Vidám napot / ismétli magát a történelem...,

Sajátosan megidézve.

   Adj király, katonát! — gyakorta hangzott el az emberiség történelme során. Én is kivettem belőle a részemet. Igaz, az „ellenség” királya vagy tucatnyi szájból kiabálta vissza: — Nem adunk! — szakíts ha bírsz! Az engedetlenség pedig bosszúért kiáltott: indult az újabb szakítási próbálkozás, ami után, vagy fogságba esett a gyengécskének bizonyult vitézecske, vagy zsákmánnyal térhetett vissza, büszkén. Manapság is dívik ez a harcászati tevékenység a lakásommal szemben lévő iskola tágas udvarán, ahol évtizedekkel ezelőtt én is jeleskedtem ekként. De a történelemkönyvekbe nem került be a nevem. Nem bánom.

Bőven elegendő számomra, a tiszta emlékkép, a felnőtt fejjel leszűrhető tágan való értelmezés lehetősége és  vélt képessége. Manapság sok olyan történik meg szűkebb vagy tágabb környezetünkben, amit mélyebben kell  átgondolnni ahhoz, hogy utána megpróbálkozhassunk a megfejtéssel, a gyakran ingoványos talajra való becsalogatásunk tényleges okára vonatkozólag. A féligazságot és a másik felét mindig csak egy paraszthajszál választja el egymástól: nem véletlenül használják fel ezt a primitívtaktikai elemet a köznép ellenében a hatalomittas politikusok. Förtelmes dolgokat csak förtelmes emberek képesek elkövetni: a gerinctelen testen lévő mez színe ilyenkor is teljesen mindegy. Sikeressége hatásos, amennyiben előzetesen kimondottan csak a kettes számrendszerbe lettek beledöngölve a kézen fekvő áldozatok: igen vagy nem. A paraszthajszál gyökerével erősen kötődik a paraszti észjáráshoz: érdemes elővenni néha. A gondolkodó, magát szuverén embernek megtartó személyeket, maguknak leginkább vacsorára kívánják a hatalom vérszomjas ordasai. Tótágast áll a demokrácia: mi is az? Pedig, a legnagyobb közszolga — legalább is, az én gondolkodásom szerint — a négy évre megválasztott mindenkori miniszterelnök. Kár, hogy közülük talán egy sem gondolta így eddig.