3. Jégkocka nélkül — Zakynthos (2012)



Mielőtt megérkeztünk volna a Zakynthosra induló kompok kikötőjébe, Kyllinibe, a buszvezető kérte az utasoktól, hogy az órát ne állítsuk át. A hazai időnek megfelelően lett megadva a találkozás időpontja. A hosszú út alatt elgémberedett lábainkat megsétáltattuk Katival. Felderítettük a környéket. Közben kiröppent a fejemből, hogy átállítottam az órát. Visszasétáltunk a kikötőbe. A megbeszélt helyen egy szál lélek se. Nem értettük a helyzetet, de még nem esett le az a bizonyos tantusz. A komp gyomrában parkírozó buszt szerencsére meglátta Kati. A hajóstársaság rövid szoknyát viselő jegyellenőrét nem könnyen, de sikerült meggyőzni, hogy a kompon tartózkodik a csoportunk, és a jegyünk náluk van.
Miután mindenki elfoglalta a szobáját, az utazási iroda telepített idegenvezetője tájékoztatót tartott a társaságnak. Kihangsúlyozva közölte, hogy az összejövetelnek helyt adó szálloda tulajdonosa, a csoportot jégkockával hűsített limonádéval megajándékozza. A továbbiakban pedig megfenyegetett minket, mondván, hogy az előző csoport több tagja nem tartotta be a házirendet, és ezt a helyzetet már tudják kezelni a rendőrséggel. Ezzel számolhatunk mi is — tette hozzá. Az indokolatlan és felháborító fenyegetést mindannyiunk nevében, önhatalmúlag kikértem magunknak. Nem kaptam választ. Közben megérkeztek az ajándékitalok. Mi jégkocka nélkül ittuk meg.
Másnap kora reggel útra keltünk Keribe, Katival. Madarak és kabócák éneke élénkítette meg az ébredező tájat. A Laganasból Keribe vezető másfél sávnyi széles országút szélében lakóház, aljában market. Tej bagettel lett a reggeli. Fejünkre sildes sapkát húztunk, és nekivágtunk a napsütötte aszfaltnak. A táj részévé váltunk. Meglepve vettem hírül, hogy fekete műanyag csőben a föld felett húzódott a vízvezeték. Ez ellentmondott a fizikaórán tanultaknak, miszerint a fekete szín vonzza magába legjobban a napsugarakat. Túltettem magam rajta. Modern világot élünk, újszerű anyagok jelentek meg azóta. Olajfaligetek uralták a tájat. Mint ilyen alkalmakkor mindig, most is hosszú ujjú túraing, hosszú szárú túranadrág volt rajtunk. Strandolásra alkalmas partszakaszt jelzett az útszéli tábla, de úgy határoztunk, visszafelé keressük fel. Piszkos meleg telepedett a tájra. A nap elöl gondolkodás nélkül bemenekültünk a kissé rozoga útszéli beálló alá. Negyedórát engedélyeztünk magunknak pihegésre. Elszántan keltünk Útra. Orrunkat ismeretlen, mély és tömény szag csapta meg. Hamarosan kiderült, olíva feldolgozó üzemtől származik. Az országút egysávossá szűkült. Úgy gondoltam, Keri város, kijárna neki a kétszer egy sáv. Igaz, alig haladt el néhány autó mellettünk, többsége árút fuvarozott — ez csak a későbbiekben tudatosodott bennem. Új téma adódott. Hatalmas területen az olívafákat földig pusztította a tűzvész. Minden fekete. Üde színfoltként jelent meg az út szélében, néhány lila színű ciklámen. Homlokunkat törölgetve tűntek fel Keri szélső házai. Összeszedtük magunkat, és a dög melegben az addigiaknál valamennyivel intenzívebben folytattuk a menetelést. A 400 fős szegényes település világvége hely. Már messziről feltűnt a 18 méterszer 37 méter nagyságú, kék-fehér színű nemzeti lobogó, mely taverna udvarában lengedezett. Görögország legnagyobb méretű nemzeti színű lobogója. Közelében álltunk, kerestük a világítótornyot. Hiába meresztette szemét Kati. Földszintes épületeken kívül más nem jelentkezett be. Rákérdeztünk a helyi árustól, aki ujjával irányt mutatott. Kényszeredettségből Odamentünk és nézegettük a jelentéktelen külsejű épületet — amelyet már felkerestünk. Mindaddig vakargattuk a fejünk búbját, mígnem kiderült, túlsó oldalán jóval alatta hullámzik a tenger. A földszintes világítótorony a vízszintje felett 300 méterre állt. Nevettünk az eseten. Délutánra járt az idő, ideje volt visszafordulni. Keri trafikjában feltankoltuk magunkat vízzel, majd jöhetett a lejtmenet. Bár erős fejfájás gyötört, ennek ellenére mégis felkerestük a strandot. Szívesen megmártóztam volna a lágyan hullámzó vízben, de örültem, hogy egyáltalán élek. Mire megérkeztünk a reggeliző helyünkhöz, bőven ránk esteledett. A bekötőút szélében a madarak és a kabócák ismét elemükben voltak. Öreg este lett, mire ágyba kerültünk.
Másnap, mint derült égből a villámcsapás, úgy ért minket a hír, a csoport többségét heveny hasmenés kapta el. Többen is érdeklődtek, hogy mi hogyan állunk ezen a téren. Meglepve tártuk szét a kezünket, hogy mit sem tudunk az egészről. Igen, akik a limonádét jégkockával fogyasztották, azok napokig kényelmetlen helyzetben érezhették magukat. A szállodában a jégkockát csapvízből készítették, mely nem ajánlott fogyasztásra. Másoktól megtudtuk, ez a forgatókönyv évek óta jellemzi a magyar utazási irodát. Hetente jelentős összeget zsebelhet be a helyi orvos, aki valószínűleg, egyben a patika tulajdonosa is. A magyar utazási iroda tulajdonosa a szezont évek óta a szigeten tölti. Aligha hihető, hogy mit sem tudna az egészről. Később jutott eszembe, hogy sok-sok évvel ezelőtt, a rádiókabaréban is terítékre került egy ilyen történet.
Agios Sostisban szálltunk meg. Az apartman rendben lett volna, de az első percekben angyalian kedves háziasszonyból hamarosan kibújt a dúvad. Feltűnt, hogy amíg távol voltunk a szállástól, bejött a szobánkba. Sőt, erőnek erejével akkor is be akart rontani, amikor bent tartózkodtunk. A ritka erőszakosan fellépő szörnyeteg viselkedését azonnal jeleztem a telepített idegenvezetőnek, aki utána visszavett öntörvényűségéből. A mi szénánk ezután rendben volt. A strandolásra alkalmatlan partszakaszú településről fahíd vezet Cameo-szigetre, amely Az 1953-as földrengés következtében, fizikailag levált Zakynthosról. A szállástól a Laganasban található turistaközpontba kétféleképpen lehetett eljutni. Szárazföldön olívaligeten keresztül, vagy a tengerben sétálva, váltogatva a keskeny parti sávval. Az utóbbi útvonal az érdekesebb.
Az álcserepes teknősök költése szempontjából kiemelkedően fontos hely a sziget. Az öböl 9 kilométer hosszú partszakasza, valamint az ugyanebben az öbölben lévő lakatlan Marathonosi-sziget a fő költőhelyük. A nőstények május és augusztus között a parti homokba rakják a tojásaikat, amikből 2 hónap múlva kikelnek a jövevények. Megszületésük után szinte azonnal indulnak a vízbe. Jó az emlékezőtehetségük, mert 20-30 év elteltével visszatérnek bölcsőjükhöz, hogy ugyanitt tehessék le tojásaikat. A hímek elérhetik az egy méter hosszúságot, és akár a 100 kilogrammot is. Ők soha nem hagyják el a tengert. Számos helyen lehet teknős lesre befizetni. Ha sikertelenül zárul, a jegy teljes árát visszakapja az utas. Nem maradhatott ki belőle Kati sem. Nem a motorcsónak közelében bukkant fel az álcserepes, de meglátta. Visszatérve lelkesen számolt be a nyúlfarknyi élményről. Sokszor ennyi is elég.
Laganasban vagyunk. Ez a sziget üdülőközpontja. A nyugis nyaralást keresők ne itt foglaljanak szállást. Kedvenc kikapcsolódási helye az angol fiataloknak. Itt is tettünk egy kört. Esténként zajos üdülőváros, szórakozóhelyekkel és olykor magukból kivetkőző fiatalokkal. Jóval érdekesebb a 9 kilométer hosszú, homokos tengerpart. Meglepett, hogy az öböl szélében több egykori nívós vendéglőnek már csak a romja mellett mehettünk el. Terveztük, hogy oda-vissza megjárjuk a partszegélyt, de a nyári nap heve egyértelműen másfelé terelt minket. A tojásaikat lerakó álcserepesek miatt, valamint a kikelő apróságok érdekében, a homokos part bizonyos szakaszát nyáron lezárják. Mi végül is a városon áthaladva jutottunk el a túlsó végébe, ahol a nemzetközi repülőtér is található. Innen nem csak a behűtött, akkor még jó minőségű Mythos sör kesernyés ízének emléke maradt meg bennünk, hanem Kati ötlete is. Azt javasolta jóindulatúan, hogy ujjal érintsem meg a kaktusz szép virágját. Megtettem. Emléke, mintha üveggyapotot simítottam volna végig. Ujjamban még másnap is éreztem az égető szúrást.
Laganastól Zakynthos fővárosa, az ugyanolyan nevű település, 7 kilométerre. A távolsági busz végállomása, a tenger szintjétől jóval magasabban, kietlen szirt tetejében. Megérkezve szétnéztünk és fogalmunk nem volt róla, hogy vajon merre tovább. Útba igazító tábla sehol. A szem elől elrejtve, a távolban lépcsősor vezetett le a fővárosba. Amint lehetőség adódott, bemenekültünk a legelső árkádsor alá. Először itt találkoztam a délszaki hal és tőkehús árusítás módjával. A frissen fogott halakat műanyag edénybe teszik, rá a jeget és így kínálják magukat az üzlet előtt. A tőkehús értékesítésének módja minden, csak nem eukomform. Húsfogasra akasztva lóg a negyed marha, legyek martalékául. A boltba betérő vásárló elmondja óhaját. A kért mennyiséget a negyed marhából lekanyarítja a mészáros, leméri és fizetés után elköszönnek egymástól. Az 1953-ban bekövetkezett földrengés nem kímélte a fővárost sem. Azóta a régi hangulatát meghagyva, újjáépítették. A főútvonal mentén hosszasan árkádos épületek. Mögötte az utcára nyíló egyterű házak világa. A parkokban egész napon át táblázó vagy más játékba belefeledkező nyugdíjasok csoportjai. Emlékház őrzi a görög himnusz atyjának emlékét, akit itt helyeztek örök nyugalomra. Aki szeretné a régmúlt korok ma is élő bizonyosságait megcsodálni, látogasson el Exo Hora falu központjába, ahol a becslések szerint 2 ezer éves, még ma is termő olajfa terebélyesedik. Szembe vele, egy 500 éves platán növekszik.
Várakozással tekintettünk a zenés görög est elé. Igaz, a fakultatív programban szereplő véres-májas hurka vacsora nagyobb része mindenkinél a tányéron maradt. A zenészek viszont kitettek magukért. Amíg tartott a program, rajtuk nem múlott semmi sem. Az est fénypontja ként fiatal görög legény perdült középre. Cirkuszi műsorba illő akrobatikus táncmutatványokat produkált. Véletlenszerű kiválasztással-e vagy nem, de a székeken ülők közül egy fiatal leányzót magával ragadott, és alaposan megforgatta, megpörgette, majd slusszpoénként bemutatta tűznyelő tudományát.
A görög éjszaka kihagyhatatlan élmény. Egyik késő délután azért mentünk át Laganasba, hogy belekóstolhassunk az esti vízparti élet hangulatába, majd utána éjszaka a tájban szállásunkra visszasétálhassunk. Nagyon megérte. A laganasi öböl partján a vendéglők egymástól tisztes távolságban, mindegyikben ugyanolyan hangerővel szólt a zene. Ez tetszett. Igaz, a parton jóval többen tolongtak, mint ahányan a vendéglők teraszán fogyasztottak. Belegázoltunk a lassan mélyülő tengerbe, hogy onnan rögzítsem a hangulatot. Így, a zene és a sétálva beszélgető nyaralókon túl, a partra vetődő hullámok is rögzítve lettek a tenger felől. Visszafelé tartva, és az öblöt elhagyva, kisebb meredeken kapaszkodtunk felfelé, a csillagos ég által szűrten megvilágított olívafás tájban. Még halkan hallottuk az üdülőváros éjszakai moraját, annál hangosabban a közeli házőrzők csaholását, testközelből a kabócák ezreit. Mindezek, a forró mediterrán éjszakával és az illatokkal párosulva, egyenesen tökéletes. Parányi hangfoszlányra figyeltem fel. Eleinte nem tudtam hova tenni. Addig hegyeztem a fülemet, mígnem felismertem hogy madártól ered. Bízva a rajtam lógó hangtechnikában, rögzítettem. Itthon a felvételt elküldtem a közismert ornitológus szakember ismerősömnek — füles kuvik szólt a tájban. Visszagondoltam a pár nappal azelőtti éjszakára. A település szélében harsogó diszkó közelében árva kabóca. A zene hangerejéhez alkalmazkodó, pár centi hosszú rovar, olyan hangosan ciripelt, hogy fél méterről hallgatva fél percen belül fájóan bántotta a fülemet. Kissé távolabb görög esküvő hangulata forrósította tovább az éjszakát. Táncoltak, kurjongattak és nagyokat nevettek az örömködők. Legyen ilyen vidám az egész életük.