65. JÉGKOCKÁTÓL A HANGFELVÉTELIG — megvilágosodás (1972.)
Felsős lehettem. Vakáció
ideje. Nem volt még egy bélás sem a zsebemben, viszont fagyira fájt a fogam.
Gondoltam egyet, kettő lett belőle — a jégkocka tartóba vizet folyattam és
betettem a mélyhűtőbe. Tízpercenként nyitottam és csuktam a hűtő ajtaját,
egyszer csak kivehettem az ingyen mannát. Nejlonzacskóba szórtam a szemeket, indultam
le a játszótérre. Rajtam kívül csak a nyári hőség tartózkodott lent —az
iskolakerítés árnyékos oldalában ücsörögve ettem a szemeket. Lassacskán
elkezdtem fázni, átültem a napos oldalra. Hogy-hogy nem, de az engem telibe
kapó nap ellenére is, libabőrök nőttek rajtam. A maradék jégkockákat fájó
szívvel kiöntöttem a földre. Kissé éreztem a torkomat, de hamarosan elmúlt az enyhén
torokszorító érzés.
Sosem voltam dalos
kedvű legény, ezért nem omoltam össze lelkileg, amikor énekórán megállt
mellettem a tanító bácsi — fejét, mint ahogyan ilyenkor a kutya teszi, féloldalt
tartva fülelt egy-két taktus hosszáig — majd kedvesen megkért, hogy az óráján
legyek szíves nem énekelni: a kottarajzolásról nem állt szándékában letiltani.
Vele kapcsolatos további részemlék, hogy egyszer Sárközi tanár bácsinak
szólítottam, mire magából kikelve vörössé vált fejjel közölte velem az osztály
előtt, hogy ő nem cigány, a becsületes neve pedig Sárpataki. Megszégyenülve
ültem vissza a padba. Hogy az éneklés felfüggesztéséhez volt-e köze a
jégkockának, nem tudom.
Általánosban gondom
akadt az osztályfőnökkel — ő kezdte. Hajam merészelt ránőni a fülem hegyére,
melyet erősen nehezményezett. Fogadóórán szóvá tette anyukámnak, de ő elegánsan
megfelelt: hetente mos hajat a fia — és ezzel a téma részéről letudva. Viszont
a hétköznapokban — tanórák alatt — folyamatosan kaptam a fejmosást az
osztályfőnöktől — a lányok bíztattak, nehogy levágasd a hajad. Nem csoda, hogy
kiálltam a vélt igazam mellett és megválaszoltam az örökös kipellengérezést.
Ilyenkor általában az jött vissza, hogy milyen keményen válaszolok — nem a
megfogalmazásról lehetett szó, hanem a hangomról. Hogy ehhez volt-e köze a
jégkockának, nem tudom.
Középiskola. Minket
nem tanított a diri, ám egyszer az óraközi szünetben tiszteletét tette az
osztályunkban — talán túl hangosak lehettünk. Engem nem érdekelt a történet, de
a végén valamilyen semleges hozzászólásom mégis csak lett — az ajtón kilépő
igazgató visszafordult, rám nézett, majd szó nélkül távozott.
—
Milyen
durván szóltál be a dirinek — mondták a körülöttem állók. Értetlenkedve néztem
rájuk.
—
Én
teljesen normális hangon tettem — feleltem, mire elkerekedett a képük.
Ekkortájt már
problémaként jelentkezett néhány megszólalásom, mondván, hogy túlságosan kemény
és rideg a hangom. Mindebből belülről mit sem hallottam. Mondataimnak tudatosan
nem adtam olyan hangsúlyt. Hogy mindehhez volt-e köze a jégkockának, nem tudom.
Középiskolásként
rendszeres látogatójává váltam a Vasas Fáy utcai futballmérkőzéseinek, valamint
a népstadionbeli kettős rangadóknak. A nagykamaszkor hevessége némileg
meghangosított a lelátón. Hamar rájöttem, ha teljes kakaóval nyomom, hamar
elmegy a hangom. Ilyenkor rövid ideig reszelőssé vált a torkom. Mindez
kedvezett a bírósporttársnak — fekete rigó — meg az
ellenfél durva játékosainak, mert dicstelen szerepléseiket csendben szemléltem.
Hogy mindehhez volt-e köze a jégkockának, nem tudom.
De a legtöbb ilyen
gondom otthon akadt, mégpedig anyukámmal. Folytonos szóvá tétel, lehurrogás és
gyakran sírás lett az állítólagos kemény szóbeli visszavágásaimnak. Hiába
mondtam, hogy én teljesen normálisan válaszoltam, fából vaskarika. Nehéz
évtizedek voltak ezek, mert anyukám minden tőle telhetőt megtett az érdekemben
— hamar tisztába lett vele, hogy látásomat előbb-utóbb el fogom veszíteni (én
ezt csak közvetlenül a második látásvesztés előtt ismertem be magamnak. Közel
ötven éven át működtem így otthon — vele rengeteg keserűséget okozva
édesanyámnak. Hihető vagy nem, de én mindvégig fehérbáránynak hittem magam — ez
ellen csak az szólt némileg, hogy több fronton is belefutottam ilyenféle
ügyekbe. Hogy mindehhez volt-e köze a jégkockának, nem tudom.
Jóval a látásvesztés
után egyik kedvenc időtöltésemmé vált a hangfelvétel készítés —, vettem fel én
tücsköt-bogarat, mindenféle fityfenét. Magamat nem
rögzítettem, csak véletlenül — ahogy a hangfelvétel előtt pár mondatott
beszéltem. Az egyik visszahallgatás közben megállt bennem az ütő — meghallottam
azt a hangomat, melyről addig nem volt fogalmam. Ledöbbentett a nyersessége, a
ridegsége, a leszóló stílusa — nyíltan szembesülhettem önmagammal. Tragikusan éltem
meg, de ellene továbbra sem tudtam tenni. Hogy mindehhez volt-e köze a jégkockának,
nem tudom.
Megkérdeztem a
második feleségemtől Katitól, hogy régebben és
napjainkban, érzékeli-e ezt a hangot?
— Régebben
gyakrabban, mostanában ritkábban — felelte.