— Izgatottan lengettem a farkam — Kicsivel könnyebb...

Még a pénznél is jóval nagyobb haszonnak bizonyult, hogy kezdett összeállni egy stabilnak tűnő csapat. Ekkorra már többször is megfordultunk Kismaroson a barátnőmmel, így hát bátran álltam elő kérdésemmel: Lenne kedvetek kirándulni? — Hát persze! — felelték egybehangzóan.

Ha vasárnap, akkor kirándulunk! Nagy várakozással és izgalommal találkoztunk a Nyugati pályaudvar előtt, nem kis feltűnést keltve az arra járók körében. A sok vakvezető kutya hangos ugatással üdvözölte egymást. Persze, eleve nem volt mindennapos látvány a sok turistaforma, hátizsákos — és kezében fehér botot szorongató ember. A nyáron tizenkétszer mentünk kirándulni: volt, hogy többen, volt, hogy kevesebben. Amikor a legtöbben voltunk, tizenketten szálltunk fel a vonatra — hat kutyával, mert velünk tartott a szövetség több olyan tagja is, akinek nem volt kutyája. Látó vagy gyengén látó mindig volt közöttünk. Miután megvettük a jegyet, hézagos libasorban indultunk a hetedik vágányon álló, Szobig közlekedő személyvonathoz. Felszálltunk, zökkenőmentesen elhelyezkedtünk, majd rövid terefere után a hátizsákba nyúltunk. Éber kutyáink azonnal felpattantak, amint meghallották a zacskózörgést — és nem is hiába: nemsokára hangos csámcsogás zaja töltötte meg a kupét. Egyórás vonatozás után érkeztünk Kismarosra. A leszállás nem volt éppen egyszerű: az újféle szerelvények alsó lépcsőfoka meglehetősen magasan van. Természetesen segítettünk annak, akinek kellett. Aztán: irány Királyrét!

Kicsi: A kismarosi vasútállomástól mindössze néhány percre van az erdei kisvasút végállomása. Arra sétáltunk. A peron mellett balra, a lefelé haladó úton baktatott a vidám társaság. Balról kotkodálást, hápogást, nyávogást és kutyaugatást hallottam, egészen közelről. Ej, ha én is, én is köztetek lehetnék! — méláztam el, de hát hámban voltam. Mivel nem bírom elviselni, hogy ne én haladjak elöl, mindenkit meg akartam előzni. Leértünk az utcácskán, és gond nélkül átkeltünk a keresztúton. Salak került a tappancsom alá. Vasúti sínnek csúfolt, aprócska vágányon kellett átlépnünk — ezt megállással jeleztem, ahogy kell. Olyan friss volt a levegő, hogy majd eldobtam magam! Szerencsére nem kellett sokat várni a kisvonatra.

A keskeny nyomtávú vasúttal fél óra alatt juthatunk el a tíz kilométerre lévő Királyrétre. A szerelvény általában három kocsiból állt. Az utastér kimondottan szűk volt, a lécből készült üléseket inkább gyerekekre méretezték. A felszállás után és utazás közben is leginkább helyezkedni próbáltunk: úgy, hogy a kutyák ne zavarják az utasok közlekedését. A kisvonat rendszerint tele volt ölbe kéredzkedő apróságokkal, iskoláscsoportokkal, meg persze felnőttekkel. Amint a gyerekek meglátták az ápolt kutyasereget, máris harsányabbá váltak, és “félkopaszra” simogatták az ebeket. Érdekes, hogy a tanárok némelyike viszont bizalmatlanul fogadta a blökiket. Sohasem unatkoztunk a vonaton, mindig kaptunk érdeklődő kérdéseket. Mi pedig kifogyhatatlanul meséltünk; kiváltképp az úgymond, “jópofa” sztorikat.

Kicsi: Megcsörrent otthon a telefon. Laci egyik hölgyismerőse volt, és kullancs elleni spray-t akart vásárolni spániel kutyájának. Megbeszélték, hogy ha ideér, felszól kaputelefonon. Fél óra sem telt el, amikor felsivított az az átok — nem szenvedhetem a hangját, és mindig megugatom. Pillanat alatt rám került a hám, és már vágtáztunk is lefelé. Puszi-puszi az utcán, de azért én is megkaptam a járandóságomat — mármint a simogatást. Hű, de jó! Autóval fogunk utazni! Elsőnek nekem kellett beszállnom a kétajtós járgányba, hogy utána a hátsó ülésre ugorhassak — Laci persze előre ült. Míg ismerősünk megkerülte az autót, én máris hopp, a sofőrülésben voltam. Akadálytalanul néztem ki a kormány fölött. Ez a nekem való hely! Persze Manuela is megérkezett az ajtóhoz. Nevetve kérdezte: akkor én most hova üljek? Ülj be nyugodtan hátra — felelte higgadtan Laci. — Ha Kicsi bárhová el tud vezetni engem a városban, miért pont a te autódat ne tudná?

Külön érdekes volt a zötykölődve haladó vonat egyik kelléke, a menetjegy. A félárú jegy ötven forintba került, de a kis kartonra négy forint ötven fillért nyomtattak. Arra gondoltunk, hogy ez a vonat tán a múltba visz vissza. Az időutazás azonban sehogyan sem jött össze. Cammogva kapaszkodtunk a hegyre, a vágányt helyenként csak egy keskeny járda választotta el a házak ablakától. Pár perc múlva aztán sűrű erdőbe értünk. Boldog gyermekhangok kiáltották: Nézd, egy nyuszi, amott meg egy őzike!

A végállomáson általában mi szálltunk le utoljára, hogy ne tartsuk fel a többieket. A vonattól harmincméternyire megálltunk, és elengedtük a kutyákat aktuális, zöldmezős beruházásaik végett. Egy fahídon keltünk át a csendesen csordogáló Morgó-patakon. Ez onnan kapta a nevét, hogy nagy esőzések után, amikor megárad, a hangja erős morgásra emlékeztet. Az aszfaltúton előbb egy üdülőfalu mellett sétáltunk el, majd nem sokkal később egy tágas réthez értünk, ahol látó társaink két kijelölt tűzrakó helyet fedeztek fel.

Kicsi: A híd után már mehettem, amerre akartam. Csak akkor kellett szorosan a gazdám lába mellé állni, ha gépjármű közeledett. Miután elhaladt mellettünk — persze randa bűzt pöfögve —, újra szabad voltam.

Ritkán adatik meg számunkra, hogy a gáz helyett parázs legyen a tűzhely. Mindenki képessége és lehetősége szerint vette ki a részét a munkából. Voltak, akik fát gyűjtöttek, mások — mint én is — ágat tördeltek, a többiek pedig előkészítették a fóliábavalót. Lobogott a tábortűz, pattogtak a száraz ágak. A mennyei illatok gyorsan előcsalogatták a kutyákat. Intenzíven szimatolva meóztak — ingyen és bérmentve. De hoppon maradtak, és ezért újra szétszéledtek. Felfedezték a közelben csörgedező patakot, és akár a vadmalacok, úgy gázoltak benne félpercenként oda és vissza. Persze nem maradhatott el a dagonyázás sem, mert a legszebb kutya az, amelyik nyakig sáros — vallották mindahányan. A fóliába csomagolt sütnivalót hamarosan parázs fedte — volt abban minden, ami a húsboltban és a zöldségesnél kapható. Egy hátizsákból előkerült a régen várt labda, és máris gyorsabban száradtak a kutyák.

Kicsi: Voltunk itt hármasban is. A kissé gazos rét tágas, mindössze néhány bokor töri meg egyhangúságát. Labdázni kezdtünk. Laci egyik dobása olyan jól sikerült, hogy a gumilabda a bokorban kötött ki — tőle vagy harminc méterre. Hiába futottam oda, hívtam segítségül szuperszimat orromat, nem találtam rá a játékra. Izgatottan lengettem a farkam, és gazdám barátnőjének végre támadt valami ötlete. Mondott valamit — távol voltam tőlük, nem hallhattam, hogy mit. Balra, Kicsi! Keresd a labdát! — kiáltotta Laci. Elrohantam, de mit kellett hallanom máris? Állj, fordulj, előre! Majd: kissé vissza! — és így, percekig. Végre sikerült megtalálnom a jelzett helyet. Szemben álltam a bokorral, és akkor: előre! Keresd a labdát, Süsü! Bitangul sűrű volt a bokor, de csak nem hagyhattam veszni az imádott lasztit. Fejemet befúrtam a szúrós ágak közé, és intenzíven szimatoltam — végre eredményesen. Ráharaptam az “elbújt” zsákmányra, és boldogan rohantam vele a kétlábúakhoz, akik nevettek örömükben, és megdicsértek — mert hogy én olyan ügyes vagyok!

Volt köztünk egy felderítő hajlamú kiskamasz is, aki bebarangolta a Morgó mindkét oldalát. Visszatérve örömmel újságolta, hogy talált egy mély barlangot, de nem mászott be, nehogy találkozzon a Morgó-patak öreg medvéjével. Amint vége lett a beszámolónak, másfajta hangok szólaltak meg: az éhes gyomrok korgása jelezte a parázs mellett sürgölődőknek, hogy ki kéne már venniük a finomságokat a parázs alól. Azt hiszem, mindenki sejti, hogy milyen jóízűen lehet falatozni a friss levegőn. Az új illatok hatására persze a blökik is felhagytak a labda kergetésével, és villámgyorsan mellettünk teremtek. Majdhogy meg nem süketültünk szimatolásuk szuszogó hangjától és nyelvük erőteljes csattogásától. Egyikük-másikuk kínálás nélkül is szívesen vett volna magának. De nem úgy van ám az! Közös az ebéd: körbekínáljuk egymást, és jut mindenkinek, bőségesen — a blökiknek is. Egy a baj csak: az, hogy nincs hideg sör. De hát nem lehet minden tökéletes…