JOHANNA ÉS AZ ÖRDÖG

 

 

 

„Drámai vízió

Írta Kozma Béla

1962.

 

 Nincs semmi támpont a forrásmunkákban arra nézve, hogy a boszorkányság és eretnekség címén máglyahalálra ítélt Dárk Johanna utolsó éjszakája valóban az itt előadott módon folyt volna le. Az író különös szerencséjére azonban az ellenkezőjére sincs bizonyíték; már tudniillik arra, hogy másként történt volna. Bizonyos, hogy sokféleképpen el lehet képzelni, ki hogyan, ez szemlélet és hangoltság dolga. Az én fantáziám képernyőjére így rajzolódott; ha hamisnak találtatnék, nem biztos, hogy az én készülékemben van a hiba. Adódhatnak légköri zavarok is.”

 

A fenti szavakkal kezdődik a szerzőnek a drámához írott bevezetője. S ahogy folytatódik, szinte észre sem vesszük, de már benne is vagyunk a drámában.

 

„Egyezzünk meg abban, hogy az elénk táruló kép a rouen-i vár börtöncelláját mutatja. Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez az épület nem teljes egészében ilyen komor, mint ez a dohos, sötét börtöncella. A cifra saroktornyokon vidáman pörögnek a rózsacímeres zászlócskákkal hátba döfött szélkakasok, hirdetve, hogy királyi vendég tartózkodik az ősi falak között: Lancaster Henrik, aki e néven a hatodik uralkodó Anglia trónján. A franciáknak voltak már Fülöpjeik, Lajosaik, Károlyaik, még Jánosaik is akadtak, de Henrikkel csak a rájuk kényszerített és jogfelfogásukkal ellenkező nőági öröklés ajándékozta meg őket. Vannak, akik örvendeznek ezen, mert hasznot húznak belőle, és nem is csekélyt: a renegát hercegek. De milliószor többen hullatnak keserves könnyeket miatta: az istenadta nép. Igaz, ez időben inkább istenverte, mert az egy dinasztia két ágának harca „szent” Lajos koronájáért, ekkor már közel kilenc évtized óta zúdítja rájuk a legsúlyosabb megpróbáltatásokat. Városaik feldúlva, falvaik fölperzselve, földjeik elpusztítva, parlagon. Éhínség és dögvész képében arat a halál és tömegesen szedi áldozatait azok közül, akiknek nem az a sors jutott, hogy az idegen érdekekért folyó harcban vérezzenek el. És akikért és akik miatt a vér hull, a romok füstölögnek és a tömegsírok sokasodnak, azok a várkastélyok biztonságos falai között habzsolják dőzsölve az élet gyönyöreit. E feketemisés tivornyákon szerezte vérbaját VI. Károly, akinek fiát, Károlyt, akit nemsokára látni fogunk és unokáját, Henriket, aki nagybátyját megelőzve tesz majd mindjárt szellemlátogatást Johannánál, egy időben ültették a francia trónra. Annyi különbséggel mindössze – és ez ebben a jámbor korban döntő fontosságú , - hogy az egyiknek a reims-i katedrálisban, a másiknak meg a párisi Notre Dame-ban nyomták fejébe a liliomtarajos arany abroncsot. Erről az utóbbi cécóról érkezett most nemrég Rouen alá az ellenkirály, aki hazafelé vezető útjában, hogy kipihenje az ünnepségek fáradalmait, megszállt a fényűzően berendezett kastélyban. Teljes egy esztendőre itt felejtkezett kíséretével (hiába, a burgundi bornak nincsen párja!) és így esett meg az a históriai furcsaság, hogy egy időben, egy helyen: a rouen-i várban, míg fent a fényes emeleti termekben dőzsölt az angol-francia uralkodó, lent a pincebörtön homályában az ördög megkísértésétől rettegve készült a halálra legveszedelmesebb, de immáron ártalmatlanná tett ellenfele: Dárk Johanna, azaz Jeanne d’Arc, akit Orleans-i Szűz néven emelt a szabadság legnagyobb hőseinek sorába a história ítélete.

 

Itt egyelőre a másik ítélettel van dolgunk, azzal, amit a szent inkvizíció és a püspöki törvényszék hozott az angol király parancsára Johanna fizikai megsemmisítésére és erkölcsi meggyalázására. A hős-lelkű leány most már tudja, amit eddig csak sejtett, hogy milyen sors vár rá, hiszen az imént hirdették ki előtte az ítéletet. Már sötétedett, mikor az egésznapi idegkimerítő tárgyalás után az alabárdosok visszakísérik a várudvaron keresztül börtönébe.

 

Csikorogva nyílik a nehéz vasajtó és Johanna fekete apródruhában sápadtan, összeláncolt kezekkel belép. Arcán mély megrendültség tükröződik. Fáradt, de nem levert. A kimerültségtől szinte lerogy a durván ácsolt faasztal melletti rozzant székre.

Mögötte belép a profósz; érdes lelkű ember, de most ő is kismértékben megilletődött, bár igyekszik ezt palástolni. Letérdel Johanna elé, mert másként nem tudja leoldani bokájáról a bilincset.

Johannát meglepi a szokatlan kegy. Fájdalmasan tapogatja, csavargatja elgémberedett csuklóit.

 

BÖRTÖNŐR (a művelet közben mintegy magyarázatul): Ez a kedvezés minden halálraítéltnek kijár az utolsó éjszakán.

JOHANNA (szinte azt szeretné, ha már mindenen túl lenne, sóhajt): Az én utolsó éjszakám!... (Feláll, körülnéz, a sarokban levő szalmavacok felé indul.)

BÖRTÖNŐR (a bilincseket leszedve Johanna kezéről, lábáról, föláll. Rezignáltan): Holnap reggel bevégzed földi életedet, Johanna.

JOHANNA (pillanatra megáll, átszellemülten) Holnap reggel kezdődik az én örök életem.

BÖRTÖNŐR (tarkóját kaparássza) Bajosan hinném. Megégetnek máglyatűzön, ahogy a többi boszorkányt meg eretneket és a hamvaidat szétszórják a szélbe. Hogyan lesz ebből örök élet, hiszen még az ördög sem tudná, összeszedni belőled egy fél marokra valót, hogy megsózza vele a gyehenna tűzét.

JOHANNA: Az ördög nem, de isten gondoskodik majd róla, hogy hamvaim ne enyésszenek el nyomtalanul. Csak szórják szét a szélbe, az majd szárnyára veszi és elröpíti Franciaország legtávolabbi zugába is. Visszahullva az anyaföldre megtermékenyíti azt és új csírák sarjadnak majd belőle, millió és millió! ... És minden csírában, amely poraimból kikél, az én szívem dobog majd és az én lelkem lobog majd és ösztökélni fogja majd a népet szent harcra az elnyomók ellen!

BÖRTÖNŐR (feddőleg) Jobb lenne, ha végtére magadba szállnál! Legalább most, az utolsó óráidban belátva hibádat és beismerve vétkedet, penitenciát. tartanál.

JOHANNA Nincs miért penitenciát tartanom.

BÖRTÖNŐR (vállat vonva): Ahogy gondolod. Nekem így is jó. Csak - úgy véltem - ez enyhíthetné a holnapi szenvedéseidet. Mert kínos halálod lesz, azt mondhatom!

JOHANNA (gyermekes félelem suhan át a lelkén): Kínos, azt mondod?

BÖRTÖNŐR Talán ha meggyónnál, megáldoznál, ez lelki vigaszt nyújtana, és ebből erőt meríthetnél. … Ám ha te nem akarod?... (Vállat von, indul az ajtó felé.)

JOHANNA (meghökkenti az ötlet, eltűnődik rajta): Gyónni és áldozni?... (Hirtelen ötlettel megragadja a lelki vigasznak ezt az egyetlen kínálkozó lehetőségét): Igazad van! Megtisztult lélekkel kel az Úr elébe járulnom, hogy lemosva a földi élet szennyét…

BÖRTÖNŐR (feléje lép, helyeslőleg bíztatja): Így, így Johanna!

JOHANNA (szomjas türelmetlenséggel): Hívjál papot… De … honnan is kerítesz te most este itt a várban papot?

BÖRTÖNŐR: Van itt pap Johanna, ne félj, az udvari káplán. Igaz, nem ez a tiszte, de emberi kötelesség a szenvedő lelkek….

JOHANNA (izgatottan közbevág): Miféle udvari káplánról beszélsz?

BÖRTÖNŐR: Hónapok óta itt él a kastélyban, őfelsége kíséretében.

JOHANNA (meglepődve): Őfelsége? Hát Károly itt van?

BÖRTÖNŐR (bosszús legyintéssel): Fene eszi Károlyt! Ki gondol itt ővele? Az igazi király: Henrik, hatodik Henrik őfelsége, Anglia és Franciaország koronás királya!

JOHANNA Franciaország koronás királya VI. Károly fia, akinek a fejére én tettem Szent Lajos koronáját a reims-i székesegyház főoltára előtt.

BÖRTÖNŐR Ez volt a legnagyobb ostobaság, amit elkövettél. Szerencsére az idők korrigálták ezt a súlyos botlást. Lásd: két éve sem múlt el a korona és immáron Lancaster Henrik fején ragyog dicsőséges fényben.

JOHANNA Ki merészelte megkoronázni ezt az idegen betolakodót?

BÖRTÖNŐR Magad is tudod, hogy Henrik nem idegen, hanem unokája VI. Károly istenben boldogult királyunknak. Az ő királyi származásához legalább nem férhet kétség, nem úgy, mint a te bábodéhoz. …És ki koronázta meg? Őfőeminenciája, Párizs érseke, a Notre-Dame-ban. Rouen várát érte az a megtiszteltetés, hogy a koronázásról hazatérőben falaink közt piheni ki az országlás fáradalmait…

JOHANNA (heves dühkitöréssel): Ezt eltitkolták előlem!

 BÖRTÖNŐR: Persze erről te nem tudhatsz, hiszen már egy éve eszed itt a rabok kenyerét. Éppen elég kenyeret pusztítottál itt. Ideje hogy…

JOHANNA Ideje, hogy Gábriel arkangyal lángpallóssal csapjon közétek! ...

BÖRTÖNŐR A láng téged fog halálra égetni, nem minket, Johanna!

JOHANNA Ó, hát van igazság a földön?

BÖRTÖNŐR Van Johanna. Az igazság az, hogy a boszorkányokat meg kell tűzön égetni. Aki pedig őfelsége fennkölt személye ellen lázad, azt akkor is el kell pusztítani, ha történetesen ő maga volna Gabriel arkangyal.

JOHANNA Országunk szent hagyományai szerint csak Reims ősi koronás templomában lehet valakit királlyá fölkenni. A párizsi koronázás semmis. Érvénytelen, érted?

BÖRTÖNŐR Beszélhetsz te nekem akármit, ez az érvényes, nem a másik. Lancaster Henrik kezében van a királyi jogar; a burgundi és bretagne-i herceg, meg mind a grófok és bárók fölesküdtek már hatodik Henrik hűségére. Övé az ország, a hatalom és a dicsőség. (A király személyének szóló hódoló meghajlással.)

JOHANNA (elkeseredetten): Ó, hát ezért kellett engem börtönbe dugni, hogy ezt a gazságot elkövethessék! ... És te ennek a sötét lelkű fenevadnak a talpnyalóját akarnád rászabadítani az én megtisztulásra vágyó lelkemre?

BÖRTÖNŐR Az is csak isten szolgája…

JOHANNA (mélységes fölháborodással): Az ördög szolgája, nem az Istené!

BÖRTÖNŐR (cinikusan): Ha meg így van, akkor éppen összeilletek. Az: ördög, te meg: boszorkány.

JOHANNA Nem kell angol pap! Inkább haljak meg a szent ostya nélkül, de „goddem” kezéből még az üdvözülés sem kell!

BÖRTÖNŐR Már pedig francia papot nem tudok keríteni.

JOHANNA Akkor pusztulj és hagyj magamra. Majd elvégzem én a magam dolgát az én istenemmel közvetítő nélkül is…

BÖRTÖNŐR Hát csak intézd, ahogy tudod. De hogy a lelkedért nem adnék egy fabatkát, az hétszentség! (Fejét csóválva kimegy.)

JOHANNA (pillanatokig habozva áll, majd gyors mozdulattal az ablakhoz lép. Odarántja a rozzant faszéket, föllép rá és a rácson át kibámul az ablakon. Harag és gyűlölet árad a szavaiból): Hát itt élsz, Lancaster Henrik? Te ördög cimborája. És nekem ugyanazt a levegőt kell beszívnom, amit ez a vérivó zsarnok lélegez be? Még azt a keserű poharat is ki kell ürítenem?... (Leugrik a székről, hevesen kitör.) Egy fedél alatt vele? …Szörnyű ez a tudat!...Ó, bár tele volnának a pincék puskaporos hordókkal, hogy légbe röpíthetném ezt a bagolyfészket! … Isten, tégy csodát! Sújts le haragod villámával és égesd porrá ezt a várat minden benne lévővel! … Vagy fakassz itt forrást ma a börtön földjéből, buzogjon belőle kiapadhatatlan bőséggel a halál folyója és áraszd el vele a kastélyt, fel a legfelső emeletig, a torony csúcsáig, hogy mindenki belefulladjon az áradó vízbe… (Zokogás rázza tehetetlenségében.)

BÖRTÖNŐR (belép, korsóban vizet hoz, meg kenyeret): A vizet hoztam.

JOHANNA (fölkapja a fejét) Mit?

BÖRTÖNŐR No meg kenyeret is. A holnapi adagod. Nem akarom, hogy azután majd rád száradjon:

JOHANNA Nem kell. Nem vagyok éhes.

BÖRTÖNŐR Edd csak meg, hosszú út előtt állsz: megéhezel addig, amíg eljutsz a pokolig.

JOHANNA Már ott vagyok, a pokolban! Az a tudat, hogy az a szörnyeteg ugyanebben az épületben tartózkodik, kegyetlenebbül sújt, mint a poklok gyehennája!

BÖRTÖNŐR Na, holnap majd érezni fogod a különbséget! (Kis szünet után.) Van valami kívánságod?

JOHANNA Mi volna?

BÖRTÖNŐR Adhatok egy kis tyúklevest. Maradt délről.

JOHANNA Edd csak meg magad.

BÖRTÖNŐR: Egy kis bort talán. Az erősít…

JOHANNA Nem kell.

BÖRTÖNŐR (vállat von) Majd behozom a köntöst.

JOHANNA Miféle köntöst?

BÖRTÖNŐR A halotti ruhádat. Neked már életedben föl kell öltened, mert tested nem kerül koporsóba. Fehér gyolcsból varrták.

JOHANNA (az emlékezés megilletődöttségével): Fehér gyolcs… Kislánykorom óta nem volt fehér ruhám… (Örömmel) Fölveszem.

BÖRTÖNŐR Ha volna még valami kívánságod, szólj.

JOHANNA (megborzong): Fázom.

BÖRTÖNŐR Sajnos ezen nem segíthetek. Pokrócoknak magam is szűkében vagyok, kandalló meg itt nincs, hogy befűthetnék.

JOHANNA Rakj itt tüzet a cella közepén.

BÖRTÖNŐR Azt már nem! Nincs kéménylyuk, amelyen a füst eltávozhatna és úgy megrekedne itt, hogy reggelre megfulladnál. És nekem óvnom kell az életedet, nehogy az ítélet végrehajtása meghiúsuljon.

JOHANNA Halottat is lehet égetni.

BÖRTÖNŐR Az egészen más! Vannak népek, akiknél ez megtiszteltetés. De neked bűnhődnöd kell: elszenvedned a tűzhalál minden kínját.

JOHANNA Bízom az én istenemben, ő majd irgalmas lészen hozzám és eltávoztatja tőlem a szenvedést.

BÖRTÖNŐR Úgy látom, inkább az ördög akarna kedvedben járni, mert kint erősen beborult. Nagy zivatar készül, beázik a máglya és majd olajjal kell locsolni, hogy lángra kapjon.

JOHANNA (a menekülés reményének halvány szikrája csillan fel szemében) És ha… holnap zuhogni fog az eső és … eloltja a máglyát?

BÖRTÖNŐR Ne reménykedj, Johanna. Számodra ez sem jelent menekvést. Volt már ilyen eset: háromszor gyújtottak alá hiába, a szél és az eső eloltotta. Végül is forró szurokkal öntötték le az elitéltet és úgy elégett egykettőre, hogy még hamuja sem maradt.

JOHANNA (kezeivel eltakarja irtózattól eltorzult arcát) Forró szurokkal? … (Sikolt a hangja.)

BÖRTÖNŐR Így igaz, ahogy mondom. Hidd el, az isten akkor lesz kegyelmes hozzád, ha szép, száraz időt ad, így kevesebbet fogsz kínlódni. (Indulóban) No, magadra hagylak a barátaiddal. Hívhatod őket, ha angyalok, ha ördögök, ma éjszaka még cimborálhatsz velük. (Hirtelen ötlettel, fontoskodva) Hanem … idehallgass! Nehogy eszedbe jusson valami őrültség!

JOHANNA Hogy érted ezt?

BÖRTÖNŐR Te már egyszer megkísérelted a szökést. Tavaly a torony legfelső emeletéről ugrottál ki az ablakon és kutya bajod se lett. Ez is azt bizonyítja, hogy ördögökkel cimborálsz.

JOHANNA Én inkább azt hiszem, hogy az angyalok fogtak fel.

BÖRTÖNŐR Azért dugtunk ide, a föld alá. Innen legfeljebb csak a kútba ugorhatsz. De nekem még ettől is őriznem kell téged, mert ha te bármiféle praktikával elvonod bűnös személyedet a rád rótt törvényes büntetés elől, az nekem a fejembe kerül.

JOHANNA Gondom lesz rá, hogy ne fájjon a fejed.

BÖRTÖNŐR Ha leütik, azután már nem is fog fájni. De én ezt nem kockáztatom. Nekem tetszik az élet úgy, ahogy van, csak bor legyen, meg fejérnép… No hát … Ezért szép szóval intelek, nehogy engedj az ördög kísértésének. Távoztasd el magadtól, annyit mondok!

JOHANNA Ezt sajnos nem tehetem: rab vagyok. Pedig az ördög itt van a szomszédságomban.

BÖRTÖNŐR (rémülten) Itt van?

JOHANNA Egy födél alatt velem.

BÖRTÖNŐR De hiszen akkor velem is! … Jaj, nekem! …Ezt rögtön jelentenem kell.

JOHANNA Tudja ezt itt mindenki és hódolnak is neki. Az ördög ő, az ördögök fejedelme: az angol király!

BÖRTÖNŐR (fölháborodva, de megkönnyebbült szívvel): Bolond némber! Nem is hallgatom tovább ezt a felségsértő beszédet, mert még én is bajba kerülhetek. … Hanem ajánlom, ma éjszaka ne énekeld a zsoltárjaidat, mert a kornyikálásod fölhallatszik és zavarhatja őfelsége álmait…

JOHANNA Ma éjjel nem fogok zsoltárokat énekelni, ígérem.

BÖRTÖNŐR Ez derék dolog lesz.

JOHANNA Biztos, hogy a Lancaster meghallja, ha énekelek?

BÖRTÖNŐR Az udvarmestere már kétszer lehordott miattad.

JOHANNA Na, akkor még egy harmadikat is elszenvedhetsz, utoljára.

BÖRTÖNŐR (ijedten): Ne, Johanna, ne tedd az istenért!

JOHANNA Arra gondoltam, hogy úgy fogok elbúcsúzni az életemtől, hogy elénekelgetem azokat a kedves népdalokat, amiket kicsiny koromban anyámtól tanultam... De nem azt teszem! Azokat a gúnydalokat fogom énekelni, amiket a katonáim csináltak az angolok, meg a királyuk kicsúfolására.

BÖRTÖNŐR: Ha ezt megteszed, én kiviszem a fáklyáidat és sötétben maradsz!

JOHANNA: Ne, ne! Azt ne tedd! Félek a sötétben… Félek a Gonosztól: a sötétség az ő birodalma…

BÖRTÖNŐR: Lemondasz az éneklésről?

JOHANNA: Nem! Ez az éjszaka még az enyém!

BÖRTÖNŐR: Akkor hát … maradj sötétben! (A sarokban égő fáklyák felé indul.)

JOHANNA: Megállj! … Lemondok a gúnydalokról, ha itt hagyod ma éjszakára nekem – ezt! (A profósz nyakán kis láncon csüggő keresztre mutat.)

BÖRTÖNŐR (ijedten kap a nyakláncához): A keresztemet? … Egy boszorkány kezébe? …

JOHANNA: Nem veszem a kezembe. (könyörgőleg): Ígérem, újjal sem fogom illetni, csak… hagyd itt éjszakára…

BÖRTÖNŐR (habozva): Hagyjam itt?

JOHANNA (rábeszélőleg) Akaszd oda az ajtóra. Én csak nézni fogom és imádkozni hozzá. Amíg itt függ az ajtón, az ördög nem tud belépni.

BÖRTÖNŐR (bizonytalanul): Szóval … a keresztet … az ajtóra?...

JOHANNA Ez az egyetlen kérésem.

BÖRTÖNŐR (töpreng): Hm! ... A halálraítélt utolsó kérését teljesíteni szokták… No jó, hát legyen. (Nehéz szívvel leveszi nyakáról a láncot és az ajtóra függeszti.) De nem nyúlsz hozzá!?

JOHANNA Katonabecsületemre ígérem.

BÖRTÖNŐR (meghökkenti a leány szájából ez a kemény hang. Akaratlanul is kihúzza magát, mintha tisztelegne.) Akkor én megyek. (Az ajtónál) Jaj, csak már reggel lenne! (Kimegy.)

JOHANNA (lassú, ünnepélyes lépésekkel az ajtó felé közelít, tekintetét a feszületre szegezve, összekulcsolt kézzel úgy járul eléje, ahogy a hívők a templomban az oltár elé járulnak. Letérdel) Szenvedő Krisztus! Fogadj kegyelmedbe és távoztasd el tőlem ez éjen az ördög minden kísértését…

 

                   (A cella félhomályában az ajtóra függesztett kereszt zöldes fényben csillog. Az utolsó szó kimondása után hangos koppanással a földre esik. Johanna meredten nézi a földön heverő keresztet, kezét feléje nyújtja, de nem meri megérinteni. Ebben a pillanatban az ajtó váratlanul fölpattan, és egy csizma rátipor a keresztre.)

 

HENRIK (Belép. Fiatal ember, göndör, csaknem bozontos fekete hajjal, középütt összenőtt, sűrű szemöldökkel, mélyen ülő szúrós villogó szemekkel. Csizmája és aranysujtásos fekete bársony zekéjét födő rövidke köpeny elárulja, hogy most érkezett valahonnan vadászatról. Átható tekintettel mustrálja Johannát. Süvölt a hangja, mint a hirtelen kirántott acélpenge) Te vagy Dárk Johanna?

JOHANNA (döbbenten fölegyenesedik, de keményen állja a farkasszemnézést. A hangra felocsúdik, visszadobja a kérdést) És te kivagy?

HENRIK A te életed és halálod ura, minden franciák ura és parancsolója!

JOHANNA (meglepetéssel, jéghidegen): Csak nem a „goddemek” királya?

HENRIK Térdre előttem, bűnös némber!

JOHANNA (még keményebben állja a tekintet-párbajt) Ne olyan kevélyen, Lancaster Henrik! A hatalmadban vagyok igaz, de én fütyülök a parancsaidra. Az én életemnek és halálomnak te nem lehetsz ura, mert ilyen hatalma csak annak van, aki az égben lakozik. Királyom sem lehetsz, sem a franciáké, mert annak én tettem a fejére a koronát Reims-ben. Parancsolni meg csak azoknak próbálj, akik elárulva hazájukat és törvényes uralkodójukat, elfordultak istentől és fölesküdtek az ördögök fejedelmének, aki te vagy.

HENRIK Tudod, milyen sors vár rá?

JOHANNA Én tudom, de te még nem tudod, hogy rád mi vár! Tévedsz, ha azt hiszed, hogy a tűz fog énrajtam. Az én sorsom nem az, amit nekem szántál: a pusztulás, hanem a megdicsőülés és az örök élet. A tied pedig a gyalázat lesz. Engem imáiba foglal majd a nép, a te nevedet örökre megátkozza!

HENRIK Igazuk van azoknak, akik eszelős bolondnak tartanak.

JOHANNA Add ezt írásban, és akkor semmis az ítéletem.

HENRIK Mit beszélsz?

JOHANNA Bolondot nem lehet kivégezni. Aki hibbant agyú, azt nem lehet felelősségre vonni cselekedeteiért.

HENRIK Úgy látom, mégsem vagy olyan bolond.

JOHANNA Adod az írást?

HENRIK Akkor inkább elismerem, hogy nem vagy bolond.

JOHANNA Ezt nevezed te „fair play”-nek?

HENRIK Meggyőződésem ellenére cselekedhetem, de érdekeim ellenére soha! Te fölkeltél ellenem, sereget szerveztél és sorra visszafoglaltad a várakat, amiket katonáim nagy fáradsággal meghódítottak; királyt csináltál egy félkegyelműből, csakhogy engem elüss a jogos örökségemtől. Hatalmamba kerültél végre…

JOHANNA Aljas árulással!

HENRIK Ami az egyik szemében árulás, a másik szemében érdem. Hatalmamban vagy, eltiporlak.

JOHANNA Én is ezt tenném veled. De végzeted így is beteljesedik: téged a sors fog eltiporni.

HENRIK Nem vagyok kíváncsi az ostoba jósolgatásodra.

JOHANNA Akkor mire vagy kíváncsi? Arra, hogy félek-e a haláltól? Talán igen, hiszen fiatal vagyok… De te sokkal jobban félsz a hatalmad elvesztésétől.

HENRIK Azon törd inkább a fejed, hogyan fordíthatnál sorsodon!

JOHANNA Fordíthatnék a sorsomon?

HENRIK Szót akarok érteni veled, Johanna…

JOHANNA Azt csak egyféleképpen teheted: ha megparancsolod a katonáidnak, hogy takarodjanak ki a földünkről.

HENRIK Miért gyűlölsz annyira minket, angolokat?

JOHANNA Én nem gyűlölöm az angolt, sem más nációt. Az, hogy a hazám érdekeit elébe helyezem minden más országénál, csak természetes. De ezt te nem értheted meg, mert neked nincs hazád, csak birtokod és nem a hazát, hanem csak a saját érdekedet nézed. Gyűlölni csak a becstelen embereket tudom és azokat, akik más romlására törnek.

HENRIK De haragszol az angolokra!

JOHANNA Csak a zsoldosaidra haragszom, akik haszonlesésből hadakoznak, vagy legalább is úgy tesznek, mintha hadakoznának, valójában azonban fegyvertelen embereket fosztanak ki és tesznek földönfutókká…

HENRIK Hja, ez a háború!

JOHANNA Nem, ez csak a te háborúd! Az én küzdelmem harc a háború ellen, a nép harca a szabadságáért… Én nem gyűlölöm az angol népet és nem haragszom rá, inkább sajnálom, hogy te és a náladnál kisebb hatalmasságok kiszipolyozzák az életerejét. De egyszer ők is megelégelik majd a zsarnokságot, ahogy minden nép torkig lesz vele és lerázza nyakáról a jármot!... És akkor a nép lesz a király és ti, mostani királyok mind elenyésztek.

HENRIK Kár az időt fecsérelni, Johanna! Nemsokára reggel lesz. Ismétlem: most még fordíthatsz a sorsodon, ha előveszed a jobbik eszedet,

JOHANNA Mondták ezt a bíborba öltözött bíráim is. Úgy látszik, nem tájékoztattak téged kellőképpen a perem lefolyásáról.

HENRIK A tárgyalás minden részletét ismerem. Helytállásod megdöbbentett… és elgondolkoztatott… Éppen ez hozott engem ide.

JOHANNA Nem látok szavaid mögé, de angyalaim azt súgják, hogy valami olyan aljasságot forralsz ellenem, ami még a kínhalálnál is gyalázatosabb. Én nem tagadok meg és nem vonok vissza semmit!

HENRIK (leül a székre) Ezt nem is kívánom. Sőt! Maradj meg csak amellett, hogy égi sugallatra cselekszel. Ezt tetted eddig és ezt teszed majd ezután is…

JOHANNA Várj csak, hadd gondolkozzam. Ezután is engedelmeskedhetem az égi hangoknak, azt mondod?

HENRIK Engedelmeskedned (nyomatékkal)… kell!!... Akkor is, ha azt sugalmazzák majd neked, hogy gyűjts sereget a törvényes király jogainak megvédésére…

JOHANNA Én erre készen vagyok, hiszen erre szántam az életemet. De… hogy lehet, hogy ezt te kívánod tőlem, a bitorló:

HENRIK (feláll, kihívóan, királyi gőggel) Szent Lajos trónjának én vagyok a törvényes örököse!

JOHANNA (a pillanatnyi dermedt csöndben igyekszik legyűrni izgalmát. Lassan összeszedi magát és undorral méri végig Henriket) Tehát: a hangokat … te akarod irányítani?...

HENRIK Elméd éles, mint a pengéd. Ezért van szükségem rád!

JOHANNA Cinkosoddá szeretnél aljasítani?

HENRIK (nem zavartatja magát) Az életet kínálom cserébe!... És nem is akármilyen életet. Jutalmad nem marad el. Nem vagyok szűkmarkú azokhoz, akiktől hűséget tapasztalok.

JOHANNA Én nem vagyok burgundi, sem bretagne-i herceg, akik gazdagabbak, mint szegény királyom, én csak egy szegény falusi parasztlány vagyok. Ám azokat megvásárolhattad, de engem semmivel nem téríthetsz le az igaz útról. Ezt vésd jól az elmédbe, Lancaster Henrik!

HENRIK Válassz: a máglyatűz megsemmisítő gyalázata, vagy a dicsőséges élet?

JOHANNA Számomra a máglyatűzön át vezet az út a dicsőséges örök élethez… De teneked, szegény megijedt király ugyancsak rosszul állhat a szénád, ha arra fanyalodsz, hogy egy halálraítélt kegyeit keressed

HENRIK Engem az a remény hozott ide, hogy életed utolsó óráiban megpróbálsz józanul gondolkozni.

JOHANNA A biznisz hozott ide, mi? Üzletet ajánlasz?

HENRIK Mindegy hogyan nevezzük. Nálunk úgy mondanák: „gentlemen’s agreement”…

JOHANNA Velem, aki nő vagyok?

HENRIK Katona vagy, hadvezéri szerepet játszottál… és - valljuk be - nem is rosszul… Vannak, akik nemzeti hőst látnak benned… Nimbuszod van…

JOHANNA Ne használj olyan szavakat, amiket nem értek. Különben is: én csak katonaruhát hordok, semmi egyebet. Azt az … „imbuszt”, vagy mi az ördögöt még hírből sem ismerem. Azt sem tudom, szabják, vagy varrják.

HENRIK Fonják, Johanna. Te magad fontad a neved köré s vakmerő katonai bravúrokkal. Nos, ezeket megismételheted – az én szolgálatomban, grófságot kaphatsz érte! ... Nem vagy tanult stratéga, tudom. De azokat a csatákat, amelyeket az én hadvezéreim sorra elveszítettek, mind te nyerted meg… Nem tudom, minek nevezzem ezt a képességedet, boszorkányságnak, vagy isteni adománynak, de ha boszorkányság lenne, akkor is – szükségem van rá! Az ösztönös megérzéseidre, amelyekkel mindig ráhibázol a helyes megoldásra, a fanatizmusodra, amely vakmerővé tesz és magával ragadja a katonákat. Te nagyszerűen értesz a nyelvükön…

JOHANNA (büszkén) Igen, én értek a nyelvükön és ők is az enyémen, de - franciául, nem pedig angolul!

HENRIK Pedig … azt is meglehet tanulni … Csak nem kívánhatod, hogy az én katonáim - százezer ember - tanuljanak meg a te kedvedért franciául? … Ámbár, ha csökönyösen ragaszkodsz ehhez, a vezényszót lehetne…

JOHANNA Elég a tréfából és locsogásból, Lancaster Henrik! Kivégeztethetsz, mert a hatalmadba estem. De a lelkemet ne próbáld bemocskolni, mert a puszta kezemmel fojtalak meg! ... Akkor lesz legalább okuk arra, hogy megöljenek …. Bár ezzel is csak Franciaországnak tennék szolgálatot. És azt hiszem, nem csak Franciaországnak. …

HENRIK Tehát a máglyatűz gyalázatát választod? (feláll)

JOHANNA A máglyatüzet, amely megdicsőít!

HENRIK Akkor teljesedjék be rajtad a végzet!

JOHANNA Rajtad is be fog telni! Ez a biztos tudat az én elégtételem, és ez ad nekem erőt.

HENRIK Ezt is a szentjeid sugalmazzák? (Gúnymosoly.)

JOHANNA Ezt is! … De ha tudnál gondolkozni, magad is rádöbbenhetnél arra, hogy milyen sors vár rád! Azzal büszkélkedsz, és abból formálsz koholt jogcímet, hogy francia vér folyik ereidben. Ez igaz. De milyen francia vér? Olyan ember vére, akit a förtelmes életmód nemcsak lélekben, de testben is megrontott. Gyilkos kór őrölte egy hosszú, kínteli életen át, amely ellen nincs medicina! Négy évtizeden át gyötrődött a legkeservesebb kínok között, a téboly megzavarta az agyát: őrült volt! Te örökölted ezt, hiába Lancester a neved: Valois vagy, Plantagenet! .

HENRIK (rémülten) ... Hallgass, te őrült!

JOHANNA Nem én vagyok az őrült, hanem te! Az leszel nemsokára! Meg fogsz tébolyodni te is, mint a nagyapád!

HENRIK (kétségbeesetten) Nem! Ez szörnyűség! …

JOHANNA Az isten nem könyörül rajtad, hanem lesújt rád: már látom ott lobog az őrület lángja a szemedben, tűzvész lesz belőle, amely elemészt… Az én testemet megégetik, de a tied elevenen fog elrothadni! Nem a trónt, hanem azt kaptad francia örökségül, Lancaster Henrik!

HENRIK (összerántja köpenyét és rémülten kihátrál): Boszorkány! … Átkozott boszorkány! …(Csikorogva csapódik be az ajtó mögötte.)

JOHANNA (egyedül marad, utánanéz) Hát mégis megkísértett az ördög! …(Az ablakhoz megy; kint dörög, villámlik.) Micsoda zivatar… A gerendák beáznak, nem tud majd beléjük kapni a láng… Ne sirass, villámos ég! … Apasszátok el könnyeiteket, ti felhők, fújj te kedves szél és szárítsd fel a földet… Ó irgalmas égiek, adjatok könnyű halált a ti alázatos szolgátoknak… (Néma fohász, csak ajkai mozognak. Szeme a földön heverő keresztre téved. Fájdalmasan nézi, majd térdre ereszkedik előtte. Kezét kinyújtja feléje, de eszébe jut ígérete: nem érinti meg. Eltűnődik. Bocsánatkérőn) Megtiportak, Krisztusom… Talán maga az ördög tiport rád, ahogy az én lelkemre is rátiport… Vékonyka láncon apró kis kereszt… Ilyet akasztott a nyakamba a dauphin, amikor Orleans alá indultam… Ó, miért is engedtem, hogy letépjék rólam, amikor elfogtak! ... Az volt az egyetlen emlékem tőled Károly, akiből királyt csináltam…akinek visszaszereztem elrabolt javait, országát, … akiért meggyűlöltek és most halálba küldenek… Ó Károly, cserbenhagytál, sorsomra hagytál… Pedig ha tanúságot tettél volna igazam mellett, …nem ítélhettek volna el... Csak az igazat kellett volna elismerned, de te hallgattál, megbújtál… Hányszor tapadt a szemem a tárgyalóterem ajtajára, várva: Most… most fog jönni. Most … most fog jönni.

(Kint tombol a vihar, villámok cikáznak,)

 

(Égzengés, esőzuhogás. A szél süvöltve zúg és a huzat hirtelen

kivágja a cella ajtaját. A küszöbön ott áll csuklyás fekete köpönyegben Károly)…

 

KÁROLY (belép, lassan szétnyitja köpenyét és a szék hátára helyezi. Fiatal, de ráncosképű, sovány, betegesen sápadt arccal, vörös haja zilált a széltől. Az ajtó közelében megáll és merően nézi Johannát. Halkan, bágyadtan megszólal) Itt vagyok, Johanna!...

JOHANNA (a látomástól megdöbbenve, szívére szorított kezekkel áll, csak a hang eszmélteti rá, hogy valóságos ember áll előtte): Te vagy az, Károly?

KÁROLY Hívtál, hát eljöttem.

JOHANNA Most, amikor már késő?

KÁROLY Hosszú az út Johanna, és csak éjszaka utazhattam, nehogy felismerjenek. Az életemet kockáztattam érted.

JOHANNA Ki engedett be?

KÁROLY Megvártam, amíg az őr elalszik.

JOHANNA Ülj le. Fáradt lehetsz.

KÁROLY (leül) Mit akarsz tőlem Johanna?

JOHANNA Azt, hogy cselekedj királyhoz méltóan.

KÁROLY Már azzal, hogy ide kérettél, olyant kívántál tőlem, ami nem méltó királyhoz.

JOHANNA Az nem méltó hozzád, hogy engedted és tűrted, hogy ezt tegyék velem.

KÁROLY Magad kerested a bajodat.

JOHANNA Igaz. Magam kerestem, de … isteni sugallatra!

KÁROLY Hagyjuk ezt a mesét. Már igazán felhagyhatnál vele.

JOHANNA Neked van a világon legkevesebb jogod ezt követelni tőlem.

KÁROLY (gyerekes sértődöttséggel) Királyod vagyok!

JOHANNA De ezt is a „hangoknak” köszönheted. A koronát az ő kegyelmükből tettem a fejedre.

KÁROLY Felhányod?

JOHANNA Csak emlékeztetlek.

KÁROLY Fölösleges.

JOHANNA Úgy látszik mégsem az. A hatalom mámorában megfeledkeztél királyi kötelességedről.

KÁROLY Miről feledkeztem meg?

JOHANNA Arról, hogy igazságot szolgáltassál nekem.

KÁROLY Ez nem az én feladatom. Ott vannak a királyi bíróságok… De te nem is közéjük tartozol… Téged a szent inkvizíció vett védőszárnyai alá, hogy megmentse elkárhozó lelkedet.

JOHANNA Okosabban tennék, ha a lelkem épségének megóvását rám bíznák. Tudom én, mire van az én lelkemnek szüksége az üdvösséghez.

KÁROLY (a bigottság ájtatosságával) Imára Johanna, imára! … Ünnepélyesen királyi szavamat adom, hogy ma este lefekvés előtt én is elmondok egy imát a lelki üdvödért.

JOHANNA Ez hősies cselekedet lesz tőled, Károly, hiszen ügyefogyottságodtól több úgysem telik… Bár ezt is kétlem, mert, ahogy téged ismerlek, aligha kerülsz éjfél előtt ágyba, de lehet, hogy hajnal is lesz belőle. Csak azután arra ügyelj, nehogy a lángok már összecsaptak légyen fölöttem, amikor te borgőzös fohászodat elmormolod.

KÁROLY Tiszteletlen vagy megint Johanna, mint mindig. Látod: ez volt egyik fő hibád… soha, senki iránt nem éreztél tiszteletet.

JOHANNA Ez csak annak jár, aki méltó rá. Egyébként én neked mindig megadtam érdemeden felül, a koronádra való tekintettel.

KÁROLY Erről beszélhetnénk. De nem hiszem, hogy ezért hívtál volna.

JOHANNA Úgy gondoltam, tudni fogod, hogy miért.

KÁROLY Sejtem… de én nem tehetek semmit. Ismétlem, imádkozni fogok a lelkedért, hogy Isten legyen irgalmas hozzá.

 JOHANNA (gúnnyal) Szép tőled.

KÁROLY (önelégülten) Magam is azt hiszem. Ez a helyzethez méltó királyi cselekedet.

JOHANNA Ezzel meg tudod nyugtatni emberi és királyi lelkiismeretedet.

KÁROLY Teljes mértékben. Képzeld el, milyen rettenetes tudat lenne számomra, ha a lelkedet sem lehetne megmenteni és az a pokolba kerülve az örök kárhozat tüzén szenvedne az idők végtelenségéig?

JOHANNA Az ellen semmit nem vagy hajlandó tenni, hogy a testem ne senyvedjen a nyilvános elkárhoztatás máglyatüzén?

KÁROLY (mustrálgatja Johannát; feltámad benne a kéjenc) Szép test, formás és fiatal. Kár érte! ... (Sóhajt, majd vállat von.) De már így esett, vegyük észbe, hogy a test porlandó Johanna, a lélek pedig örökéletű.

JOHANNA A lelki vigaszt hagyd a tonzúrás barátoknak. Ezek a prédikációk különben is igen furcsán hangzanak a te szádból, hiszen egyébre sincs gondod, mit a tested jóllétére, az élvezetekre és kicsapongásokra.

KÁROLY Azért beszélsz így, mert soha nem ízlelted meg ezeket a gyönyöröket... Szívem mélyéből sajnálom, hogy úgy halsz meg, hogy nem ismered az élet igazi örömeit. Igazán kár, hogy sosem hallgattál rám és nem részeltettél legalább engem…

JOHANNA Elég legyen, Károly! Legalább az utolsó éjszakámon kímélj meg ezektől a szennyes...

KÁROLY Rajtad nem lehet segíteni! Ha ezeknek éltél volna, nem jutsz ide.

JOHANNA Tudom. De inkább a börtön szalmavackán rothadjak el, vagy égessenek máglyatűzön, semmint a király ágyában hemperegjek.

KÁROLY Nem lett volna okod megbánni. De most már késő… Az idő gyorsan múlik, ki vele hát, mit akarsz tőlem?

JOHANNA Iménti szavaid után már nem is látom értelmét annak, hogy szóljak veled. Te a királyi bíborban is csak az maradsz, aki Chinonban voltál.

KÁROLY Te is az vagy, aki Chinonban. Pedig megjöhetett volna az eszed.

JOHANNA Neked sem nőtt be azóta a fejed lágya. De ha már ésszel nem is éred föl, legalább a lelkiismeret késztethetne rá, hogy kiállj az igazság mellett.

KÁROLY Az igazság szavát már kimondták, Johanna. Igazán nem állíthatod, hogy elfogultak lettek volna a bíráid veled szemben. Sőt. A legnagyobb jóindulatot és türelmet tanúsították irántad, és te voltál az, aki oktondiságoddal és csökönyösségeddel kihívtad a sorsod magad ellen.

JOHANNA Emelt fővel nézek szembe végzetemmel! Nem a haláltól félek én, de nem tudok beletörődni abba, hogy eretnek gyanánt és boszorkányként égessenek meg… (emeltebb hangon). A hadak élén sosem kerültem én a halált. Vállamon sebzett egy nyíl Orleans alatt és a másik seb, amelyet tavaly szereztem Párizs ostrománál - nézd - itt a felső combomon… (Mutatja hegedő sebét). Egy esztendő alatt nem forrott még be… Ha ott ért volna engem a halál valamelyik győzelmes csatában, az méltó lett volna hozzám… De ez a vég? ...

KÁROLY (egyre csak korlátolt agyának buta véleményét hajtogatja) Magad kerested Johanna!. A boszorkányság és eretnekség vádját kevély, hetyke szavaid és kihívó válaszaid csak megerősítették.

JOHANNA (megragadja Károly vállát) Nézz a szemembe, Károly! Te is boszorkánynak tartasz?

KÁROLY (zavarában az imént feltárt sebet nézi) Milyen csúnya ez a seb, és milyen szép a lábad… Boszorkány!...

JOHANNA (keserűen) Orleans alatt nem voltam az? A reims-i katedrálisban sem? Akkor az ég küldöttjének tartott mindenki és … te is!

KÁROLY Az ott… akkor…más volt, Johanna, egészen más… Orleans alatt győztél…

JOHANNA Úgy? A győzelem isten műve? Patay mellett is győztem, Chalons megadta magát, Reims megnyitotta a kapuit, Saint-Denis, Laon, Soissons, Chateau-Thiery, Provins, Beauvais sorra meghódolt kardom előtt: ez mind az isten műve lehetett? De Compiegne, mert ott sikerült kelepcébe csalni, és a saját várőrségem aljas árulása miatt csatát vesztettem - az elsőt, te király, te általam csinált király -, az már ördögi praktikának számít?

KÁROLY Én nem tehetek róla, ha az emberek az igazságot a siker és a szerencse szerint mérik…

JOHANNA De tehetsz! Mert lapultál, ahogy lapultak mind a többiek is, amikor bajba kerültem, miattatok, akikkel csak jót tettem, akik emelkedésüket nekem köszönhettétek.

KÁROLY Egyetlen mentő tanúd sem volt, Johanna, csak vádlóid voltak!

JOHANNA Mert sok az irigyem.

KÁROLY Sikereid mindenkit ellenségeddé tettek.

JOHANNA Téged is?

KÁROLY (zavarba hozza a kérdés) Ezt éppen nem mondhatom… Ami engem illet, csak hála és köszönet illethet a részemről. Ez így igaz… De rajtam kívül még sokan, nagyon sokan vannak, akik hálára kötelezettek veled szemben és ez… nagyon kényelmetlen érzés… Olyan, mint a viszketés. Vakarja az ember, mert muszáj vakarni és… annál erősebben viszket…

JOHANNA Nem gondolod, hogy nagyon szánalmas látvány ez a - vakaródzásod?

KÁROLY Elfeledted, vagy inkább nem is tanultad meg soha, hiszen szent együgyűségedben nem ismerted az emberek rosszaságát, …

JOHANNA Mi az, amit nem tanultam meg?

KÁROLY Legalább most - ha későn is - tanuld meg, hogy az emberek mindent szívesebben elnéznek és megbocsátanak, mint azt, ha valaki nagylelkű velük szemben, és olyasmit cselekszik érdekükben, amivel köszönetre és hálára tarthat igényt. Ez elviselhetetlen, Johanna, hidd el nekem!

JOHANNA Hát ezért jöttél, hogy ezzel a szörnyűséggel mérgezd meg a lelkemet?

KÁROLY Nézd Johanna, beszéljünk őszintén… Mi, gyarló emberek szívesen megbocsátunk azoknak, akik vétenek ellenünk, mert szeretünk a nagylelkűség pózában tetszelegni mások és önmagunk előtt… De meggyűlöljük azt, aki jót tesz velünk, mert megalázónak érezzük, hogy más gyakoroljon nagylelkűséget velünk. Ezt - látod - soha se tudjuk megbocsátani… Így vagyok én is veled.

JOHANNA Te gyűlölsz engem?

KÁROLY: Ezt túlzás lenne állítani, de tény, hogy roppant kényelmetlen érzést szereztél nekem azzal a… megkoronázással… Meg a többivel is. De különösen az a korona… (Kis szünet, panaszos hangon.) Mondd: mire volt ez jó? Hálásnak kellene lennem irántad olyasvalamiért, ami… amiért… - igen, no! – amiért legszívesebben leüttetném a fejed.

JOHANNA Mert királlyá tettelek?

KÁROLY Igen, azért.

JOHANNA Hiszen visszaszereztem a tekintélyedet a nép előtt, az udvar előtt!

KÁROLY Ezért, látod: ezért!

JOHANNA: De te azelőtt senki-semmi voltál! Gondolj csak vissza: milyen félvállról beszélt veled mindenki. A legkisebb lovászgyerek is lesajnált és semmibe vett, mert úgy tudta rólad, hogy fattyú vagy.

KÁROLY (közömbös, majdnem csodálkozó arccal): No és aztán?

JOHANNA: Visszaadtam a hitedet elhivatottságodban, tiszta származásodban: önbizalmat ültettem a lelkedbe…

KÁROLY (gyerekes duzzogással) Ültettél volna inkább tulipánt…

JOHANNA Én liliomot ültettem a trónusod köré! Visszaadtam…

KÁROLY (ideges türelmetlenséggel) Ne arról beszélj, amit visszaadtál, hanem amit elvettél tőlem!

JOHANNA (megütközve) Én tőled? Mit vettem el én tőled?

KÁROLY (kifakad) Megmondom: a biztonságérzetemet!

JOHANNA Hát nem azóta érzed magad biztonságban, amióta Szent Lajos koronája megérintette a homlokodat?

KÁROLY (szinte magába csuklik, nagyon őszintén és mélységes levertséggel) Nem Johanna! Azóta vagyok… bizonytalan…

JOHANNA Miben?

KÁROLY Önmagamban! És ez a bizonytalanság, az örökös töprengés az őrületbe kerget!

JOHANNA Teljesen értelmetlen számomra, amit mondasz.

KÁROLY Pedig igazán megérthetnéd!! Képzeld csak el magadat a helyembe… Olyan apa mellett nőttem fel, akinek habzott a szája, időnként földre vetette magát és üvöltött, azután tört-zúzott, rám is kést fogott nem egyszer… Őrült volt és mikor már nagyobbacska lettem, megmondták nekem, hogy ez a baj örökletes… Attól kezdve rémület és remegő tépelődés volt az életem: mi lesz, ha egyszer rajtam is kitör? De jött az anyám, ölébe vette, megsimogatott, felszárította könnyeimet és megvigasztalt. Megnyugtatott, hogy nem kell ettől tartanom, az én vérem mentes ettől a gyilkos kórtól, mert… nem ő az apám, hanem a fivére, az orleans-i herceg, az ép, egészséges dalia. Később látnom kellett, hogy valójában vele él házastársi viszonyban, nem az apámmal… És akkor megnyugodtam… Igaz, a hátam mögött összesúgtak az emberek és fattyúnak neveztek, de mit bántam én! Csak egy volt a fontos számomra: az, hogy ép, egészséges a szervezetem! … Nem, nem akartam őrült király lenni, inkább egészséges zabigyerek. … Fütyültem az emberek megvetésére, engem csak az érdekelt, hogy tiszta a vérem… És végeredményében így is királyi vér, hiszen ha a király öccsének vagyok a fia, ugyanúgy Bölcs Károly a nagyapám, mintha Őrült Károly nemzett volna… És egy egészséges királyi herceg jobban urává tud válni a trónnak, mint egy tébolyodott. Ezt az önbizalmat, ezt a biztonságérzetet raboltad el tőlem, amikor jöttél a te misztikus „égi hangjaiddal” és ország-világ előtt kinyilatkoztattad, hogy én vagyok a törvényes trónutód és hazugság az anyám és a király aláírásával megpecsételt nyilatkozat a troyes-i békeokmányon… És határozott fellépésedre és az általad művelt csodákon elámulva az udvar és a nép elhitte, hogy valóban az isten szól belőled. Királlyá tettél Johanna, de azon az áron, hogy elraboltad tőlem az egészséges voltomba vetett hitemet, amit az anyám plántált a lelkembe, és belém oltottad ismét a kétséget, sőt a majdnem bizonyosságot… (Kis szünet.) Hát ezért legyek én hálás neked?

JOHANNA (nem tud szóhoz jutni a megdöbbenéstől, csak nézi az izgatottan hadonászó Károlyt, akinek szemében az őrület lobogását látja felcsillanni.)

KÁROLY Igen Johanna, hiába nézel, ez az igazság! Ezt művelted velem, amikor királyt csináltál belőlem. Pedig ép idegekkel idővel magam is meg tudtam volna szerezni a trónt a te segítséged nélkül, ha nagyon vágytam volna rá: míg ha bolond fejjel telepszem rá, kicsúszik a fenekem alól és olyan élőhalott-sors vár rám is, mint a többi bomlott agyú szerencsétlenre…

JOHANNA Sohasem szóltál nekem ezekről a tépelődéseidről.

KÁROLY Minek szóltam volna? Te jót akartál nekem és én nem akartalak megbántani… De most már megvallhatom neked: vártam, sőt kerestem az alkalmat, hogy lerázhassalak.

JOHANNA A hőn óhajtott pillanat elérkezett, most megszabadulsz tőlem!

KÁROLY Hála érte a könyörületes istennek! … Most már megérted, miért nem mozdítottam meg a kisujjamat sem érted? Gondold csak meg: mennyi izgalmat, nyugtalanságot okoztál volna nekem és az országnak, ha tovább folytatod ezt a hadakozási rögeszmédet!

JOHANNA De hiszen a fele országodat már felszabadítottam és a másik fele most következett volna soron.

KÁROLY Ez az, amiből már elegem van; nekem nyugalom kell, én békességben akarok élni. A háború mindig kockázatos, nem lehet tudni hogyan sül el a dolog.

JOHANNA Amíg isten kegyelme velem, győztem volna.

KÁROLY Kinek? Mondd! A hercegeknek, a pártütőknek, akik hol ide, hol oda állnak? Övék itt minden és nekik igazán mindegy, hogy én bólintok-e fejet a követeléseikre, vagy az angol király… Nem, Johanna, én torkig vagyok a te jóságoddal és hősködéseddel. Szállj az égbe, nem bánom, vagy süllyedj a pokolba, csak mi szabaduljunk meg végre tőled!

JOHANNA Ezért jöttél, hogy ezt a szemembe vágd?

KÁROLY (röstelkedve) Őszintén szólva: nem. És sajnálom is, hogy ennyire elragadtattam magam, de csökönyösséged és rövidlátásod kihozta belőlem. Most legalább megkönnyebbültem.

JOHANNA Amennyivel te megkönnyebbültél, annyival tetted nehezebbé az én lelkemet.

KÁROLY De végre belátod, hogy nem volt értelme semminek?

JOHANNA Ezt csak te látod így, de a nép másként érzi.

KÁROLY Lehet, nem tudom. Őket én sosem kérdeztem.

JOHANNA Ez a baj Károly, ez a te legnagyobb hibád. De még változtathatsz rajta. Nem vagy ugyan lángész, mint a nagyapád, de ez nem nagy baj, a lángeszű emberekkel úgyis sok baj van mindig. Bölcs király soha, de jó király még válhat belőled, ha szeretni fogod a népet. Hosszú élet áll előtted Károly, ezalatt sok jót tehetsz és sok mindent jóvá tehetsz… Hidd el nekem: nem lángész, csak jóakarat kell az emberekhez.

KÁROLY Jó, ezen majd gondolkozom. De most másért jöttem. Tudni akarom tőled mielőtt meghalsz, a te szádból akarom hallani az igazságot.

JOHANNA Miféle igazságot? Az emberit, vagy az istenit?

KÁROLY (mohó, sürgető kíváncsisággal) A származásom titkát!

(Pillanatokig tartó feszült csönd, csak az égzengés egyre távolodó hangja hallatszik be az ablakon át. Johanna felmagasodik, átszellemült arccal tekint föl.)

JOHANNA A fogamzás titka az élet legfönségesebb misztériuma, akár a halál… Amint nem adatott meg a halandónak, hogy híradással legyen arról, ami a halál után következik, azonképpen nem pillanthatunk be az élet keletkezésének rejtelmeibe sem. Isten ennek titkát magának tartotta fenn és még szentjeivel sem szólt efelől…

KÁROLY Akkor honnan vetted azt az arcátlan vakmerőséget, hogy isteni kinyilatkoztatás színébe öltöztesd azt, amit származásomról összezagyváltál?

JOHANNA Megmondom neked. A halál küszöbén nincs miért titkot őriznem. Én falun nevelkedtem, egyszerű emberek között, akik félik az istent. Tudom, mi lakik a szívükben, lelkem egy az övékkel. Ismerem a gondolkodásmódjukat. Ezek az emberek hit nélkül nem tudnak élni. Kell, hogy higgyenek valamiben, ahogy nekem is kellett, hogy higgyek a magam elhivatottságában. Ez ad erőt a földi harchoz, ha rozsot aratsz, ha ellenséget kaszálsz. Én hittem és azt akartam, hogy a népem is higgyen… Egy eszményre, amelyre föltekint, melybe reménye horgonyát vetheti. Ezért állítottalak én tégedet a nép elé, hogy higgyen… Benned, és általad a maga felszabadulásában. Ez - látod - ez a hit volt a titka minden csodámnak, minden hadi sikeremnek. (Szünet.)

KÁROLY (megilletődötten) Értelek, Johanna!... Te valóban az ég küldöttje vagy. (Alázatosan meghajtja a fejét, mintha templomban volna.)

JOHANNA (köznapi hangon) Most már tudod annak, amit akartál, az egyik felét…

KÁROLY (lassan fölemeli a fejét, de hangjában most már nincs semmi kihívás; halk, szinte áhítatos): És a másik fele?

JOHANNA Kérdésed másik felére te magad fogod megadni a választ.

KÁROLY Én?

JOHANNA Te! A tulajdon életeddel.

KÁROLY (maga elé halkan): Az életemmel…

JOHANNA Nem az számit, ki nemzett, hanem az, hogy mi lakik benned. Igyekszem minél több jót tenni az emberekkel. Ha ennek a törekvésnek a jegyében fogsz kormányozni, akkor jó ember, igaz ember vagy, amiből az következik, hogy lelked, tested egészséges. A gonoszság, a kegyetlenség azonban felőrli elkövetője idegzetét, a lelkiismeret mardosása őrületbe kergeti… Amaz esetben az égi üdvösség, emebben a pokoli elkárhozás vár majd rád … Én hiszem, hogy majd…ha ütött a te órád is, odafenn találkozunk. … Most menj békével.

KÁROLY (mélységes megindultsággal) Béke veled, Johanna! (Halkan, lábujjhegyen kimegy és nesztelenül beteszi az ajtót maga mögött.)

 

(Csönd. A fáklyák füstölögve lobognak. Az égiháború már csak távoli, tompa moraj.)

 

JOHANNA Istenem, édes szentjeim, íme, lássátok meg, milyen egyedül maradtam! … Nincs senkim, senkim, egyetlen barátom… Pedig mennyi volt addig, amíg a dicsőségem fényében sütkérezhettek… Elér a vég, és nincs, kinek meggyónhassak, aki a szentelt ostyát ajkamhoz érintené… Nem akad még egy kóbor bocskoros barát sem, aki a kereszt jelével megáldana…

(Nagyot lobban az egyik senyvedő tüzű fáklya és sisteregve kialszik. Most még sötétebb lesz a cellában.)

DUNOIS (A halkan felnyíló ajtóban, barna barátcsuhában, mellén összefont kezekkel megjelenik. A kámzsa mélyen a fejébe húzva teljesen elfedi az arcát. Jobbját lassan fölemeli, és mintha áldást akarna osztani, misztikus jeleket ír a levegőben) Béke veled, Johanna…

JOHANNA (szeme boldogan felcsillan) Pap! Francia pap! …Isten mégis megszán engem… (Térdre veti magát és alázattal meghajtja a fejét) Áldj meg engem atyám és öltöztess föl isten gyermekének. Add rám a hótiszta ártatlanság gyolcsát… Légy velem utolsó perceimben és imáddal kísérj a halálba…

DUNOIS (hirtelen mozdulattal ledobja a szőrcsuhát, lovagi öltözékben, vállig érő gesztenyebarna hajjal, ifjúsága daliás szépségében áll Johanna előtt. Széttárja karjait) Az életbe viszlek, nem a halálba!

JOHANNA (felsikolt) Dunois! ... Drága pajtásom, egyetlen igaz barátom és hűséges bajtársam!... Hát nem hagytál cserben?

DUNOIS (megragadja a karját) Nem, én soha nem hagylak cserben!... Szedelődzködj gyorsan… A sáncon túl két fölnyergelt paripa vár ránk; mielőtt megvirrad, túl leszünk az angol övezeten.

JOHANNA Ez nem lehet igaz… Dunois! Te engem?

DUNOIS Megszöktetlek, Johanna! Kiragadlak ellenségeid karmaiból és biztos oltalom alá viszlek…

JOHANNA Az életed kockáztatod értem!

DUNOIS És te? Hányszor kockáztattad az életedet értem és mindannyionkért?

JOHANNA A hazáért, Dunois!

DUNOIS Én meg a haza megmentőjéért! Nem azért, mert ezzel tartozom neked, hanem ezen felül azért, mert … szeretlek!

JOHANNA (elérti) Én is téged, mint leghűségesebb bajtársamat.

DUNOIS Remélem, ezen túl majd másként is …

JOHANNA Igen, mint életem megmentőjét!

DUNOIS Ezentúl mindig együtt maradunk, Johanna!

JOHANNA Jóban-rosszban!

DUNOIS Holtomiglan-holtodiglan…

JOHANNA Harcban és dicsőségben!

DUNOIS Boldogságban, Johanna! Az vár rád: a boldogság.

JOHANNA Ó, már itt is van! EZ számomra a legnagyobb boldogság, hogy téged ismét magam mellett tudlak.

DUNOIS Most már mindig, Johanna. Érted? Mindig. Örökre…

JOHANNA Soha nem válunk el egymástól… Eddig is együtt vívtuk minden csatánkat. Közös volt az örömünk, bánatunk.

DUNOIS Ezentúl nem lesz okod a bánatra, csak az örömre. A szenvedéseid véget értek.

JOHANNA Új élet kezdődik számomra… Mondd, hova viszel?

DUNOIS (titokzatosan) Ne kérdezz semmit, ne vesztegessük az időt.

JOHANNA Igazad van. Mindegy, hogy hová. (Harsány örömmel.) Vezess és megyek veled, akár a pokolba is! (Ahogy kimondta, maga is megijed a szótól… riadtan néz, mintha valami nagy bűnt követett volna el.)

DUNOIS (a „pokol” szóra pillanatra megmerevedik, arca eltorzul): Akkor hát…(Hangja egyszerre rideg és acélkemény lesz)… a pokolba!

JOHANNA (lelkét megcsapja a szóból áradó fagyosság, döbbenten) Ó, ezt nem lett volna szabad mondanom… Hiszen - a pokoltól szabadítasz meg…

DUNOIS (már ismét mosolyog) Igen, megszabadítalak… De siess, mert nemsokára itt a hajnalderengés és... (Az iménti furcsa hangváltozással) … el kell tűnnöm…

JOHANNA Igen, mennünk kell, meneküljünk. Jöjj, menjünk.

DUNOIS (szelíd mozdulattal, amelyben mégis van valami démoni, átkarolja; ujjai, mint a karvaly karmai markolják a vállát) Előbb egy csókot!

JOHANNA (megütközve) Csókot?

DUBOIS (szemében különös fény villan) Igen, egy csókot … (Ismét szelíd mosollyal) Hiszen még nem is üdvözöltük egymást.

JOHANNA Igaz! Látod, széles örömömben el is feledkeztem róla, hogy mi mindig baráti csókkal köszöntöttük egymást… (Férfias mozdulattal megöleli és arcon csókolja.)

DUNOIS (viszonozza az ölelést és hévvel megcsókolja a száját.)

JOHANNA (kibontakozik és rémülten hátrál) Dunois! Mi volt ez?

DUNOIS (diabolikus mosollyal) A mi első igazi csókunk.

JOHANNA Ezt te… sohasem merészelted! … És most...

DUNOIS (ismét közelít) Most… igen!

JOHANNA (sikoltva) Mi van veled, Dunois?

DUNOIS Te vagy velem és … én veled. Eddig is jól megfértünk. Nem?

JOHANNA Valóban a legjobb bajtársak voltunk. De most…

DUNOIS (egészen közel, fojtott várakozással) Most?

JOHANNA (riadtan, szinte kétségbeesve) Dunois, én félek tőled!

DUNOIS Hiszen te nem ismered a félelmet, Johanna?!

JOHANNA (hebeg) Eddig nem tudtam mi az, valóban… De most, hogy megcsókoltad a számat… olyan kimondhatatlanul furcsát érzek…

DUNOIS (diadalmasan) Tehát - mégis csak van benned vér…Asszonyvér…

JOHANNA Még soha nem éreztem ilyen … félelmet. A hideg futkos a hátamon és forróság önt el…

DUNOIS (fölényesen) Ezt nem félelemnek hívják, Johanna.

JOHANNA Hanem?

DUNOIS Mondjuk úgy talán, hogy…szokatlanság…

JOHANNA Az lehet. Az én számat még nem csókolta meg férfi.

DUNOIS (diadallal) De a melledet igen.

JOHANNA Hogy mondhatsz ilyet? Aki ezt merészelte volna megkísérelni, menten a halál fia lett volna!

DUBOIS (övéből kihúzza a tőrét és feléje nyújtja): Tessék.

JOHANNA (értetlenül mered a tőrre): Mit akarsz ezzel a tőrrel?

DUNOIS Cselekedj szavad szerint. (Gesztus,)

JOHANNA Nem értelek.

DUNOIS Váltsd be fenyegetésedet, ha későn is… Melledet férficsók érte. (Kitárja a mellét) Íme, a tettes!

JOHANNA De hiszen ilyesmi… soha nem történt köztünk…

DUNOIS De igen! Csak te nem tudtál róla…

JOHANNA Hol? Mikor?

DUNOIS Tavaly… áprilisban…

JOHANNA Amikor…Melun alatt táboroztunk?

DUNOIS (igenlően bólint) Aznap érkezett meg a királytól a családod nemesi rangra emeléséről szóló dekrétum, a „du Lys” előnévvel.

JOHANNA Az nagypénteken volt, a Megváltó kínhalála napján…

DUNOIS (A név és az ünnep hallatára összeborzong.)

JOHANNA Folytasd, Dunois. Mi volt nagypénteken?

DUNOIS Akkor este… megosztottad a vacsorádat velem.

JOHANNA Igen-igen. Borba áztatott kenyeret ettem, ahogy szokás… Emlékszem azon a napon kevés kenyerünk volt és azért kínáltalak meg, mert a borban megázva megdagad és jobban laktat.

DUNOIS Én úgy gondolom Johanna, nem a kenyér volt kevés, hanem a bor volt sok…

JOHANNA Mi köze ennek a…

DUNOIS Éjszaka nem sátorban háltunk, hanem künn a mezőn, a katonákkal.

JOHANNA Ó, ez megesett velünk nem egyszer!

DUNOIS Igaz. Akkor éjszaka…

JOHANNA Mi történt akkor éjszaka?

DUNOIS Én melletted feküdtem, mint máskor is.

JOHANNA Katonák voltunk, ebben igazán nincs semmi.

DUNOIS (folytatva) Hűvös volt az éjszaka és én a köpenyemmel takargattalak, hogy meg ne fázz… átöleltelek és úgy aludtunk.

JOHANNA (erélyes tiltakozással) Erről nem tudok!

DUBOIS Nagyon mélyen aludtál. Talán a bor… Az én fejem is nehéz volt, kóválygott az agyam… Álmomból arra riadtam fel, hogy a tornyok harangjai éjfélt jeleztek… Fölültem, körülnéztem: mindenki aludt, te is. A telihold tisztán ragyogott a felhőtlen égen, kék fény áradt el a mezőn… Észrevettem, hogy a köpenyem már megint a lábad köré csavarodott, ahogy lerúgtad magadról. Föléd hajoltam, hogy betakarjalak. Úgy aludtál csöndesen pihegve, édes mosollyal, mint egy kisgyerek… Nem is! ... Úgy, mint egy tiszta lelkű, boldog ártatlan leány… Akkor láttam meg benned először a nőt…

JOHANNA (idegesen forgatja a tőrt): Ekkorát véteni a barátságunk ellen!

DUNOIS: Most megbosszulhatod, de előbb tudj meg mindent.

JOHANNA Igen, mindent akarok tudni. Beszélj! (villámlott a szeme) De könyörületre ne számíts!

DUNOIS (egyáltalán nem nyugtalanítja a fenyegetés, sem a fáklyafényben villogó tőr, zavartalanul folytatja) Nem tehetek semmit róla, Johanna. Te vagy az oka… és a zubbonyod, amit éjszakára kigomboltál, hogy ne szorítsa a torkodat és kényelmesebben fekhess.

JOHANNA A zubbonyom nyitva volt? (Női szeméremmel a melléhez kap.)

DUNOIS A darócing hasítékából elővillant a melled… Formás, kerek, édes kis női mell… mely arra való, …

JOHANNA (közbekiált, felháborodottan) Szégyelld magad! Megloptad egy bajtársad becsületét!

DUNOIS Mondhatsz bármit, akkor ott a fű selymén a kékes holdfényben nő voltál Johanna, üde, fiatal, kecses és kívánatos nő!

JOHANNA (szégyenletében a tenyerébe rejti az arcát) Szerencséd, hogy nem ébredtem föl, mert azonnal leszúrtalak volna.

DUNOIS Az a csók, amit akkor, ott … a melledre leheltem, azt is megérte volna.

JOHANNA Milyen bolondok vagytok, ti férfiak! Egyetlen csókért az életedet?... (Erélyes mozdulattal feléje nyújtja, szinte löki a tőrt.) Fogd a tőrödet. (Kis szünet után, mikor sikerült erőt vennie izgalmán.) Megérdemelnéd, hogy arcúl verjelek, de nem teszem, mert tudom, hogy nem változtatna semmin.

DUNOIS Igazat mondasz: én a halálban is szeretni foglak!

JOHANNA (Kis gondolkozás után, nagyon szomorúan, mint aki mindennel leszámolt) És most már azt is tudom, hogy …nem megyek veled

DUNOIS Megtagadsz, azért, mert szeretlek?

JOHANNA Nem. Azért, mert … én is.. (Elhallgat, majd hirtelen fölerősödik a hangja.) Azért, mert úgy szeretsz, ami nem illő hozzánk, katonákhoz.

DUNOIS Jó, tagadj meg! Vess meg, fordulj el tőlem, de ne jöjj velem. Azután, ha szabad leszel és túl leszel a veszélyen, azt teszel, amit jónak látsz… Ha úgy kívánod, arra is kész vagyok, hogy lemondjak rólad. De ez csak egy módon lehetséges, ha pótolom azt, amit te most elmulasztottál… Nélküled nem kell az élet. Szívesen meghalok, hogy te élj,,,

JOHANNA (lelke mélyéig meghatva): Ekkora áldozatot nem fogadhatok el tőled. Te…mégis a bajtársam voltál, kitartottál mellettem hűséggel. És ha visszagondolok az együtt töltött időkre, már nem is tudok haragudni rád. És talán…meg is tudlak érteni…Hiszen én is …

DUNOIS (mohón): Te? Mit akartál ezzel mondani?

JOHANNA (mint akit rajtakaptak valamin): Nem, semmit! (Habozva.) Különben… úgyis mindegy. (Fölszegi a fejét): Igen, tudd meg… én is tudom, mi az: lemondani…

DUNOIS Miről?

JOHANNA Azokról az örömökről, amelyeket az élet kínál.

DUNOIS De miért kellene lemondanod?

JOHANNA Mert nekem küldetésem van.

DUNOIS: Azt te már teljesítetted!

JOHANNA Csak félig, kedves bajtársam. A másik felét ezután kellene teljesítenem... De most már tudom, hogyan harcolhatnánk egymás mellett, hiszen a bajtársias szellemnek vége köztünk azzal, hogy megtudtuk egymásról… (Hirtelen elhallgat, a jóvátehetetlen elszólás a szégyen lángrózsáit gyullasztja arcán.)

DUNOIS (hozzá ugrik, megragadja a kezét) Egymásról? (A szeméből próbálja kiolvasni a valót.)

JOHANNA (nehéz belső harc után, csaknem sírva): Igen, Dunois… Hiszen én is …

DUNOIS Szeretsz?

JOHANNA (halkan, megrendülten): Te vagy az első férfi… az egyetlen, aki ..akire úgy gondoltam… (Megerősíti a hangját) De ezeket a gondolatokat mindig elhessegettem magamtól. És valahányszor feltámadt bennem ez a furcsa, azelőtt nem érzett vágy, a szentjeimhez fohászkodtam. Az ő közbenjárásuk őrzött és tartott meg az igaz úton…

DUNOIS (érdesen): Szentekkel és imákkal nem lehet erőt venni a természet rendjén. Téged nőnek alkotott a természet.

JOHANNA De isten katonának rendelt.

DUNOIS: Eleget katonáskodtál már. Kétszer sebesültél; invalidus lettél.

JOHANNA Jó, hogy mondod, hogy a tizenkilenc évemmel veterán!

DUNOIS: Ne fecsegjük el az időt. Nyakunkon a hajnal és magammal kell vigyelek.

JOHANNA (töprengés közben) Várj csak!... Mondd: azon az éjszakán, ott Melun alatt… (Keresi a szavakat) Lehetséges, hogy én … már nem vagyok…? (Nem tudja kimondani.)

DUNOIS (nagyon ünnepélyesen) Te az „Orléans-i Szűz” vagy, bizonnyal mondom néked és halálod után erényességedért a szentek közé fognak iktatni…

JOHANNA (naiv, boldog mosollyal) Köszönöm, hogy megnyugtattál.

DUNOIS Most pedig jer. Új élet vár rád.

JOHANNA Nem Dunois, mi nem csatázhatunk együtt többé.

DUNOIS Persze, hogy nem. Szó sem lehet róla. Új hivatásod lesz, igazi női hivatás: az asszonyom léssz és boldogságunk gyümölcseként gyerekeket fogsz szülni. Nekem és a hazának.

JOHANNA A legtitkosabb vágyamat mondtad ki Dunois. De félek, ez csak álom marad. Ha győztesen térnék vissza veled a háborúból, akkor igen. De rab hazának nem szülök gyereket!

DUNOIS Helyes, első a szabadság és az érte folyó harc. De ezt a feladatot bízd most már teljesen rám.

JOHANNA Hogyan tehetném, édes Dunois? Nekem a harc az élet! Hogyan lehetnék méltó isten kegyelmére, amellyel visszaadta általad az életemet, ha nem arra használnám elsősorban, amire rendeltettem?

DUNOIS Tégy le erről, Johanna. Te nem harcolhatsz többé.

JOHANNA (szinte sikolt a hangja): Ezt nem mondhatod komolyan?

DUNOIS Ne feledd: te a kardodat, amelyet a fierbois-i templom oltára alól ástál ki…

JOHANNA: Szent Margit és Szent Katalin sugallatára!

DUNOIS (nem zavartatja magát a szentek nevének említésével, csak kezének legyintésével hárítja el a kellemetlen neveket) … ezt a kardot letetted arra a másik oltárra ott a Saint-Denis-i templomban, hadjáratod győzelmes befejezése után…

JOHANNA Ezután jött a meluni éjszaka… és másnap az első csatavesztésem… Lehet, hogy az éjszakai bűnbeesésem okozta?

DUNOIS Az ötcsillagos kardot harmadnapra az angolok zsákmányul ejtették.

JOHANNA Lesz másik kardom!

DUNOIS Az nem lesz csodatevő kard. Neked, aki szentekkel tárgyalsz, jobban kellene hinned az égi jelekben.

JOHANNA A kardom elrablása nem az isten műve volt, hanem az ördögé!

DUNOIS (e szóra felmagasodik, szinte megnő az alakja, büszke diadallal) Annál inkább! Kardod és szerencséd ezek szerint az ördög hatalmába került. A varázs, amely addig övezett, szétfoszlott, pályád íve megtörött, egymás után értek a kudarcok. Katonáid beléd vetett hite megingott. Azóta üldöz a balsors.

JOHANNA (fanatikus hittel) Isten és szentjeim segítségével megfordítom a sorsot!

DUNOIS Késő, Johanna. A varázs már megtört. Párizs alól úgy kullogtunk vissza, mint a megvert kutyák. Compiégne-nél már nem csak az ütközetet vesztetted el, de a saját szabadságodat is. Mit akarsz még?

JOHANNA Győzni! És győzni is fogok.

DUNOIS Ebben csak te hiszel, senki más.

JOHANNA Te nem, Dunois?

DUNOIS Én sem, Johanna. A háború folytatását és befejezését most már bízd rám.

JOHANNA Azt hiszem, kezdelek érteni. Te vezéri hiúságból akarod magadhoz ragadni a korlátlan katonai hatalmat, hogy kizárólag a te nevedhez fűződjék a győzelem dicsősége!

DUNOIS Igaztalanul vádolsz. Én híven szolgáltalak, amíg hinni tudtam a csodatevő erődben, vagyis inkább a géniuszodban. De kiégtél és most, hogy kudarcaid mindenkit elfordítottak tőled…

JOHANNA (keserűen) Ebben igazad van, Dunois. Mindenki cserben hagyott és te is!

DUNOIS Ha ez igaz lenne, nem lennék itt, hogy megmentselek, hanem sorsodra bíztalak volna.

JOHANNA (maga elé réved; a fájdalomtól majd elsírja magát) Ez lett hát az álmaimból! …

DUNOIS Az álmaid megvalósulnak, Johanna. Én a te szellemedben fogok harcolni, az új stratégiával, amit te kezdeményeztél és győzni fogok! Neked fogok győzni és érted fogok győzni és veled, mert a szellemed elkísér, velem lesz! Annyi, mintha ott lennél.

JOHANNA Lélekben, de testben nem!

DUNOIS Ne akard, Johanna! Ezzel a makacsságoddal beláthatatlan katasztrófát zúdíthatsz mindannyiunkra. A puszta megjelenéseddel mindent elronthatsz!

JOHANNA: Máskor a puszta megjelenésem megfordította a csata sorsát!

DUNOIS Ami eddig volt: szép volt, nagy volt, dicső volt. A francia nép örök hálája kísér érte. Ne tedd ezt kockára.

JOHANNA Csak tudnám, hogy az isten szól-e belőled, vagy az ördög?

DUNOIS A józan ész, Johanna. A higgadt meggondolás.

JOHANNA Én sohasem latolgattam, hogy mi a józanság és mi a sugallat…

DUNOIS Így lettél szoborrá.

JOHANNA: Szoborrá?

DUNOIS A francia nép úgy tekint rád, mint a hősiesség és szabadságszeretet eleven szobrára. (Emeltebb hangon.) És ez kötelez, Johanna! Van-é jogod hozzá, hogy ezt a szobrot tízmillió ember lelkében összetörjed?

JOHANNA (megsemmisülten) Mit tegyek tehát?

DUNOIS Anyám majd gondodat viseli, amíg én megjövök.

JOHANNA Anyád? ... De hiszen én nem illek hercegi környezetbe!

DUNOIS Valentina Venosti – la prinipossa – csak a nevelőanyám volt. Az édesanyám egyszerű parasztasszony.

JOHANNA (kellemesen meglepve): Ezt … nem tudtam. Így most még melegebben érzek irántad. Beszélj az anyádról.

DUNOIS Egy távoli kis faluban él, a Vogézekben. Ott senki nem talál rád, védve vagy mindentől. Nos? Akarod, hogy te, meg én…(A mondatot nem folytatja, megáll.)

JOHANNA Azt hiszem… akarom…

DUBOIS (átöleli) Johannám!

JOHANNA: Jeannet, édes Jeannet! ...

DUNOIS (még ölelve tartja) Meglásd, milyen boldogok leszünk!...

JOHANNA De majd csak akkor, ha egyetlen goddem sem lesz többé francia földön!

DUNOIS Kikergetem őket mind egy szálig!

JOHANNA Akkor semmi sem állhatja útját a boldogságunknak… Házasok leszünk. Én asszony leszek és … bizonyosan anya is… Isten akaratán múlik…

DUNOIS Azt hiszem, a fohászkodás itt vajmi keveset segít.

JOHANNA Ne mondd ezt. A fohászkodás, ha szívből jön, mindig meghallgatásra talál… Ami azt illeti, én sose voltam rest semmi olyanra, amit el akartam érni, de előbb mindig imádkozni szoktam.

DUNOIS (harsányan nevet).

JOHANNA (megbotránkozva) Te ezen nevetsz?

DUNOIS A bátyám esete jut az eszembe, a féltestvéremé.

JOHANNA Orleans-i Károlyról beszélsz?

DUNOIS Aki most angol hadifogságban sínylődik… Nos, már két esztendeje házas volt, de még mindig nem volt gyerekük, pedig nagyon szerették volna, hiába imádkoztak minden este. Egyszer beszállásolta magát hozzájuk egy kapitány. Az nem imádkozott…

JOHANNA Ó a pogány!

DUNOIS De a gyerek meglett. Még hozzá ikrek!

JOHANNA (ártatlanul álmélkodó arccal) Történnek még csodák!

(Kint már lassan kezd derengeni. Valahol megszólal egy pacsirta.)

DUNOIS Percünk sincs vesztegetni való. Ha a világosság itt ér, elvesztünk te is, én is…

JOHANNA (kifelé figyel, lelkendezve): Jeannet, hallod? Pacsirta énekel. Köszönti a kelő hajnalt… Emlékszem, egyszer Soissons mellett a legnagyobb ágyútűzben egy kismadár szállt arra a bokorra, amely mögött rejtőztem. A két ágyúlövés közti szünetben dalolt, Dunois, dalolt!! Elcsattogta szerelmes dalát és a következő pillanatban holtan zuhant a lábam elé… Egy szilánk megölte …szegényt.

DUNOIS Szép halála volt. (Feszeng, már szeretne menni.)

JOHANNA A lelke biztosan a mennybe jutott…

DUNOIS Add a kezed. (Megfogja Johanna kezét.) A madaraknak nincs lelkük, Johanna! (Húzza kifelé.)

JOHANNA Én tudom, hogy van. Minden élőlénynek van lelke! Csak… az ördögnek nincs.

DUNOIS (hirtelen elereszti a kezét, vésztjóslóan, szikrázó szemekkel) Johanna, ne fesd a falra, mert elkárhozol!

JOHANNA Nem kárhozhatom el édes Jeannet, mert… te velem vagy!

DUNOIS (e pillanatban megpillantja az ajtó elött a földön heverő keresztet és megtorpan.)

JOHANNA. Édes Jeannet, van egy kérdésem.

DUNOIS (hasztalanul erőlködik, hogy átlépje a keresztet) Ki vele, csak gyorsan!

JOHANNA Ígérd meg, az első utunk a templomba vezet.

DUNOIS (ördögien eltorzult arccal): Hova?

JOHANNA A legelső pappal megáldatjuk frigyünket…

DUNOIS Pappal akarod megáldatni?

JOHANNA Attól még nem kell rögtön házastársakká válnunk az ágyban is…

Ezt majd akkorra hagyjuk, tudod! De… azt akarom: e perctől isten színe előtt is tartozzunk egymáshoz…

DUNOIS (felháborodva) Hová gondolsz? Én arra kértelek, hogy légy az asszonyommá, hiszen szeretjük és kívánjuk egymást; a vér szavának engedelmeskedünk ezzel... De hogy feleségül vegyelek?

JOHANNA (döbbenten hátrál) Hát azt képzelted, hogy az ágyasod leszek? A szajhád?... És még azt kívántad, hogy gyereket szüljek neked, lányfővel?

DUNOIS Az én anyám is megesett lány volt… Nekem sincs törvényes apám, mégis lettem valaki… És ha tudnád, hogy ki vagyok, és mekkora a hatalmam!...

JOHANNA De nem énfölöttem! Most már sejtem, hogy ki vagy te valójában!

DUNOIS Nem kell eltúlozni a dolgokat! Azért, mert megkívántalak, mert fölébredt bennem a férfi…

JOHANNA Nem a férfi támadt föl benned, hanem az ördög! És az hozott ide… Vagy… te magad vagy az ördög… Igen-igen: te nem Dunois vagy, a bajtárs, hanem az ördög, aki azért jött, hogy megkísértsen és kilopja belőlem a lelket!

(Most)

ÉGI HANG Vedd föl a keresztet, Johanna!

JOHANNA Katonai szavam köt, uram!

ÉGI HANG Te isten katonája vagy… Vedd föl a keresztet Johanna!

JOHANNA (Engedelmeskedik az égi hangnak. Fölkapja a keresztet és gyors mozdulattal az ajtóra függeszti.)

DUNOIS (most már szabad az út számára. Gyors mozdulattal az ajtóhoz ugrik és fölrántja. Visszafordul és öklét rázza Johanna felé) Légy örökre kárhozott!

(Eltűnik, az ajtó magától, nesztelenül becsukódik.)

 

JOHANNA (az átélt izgalmaktól felindultan áll, kezét hevesen dobogó szívére szorítja; megadás, beletörődés és hősi elszántság cseng a hangjában) Fölveszem… a keresztet…

(Nem látja, hogy a háta mögött a fáklyán végigfolyó égő szurok a szék hátára vetett szőrcsuhára csöppen, és azt meggyújtja. Vörös lánggal pillanat alatt elhamvad és helyén fehér gyolcsing terül a szék támláján.)

JOHANNA (lehunyt szemmel ismétli) Fölveszem a keresztet…

(Kint kulcscsörgés, éles csikordulással fölnyílik az ajtó és belép a Börtönőr.)

BÖRTÖNŐR (megáll a nyitott ajtóban): Megvirradt, Johanna. Itt az utolsó reggeled. Vége az éjszakádnak. Remélem kialudtad magad?

JOHANNA Ó, hát hagytak is aludni ezek?

BÖRTÖNŐR Kikről beszélsz?

JOHANNA Hát a látogatóimról! Egész éjszaka egymás kezébe adták a kilincset.

BÖRTÖNŐR Bolondokat beszélsz, Johanna!. Senki sem járt itt. De nem is járhatott, hiszen az ajtód kulcsa nálam volt és úgy találtam, ahogy az éjszaka hagytam.

JOHANNA Éjszaka?

BÖRTÖNŐR Bizony éjszaka! Háromszor is bent jártam, hogy lássam, nem forralsz-e valami gonoszat, mert tudod, vigyáznom kell rád nagyon! ... No, csakhogy már vége van.

JOHANNA Te… senkit se láttál itt?

BÖRTÖNŐR Teremtett lelket sem rajtad kívül… Mikor utoljára benyitottam, mert behoztam a gyolcsinget (a székre mutat).

JOHANNA Ezt mikor hoztad?

BÖRTÖNŐR Éjfélkor. Pontban éjfélkor. Egy perccel sem előbb, mert ez az előírás; ez csak egy napra szól.

JOHANNA (eltűnődve): Éjfélkor? Te itt jártál bent a cellában?

BÖRTÖNŐR Hát persze! Miért, mit gondolsz, ki hozta be a köntösödet? Talán az ördög? ...

JOHANNA (összerezzen, iszonyat ül ki az arcára.) És …mit láttál?

BÖRTÖNŐR Mit láttam volna? Úgy aludtál, mint a tej. Itt a vackodon.

JOHANNA Én, aludtam?

BÖRTÖNŐR Bizony ám! De még milyen mélyen! Éppen csodálkoztam, hogy még a patkányok futkározására sem riadtál fel, pedig itt cikáztak keresztül-kasul körülötted, még rád is fel-felugráltak!

JOHANNA (irtózattal) Patkány, azt mondod?

BÖRTÖNŐR Még hozzá három is! Hol elbújtak a szalmád közé, hol meg előbukkantak. Olyan táncot jártak körülötted, mint az ördögök!

JOHANNA (elgondolkozva, mintha mindent megértene) Három… patkány… Mint az ördögök…(Kis szünet.) És mondd: kint sem láttál senkit?

BÖRTÖNŐR Kit kellett volna látnom?

JOHANNA Három férfit. Egyet rövid zekében, egyet fekete köpenyben, egyet meg barátcsuhában.

BÖRTÖNŐR Senkit az égvilágon. De ki az ördög járt volna ilyen rettenetes zivatarban, ami az éjszaka tombolt? …Miért? Te láttál ilyesféléket?

JOHANNA Itt volt a cellámban mind a három!

BÖRTÖNŐR Álmodtad te azt Johanna, álmodtad… Vagy – megkísértett az ördög… (Eszébe jut a kereszt, az ajtóra néz és megnyugodva látja, hogy a helyén függ.) Nem, az mégsem lehetett… (Leveszi a keresztet és visszaakasztja a nyakába, közben dünnyögi) Álmodtad, én mondom neked…

JOHANNA (elgondolkozva) Lehetséges…

 

(Kint közben kivilágosodott. Derült kék ég mosolyog be az ablakon. A pacsirták most már karban énekelnek.)

 

BÖRTÖNŐR (fejével az ablak felé biccent): Úgy látom jó időnk lesz… Szép napsütés ígérkezik… Úgy látszik, isten mégis szeret téged…

JOHANNA (átszellemülten): Szeret…

BÖRTÖNŐR: Talán… nem is vagy boszorkány…Ki tudja?... (Vállat von és indul kifelé. A székről fölveszi a gyolcsinget és Johanna karjára teszi): Vedd föl Johanna és készülj utolsó utadra.

JOHANNA (a gyolcsingét szívéhez szorítja, átszellemült arccal, szilárd, határozott, de halk hangon) Készen vagyok rá …

BÖRTÖNŐR (annyira meghatja a Johanna lényéből sugárzó túlvilági varázs, hogy zavart fészkelődés után - szinte öntudatlanul - lassan térdre ereszkedik előtte és kezét szívére szorítva olyan áhítatos csodálattal nézi, mint egy szentet.)

JOHANNA (az égiekkel szólván) Készen vagyok rá…

 

(Kint felragyog a nap. Felharsannak a kürtök. Johanna megdicsőülten, mozdulatlanul áll, amíg a függöny egészen összeereszkedik).

 

 

 

VÉGE”

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kezdve: 1962. július 22.

Befejezve:    július 25.

 

Copyright by Kozma Béla Budapest IX. Üllői út 95. II. 54.

 

 

KOZMA BÉLA

_______________________________________________________________

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

UTÓSZÓ

 

 

 

 

 

Némileg Johannához,

de főként az ördöghöz

és társaihoz :

 

 

 

a dramaturgokhoz és rendezőkhöz

 

 

 

                   Minden ellenkező látszat és elhamarkodott vélemény ellenére is: a téma nem Johanna megkísértése. Ha így volna, nem lenne egyéb, mint valami misztikus hókusz-pókusz, amin ma már a gyerek is nevet. Ami viszont itt lapul a szavak mögött, azon a felnőtt is sírva fakadhat – ha van szíve.

                   Én legalábbis úgy voltam vele, hogy amíg írtam, a könnyem is kibuggyant és torkomat is kaparta valami. Azt hiszem: a tehetetlenség érzése, ami olyankor szokta elfogni az embert, amikor az emberi alacsonyság valamely megnyilatkozása ellen próbálunk hadakozni. Johanna is ez ellen harcolt végeredményben: butaság, irigység és gonoszság ellen – a maga fegyvereivel, amelyeket azonban csak kora szellemének és szemléletének anyagából olvashatott ki.

                   Hős volt és szent, de saját árnyékát ő sem léphette át. Még kevésbé törhette át századának, az alkonyuló középkornak korlátait. És mert nem csak felettébb bátor, de eléggé oktondi is volt hozzá, hogy ezt megkísérelje, ebbe tört bele a kardja és pályafutásának tündöklő üstökös-íve.

                   A gonoszság ellen nehéz hadakozni, mert a rosszaság szerfölött leleményes. Gonoszságot űzni: ehhez furfang kell és eltökéltség. Lám Shakespeare Glostere, a későbbi III. Richard jellemzően ki is mondja: „Eltökéltem, hogy gazember leszek!” Az is lett, mert volt hozzá esze. Buta nem lehet gazember, csak ostoba. Viszont ez a tény rejti a gonoszság ellenszerét is. Van mód az ellene való védekezésre, hiszen a gonoszságnak is van logikája; az ártó szándék haditerve általában valamiféle logikán épül, tehát lépései, sakkhúzásai kiszámíthatók; ismerve a támadás irányát, föl lehet ellene készülni. Erőt erővel, furfangot furfanggal le lehet győzni. A butaság azonban olykor az eget veri és megnyilatkozása mindig kiszámíthatatlan, mert nélkülözi a logikát. Johanna az ellenség erejét az ellene szegezett erővel, a gonoszok agyafúrtságát a maga józan paraszti eszével legyőzte, a butaságon azonban nem tudott diadalmaskodni. Lancaster Henrik gonoszsága nem gyűrte le, sem az ereje, hanem Valois Károly együgyűsége és bamba tehetetlensége juttatta őt a máglyára. Ha Károly éber, Johanna foglyul ejtése nem következhetett volna be, ha talpára áll, meg tudta volna „szentjét” menteni, akár úgy, hogy kiragadja ellenségei karmai közül, akár pedig azon a módon, hogy papjait és híveit mozgósítja Johanna védelmére, aki mindenkitől elhagyatva, védő nélkül állt bírái előtt. Sajnos, ezek között is több volt az ostoba, mint a gonosz…

                   Johanna sorsa tehát beteljesedett, mert be kellett teljesednie. Nem nehéz elképzelni, milyen gondolatok támadtak agyában, milyen érzések ébredhettek a lelkében az ítélet kihirdetése után! …Én átéltem – sőt túléltem – egy ilyen siralomházi éjszakát, a magamét, 1941. november 13-án a németek jóvoltából a szabadkai börtönben és átvergődtem a kétségek ama lelki harcát, amelyet a halálraszánt utolsó óráiban önmagával vív. El tudom tehát képzelni, mi viharozhatott át Johanna lelkén ezen az utolsó éjszakán. Ezt az elképzelésemet vetettem itt papírra.

                   Tehát nem az ördögi kísértés mefisztói, luciferi, vagy akár rubicantei motivuma áll a cselekmény középpontjában; ez nem Marlowe, Lope de Vega, Goethe, Madách vagy Molnár avult, vagy moderneskedő misztikája, hanem kivetülése, megszemélyesített ábrázolása ennek a belső harcnak. A téma Johanna lelki vívódása a halál küszöbén a kétségek szkillái és kharibdiszei között. Nem az életért folyik ez a belső viaskodás, hiszen ő azt egy célra tette fel és most, hogy e cél elérésében félúton meg kellett torpannia, nem volt miért ragaszkodnia többé. Sem a tömlöcben, sem szabadon, künn a világban az emberek között nem tudott volna tovább úgy élni, hogy lemondjon mindarról, ami neki az élet értelmét jelentette. Nem volt miért ragaszkodnia hozzá. A „jó halálért” folyik ez a tusakodás; felbolydult lelke kétségbeesetten keresi a maga egyensúlyát. Igen: támpontot keres az emberekben, a világban, az eseményekben annak igazolására, hogy nem élt hiába! A kísértés csak köntöse ennek az alap-gondolatnak.

                   Akit lesújtott,

                            akit fölemelt

                                      és akit magához kötött:

e három ember gondolkozásának ördögi átfogalmazásában Johanna viszonylatai tárulnak elénk és tisztázódik: hogyan viszonyul ő az emberekhez, a világhoz és az élethez, de egyben az is, hogyan viszonyulnak az emberek, a világ és az élet őhozzá.

                   Nem az a fontos, hogy vízió, vagy lidércnyomásos álom formájában éli-e át ezeket a tépelődéseket, hanem az a tény, hogy a végső számvetés órájában átviharzik a lelkén mindaz, amiben életének célját és értelmét látta. És ekkor rá kell döbbennie, hogy az, akinek legtöbbet ártott – bár aljas indokkal és becstelen módon - kész megmenteni és fölemelni, no persze azért, hogy kisajátítsa őt a maga hasznára. Ő Henriktől a halált várja, de ez – élettel kínálja.

Akinek legtöbbet használt, tehát akitől joggal várhatna hálát és akitől élete megmentését rendelhetné: VII. Károly – a halálát kívánja: kényelemszeretetből.

Akit a legjobban kedvelt és becsült, akivel lélekben összeforrasztotta a közösen vívott csaták és együtt átszenvedett háborús viszontagságok emléke, az, aki szemében a férfiideál megtestesítője, az addig titkolt és magába fojtott nemi vágyai kielégülésének akarja megnyerni…

 

Az első „látomás” arra tanítja meg, hogy az ellenségnek nem a nyílt harc a legveszélyesebb fegyvere;

a második „látomás” arra figyelmezteti, hogy a jóért a rosszal való fizetség a jutalom és a viszonzás;

a harmadik „látomás” ráeszmélteti arra, hogy férfi és nő között eszményi barátság nem létezhet, ha fiatalok és egészséges a szervezetük. A vér szava előbb-utóbb megszólal és követeli a maga természetes jogait…       

A számvetés eredménye tehát az, hogy az ellenség, akit gyűlöl: aljas; a pártfogolt, akinek hódolt ostoba gyávaságában még aljasabb, de a barát, akinek a tiszta barátság és bajtársiasság és – amire valójában csak most ébred rá: valami homályos, másértelmű érzés is fűzi, valamennyi között a legaljasabb!

Volt–e hát értelme kiállni az ellenséggel szemben, amikor az mégis fölébe kerekedett? Íme, sorra visszafoglalja az általa fölmentett várakat, városokat és most már őt magát is kezében tartja. Csak a testét ugyan, de ő a lelkét szeretné megkaparintani.

Volt-e értelme kiállni a nemzeti királyság eszméje mellett, amikor ennek a megtestesítője lélekben és gondolkozásban egyaránt méltatlan erre?...

És volt-e értelme bízni a baráti hűségben, amikor az saját katonai dicsőségének pecsenyéjét akarja megsütni ennek az érzésnek hunyorgó tüze mellett?...

Az ellenségtől a lealjasítás, a pártfogolttól a gyűlölet, a baráttól a kihasználás a viszonzása mindannak, amit velük művelt. Rá kell tehát ébrednie, hogy mindenben és mindenkiben keservesen csalódott.

Ignotusnak van egy finom, fiatalkori novellája, („Kilenc óra tájt”), amelyben a kereszten függő krisztus gondolatait tükrözteti. Ennek a megrendítő írásműnek az a lényegi mondanivalója, hogy az, aki a világot akarja megváltoztatni, sorsának tragikus beteljesedése percében rájön, hogy hiába volt minden: az embereknek nem kell a megváltás.

A harc hiábavalóságára való keserű rádöbbenés árad Napóleon Szent Ilonán írt emlékirataiból is. (Igaz, hogy ő az utókortól reméli, hogy „az majdan igazságot szolgáltat” neki…Ez el is következett, azonban a történelem tárgyilagos ítélete nem igazolta bizakodását…)

Robespierre is, amikor a Conciergerie asztalán fekve, néhány órával a guillotine késének villanása előtt golyó tépte állának sebéről papírdarabkákkal itatta a vért, ugyancsak azt motyogta: „Hiába volt minden!”

Johanna általam idézett „látogatói” talán kissé hosszadalmasan, ugyanezt az alaptendenciát világítják meg minden lehető oldalról: nem volt értelme …   

És Johanna mégis belső megnyugvással, kiegyensúlyozott lélekkel, emelt fővel indulhat el a fehér gyolcsingben a vesztőhely felé… Hiába fordul ellene a pártfogolt, hiába kész melléállni az ellenség és hiába a barát aljassága: ő tudja, hogy nem élt hiába. Tudja, hogy műve a múló emberi életeken túl örök érdeket szolgál: a nép felemelkedését, szabadságát!

         Ezt nem mondja ki senki a darabban, még utalás sem hangzik el rá. Mindössze az történik, hogy a durvalelkű bugris, a közönyös és érzéketlen porkoláb megdöbbenten, valami ösztönös belső kényszertől hajtva térdre ereszkedik előtte… A Népet jelenti ő ebben a pillanatban: a tömeget, a gyarló, csetlő-botló köznapi emberek sokmilliós tömegét, amely még nem érte föl ésszel, de ösztönösen megérzi: milyen nagy dolog az, amire ez a tizenkilenc esztendős parasztlány, aki közülük való, az életét üti pecsétül!

          Ez a ki nem mondott szó, ez a habozó, tétova gesztus többet mond és erőteljesebben, mint a három alakban kísértő ördög minden fondorlatos érve, cirkalmas ékesszólása. Johanna most már tisztult lélekkel, igaza tudatában és életműve igazi értelmét fölismerve indulhat a végső útra, hogy a tűzből a szabadság főnixeként támadjon örök életre.

 

+

 

 

Ezt akarta mondani a darab. Az ördögi hangzavarral és az angyali némasággal egyaránt. Nem becsülöm le a nézőt és az olvasót, hogy azt képzeljem: vezérszólamok puffogtatásával kell szájába rágnom a tézist. Mondja ki ő a játék keltette benyomás konzekvenciájaként.

                   Ha várakozásom ellenére mégsem ez történnék, akkor lehetséges, hogy mégis csak az én készülékemben volt a hiba és bízvást földhöz csaphatom. A nagyérdemű közönségnek pedig bocsánatát kell kérnem, hogy vén csepűrágó létemre jó másfél órán keresztül a fülébe recsegtettem.

                   Nem teszem többé.

 

+

 

 

                   Szolgáljon mentségemül, hogy eszem ágában sem volt színdarabot írni Johannáról. A három nagy „S”: Shakespeare, Schiller és Shaw árnyékában ez szerénytelenség, sőt tiszteletlenség lett volna. Nem is írtam, ments Isten, ez csak sajnálatos látszat!

                   A valóság az, hogy amit a szereplők szájába adok, nem egyéb, mint dramatizált esszé. Egy tanulmányköteten dolgozom ugyanis, a shaw-i Johanna izgalmas figuráját elemző céllal, és amikor a könyv derekáig értem, egyszer csak – megkísértetett az ördög. A drámaírás ördöge. Az ördögi megszállottság tette, hogy akaratlanul dialógusokká torzult a fejtegetésem. E „drámai víziónak” keresztelt írásműből először a középső része született meg: Johanna párbeszéde Károllyal, méghozzá nagyon is realisztikus hangvételű novella formájában, minden misztikát és misztifikációt nélkülözve, mint „meg nem történt találkozás”. (De amely – ha történetesen mégis létrejön, minden emberi valószínűség szerint körülbelül így pereghetett volna le.) Egy megszámlálhatatlan feketék fogyasztása közben átvirrasztott éjszakán megszületett, illetve kibontakozott lassan a másik alak is: Henrik…Az a

históriai tény, hogy egyidőben voltak egy fedél alatt, önként kívánta a szituációt. (Világirodalom jelesei és halhatatlanjai, visszamenőleg félezer éve: hol volt a szemetek, hogy az ebben rejlő lehetőségeket nem vettétek észre?) A harmadik, Dunois már szinte önként adódott az előző kettőből: egy logikomatematikai művelet eredménye. (Bár közbevetőleg be kell ismernem a magam mentségére, hogy matematikából végig a gimnáziumban mindig buktam és pótvizsgáztam…)

                   Bebizonyosodott tehát rajtam, hogy mégsem jó „az ördögöt a falra festeni”! De még papírra vetni sem. A tanulmányt nem is tudtam addig folytatni, amíg ezt „ki nem írtam” magamból. Kagylólelkem héja alá a Johanna-ötlet morzsája került. A fizikai inger és biokémiai (?) izgalom, íme ezt kerekítette köréje. Gyöngy-e, vagy csak kóros szövet- (pardon: „szöveg”) elváltozás, majd eldönti a szent inkvizíció.

 

 

 

És még valamit!

Úgy érzem, meg kell mondanom, hogyan láttam az alakjaimat a színészi emberformálás belső eszközei szempontjából.

JOHANNA: nyílegyenesen kell, hogy vezessen az útja az ítélethirdetés okozta megrendüléstől a kétségeken át hivatottsága felismeréséig; annak tudatosodásáig, hogy kell a mártírhalál, mert az égeti bele az emberek lelkébe – a jelen és a jövő emberébe egyaránt – azt, amit életművével példázni akar.

Lelki fejlődése: a tisztulás folyamata.

                   A zivatar arra jó, hogy utána kiderüljön. A kétségek homálya arra, hogy nyomában diadalmasan fölragyogjon az igazság napfénye. Minél zengőbb a vihar, minél sötétebb az éjszaka, annál beszédesebb a csönd és annál ragyogóbb a hajnal.

                   Az érzések széles skálája viharzik át a lelkén darabkezdéstől függöny-ejtésig, de figurája mindvégig egyértelmű. Kétségtelenül nagy intelligenciát, sok szívet és fegyelmezett idegeket igényel. Aki vállalja és elhihetően megcsinálja, nem irigylem. Gyötrelmesen szenved érte, mert a Johanna lényét átjáró és belőle kiáradó magasfeszültségű áram meg fogja viselni az idegzetét... Aki ettől mentes marad, annak azt tanácsolom: csapja sutba a szerepet. Ha hiányzik alakításából ez a magas fokú, túlhevített belső átélés, - ő és a szerep nem illők egymáshoz. Ezt fél kézről, külsőleges eszközökkel, vagy pláne „rutinból” csinálni – eretnekség és aposztátum a művészet szentségével szemben.

                   Túlzott igény? Bizonyos, hogy az. Johanna dramatizált sorsa: a sűrített élet. Tragédiáját összefogni egyetlen éjszaka történéseibe, (valójában alig másfél órán át tartó jelenetsorba): a sűrítés sűrítése. A komprimáltság pedig mindig a zsúfoltság veszélyével fenyeget. Kivételes színészi attitűd kell hozzá, hogy levegőssé tegye, és ne legyen nyomasztó. Elsősorban az interpretálónak kell ezt így éreznie, már így, ilyen levegősen kell kiszakadnia belőle a megelevenedő alaknak, hogy a közönség ilyennek érezhesse. Csak így szabad ezt a tragikus embersorsot megmintázni: minden lélegzetvételét legbelülről átélve. És talán…egy kicsit – zseniálisan. Hiszen Johanna zseni volt. Ezt elhitetni, érzékeltetni tudni: magasrendű megnyilatkozása a művészi teremtő géniusznak.

A gondolatait, tépelődéseit megszemélyesítő ördög hármas alakja

egyenként is összetett. A szerep természete parancsoló követelménnyé teszi, hogy e három alakot egy és ugyanaz a színész kreálja, hiszen lényegileg mindhárom csak álcája, különböző módon való próbálkozása a kísértőnek.

VI. Henrik, illetve az ő alakjában való megjelenése az ördögnek a

legvalószínűbb, hiszen reálisan is elképzelhető, hogy az angol király, aki történetesen egy épülettömbben él legártóbb ellenségével, már csupa

kíváncsiságból is „megnézi magának” a legyűrt ellenfelet. Akár azért, hogy

perverz kéjjel gyönyörködjék vergődésében, akár pedig azzal a céllal, amit az

ő mezét magára öltő ördög akar elérni: hogy megvásárolja, megrontsa lelkét.

E ponthoz érve (amely érzésem szerint az egész színpadi játéképítmény legkényesebb pontja, mert az egész mondanivaló tartópillére), ki kell hangsúlyoznom, (és szeretném, ha álláspontomat a rendezők is magukévá tennék), mennyire óvakodtam minden misztikus beállítástól. A „jelenés” előtt nem altatom el Johannát, mert így biztos lenne, hogy álmot lát. De semmi túlvilágias trükköt sem alkalmazok, mert a „drámai vízió” alcím csak arra vonatkozik, hogy én az író látom így a képzeletem elé idézett eseményt, de nem arra, hogy a közönség számára legyen tisztázott: Johanna felzaklatott képzeletének látomásai-e az egymás után feltűnő alakok.

És hallucinálja-e azok szavait, vagy a szalmán fekve álmodja. Hogy két lehetőség közül egyiket sem állítom be éles és határozott kontúrral, ezáltal ugyanilyen (de semmivel nem több) nyomatékot kap az a még lehetséges harmadik föltételezés is, hogy a látogatók valóban fölkeresték Johannát.

         Mindez nem tisztázódik, sőt szándékosan mosódik bizonytalanságba a lobogó fáklyától rosszul megvilágított cella félhomályában, ami szintén nem misztikum, sőt a helyzet realitását húzza alá. Az alakok megjelenése és eltávozása úgy történik, hogy mindhárom lehetőség föltételezésére egyformán nyújtson módot. Az egyetlen „misztikum”, amit kényszerűen alkalmazok a darab végén: a zarándokcsuha lángra lobbanása is teljesen reális indítékból fakad: a szemünk láttára gyújtja meg a csonkig égett fáklyáról lecsöpögő égő szurok. Hogy helyébe fehér gyolcsing varázslódik?...Hm!...Ejnye no, azért mindent én sem vagyok köteles kimagyarázni, hiszen akkor megfosztom a nézőt attól, hogy valamibe „belemagyarázhasson”. És a kritikusra is kell gondolnom, az ő kedvébe is illik járnom azzal, hogy nyújtsak valamit, amibe csepülése horgát beléakaszthassa. Ha mást nem, egy fehér lepedőt…

                   Marad még, mint egyetlen irreális valami: az égi hang. De hiszen Johanna számára éppen az ilyen „égi sugallatok” adták a sorsát formáló legreálisabb valóságot; ha hallucinációi indították őt el Domrény-ből a dauphin-hez, majd Orleans alá, a reims-i katedrálisba és végig a győzelmes csaták útján, éppen csak utolsó óráiban ne halljon égi hangokat? Ez az „irrealitás” itt szükségképpen a legvaskosabb, legkézzelfoghatóbb valóság.

                   Az alak kettőssége Henriknél viszonylag a legkönnyebben érzékelhető, hiszen már az a tény, hogy ő a „goddemek” ura, Johanna értékelésében annyi, mint az „ördögök fejedelme”. És az alakokat nekünk, mint nézőknek Johanna szemén keresztül kell látnunk, az ő hozzájuk való viszonylatait néző szempontjából kell felfognunk. De alapjában elhibázott lenne mégis Henriket mindvégig egy hangon, ugyanabban a tónusban beszéltetni. A szájába adott szöveg bőséges alkalmat nyújt a hang változtatására. Első olvasásra kiütköznek azok a mondatok, amelyeknél a „Henrik álarc” félrecsúszik és mögötte meglátjuk az ördögi vigyort, erre tehát nem kell több szót vesztegetnünk.

VII. Károly alakja már bonyolultabb. Az ördögi mesterkedés nem lépheti túl a fölvett alak valódi jellemének körvonalait, mert akkor rögtön lehullana az álarc. Mi tehát mindvégig a király őszinte megnyilatkozásait halljuk és ebben a változatban az az ördögi, hogy a kísértő az alak valódi énjével mutatja be azt a - Johannát személyi katasztrófájába döntő - jellembeli fogyatékosságot, amely (ellentétben a „gonosz” Henrikkel) itt a korlátoltságból és gyáva pipogyaságból fakad. (A történelem különös iróniája, hogy utóbb mégis a „gonosz” tébolyult meg, amíg az őrülettől rettegő Károly agya hosszú élete során, ami még rá várt, semmivel sem vált tompábbá, sőt idővel még az uralkodásba is „beletanult”…) Ebben az alakban tehát kevesebb az alkalom az álarc „nyílt” félrecsúsztatására. Viszont mégis elengedhetetlen követelmény a kettősség érzékeltetése, ami itt már a színészi intelligencián és leleményességen múlik.

                   Dunois alakja a harmadik és egyben utolsó lehetőség a kísértő számára, hogy diadalmaskodjék? Ideje is lejár, hiszen nemsokára hajnalodik, addigra be kell fejeznie küldetését. Most már nem lehet válogatós az eszközökben, ezért nem riad vissza attól sem, hogy durva hamisításra vetemedjék Dunois jelleme irányában. Valószínű, hogy a szexuális vonatkozások kapcsolatba hozása Dunois alakjával igaztalan, személy szerint. De általános emberi jellem-motívum ennek fölébredése, és az ördögnek ezen a húron is kell játszania a maga csábdalát. Már-már diadalmaskodik, amikor a pacsirtaszó jelzi, hogy hasad a hajnal. Ekkor Johanna észbe kap, hogy kijátszották, és menekül…

                   Alakítás, színpadi cselekvés szempontjából a színész számára ez a hármas szerepnek az értelmi és tartalmi foglalata. Mindezt azonban úgy kell „hoznia”, hogy pillanatra sem szabad megfeledkezni arról: csak az általa kifejezett gondolatok reálisak, míg ő maga nem egyéb, mint Johanna tépelődésének megszemélyesítése, kétségeinek, vívódásainak, hanghordozásának ezt is érzékeltetnie kell, anélkül természetesen, hogy alakítása körül a pokol tüzének kénköves bűze terjengjen.

                   A „megkísértésben” – ha eme lehetőség oldaláról nézzük az akciót -, az ördögi éppen az, hogy nem agyafúrt hazugságokkal rémíti, hanem a valóságról világosítja fel Johannát, aki eddig naivságában nem ismerte föl a körülötte zajló élet igazi arculatát. A kísértő az igazat mondja neki, amit akár angyalai is fülébe súghatnának, hogy figyelmeztessék, óvják őt. Ebben csúcsosodik ki Johanna tragédiája és ez lenne éppen az ördög legördögibb diadala, hogy nem holmi koholt mesék taszítják kétségbeesésbe; az ördögi praktika ezúttal az a paradox tény, hogy – az igazságot hazudja. Ez azt jelenti, hogy a valóság feltárása, a világ értetlenségének, közönyének és irigységének megmutatása megdöbbentőbb minden olyan hazugságnál, amit ördögi agy kieszelhetne. Az ördög tehát az emberi jellemek sötét oldala és az elavult életszemlélet, a begyepesedett gondolkodás, az önmagát túlélt középkori korszellem.

                   A valóságra való ráeszméltetésben – amit angyalai is megtehettek volna jóakaratúan -, az ördögi: a szándék; Johanna maradék hitének a felőrlése, szétmorzsolása, elhivatottságába vetett bizakodásának megingatása, lelkének megmérgezése. Így a halál számára a szégyenletes bukás (nemcsak fizikai, de erkölcsi megsemmisülés, lelki összecsuklás a halál küszöbén). Tehát a gyászos elkárhozás. Ezt akarja elérni a kísértő. És hogy halála mégis megdicsőüléssé fényesedik, ez csak azért lehetséges, mert Johanna felül tud emelkedni az egyoldalú szemléleten, és túl a múló jelenségek esetlegességén, váteszi lélekkel az utolsó pillanatokban is előre tekint, a jövőbe lát. A közeli jövőbe, amely majd igazolja őt, és a távoliba, amely piedesztálra emeli. Ezért hiúsul meg az ördögi csel azon, hogy a lesújtó tények ellenére sem szűnik meg hinni abban, hogy volt célja és értelme az életének, nem élt és nem hal meg hiába.

                   A kereszt körül folyó játék a darab reális voltának nyomatékos kihangsúlyozása mellett némelyekben esetleg megütközést kelthet. Ezzel számolnom kell, de az írói intenciók sajnálatos félreértését jelentené. Ennek célja nem a misztifikálás, a reális alapról való lesiklás. A „bűvös erő” is csak Johanna felcsigázott képzeletét tükrözi, a valószerűtlenségben a valószerűséget, mint maga az egész színdarab.

                   A humor megcsillantása (a gyermekáldásért esedező házaspár történetének szerves beépítése a drámába) a rugó pillanatnyi visszahúzásának szerepét játssza, hogy annál keményebben pattanjon, hogy még érzékletesebben kiugrassa a rákövetkező percekben bekövetkező drámai fordulatot. (Amint az igen tisztelt kollégám, Shakespeare is sok helyütt alkalmazza, még a Hamlet-ben és a Lear-ben is…)

A PORKOLÁB    a dráma harmadik szereplője, Johannán kívül és

mellette a másik valóban hús-vér alak. (Ezt jelenéseinél a homályos szín némi megvilágításával, a kékes fény kihagyásával lehet hangsúlyozni.) Látszatra jelentéktelen epizódfigura, akinek csak annyi a szerepe, hogy becsukja Johanna mögött a cella ajtaját a darab elején, majd a végén újra kinyitja. Bőbeszédűen kezdi, de annál szűkszavúbban végzi a játékot. Szerepe „súlyra” nem jelentős, de jelentőségre – súlyos. Érdes hangja ugyanilyen lelkületről vall. Közönyös arca teljes érzéketlenséget mutat az elítélt sorsa iránt: megszokta ő itt már az effélét! És különben is: ő itt hatósági személy, a megtorló igazság alacsonyrangú, de fontos funkciójú megszemélyesítője. Súlyos felelősség hárul rá a rabért, szeretne is már szabadulni tőle…

                   Ám mégsem az a szerepe csupán, hogy darabosságával, rusztikus megjelenésével kontrasztként hasson Johanna mellett, akinek alakja így élesebb körvonalat, tragikuma nyomósabb hangsúlyt kap. Igazi jelentősége akkor magasodik fel, amikor – letérdel, amikor a megsejtett igazságtól megnémul és csak néhány tétova gesztusa van a megdöbbenésből rögtön átváltó megrendültség kifejezésére... Nem az agyában gyúl világosság, hanem a lelkében kezd derengeni valami halvány ragyogás, amitől az arca is kifényesedik.

                   Ebben a pillanatban benépesül a szín: behozza magával a francia parasztot és a városi polgárt: a Népet, amelynek jobb sorsáért történik ez a hősi áldozatvállalás… Az ő majdani kegyeletes és hálás csodálatából nyújt önkéntelenül előleges mutatót. Tekintete, amelyet Johannára függeszt, a mártíromság glóriáját sugározza az addig boszorkánynak vélt leány felmagasodó, szinte egekbe növő alakja köré.

                   Ez a változás az egyszerű ember lelkében Johanna utolsó – és egyetlen igazi – csodatétele; a rendkívüli egyéniségéből sugárzó varázs ellenállhatatlan ereje, amely nem lobban el életével, hanem halála után is századokon át cselekvésre serkentő eleven erőként él és hat az istenadta nép lelkében mind a mai napig.

 

 

+

 

 

 

Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam, amit lelke megkönnyítésére

és a darab dramaturgiai és rendezői értelmezésének megnehezítésére elmondhattam. Az ördög és nagyra becsült (mert hasonlóképpen nagyhatalmú) társai feje fölött áthajolva, a színésznek próbáltam segítséget nyújtani munkája megkönnyítéséhez. Félő, nem nehezítem-e meg ezzel még jobban? Sok gyakorlati tapasztalatom alapján felötlik bennem a kérdés: nem bölcsebb dolog-e a színészt a maga ösztönére bízni?

                   A falusi hályogoperáló kovács is addig forgatta biztonsággal azt a zseniális bicskát, amíg a professzor föl nem világosította arról, milyen hajmeresztően kockázatos dolgot művel. Azontúl a kioktatás hatására remegni kezdett a keze: bizonytalanná vált…

                   Ha így lenne – Kedves Művésznők és Kedves Művészek -, vessék sutba a magyarázataimat. És ha ez sem elég, vessék tűzre Johannát – és az ördögöt is vele egyetemben.

                   Cselekedjenek – miként én tettem – meggyőződésük és belátásuk szerint. Ez a helyes:

Pont.

 

 

 

                            Meleg szeretettel üdvözli mindannyiukat

                            a darab akaratlan szerzője.

 

                                                                  Kozma Béla

 

 

Budapesten, 1962. július 31-én.