Vidám napot / iparvágány...,

Kevesen tudhatnak róla, hogy: hol volt a Magyarországon közlekedő gőzmozdonyok megsemmisítő helye?

Az egyre kevesebb embert elszomorító sajnálatos eset a gőzvontatás teljes körű megszüntetése után kapott lábra. Az első hazai vasútvonal Budapest és Vác között épült ki: Petőfi Sándor is utazott rajta — 1846 július 15-én adták át. A zabbal etetett négylábú vágtató paripákat a náluk gyorsabbá váló szénnel feltüzelt vasparipák szorították ki a közlekedés élvonalából: a főváros és Vác közötti 34 km-s távolságot alig egy óra alatt tették meg a vicinálisok.

A XX. század elején — nem hazánkban — akár kettőszáz km-s sebességgel is haladtak egyes nagysebességű gőzmozdonyok. Hazánkban a 424-es gőzösök lettek a csúcsmodellek: valóban lenyűgöző szépségűek voltak — legalábbis a számomra. Ezeknek a kilencven km utazósebességű gőzösöknek a gyártása 1958-ig folytatódott: hatvan km után a víztartályt fel kellett tölteni, a szerkocsiban tárolható szén mennyisége kettőszáz km-ig elegendő volt sík terepen. Tudni érdemes még, hogy a fűtőházak feladata volt, hogy a gőzösök kazánját még az éjszakai nyugodalom idején is hevítették: ez még így is olcsóbbnak bizonyult, mint a víztartályban lévő víz nulláról forrpontig való felmelegítése. De, rohamléptekkel elérkezett a dízelvontatás ideje, meg a vasútvonalak villamosításának kora, és ezzel megpecsételődött az érző lélekkel megáldott, szuszogó-pöfögő gőzmozdonyok dicsőséges kora.

 Aki nem ismeri Budapestet, érdemes tudnia róla, hogy a továbbiakban Angyalföld lesz a helyszín, ami a főváros XIII. kerülete. A Nyugati pályaudvartól északi irányba tartó vágányokból egy nyomvonal leágazott a Váci út gyárai, üzemei felé: a mai Tesco közelében egy vasúti hídon át vezetett az ipartelepek közé. Ez a vonal nem sokkal arrébb déli irányba elkanyarodott, és valahol a Dráva utcáig nyújtózott. A Dagály utcánál a közúti kereszteződés miatt kurblis sorompót telepítettek, és attól egy szűkkilométeren belül állt a központnak számító Vizafogó vasútállomás: ma műemlék, és egy cég tulajdonolja.

Óvodába jártam még, amikor szüleimmel a Dagály utca mellé épített lakótelepre költöztünk (1963.). . Ekkor még gőzmozdonyok pöfékeltek vastag füstkarikákat a modernnek számító, távfűtéses, kilencemeletes lakóházak magasába. Nekünk gyerekeknek feledhetetlen élményt jelentettek a gőzsíp által fülsiketítő hangjelzéssel és dohogva érkező koromfekete csodák.  Tehették ezt cirka 1972-ig bezárólag.

Hamarosan arra figyelhettünk fel a játszó haverokkal, hogy az iparvágányokon egyre tömöttebb sorokban élettelen gőzmozdonyok sorakoznak egymásutánban. Jelen létük hívogató jel volt a számunkra: ebben ideiglenesen egy közel két méter magas tömör betonkerítés megakadályozott minket: egy-kép betonlap máig megmaradt hírmondónak belőle. A gyerek számára egy betonkerítés nem akadály, ha nagy a csáberő. Sorra kapaszkodtunk fel a kiszuperált vasparipákra. Lehúztuk a kallantyúkat, megtekertük az arra alkalmas gombokat, leolvastuk a feszültségmérő óra számlapját, és bekukkantottunk a régóta kihűlt tűztérbe. Leszállva a vezetőállásból, alaposan körbejártuk a kormos csodákat, hogy még véletlenül se maradhassunk makulátlan tisztaságúak. Lenyűgöző vaskerekek, masszív dugattyúk, hatalmas ütközők. Akkor nem tudhattuk még, hogy egy jelképes ipartörténeti kiállítás utolsó napjain mustráljuk a nem sokára önmaguk folyékony állapotába jellegtelen tömbbé átformálódó, szeretetre méltó gőzösöket.