71. IPARVÁGÁNY —
dicstelen sors (1971.)
A Nyugati
pályaudvartól északi irányba tartó vágányokból Angyalföld vasútállomásnál egy
nyomvonal leágazott a Váci úti ipartelepek felé. A mai Váci úti Tesco
közelében, a főútvonal felett átívelő vasúti hídon haladt a teherforgalom: ma ipari
műemlék. Hamarosan déli irányt vett a szakasz. Gyermekkoromban már csak a Dráva
utcáig tarthatott: a kezdetekkor valamennyivel a parlamenten túl nyúlt. A
Dagály utcában a közúti kereszteződésben egykaros, kurblival tekerhető sorompót
telepítettek. Onnét szűk kilométeren belül állt a központnak számító Vizafogó
vasútállomás épülete: ma városépítészeti műemlék. Az iparvágányon maguk után
néhány vagonnal döcögő gőzmozdonyok füstkarikákat eregettek a lakótelepi házak
magasába.
Nekünk gyerekeknek
feledhetetlen élményt jelentettek, a gőzsíp hangjelzéssel és dohogva közlekedő,
koromfekete csodák. Hamarosan arra figyelhettünk fel, hogy az iparvágány
sínjein egyre tömöttebb sorokban élettelen gőzmozdonyok sorakoznak
egymásutánban. Tetszhalott jelenlétük magukhoz csalogató meghívás volt
számunkra. Ebben ideiglenesen egy közel két méter magas, tömör betonkerítés
megakadályozott minket: belőle néhány darab megmaradt hírmondónak. Ha nagy a
csáberő, a gyerek számára nincs akadály: a kerítést meg kellett mászni, hát
megmásztuk. Sorra kapaszkodtunk fel a kiszuperált vasparipákra. Lehúztuk a
kallantyúkat, megtekertük az arra alkalmas kerekeket, leolvastuk a
feszültségmérő óra számlapját, bekukkantottunk a régóta kihűlt tűztérbe.
Leszállva a vezetőállásból, körbejártuk a kormos csodákat, nehogy tiszták
maradjunk. Lenyűgöző vaskerekek, masszív dugattyúk, hatalmas ütközők. Akkor és
ott nem tudhattuk, hogy egy jelképes ipartörténeti kiállítás utolsó napjain
mustráljuk, A beolvasztásra várakozó szeretett gőzösöket.