Vidám napot / játszik a gyerek...,

Szerencsére.

Kíváncsi lennék rá, hogy amennyiben az elkövetkező sorokat elolvassa egy felsős fiú, vajon érez-e hiányérzetet iránta? Nyári szünet idején — a hetvenes évek legelején — néhányszor megadatott a számomra, hogy vidéken tölthessek pár hetet. Az első napok tornacipősen teltek el, a továbbiak mezítlábasan: a később megszületett falun lakó fiú unokatestvérem soha nem járt mezítláb a házon kívül. Városi gyerek lévén — és némi fantáziával megfejelve — nem unatkoztam.

A szén tárolására használt istálló mellett téglarakás magasodott. A reggel hűvöse pajkosan megcsíphette a fülem hegyét, mert a földön csipogó napos csibékből néhányat — a téglarakásra felmászva — az istálló cseréptetejére feltettem. Hogy az apróságok örömükben vagy épp a bánatukban csipogtak-e egyre hangosabban odafent, azt a régmúlt pártfogó homálya elrejti. Nagynénikém egyszer csak megjelent a hátsó udvarban, és a budi felé tartott. Útközben csak feltűnt neki, mintha az ég magasságából hallana néhány csibét. Megrökönyödve vette észre a fejleményt. — Ezek meg hogyan kerültek oda fel, Lacika? — kérdezte tőlem. — Nagyon hideg van idelent és úgy gondoltam, ott a tetőn csak közelebb lesznek a naphoz! — a felcsattanó nevetés kissé összezavarta addigi magabiztosságomat.

A macska sem járt sokkalta jobban. Az imént szóbahozott téglarakást időlegesen szétpakoltam, mert egy faluszerte elhíresült alagutat építettem belőle az egérkergető pajtásnak. Lett két oldala meg teteje, sőt, egy-két ablak-félét is beleszerkesztettem az erődítménybe, hogy képben legyen vele, éppen hol jár benne. Tény, hogy a cirmos nem ujjongott örömében, amikor odabent találta magát. Keservesen nyávogott, mintha nem lenne jó dolga odabent. Addig-addig próbálkozott a szabadulással, míg nem jó magasra felpúpozta a hátát, és kinyomva a tetőt, egérutat nyert előlem.

A szomszéd ház néhány tyúkja rendszeresen átjárt az itteni veteményes kertbe zöldet csipegetni. Halk szóval megbízatást kaptam a háziasszonytól kifüstölésükre. Könnyen találtam földrögöt a kertben, és már tüzeltem is a hívatlan fosztogatókra. Az egyik célzás tökéletesre sikeredett. Ijedelmemben, a kinyúlt jószágot a veteményes végében egy lyukas lavór alá rejtettem, és senkinek sem szóltam róla. Másnap csak a hűlt helyét találtam ott. A szomszédasszony este bizakodva érdeklődött az itteni háziasszonytól, hogy nincs-e eggyel több baromfi a tyúkólba beülve.

Szisztematikus harcot folytattam a krumpli bogarak ellen is. A levelekről, vagy kézzel szedegettem le őket, vagy a búcsúfia  parafa dugólövedékű pisztollyal ártalmatlanítottam a kolorádóbogarakat. A bőséges zsákmányt egy műanyag gyermek vödörbe összegyűjtöttem — víz is lötyögött benne, hogy ne mászhassanak ki belőle könnyen — a végén pedig a tyúkok elé kiöntöttem őket: iszonyúan kemény harc folyt közöttük a fehérjében gazdag táplálékért.

Szétnéztem az udvarban. Volt ott néhány a lábas jószágok eledeléből csipegető erősen teltkarcsú házi veréb is: fogok belőlük néhányat a mindig éhes macskának — gondoltam határozottan. Kerítettem egy nagyobb fadobozt, és nyílással lefelé fordítottam. Egyik széle alá egy lécet állítottam fel, arra pedig zsineget kötöttem, aminek a másik végét bevezettem a közeli nyári konyha ajtaján. A felfordított doboz alá bőségesen szórtam kukoricát, köréje pedig beetetés céljából. A magyar irodalom terén zöld füleket meresztettem még: a vadász ül hosszú méla lesben. Ekként tehettem én is odabent, mert még egy csontkollekció forma veréb sem került látó közelbe. A tyúkok hamar rátaláltak a terített asztalra, és sorra felcsipegették a sárga szemeket. Kezdtem bepipásodni. Addig-addig füstölögtem magamban, amíg fogtam egy tyúkot. Szorult helyzetéből fakadóan telerikácsolta a baromfi udvart, ami persze elhallatszott egészen a nagy ház konyhájáig is: a macskának ezúttal le kellett mondania a nála négyszer akkora falatról.

Máskor jobban járt a nyávogós. A délutáni napfény ráesett a szomszédos parasztház tűzfalára, amin egy méter magasságában egy egér napozott. Miután észre vettem a szürke eminenciást, megkerestem a macskát, és kézbe oda vittem. Letettem a földre, de mivel nem tudta, hogy mit kéne néznie, mindenfelé tekergette a nyakát, csak éppen arra nem, amerre érdemes lett volna. Leguggoltam melléje, és fejét enyhe erőszakkal az egér felé fordítottam. Amint észrevette a rágcsálót, teste erősen megfeszült: felálltam mellőle. Néhány másodpercig farkas szemet nézett vele, majd ugrott egyet feléje, és a faltól már szájában az egérrel együtt huppant vissza a földre. Itt elengedte az egeret, kicsit cicázott vele, végül megroppantotta a gerincét, és elindult vele a hátsó udvar valamelyik számára megfelelő rejteke felé.

Legvégül pedig összeházasítom a házi veréb témát a macskával. A szomszéd házon lévő verébfészekből kipottyant egy fióka. Erőtlen hangocskáján keservesen csipogott az udvar szélében. Bár a szülők ott köröztek körülötte, nem tehettek semmit sem érte. A macskának pedig éppen arra akadt dolga. Hamar rátalált a tízórai falatra, és nem habozott. A szülőpár hevesen támadta a macskát, mi több, az utcán lévő hatalmas nyárfán addigra összegyűlt és vészesen csipogó több száz verébből is vagy tucatnyian támadták a macskát. Az addig magabiztos ragadozón könnyen észrevehető volt a félsz megjelenése: lelapította a fülét, és ijedten lesett körbe maga körül. Úgy döntött — nagyon helyesen — jó lesz minél előbb továbbállni innen,!