65. JÉGKOCKÁTÓL A HANGFELVÉTELIG – megvilágosodás (1972)

Felsős lehettem. Vakáció ideje. Nem volt még egy bélás sem a zsebemben, viszont fagyira fájt a fogam. Gondoltam egyet, kettő lett belőle – a jégkocka tartóba vizet folyattam és betettem a mélyhűtőbe. Tízpercenként nyitottam és csuktam a hűtő ajtaját, míg nem egyszer csak kivehettem az ingyen mannát. Nejlonzacskóba szórtam a szemeket, indultam le a játszótérre. Rajtam kívül csak a nyári hőség tartózkodott lent – az iskolakerítés árnyékos oldalában ücsörögve ettem a szemeket. Lassacskán elkezdtem fázni, átültem a napos oldalra. Hogy, hogy nem, de az engem telibe kapó nap ellenére is libabőrök nőttek rajtam. A maradék jégkockákat fájó szívvel kiöntöttem a földre. Kissé éreztem a torkomat, de hamarosan elmúlt az enyhén torokszorító érzés.

Sosem voltam dalos kedvű legény, ezért nem omoltam össze lelkileg, amikor énekórán megállt mellettem a tanító bácsi, fejét – mint ahogyan ilyenkor a kutya teszi – féloldalt tartva fülelt egy-két taktus hosszáig, majd kedvesen megkért, hogy az óráján legyek szíves nem énekelni: a kottarajzolásról nem állt szándékában letiltani. Vele kapcsolatos további részemlék, hogy egyszer Sárközi tanár bácsinak szólítottam, mire magából kikelve, vörössé vált fejjel közölte velem az osztály előtt, hogy ő nem cigány, a becsületes neve pedig Sárpataki. Megszégyenülve ültem vissza a padba. Hogy az éneklés felfüggesztéséhez volt-e köze a jégkockáknak, nem tudom.

Általánosban gondom akadt az osztályfőnökkel – ő kezdte. A hajam merészelt ránőni a fülem hegyére, melyet erősen nehezményezett. Fogadóórán szóvá tette anyukámnak, de ő elegánsan megfelelt: hetente mos hajat a fia – és ezzel a téma részéről letudva. Viszont a hétköznapokban – tanórák alatt – folyamatosan kaptam a fejmosást az osztályfőnöktől – a lányok bíztattak, nehogy levágasd a hajad. Nem csoda, hogy kiálltam a vélt igazam mellett és megválaszoltam az örökös kipellengérezést. Ilyenkor általában az jött vissza, hogy milyen keményen válaszolok – nem a megfogalmazásról lehetett szó, hanem a hangomról. Hogy ehhez volt-e köze a jégkockáknak, nem tudom.

Középiskola. Minket nem tanított a diri, ám egyszer az óraközi szünetben tiszteletét tette az osztályunkban – talán túl hangosak lehettünk. Engem nem érdekelt a történet, de a végén valamilyen semleges hozzászólásom mégis csak lett – az ajtón kilépő igazgató visszafordult, rám nézett, majd szó nélkül távozott.

– Milyen durván szóltál be a dirinek – mondták a körülöttem állók.

Értetlenkedve néztem rájuk.

– Én teljesen normális hangon tettem – feleltem, mire elkerekedett a képük.

Ekkortájt már problémaként jelentkezett néhány megszólalásom, mondván, hogy túlságosan kemény és rideg a hangom. Mindebből belülről mit sem hallottam. Mondataimnak tudatosan nem adtam olyan hangsúlyt. Hogy mindehhez volt-e köze a jégkockáknak, nem tudom.

Középiskolásként rendszeres látogatójává váltam a Vasas Fáy utcai futballmérkőzéseinek, valamint a Népstadionbeli kettős rangadóknak. A nagykamaszkor hevessége némileg meghangosított a lelátón. Hamar rájöttem, ha teljes kakaóval nyomom, hamar elmegy a hangom. Ilyenkor rövid ideig reszelőssé vált a torkom. Mindez kedvezett a bírósporttársnak – fekete rigó – meg az ellenfél durva játékosainak, mert dicstelen szerepléseiket csendben szemléltem. Hogy mindehhez volt-e köze a jégkockáknak, nem tudom.

De a legtöbb ilyen gondom otthon akadt, mégpedig anyukámmal. Folytonos szóvá tétel, lehurrogás és gyakran sírás lett az állítólagos kemény szóbeli visszavágásaimnak. Hiába mondtam, hogy én teljesen normálisan válaszoltam, fából vaskarika. Nehéz évtizedek voltak ezek, mert anyukám minden tőle telhetőt megtett az érdekemben – hamar tisztába lett vele, hogy látásomat előbb-utóbb el fogom veszíteni (én ezt csak közvetlenül a második látásvesztés előtt ismertem be magamnak). Közel ötven éven át működtem így otthon – ezzel rengeteg keserűséget okozva édesanyámnak. Hihető vagy nem, de én mindvégig fehérbáránynak hittem magam – ez ellen csak az szólt némileg, hogy több fronton is belefutottam ilyenféle ügyekbe. Hogy mindehhez volt-e köze a jégkockáknak, nem tudom.

Jóval a látásvesztés után egyik kedvenc időtöltésemmé vált a hangfelvétel készítés –, vettem fel én tücsköt-bogarat, mindenféle fityfenét. Magamat nem rögzítettem, csak véletlenül – ahogy a hangfelvétel előtt pár mondatott beszéltem. Az egyik visszahallgatás közben megállt bennem az ütő – meghallottam azt a hangomat, melyről addig nem volt fogalmam. Ledöbbentett a nyersessége, a ridegsége, a leszóló stílusa – nyíltan szembesülhettem önmagammal. Tragikusan éltem meg, de ellene továbbra sem tudtam tenni. Hogy mindehhez volt-e köze a jégkockáknak, nem tudom.

Megkérdeztem a második feleségemtől, Katitól, hogy régebben és napjainkban, érzékeli-e ezt a hangot?

– Régebben gyakrabban, mostanában ritkábban – felelte.