Jó utat

Az egykor népes falu múltjára az itt élt népek hátrahagyott szellemisége nyomta rá a bélyegét. Lakóik vagy elmentek, vagy elmentek. Ki ismerhette volna hitelesebben az utcák, porták zajos, és szép emlékű történeteit, mint a meggörnyedt hátú, magát csoszogva előretoló öreg pap. Egykor itt kezdte el hirdetni isten országának dicsőségét, mint a lelkek ifjú pásztora. Ha ránézett egy kilencven éve épült házra, önmagát látta meg benne. Ha pedig a dombtetőről a falura, akkor az életét — és csak csoszogott és csoszogott a faluban, körbe-körbe.

A füstfaragó lakott itt öttagú családjával, állt meg. Adakozó kedvű báránya volt a nyájnak, mégis hagyta, hogy cirokseprűjéből sikerüljön egy-egy szálat elcsennie, az attól szerencsét remélő halandónak. Egyszer a szemem előtt játszódott le az eset. Kérdőn rátekintettem a mesteremberre, aki széttárta karját és a magasságos égbolt felé emelte a tekintetét. Nem volt utolsó tréfamesternek sem. Bekukucskált az ablakokon, és ha egy lány nyelvet öltött rá, másnap kormos orral mehetett haza. Indult volna tovább, de a romos verandán a terített asztal jobbján egy szénporos orrú, fehér ruhát viselő férfi ült mosolyogva — régi jó ismerősként intettek egymásnak.

A vajákos háza előtt is megállt. Jobb híján őt hívta el magzatának világra bábáskodásához, az éhbérért szolgáló, ki tudja kinek a lánya. Hát bizony aligha lehetett hibáztatni érte, mert istentelen gazdája virágba borulása idején vérszemet kapott rá. Az úrnak hála, hogy elkeseredettségében nem ugrott kútba. Azt csicseregték a falubeli verebek, hogy amikor felsírt az aranyló hajfürtű lélek, a segédkező kuruzsló fülén, orrán, szemén és száján hét ördög ugrott ki egyszerre. Kacagtak rajta az emberek: ő volt az erőszakot tévő gazda anyja. De lévén csoda. Másnap váratlanul jobblétre szenderült a fia. Annak rendje és módja szerint, eltemettette. Visszatérve a félig megüresedett házba, maga mellé vette újszülöttjével a szolgálólányt, és lett unokája. Nem sajnálta rá a bankót. Oskolába járatta, és azon túl is okíttatta. A közeli nagyvárosban líceumi tanárként szolgálta az ifjúságot, a deákok nagy megelégedettségére.

Enyhén emelkedő utca dobott vasmacskát elébe. Megállt, és fáradtan felnézett a végébe. Egyszer egy úton lévő tarisznyás fiatalember érkezett szemből. Légy üdvözölve — mondta, és megállás nélkül ment a dolgára. Visszafordultam. Az esti misén képkeret közé rajzolva átadtam az üzenetet: menjetek ki a tóhoz, és merjetek belenézni a víz tükrébe.

Az egykor füstkarika illatú vendéglő következett. Ide bizony nem tettem be a lábamat egyszer sem. Felsejlett a múlt. Napzenit idején falai közé úton lévő férfi tért be. Az is meglehet, hogy éppen az előbbi történetben az engem köszöntő vándor. Tányér levest kért kenyérrel. Jóízűen falatozott, a végén száját kézfejével megtörölte. Az ellenértékért arcán széles mosollyal Érkezett, a kocsmáros. Hiába kotort bele átalvetőjébe a vendég, nem találta a guruló aprót. Ráförmedt a testes vendéglős, és alaposan elpáholta az ingyenélőnek kikiáltott flótást, majd kihajította az utcára. Nagy sokára összekaparta magát a kárvallott és amerről érkezett, arra távozott. Uzsonna idején ismét lenyomta a már ismerős kilincset. Odabent székén ülve bóbiskolt, a testes tulajdonos. Hangosan köhintett egyet a visszatérő vándor, mire talpra ugrott a ház ura. Kedves jó kocsmáros uram, visszamenve ahonnan jöttem, a poros úton megtaláltam a pénzmagot és a leves kenyérrel ebéd árának kétszeresét kiszámolta a pultra:

— Tartsa meg vendégszeretetét! — és kifordult az ajtón.

Este a hangoskodó emberektől csendet kért a vendéglős és áhítattal elmesélte a nem mindennapi csodát, mire harsányan felnevettek az iddogáló atyafiak, majd kórusban megéljenezték hihetetlen fantázia szüleményéért.

Ebben a bűntanyában gyakran forgatták az ördög színes rajzolatú bibliáját. Néhanapján a harmadik ellen összejátszva tette a kapafogú házigazda és a félszemű sógor. A hó végi vásárból kitömött zsebbel tért vissza a lókupec. Az alábukó nap félreérthetetlen üzenetével benyitott az ajtón. Csak úgy sisteregtek a lapok a keveréstől. Nagyot ásított a csillagos égbolt, amikor az udvarra üres zsebbel kiszédülve felnézett, a számára fénytelenné vált végtelenbe. Hazatérve hiába fogadta meg a sipítozó felesége előtt, hogy egyszer és soha nem többet, megkeményítette szívét a fehér nép. Teltek-múltak a hónapok. A harag férge egyre csak rágta belsejét. Tapasztalva szeretett feleségének semmibe pusztulását, szelindekbundát húzott magára és kiharapta belőle, a mételyező szellemet.

Milyen szép is a mi tavunk — állt meg a szomorú fűzfák között, az öreg pap. Régen volt benne hal bőven, még ha olykor másként is szólt róla a hálómeregető. Aznap talán kevés sikerrel járhatott, de a falu felé vezető földúton, a parázsló tűz és a bokor között szájában fűszálat tartó erdőkerülő megszólította:

— jó ember, vess egy halat a parázsra, estebédnek valót.

Amaz savanyú pofát vágva széttárta a karját, mire a vállán lévő félig üres tarisznya ugrott egyet:

— Nekem is ehetnékem támadt, de nincs mit — és egy újabbat rándult a hallal már félig teli vászon.

— Jól van, no — mondta az erdőkerülő. Benyúlt a bokor rejtekében lévő szütyőjéért, kivett belőle egy marékra való erdőgyümölcsét és jó szívvel átnyújtotta a harcsaszájú halásznak.

A falu másik végében is volt egy rengeteg, mégpedig kerek. Annak közepén élt egy kislány. Akárhányszor látta a falu népe, felnőtt nem volt vele. Mások viszont, igen. Az őzekkel együtt csemegézték a tejes kukoricát, versenyt futott a mezei nyúllal, varangyos békától kérdezett rá a másnapi időjárásra. Jó kedvét nem mosta el a zivatar, fejére kalapgombát húzott. A hideg sem vette kedvét, az odúban odabújt a vörös mókusok közé. Együtt nyílt a tavaszi virággal, de nála nem akart szebb lenni. . A nap heve elől felmászott a sudár nyárfa tetejébe és komisz képpel fityiszt mutatott neki. Minderre eltátotta száját a falu fehér népe, és meghegyesített nyelvével kígyót-békát hányt a gyermek fejére. Kikiáltották boszorkának. De ő mintha meg sem hallotta volna a sok jó kívánságot és csak repült, repült tovább a maga angyali szárnyacskáján. A belekeseredett fehér népek aszott szipirtyóvá sipítozták magukat, mindhiába. A kislányból tűzpiros rózsaszál vált. Szemet vetett rá a szellőként érkező párja. Angyali tisztasággal jelentek meg az ötszáz fős falu színe előtt, és előttem. Pirosló arccal álltak egymás kezét fogva. Sokatmondóan a szemükbe néztem. A pirosló rózsaszálat karjai közé kapta a szellő, és betölthetetlen űr maradt utánuk.

Hazatérve székére lerogyott az útját bejárt, istenfélő ember. A csend testtelen öleléssel vette a keblére. Már az évek számát sem tudja, amikor a temetőbe kiköltözött a szeretett felesége. Ő volt az őrző angyala. Pedig de szép volt. Mint egy igazi virágszál. De haj, hol van az már. Csak ült, és megfáradt szemét lehunyva pihegett. A meghibásodott fali óra már nem számolta az időt. Még egy döngicsélő rovar sem zavarta megnyugvásában. Mégis. Tekintetét valami mágnesként ragadta a nyitva lévő szobaajtó fakerete közé. Felesége állt ott, a legszebb menyasszonyi ruhában. Könnyessé vált az öreg szeme. Szólni akart hozzá, de ajka némán pergett. Elmosolyogta magát a már otthonkában mutatkozó asszony.

— Te vagy az, Zsuzska? — szólította nevén hitetlenkedve, de erre fel már csak az üres ajtókeretet láthatta.

Némán elsírta magát. Majdnem beleszakadt a szíve. Reménykedve újra az ajtó felé nézett: ott már a pár éve meghalt fia állt — és felakadt az öreg megfáradt szeme.