71. IPARVÁGÁNY – dicstelen sors (1971)

A Nyugati pályaudvartól északi irányba tartó vágányokból Angyalföld vasútállomásnál egy nyomvonal leágazott a Váci úti ipartelepek felé. A mai Váci úti Tesco közelében, a főútvonal felett átívelő vasúti hídon haladt a teherforgalom: ma ipari műemlék. Hamarosan déli irányt vett a szakasz. Gyermekkoromban már csak a Dráva utcáig tarthatott: a kezdetekkor valamennyivel a parlamenten túl nyúlt. A Dagály utcában a közúti kereszteződésben egykaros, kurblival tekerhető sorompót telepítettek. Onnét szűk kilométeren belül állt a központnak számító Vizafogó vasútállomás épülete: ma városépítészeti műemlék. Az iparvágányon maguk után néhány vagonnal döcögő gőzmozdonyok füstkarikákat eregettek a lakótelepi házak magasába.

Nekünk, gyerekeknek feledhetetlen élményt jelentettek a gőzsíp hangjelzéssel és dohogva közlekedő, koromfekete csodák. Hamarosan arra figyelhettünk fel, hogy az iparvágány sínjein egyre tömöttebb sorokban élettelen gőzmozdonyok sorakoznak egymásutánban. Tetszhalott jelenlétük magukhoz csalogató meghívás volt számunkra. Ebben ideiglenesen egy közel két méter magas, tömör betonkerítés megakadályozott minket: belőle néhány darab megmaradt hírmondónak. Ha nagy a csáberő, a gyerek számára nincs akadály: a kerítést meg kellett mászni, hát megmásztuk. Sorra kapaszkodtunk fel a kiszuperált vasparipákra. Lehúztuk a kallantyúkat, megtekertük az arra alkalmas kerekeket, leolvastuk a feszültségmérő óra számlapját, bekukkantottunk a régóta kihűlt tűztérbe. Leszállva a vezetőállásból, körbejártuk a kormos csodákat, nehogy tiszták maradjunk. Lenyűgöző vaskerekek, masszív dugattyúk, hatalmas ütközők.

Akkor és ott nem tudhattuk, hogy egy jelképes ipartörténeti kiállítás utolsó napjain mustráljuk a beolvasztásra várakozó szeretett gőzösöket.