végén a főtéren kötöttünk ki Katival. Langymeleg vett körbe minket. Helyet foglaltunk egy kényelmes padon. A téren áthaladó egyik utca lejtett. Bandázó gyerekek jelentek meg. Lehettek 3-9 évesek. A nagyobbak keze ügyében roller, gördeszka. Az utca magasabb végében a tapasztaltabb kölyök a roller elejébe ült,a tökmag a háta mögé. Lábaikat v-alakban előretartva, megindult a rodeózás. Volt kiabálás, sikítás, ahogy ez ilyenkor elvárható. A végén, vagy ülve maradtak, vagy felborultak. Utóbbi esetben nagy kárt nem szenvedtek el. Egy-egy halálkaraván 2-3 járműből állt. Az út végétől futva siettek vissza a rajthoz. Előfordult, hogy a kisebb elől a nagyobb meglógott a járgánnyal. A hoppon maradt ilyenkor méltatlankodva utánaszaladt. Persze, szent volt a béke. Egyik gurulás után a roller kormánya orrba vágta a kisebbet. Fájó nóziját elmélyülten dörzsölgette, aközben 2 körből kihagyta magát, hogy a harmadiknak már ő is részesévé válhasson. Felemelő élmény volt az önfeledten játszó gyerekek által nyújtott örömforrás köszönet érte.

A perui út origója elméletileg a Machu Picchu. Aquas Calientesből a gyakran induló célbuszokkal (a retúrjegy ára 24 dollár, és A poros turistaúton is elérhető a főbejárat. A történelmi területre a legkülönbözőbb típusú belépőjegyek válthatók. Mindkettőt érdemes előre beszerezni. Felfedezését követően a romvárost sokáig szabadon lehetett bebarangolni. Napjainkban az ipari turizmus dominál. A Covid19 óta naponta 2-3000 ember keresi fel. 1911. július 24-én egy 10 éves kecsua fiú vezette ide az amerikai Hiram Binghamot, akit ma a Machu Picchu felfedezőjeként tartanak számon. Érdemes tudni, évszázadokkal régebbi dokumentumok tanúskodnak arról, hogy a Machu Picchu neve például egy 1568-as gyarmatosítás korabeli spanyol dokumentumban szerepel, vagy például 1782-ben a területet megvásárolta egy spanyol parancsnok. Később egy német férfi aranybányászatra kért, és kapott engedélyt. Feltételezik, hogy azért járt el így, mert megtalálhatta az inkák aranyát, és a bányászati engedély birtokában, a nemesfémet szabadon kivihette az országból. Hivatalosan 1945-ben nyitották meg a területet a turisták előtt. Kelljünk útra. A magasból fogjuk megpillantani a romvárost. A panoráma valóban lenyűgöző. Égbeszökő zöld hegyek, mély szakadékok. Az útvonal végig lépcsős. Rendszertelen és kiszámíthatatlan, ezért érdemes folyamatosan a lábunk elé figyelni. Turistabot nem vihető be a területre. Nekem, mint nem látónak, megengedték. Nélküle bajban lettem volna, mert sok hasznát nem vettem volna a fehér botnak. Így sem volt könnyű az összevissza lépcsőket menet közben fejben hibátlanul összerakni. A távolban, fejünk fölött magasan lehet megpillantani a Napkaput, amelyet a vasút 88. kilométer szelvényénél leszállva, 2-3 nap alatt az inkaösvényen lehet elérni. Míg Cuscotól a romváros tömegközlekedéssel több mint 100 kilométer, addig az inkaösvényen 45. Mivel az inka lába elméletileg nem érinthette az anyaföldet, ezért végig hordszéken utazott. Felvetődött kérdésnek bennem, vajon milyen lehetett a fizikai erőnléte? Machu Picchu uralkodói nyaralóhely lehetett. Ennek megfelelően kiszolgálószemélyzet is lakta. Becslések szerint, 2000 állandó lakosa lehetett. 3 szintes városról beszélhetünk: 2400 méteren teraszos földművelés folyt, alatta az inka város terült el, a legalsó szinten a kézművesek utcái. A kőházak épek, de a tetőszerkezet hiányzik róluk. Minimális lehetőség adódik a személyes tapasztalatgyűjtésre. Ez az a pont, ahol a kedve elillan a túlfűtött várakozással érkező látogatók többségének. Nagy port vert fel, amikor az évezredfordulót követően, Limából helikopteren idelátogatott a spanyol kormányfő. Emiatt a területről egy alapfontosságú szakrális követ véglegesen eltávolítottak az üzemeltetők, hogy bajmentesen leszállhasson a légi jármű. Hazatérve emiatt kapott a fejére a politikus, de az ügyben ártatlannak bizonyult. Hogy miért hagyták el a települést az indiánok? — bizonyossággal nem lehet tudni. Oka lehetett, akár a spanyolok által behurcolt fertőző betegségek elterjedése is. Egy biztos, eleinte nem találtak rá Machu Picchura. Aki megelégszik a kijelölt útvonal lekövetésével, és a szakszerű idegenvezetéssel, a romterületre való belépést követően 3 órával később elégedetten fog búcsút inteni. Aki szükségét érzi a környezetbe történő beleilleszkedésnek,és időzésnek, valószínűleg csalódottan fog távozni.

Cusco felé tartva 3 helyre fogunk betérni. Moray. Mai szóhasználattal élve, Inka Agrárkutató Intézet. Különböző vetőmagok kikísérletezésének helye. Terepe kör alakú teraszos ültetvények. Ma már csak turistacélpont. Világviszonylatban is kiemelkedő látványosság a salinasi sólepárló. Az egész rendszer kútfője egy sóban gazdag vízforrás. Nyáron fél éven át működik a telep. 4000 sólepárlókád a termelőüzem. Egy-egy kádból egy hónap alatt párolog el a víz. A visszamaradósó 4 rétegben képződik: legfelül a kicsapódó gourmann (sóvirág), étkezési (felső réteg), nyaló (középső), gyógyszeripar (legalsó). Az ország teljes só igényét kielégíti, és bőven jut exportra is. Szövetkezeti formában üzemelteti a település. 500 családnak nyújt biztos megélhetést. Valóban érdekes hely. Chincheros. Betértünk egy kézművesműhelybe. Az őseiktől tanult technológiával készítik alpaka- és lámaszőrből a szőtteseket a kecsua asszonyok. Naponta 6 óra a penzum. Ennyi idő elteltével elfárad a szem. Bár a programleírásban „szegény" családok meglátogatása szerepelt, ennek nem láttuk még a nyomát sem. Az udvar távoli végében újszerű autó parkolt. Viszont pozitívumként fogadtam, hogy a 4 éves kislányát segítőnek mellém terelte a helyi anyuka. Igaz, vele kézen fogva már sokkal nehezebben ment a közlekedés. A kézi szövés bemutatásakor már a 12 éves nagylány került a közelembe. Helyet foglaltam a padon, magam mellé kerítettem a kisasszonyt. Folyt a bemutató. Szóba került a bébiláma szőr. Padtársam felé fordultam, ujjal magamra mutattam, és mosolyogva mondtam, bébi láma. Jóízűen felnevetett. Gondoltam egyet. Ujjal rámutattam, és rákérdeztem: bébiláma? Határozottan válaszolta angolul, hogy: nem!

Cuscoban vagyunk. A mai nap fénypontja a Napisten ünnepe. A Naptemplomtól a főtérre táncosok, és autentikus zenekarok kíséretében felvonul a kijelölt inka. Az Inti Raymi, az Inka birodalom hagyományos vallási szertartása. Az Inti isten, a Föld Teremtője (Viracocha) után a második legfontosabb Istent, a Napistent ünnepli. A Napisten (Inti) azért a második legmeghatározóbb, mert a nap fényével megtermékenyíti az Anyaföldet (Pacha Mama). Megteremtve minden élőlény létezését. Mivel a nap segíti elő a jó vagy rossz terméshozamot is, ezért az isteni rangsorban előkelő hely jut számára. A következő évi jó terméshozamért rendszeresen fohászkodtak hozzá, az inkák. 1945-től datálódik az újkori Napisten ünnep. Azóta a város fölött magasodó egykori erőd területén fejeződik be. A látványos és színpompás felvonulás, az egyszerű, de találó koreográfiával kombinálva, tökéletes hatású. Hangulatos, ráutaló és kifejező zenei aláfestés fokozza az emeltség fokát. A főtér szélében lévő vendéglő emeleti részéből követhettük nyomon az eseményeket. Az egész ünnepséget közvetítette a televízió, így nem csak a vendéglő teraszáról kísérhettük figyelemmel az ünnepséget. A monitort, valamint a főtér élő képeit, egyaránt lehetett fotózni, hangfelvételt készíteni. Ez nagyon jól lett kitalálva, megszervezve. Miután lezajlott a központi ceremónia, előbb az inka hercegnő, majd az inka is, hordszéken elvonultak a vendéglő terasza alatt. Az utastársak hölgytagjainak egybecsengő véleménye alapján, szép arcú egyetemista indiánlány volt az inka hercegnő. A Napistenkultuszhoz a gyakorlatban — szerintem — célt tévesztve igazodtak az inkák. Miért? A Napisten lábának érintésével (napsugarak) termővé tette a Földet, az inka uralkodók lába viszont, elméletileg nem taposhatta az anyaföldet. Ez a fennkölt nagysághit, a későbbiekben végzetesen megbosszulta magát. A nagy birodalmat kiépítő inka 2 fiúgyermeket nemzett. Az ágyasától származó rátermettebb fiára ruházta a hatalmat. Az inka halálát követően, a féltestvérek között végzetesnek bizonyuló háború tört ki, melyet a megnevezett örökös nyert meg. Az ellene fegyvert fogó féltestvérét — a vér szerinti utód — börtönbe vetette. Teljesen kivérzett az ország. Ekkortájt jelent meg kétszázad magával, valamint 27 lóval és puskákkal, Pizarro. A hódító szándékkal érkező kalandort a győztes inka barátilag meghívta magához Cuscoba. Ám a kapcsolatfelvételkor óriási baklövést követett el. Néhányadmagával gyanútlanul odament a spanyolokhoz, akik gyorsan körbevették, és túszul ejtették. Sokkal többen voltak az indián harcosok, de nem mertek nyilazni, nehogy valamelyikük eltalálja az uralkodót. Az inka szabadon bocsájtásának fejében, egy ház belső falán megjelölt magasságig aranyat követelt Pizarro. Eközben kapcsolattartójával az uralkodó alattvalóinak megparancsolta, hogy a börtönben lévő féltestvérét végezzék ki. A szoba a megjelölt magasságig megtelt aranytárgyakkal, amelyet a mai Kubában tömbökbe olvasztottak. Ilyenformán került a spanyol uralkodó tulajdonába. Az inkát Pizarro szemrebbenés nélkül kivégeztette. Ezzel beindult a kegyetlen gőzhenger. Megkezdődött a szakrális inkamúmiák céltudatos megsemmisítése. Vele egy időben elkezdődött az egy istenhitre történő erőszakos térítés. A beinduló vérfürdő megtizedelte az őslakosok számát. Inka és bálványok nélkül maradtak az indiánok. Leigázott alattvalókká váltak. Amennyiben nem napimádók lettek volna, nem lett volna szükségük az aranyra, mint hitük ráutaló jelére. A felhalmozott aranynak számukra semmilyen más jelentősége, értéke nem volt. Rossz istent választottak maguknak anno.

Az esti zenei kavalkádra készültünk, Katival. Nem várt eredménye lett 21 óráig, amikor az emberekkel dugig tömött főtérről a szállodába keserű szájízzel visszaindultunk. Pedig az egész belváros felbolydult hangyabolyra emlékeztetett. Csupán egy vonuló fúvósbandát, és egy fiatalokból verbuválódott, kórusban éneklő kompániát kaphattam mikrofonvégre. Csalódottak voltunk. A hotel felé tartva a főútvonalon kárpótlásnak belebotlottunk egy harmonikázó utcazenészbe.

Az inkák eredetvilágának egyik fontos szimbóluma a szivárvány volt, amelyet színes ruhák viselésével a mai napig megőriztek a kecsua nők. Azóta alaposan megváltozott a világ, például egyre magasabbra tolódik a hóhatár. 2013-ban egy német hegymászó az Andokot járta. Elhagyta az utolsó lakott települést, és elérte az egykori hóhatárt. A fehér lepelnek hűlt helye. Valamicskével 5000 méter felett szedte a lábát, amikor olyan látvány tárult a szeme elé, amelyet addig el nem képzelhetett halandó ember arrafelé — a szivárvány színeiben pompáztak a hegyek. (A hegyek szivárványszínét a bennük nyomás alatt rétegződött, különböző fémek adják ki. Az interneten látható fotóknál lényegesen haloványabbak. Évről évre veszítenek élénkségükből — ezt az útra kelők érdekében írtam le.) Még az elutazás előtt elhatároztuk Katival, hogy a magunk erejéből felmegyünk a Vinicunca hegylánchoz tartozó, Szivárvány-hegyre. Kiszálltunk a kisbuszból. 4800 méteren volt a starthely. Alacsony termetű lovakat lehetett bérelni az őslakosoktól. Nyeregbe ülve 20 dollárért 5 ezer méter magasig lehet eljutni rajtuk. Onnantól kezdve mindenkinek gyalogolnia kell. Mivel 4000 méter felett található az indiánok települése, ezért nem meglepő, hogy a lovak kantárszárát fogva felfutottak a lovasvégpontig. A sietség oka, a minél több fuvar elérése. Információm szerint, a starthelytől a lankásabb rész végéig, 3 kilométer a távolság. Bíztunk magunkban. A nyomvonal jól járható. Mélyeket lélegezve, egyenletesen lépkedtünk. A táv feléig minden simán ment. Először a szám száradt ki, később a nyelvem is. Ettől kezdve folyamatosan kortyolgattunk a vízből. Nálunk idősebb házaspárból csak eggyel találkoztunk. A többiek ötvenesek, de inkább 40 alatti túrázók. Meredekebbé és kövesebbé vált a hegyoldal. A csapás szélében kulturált mosdót lehetett fizetség ellenében igénybe venni — ez a legújabb szolgáltatás. A szájkiszáradás intenzitása fokozódott. Lépteink lassúbbodtak. Egyre Gyakrabban megálltunk erőt gyűjteni. Állva nem, de sétálva éreztük a szervezetünkben fellépő oxigénhiányt. Megérkeztünk a lovak fordulópontjához. Nagyon fáradtak voltunk. De a feketeleves még csak ezután következett. A meredély kemény kaptatóra váltott. A talaj egyenetlenné vált: kövek, kiszámíthatatlan természet alkotta lépcsőfokok. Mentünk, mert menni kellett. Nem a fizikai erő tolt előre minket, hanem a tudati. Kati a lábát bírta nehezen emelni, nekem az oxigénhiánnyal gyűlt meg a bajom. Döntés előtt álltunk. Egyedül indult tovább a feleségem. Fél percbe sem telt bele, amikor fáradtan, de örömtől lelkesen lekiáltott hozzám: fenn vagyok a kilátópontnál! Akkor már felfigyelt a mellettem kezdődő fakorlátra, amelybe belekapaszkodva, hamarosan ott állhattam mellette. Nehezen, nagyon nehezen, de sikerült a csúcsra feljutni. Bő 3 kilométer, másfél óra. A kilátópont magassága 5036 méter. Az inkák nyomában járva, a perui tartózkodásunk ideje alatt, hét ágra sütött a nap.