20. JORGI – Mestia (2023)

Hazánktól nem esik távol a Kaukázus georgiai fővárosa, Mestia, de a magyar fapados menetrendje pár órás megcsúszás esetén keresztbe tehet a gyors eljutásnak. Kutaisziből Mestiába naponta két kisbusz közlekedik (220-242 kilométer). A buszpályaudvarról 8 óra 30 perckor és 10 órakor indulnak járatok. Öt és félórás gurulás, bár az út nagyobb része kimondottan látványos, mégis türelmet igényel. Hasonlóképpen alakul a visszaút is, mert Mestiából Kutaiszibe naponta egy járat indul (igény esetén több egymásutánban), mégpedig 8 órakor. Mindkét út során a járat elhalad a nemzetközi repülőtér mellett: visszafelé megáll ott. A menetjegyek elővételben is megválthatók. A telítettség miatt erősen ajánlott (negyven GEL). Másnap hajnalban startol a fapados.

Első utunk alkalmával részletesen írtam Kutaisziről, ezért most csak érintőlegesen róla. Télen nem, de nyáron üzemel a folyópartról a dombra a víz felett áthaladó, a múltba közlekedő kabinos felvonó. Magaslati végállomása a szovjet időket idéző vidámpark. Kevésbé érdekes a helyieknek, de tökéletes nosztalgiázásra az egykori keleti blokk országaiból érkező idősebb korosztálynak. Viszont új színfoltot jelenthet a nyugatról idekalandozó fiatalemberek életében. Kéttucatnyian bolyongtunk benne. A város parkjairól is érdemes megemlékezni. Szemnek tetszetősek. Látványukon túl fontos közösségi terek. Itt nem csak az otthonról magával hozott széken üldögélő idős asszony érzi jól magát, hanem a fülükben sárga bilétát viselő kóbor ebek is. Ők nem csak itt szunyókálhatnak háborítatlanul, hanem a késő esti és hajnali órák között a nappal forgalmas főútvonalak közepén is. A lakóépületek egy része vakolatlan. Oka elsősorban a szegénységre vezethető vissza. A kitörött ablaküveget gyakran farostlemezzel pótolják, amelyről a Kőleves című magyar népmese jutott eszembe. Mindezek fényében figyelemre méltó a környezet tisztasága. Szállásunk a főtér közelében, mellékutcában várt ránk. A jóformán autómentes környezetben a helyi apróságok és kiskamaszok együtt bandáztak. 22 órakor hazamentek vacsorázni, hogy fél órával később, további 30 percet együtt lehessenek még. A következő eset tovább vall a grúz anyáról. Vegyeskereskedésbe tértünk be a feleségemmel. Látszólag senki nem tartózkodott odabent, ám a paraván mögül a mellén szopós csecsemővel előkerült a boltos kisasszony.

A Kutaisziből Mestiába tartó kisbusz a teljes telítettségre várakozva, a menetrendhez képest, akár félórás késéssel is indulhat. Nem csak utasokat szállít, hanem a helyi GLS futár szerepét is betölti. Esetünkben akkumulátort és autógumit fuvarozott házhoz. Megszólalt a zene és indult a járat. A környezet egyhangú, szegényes falvak maradtak el mögöttünk. Üde színfoltot az útszélében szabadon legelésző tehéncsapatok jelentettek. Lehangolót pedig a fele számban üresen álló egyemeletes, újszerű teraszos házak. Bő két óra elteltével a Kaukázus lankáihoz megérkezve egy csapásra megváltozott a táj. A szerpentin mindkét oldalában egészséges erdő vonta magára a figyelmet. A lombok között átszűrődő napsugarak meseszerűvé tették a rengeteget. A háttérből széles folyam jelentkezett be. A mély folyóvölgyben a köveken átbukva tajtékos ár zúgott a síkság felé. Az országúton vízfolyásnak felfelé haladtunk. Eleinte zöld színt öltött magára a víz, később szürkére váltott. Órákon át tartott a Kaukázus hatékony önreklámja. Aki hisz neki, jól jár.

Embere válogatja, hogy a különböző kultúrájú országokban kinek-kinek mi kelti fel az érdeklődését. Én nyitottan állok a furcsaságok elé. Amennyiben szokatlansága ellenére elnyeri tetszésemet, máris bekerül az életre szóló emlékek sorába. Ilyen a mestiai szarvasmarhák léte. Esetükben annak kellett történnie, hogy reggel ajtót mutassanak a gazdák nekik. Nem lévén csordás, magukat hajtják ki a zöldre, amely lehetett a kórház kertje, közpark, útszéli gyepűtöredék vagy folyóparti susnyás. Ráérősen ballagtak az utcácskákban vagy a főútvonal kellős közepén. A közlekedési szabályokkal tisztában lévő szarvasmarhák a járdán libasorban követték egymást. Tehén, bika, egyre ment. A vezérállat nyakában éles hangú kolompféle. Az úttesten ráérősen bambuló négylábúakra nem dudáltak rá a gépkocsivezetők, inkább kikerülték őket. Bezzeg, amikor a kimerítő hegyi túráról a településre visszaérve az úttesten gyalogoltunk Katival, ránk tülköltek. Néha már-már úgy éreztem, mintha a településen a hatalmat átvették volna a marhák.

Örök emléknek álljon itt egy másik eset is. Záporozó könnyeivel telesírta a tájat az eső. A szállás pázsitos kertre nyíló ajtaja, ablaka tárva-nyitva. A bádogtetőt verő csapadék kopogása, az ereszcsatornában alázubogó esővíz csörgése, és a krokodilkönnyeit hullató égi áldás idillje egyedülálló élmény, párosulva a csapadék által felerősödött zöld illatával. Tompa morajlással és éles reccsenéssel zengett az ég. Egy-két cikázó villám tökéletessé tette az összhatást. De mindez hagyján is lett volna, mert ilyen természeti jelenséggel néhány helytől eltekintve, a kék bolygó bármelyik pontján találkozhatunk. Mestia viszont magas hegyekkel körbeölelt, tengerszint felett 1500 méter magasan fekvő völgyben található. Amennyiben vette volna a fáradtságot Kati, és a kényelmes ágyból kimászva az udvarba tartott volna, lábujjhegyre állva, mutatóujjának begörbített végével könnyedén megcsiklandozhatta volna az esőfelhő hasát. Ám nem tette. Helyette az ágyban hanyatt dőlve nézte, ahogyan az egyik felhő nekiütközve a hegynek felfelé távozik a völgyből, hogy később őt egy másik felhő a magasból alábukva felváltsa. Kedvükre jöttek-mentek a különböző zordságú és csapadéktartalmú fellegek, mi pedig a kényelmes ágy nyújtotta úri kényelemből megfigyelhettük a természet eme látványos játékát. Mi nem fanyalogtunk az egész napon át tartó esős, záporos, zivataros időjáráson, hanem teljes valójában kiélveztük. Másnap új felvonás vette kezdetét. Az égbolt magasából olykor-olykor előbukkant a tüzes napkorong, jelezve, ő is része a megunhatatlan természetnek. Kitisztult az ég. Perzselő napsugarak szárították a nedves tájat. Harsogó zöld színben pompáztak a hegyek. Lehet-e még mindezt fokozni? Igen, itt a Kaukázusban, szinte a végletekig lehet. A 2100 méter magasan véget érő fás-cserjés növénytakaró után élénkzöld füvű alpesi legelő váltja a tájat, hogy azokon túl körpanorámát nyújthassanak a hóval fedett hegyvonulatok. Mindezt ágyban fekve, ülve végignézni, felülmúlhatatlan.

Vége a lustálkodásnak. Talpra fel. Nézzünk szét a közeli és távolabbi környéken. Mestia lényegében üdülőfalu, pár ezer állandó lakossal. Az épületek zöme egyszintes faház. A szovjet időket idézi. Meghatározó szállodái kétemeletesek. A központi parkot gyeptéglával füvesítették. A fával gazdagon beültetett területen árnyékos padok várják a megpihenni vágyókat. Az állandó párát a gyors folyású gleccserfolyam állandósítja. Él és virul a természet. A főutcától két házzal beljebb zöld növényekkel teli sziklafal tör az ég felé. A vérzivataros időket a Szvan tornyok jelenítik meg. Két-három emelet magasak. Alulról felfelé keskenyedő négyszögletes épületek. Embernek és állatnak egyaránt védelmet nyújtottak az ellenséggel szemben. A legjobb állapotban lévő torony ma már múzeum. Ingyenesen látogatható. A helyi Néprajzi múzeum tárlói viszont borsos árú belépőjeggyel nézhetők meg (20 GEL). Nem nagy szám. Érmék, régi korok ruhái, bútorai és fegyverei a tárgyi kínálat. Mi más is jelenthetné a megélhetés fő forrását a helyiek számára, mint az idegenforgalom. A túrafelszerelést árusító boltocskától a pirinkó családi étkezdéig megtalálható itt mindenféle kereskedelmi egység, de előfordul lehúzott redőnyű üzlet, szálláshely. Amolyan istenháta mögötti hely. Vékonyka köldökzsinórral bekötve a világgazdaság vérkeringésébe.

Sildes sapka, hosszú ujjú túraing, hosszú szárú nadrág, terepre való csuka, és indulhat a túra. A tízből tízes ultraviola sugárzással nem szabad viccelni. Aki tréfára veszi, könnyen pecsenyekacsára sülve térhet vissza a szállásra. Megfigyelésünk szerint a kiszemelt kaukázusi turistacélpontok elérését terepjáróval részesítette előnyben a legtöbb külföldi. Mi a maradiak elvét vallottuk. A Chaladi gleccserhez a települést a reptér irányában hagytuk el, mely a Tbilisziből érkező és odainduló gépek pályája. Két kilométer után az aszfaltot földút váltja, onnan a huzalhídig mintegy 10 kilométer hosszan. Kerekeitől megfosztott tartályautó, két kiszuperált lakókocsi felhasználásával faház, békakoncerttől hangos ártéri erdő, vízátfolyások szabdalta poros út, és velük párhuzamosan, a zúgva hömpölygő hegyi folyó a körkép. Szemből ridegtartású ló poroszkál, melyet a fák mögül előkerülő, jó bőrben lévő kutya hangos ugatással elkerget. Ösztönös viselkedését követően mellénk szegődik túravezetőnek. Egy másik keverék is hozzánk csapódna, de csaholva megfutamítja. Kiváló helyismerettel rendelkezik. Láb mellett követ minket, mígnem a fák közé iramodik, ahonnét a mélyebb vízbe hasast ugró kutya hangja csattan fel. A fák sűrűjéből víztől csatakosan kerül elő. A földút egyre jobban beszűkül. A távolban tucatnyi parkírozó dzsip. A gleccserfolyó felett átívelő másfél emberszélességű, kissé viharvert huzalfelfüggesztésű hídon olyan lazán inal át a négylábú túravezető, mint kés a vajon. A túlparton dús vegetációjú erdő-ben kapaszkodunk felfelé. A lábunk alá kerülő csapáson körültekintően lépkedünk. Kiértünk a gleccserfolyóhoz. A vészesen beszűkülő ösvény miatt megálltunk. Úgy döntöttünk, innen tovább csak Kati megy. Én pedig leültem egy fatönkre. Egy óránál is hosszabb időbe tellett, mire visszaérkezett. Mint elmondta, helyesen döntöttünk. Az ösvény további része lényegében jelzetlen. A folyó mellett veszélyesen beszűkült vagy teljesen leszakadt. Két kihívást jelentő sziklatömböt is meg kellett másznia, mire a cél közelébe érkezett. Ott már csak kő kőhátán. Minden nehézség nélkül odamehetett volna a talaj felszínétől kissé magasabbról a Föld gyomrából előtörő árhoz, de nem tette. Miért? A jelentős éjszakai és nappali hőingadozás következtében, valamint a kőhegyek mállékonysága miatt a sziklákról rendszertelen időközönként leváló kisebb-nagyobb kövek alágörögnek a mélybe. Akit eltalál, annak annyi – sajnos, van rá magyar példa is. A Chaladi gleccser látványáról elismerően tett említést a kissé fáradtnak tűnő feleségem. Én pedig arról számolhattam be neki, hogy a pörkölő napsugarak elöl nem volt hova elmenekülni, meg hogy komoly agyi zajterhelést jelentett a tőlem pár méter távolságban dübörgő folyam. Útra készen álltunk. Szétnézett Kati. A négylábú túravezetőnek nyoma veszett.

Internetes beszámolóban találtam rá a Mestia egyik mellékutcájából a Koruldi tavakig tartó túraútvonalra. Az 1200 méter szintemelkedéshez 8-10 kilométer közötti távolságot adtak meg. Bevallom, komolyan elgondolkodtatott az út nehézsége. A gyakorlatban a számadatsor annyiban módosult, hogy a távolsági adat 7,4 kilométerre csökkent. Önmagában véve elhanyagolható apróság lenne, de a jelentős szint miatt korántsem. Pirkadat előtt indultunk a szállásról. A piros turistajelzésen az első 2,9 kilométeren 600 méter szint várt ránk. Nem beszélve a terep jellegéről, amely nem sima ügy még egy látó számára se. Hatvan felett nem is olyan rossz. A település fölé magasodó, hegyen emelt kereszthez tartottunk. Néhány bikát és tehenet kerülgetve jutottunk ki a meredeken emelkedő lakott részből. Fák sűrűjében nyomultunk. Aki a Kaukázus jelzett, de kitaposatlan útvonalait első ízben járja, előre nem tudhatja, milyen kihívások várnak rá. Az egyvégtében zihálásra okot adó meredély technikailag is komoly kihívást jelentett. Folyamatosan, hajszálpontosan az előre megadott helyre kellett lépnem. A hajtűkanyarokat és a lépések eltérő magasságát csontra kellett venni. Nem beszélve a faágak alatti és közti bujkálásról. Több alkalommal is méternél mélyebb szűk köves vízfolyásban nyomultunk felfelé. A szakadatlanul meredeken emelkedő terep, valamint a zárt és dús lombtenger, tovább nehezítette az oxigénfelvételt. Inkább kín volt, mintsem természetjárás. Mindezek nem csak engem merítettek ki teljesen, hanem a folyamatosan segítségemre lévő Katit is. Mindkettőnk agya forrt. Útközben azon lamentáltam, vajon hogyan fogunk ezen a nyomvonalon visszajutni a településre. A gond az volt vele, hogy a kezemben lévő 120 centiméter hosszú jelképes túrabot túl rövid volt. Lefelé araszolva vele semmit nem tudtam volna kezdeni, mert az alja nem érte volna el a talaj szintjét. Normál méretű túrabottal sem lett volna másként. Menet közben megegyeztünk, hogy a kereszttől nem megyünk tovább. Talán két órába is beletelt, mire körülöttünk ritkulni kezdett a rengeteg. Autók által járt földútra értünk ki. Fellélegeztünk. Irány felfelé. A járhatóság szempontjából az előzőekhez képest idilli volt az út, de az elfogyó levegő miatt továbbra is gyakran megálltunk. Az egyik erős kaptató végén, a hegyről visszafelé fordulva jobbra lenézett Kati, és jóval alattunk megpillantotta a keresztet. Ekkor döbbentünk rá, hogy útközben valahol eltévedtünk – a visszafelé úton a kereszttől lejjebb rátaláltunk a helyes nyomvonalra. Irányt módosítottunk. A keresztnél valamennyivel magasabban elterülő, állattartásra és frissítőpontnak berendezkedett farmnál kötöttünk ki. Kulturáltan kinéző hölgy látta el a mindenes feladatkört. A hely szállásul is szolgálhatott számára. Az épületek körül juhok legeltek. A rém egyszerű bögrecsárda patikatisztaságú. Aznap mi voltunk az első vendégek. A túrakiírás szerint a keresztig a menetidő 2 óra. Mi kerülő úton a keresztnél magasabb pontig, majd onnan le a bögrecsárdáig, 2 óra 30 perc alatt jutottunk el.

Teljesen elfáradva lerogytunk a padra. 2150 méter magasan pihegtünk. Míg a feketére vártunk, bőven maradt idő körbenézni. Napfelkeltétől szikrázóan sütött a nap. A fás és cserjés növényhatár felett zöld füvű hegyoldalban tátottuk a szánkat. A minket körbevevő hegyek alul zöld növénytenger, a magasban a láthatárig hó és hó. Mint a mesében, vagy az emberi elme vágyálom képzeletében. Nem lehetett betelni vele. Mindehhez szorosan hozzátartozik, hogy a nap heve elől árnyékba kellett vonulni. Közben megérkezett a kifogástalan minőségű kávé. A háziasszony az állattartásból és a bögrecsárda bevételéből tarthatta el magát. Mindeközben rálátás nyílt a Koruldi tavakhoz tartó dzsipek útvonalára is. Felvilágosított a feleségem, nyílt terepen az autók által használt földutat kell követni. Ennek mindketten megörültünk. Egybehangzóan döntöttünk, továbbmegyünk.

Az itt töltött egy óra alatt mindketten teljesen regenerálódtunk. Ha nem is szöcskeként ugrottunk talpra, de elindultunk. Kezdetnek máris dönteni kellett, hogy a rövid, de piszkosul meredek kaptatót válasszuk, vagy a nagy kerülővel, de lankásan emelkedő utat. Az előbbi mellé tettük le voksunkat. Ez lett túránk legmeredekebb szakasza. 4,5 kilométer, és 550 méter szint állt előttünk. Az út eleje nem jelentett fizikai kihívást, de idővel bekeményített a terep. Lépéseink lassúbbodtak, fogyott a levegő – Katinak az enyémnél nagyobb a tüdőkapacitása. Olykor-olykor megálltunk erőt gyűjteni. Minden egyes meredély előtt reménykedtünk, biztosan ez lesz az utolsó. Nem így történt. Újabb és újabb kaptatók vártak ránk. A füves hegyoldalban, de a hóhatár felett is turisták sátoroztak. Legelésző szarvasmarhák is színesítették a környezetet. Időnként dugig tömött dzsipek poroltak el mellettünk. Az ablakok mögül kíváncsi tekintetek szegeződtek ránk. Rajtunk kívül senki nem lihegett a tájban. Megkönnyebbülten vettük tudomásul az első tó elérését. Körülötte legelésző marhák, ridegtartású lovak. Ahogy voltunk ledőltünk a zöldbe, és belenyúltunk a hátizsákba. Közeli kilátóponthoz igyekeztek a terepjáróval érkező turisták. Oldalvást pillantva kiderült, a velünk egy magasságban lévő hegyet hó borítja. Később arra figyeltem fel, hogy valaki bökdösi a jobb karomat. Odanyúltam, de nem nyúl volt, hanem egy paripa, aki orrával felállásra noszogatott. Én nem, de Kati úgy megijedt tőle, hogy majdnem a rét túlsó végéig szaladt. Amikor észrevette, hogy a vadi új hátizsákjára ráharap a kese színű állat, ellentmondást nem tűrve, egy dacos rántással kiragadta a szájából – nevettünk rajta.

Mestiából nézve is szépek a havas hegyek, a kávézó teraszáról szemlélve csodálatosak, de innen, 2700 méter magasból egyenesen káprázatosak. A kávészünet és az eltévedésből adódó plusz időket figyelmen kívül hagyva, a menetidőnek megadott 3 óra 58 perc alatt teljesíthettük a távot. Több mint elégedettek voltunk magunkkal. Nagy levegőt vettünk, és leindultunk a hegyről.

Egyre több botos turista jött szembe velünk. Mestiától a keresztig dzsippel utaztak, onnan gyalogosan folytatták az utat. Felfelé jövet az egyik terepjáró kerekével féloldalasan beszorult az útszéli vízelvezető vájatba. A csávából vontatókötéllel kihúzta az egyik kollégája. A levegőhiány már nem gyötört minket. Kényelmesen sétáltunk lefelé. A hegymenet tudatával felvértezve elégedetten vettük a felfelé iparkodó túrázók erőpróbáját. A kávézó teraszát nem hagyhattuk ki ezúttal sem, hadd legelésszen Kati szeme. A kereszttől nem az erdőn át kanyargó piros jelzésű turistaúton ereszkedtünk tovább, hanem a négy kerék meghajtású dzsipek nyomvonalát követve. Viszonylag gyorsan szedtük az egyre fáradó lábunkat – a meredek lejtmenet is erősen igénybe veszi az izmokat –, de a kereszttől csak 12 kilométert követően érkeztünk meg a kiindulóponthoz. Útközben Kati jó messzire, a gazosba elhajította a turistabotokat. Így van ez, ha a természetjáró több mint elégedett a megtett úttal. Teljesen elfáradtunk. Nem baj. Ez a túra már végérvényesen a mienk lett.

Harmadik kiruccanásunk az élményturizmus jegyében telt el. A Mestiából Usguliba tartó országút felderítése során találtunk rá a település szélétől a 2348 méter magasig közlekedő, két egymást váltó szakaszú síliftre. Az első felében beülős, a másodikon kabinos. Ezúttal madártávlatból élvezhettük a Kaukázus lényegében háborítatlan zöld óceánját. Innen pillanthattuk meg az Európa legmagasabban fekvő állandóan lakott településéhez felvezető kétsávos országutat. Mestiából Usguliba 46 kilométer a távolság (az utolsó pár kilométer nem készült el még). Odáig falvakat érintve turistaútvonalon is el lehet jutni. Nem csak az európaiak körében közkedvelt nyomvonal, az összes lakott kontinensről érkezve járják. A felvonót többnyire hátizsákos fiatalok veszik igénybe (20 GEL). A felvonó felső végállomásán vált világossá, hogy onnét több célpont is elérhető gyalogosan. Kíváncsiságból elballagtunk a turistaútvonalakat jelző információs táblához. Kiderült, hogy onnan 6,5 kilométer után megérkeznénk a 850 méterrel lejjebb lévő Mestiába. Ám ezúttal sziklaszilárdan ragaszkodtunk az újdonság erejével ható élményturizmus kényelméhez. A túra helyett a közeli kávézó teraszát választottuk.

Ragyogó napsütésben fürdőzött a táj. Kellemes meleg vett körbe minket. Jó volt ráérősen elidőzni odafent. A fekete szürcsölgetése közben a jövő évre tervezett kaukázusi programot ecsetelgettük. Usguli lesz a cél. Hiába, mindent a maga helyén kell kezelni. Aki szintén fel szeretné keresni Usgulit, érdemes tudnia, hogy Mestiából naponta csak egy marsrutka közlekedik oda és vissza. A járat 10 órakor indul. Visszafelé 15 órakor (20 GEL). A taxi ára ennek a duplája. Vajon miért érdemes odatartani? Sorolom: látótávolságban a Nagy-Kaukázus legmagasabb, nyáron is havas ormai; 12 kilométerre a Föld gyomrából gleccserfolyam tör elő; pár 10 kilométerre az orosz határ; a XI. század óta lakott zsáktelepülés egyedisége.

Vajon mindezek felülmúlható-e? Azzal előzetesen tisztában voltunk, hogy a szállás füves udvarából pazar rálátás nyílik a település körül magasodó zöld, majd havas hegyekre, de hogy ezzel egyenértékű emberi vonatkozású élményben is részünk lesz, nem. A szálláson a nyolcvanon túl lévő nagymama fogadott minket. Hamarosan megérkezett az ötvenes apuka fiával, Jorgival. Nem látásom okán többé-kevésbé fel vagyok készülve a váratlanul felhangzó, több mint szokatlan hangokra is. A harmincas fiatalember sodrólendületű erőteljes halandzsaszövegével néhány szál hajamat kapásból égnek meresztette. Vettem a lapot. Mint kiderült, Down-szindrómás. A helyzettel meg kellett barátkozni. Könnyen ment. Életünkben új színfoltot jelentett a szeretetre méltó Jorgi. Egész napját a rá százegy szemmel és nevelő célzattal figyelő édesapja mellett tölti. A napi túrából hazaérve az udvarban állva kezével közlekedési rendőrként irányított a szobánk felé minket. Ha napközben ledőltem az ágyra, odajött az ablakhoz és bekukucskált rajta. Odalépett hozzá Kati, és mutatóujját szája elé tette – a kert végéből sietve érkező édesapját már ő is így várta. Reggel a vizes fürdőpapucsot a szobaajtó elé az udvarra kitette a feleségem, az ajtót nyitva hagyta. Amikor arra járt Jorgi, a lábbeliket kézbe vette, és ujjal mutatta Katinak, hogy azoknak odabent a helye – a kérés teljesítve lett. Másnap megismétlődött a szituáció. Kezébe kapta a papucsokat, és gondolkodás nélkül bevitte a szobába. Talán ekkor dönthette el véglegesen, hogy nem fog megházasodni. Mindezek tükrében nem meglepő, hogy a bolti vásárlás során egy tábla ajándékcsokoládé is belekerült a kosárba. Átadásakor az udvar másik végében kerti munkát végző édesapa odasietett hozzánk és jelezte, hogy az ilyesmivel, akaratunk ellenére is, esetleg rossz szokásra szoktatjuk a fiát: végül ő kapta meg az édességet. Ezután hálája jeléül egymásután kétszer meghajolt a feleségem előtt. Megfigyeltük, hogy az édesapa arra nevelte a fiát, hogy figyelje azt, amit ő tesz, és tegyen úgy ő is. Ebből túl nagy baj nem lehet – okoskodhatott.

Elérkezett a búcsú pillanata. Érkezésünkkor jelezte Kati, hogy a házigazda után a fia is nyújtja a kezét: a kézfogásból másodperc alatt kikapta a kezét. Erre voltam felkészülve. Kati az édesapával állt szemben, én Jorgival: az édesapa Katinak kezet csókolt, nekem meg Jorgi – mindannyian jót nevettünk az eseten. Persze ez a nevetés nem az a nevetés volt. Mélyen megérintett minket az emberi vonatkozása.