Vidám napot / imbolygó járás...,

Nem az alkoholtól.

Harminc éve történt, Várnában. Erős szél kergette a szürke fellegeket, a tajtékos hullámokat partra vető tenger felett. A homokos föveny néhány arra sétáló nyaralótól eltekintve, néptelen. Mindösszesen két intenzív mozgás volt észlelhető: a szinte folyamatosan vízszintes állásban duzzadó szélzsák, meg egy fekete színű zászló. A második alkalmatosság egy az előző nap vízbe fulladt kelet-német fiatalember emlékének tiszteletére lobogott.

Hárman voltunk, hárman mentünk bele a vízbe: fejest ugráltunk az érkező hullámhegyek aljába. Mindent leszámítva, valóban élményszámba ment ez a szemöldök összeráncolásra feljogosító szórakozás. Mentségünkre legyen mondva: az éppen elhaladó tajték után csupán a térdünkig ért a víz.

Az előre fejesugrást követően, a fejem fölött egy hatalmas morajlással átzúdult a hullám. Mivel sekély árban múlattuk az időt ekként, a partról sebesen visszaáramló víz felfedezése is érdekesség számba ment. Amint az ugrás után lábra álltam, kezemmel arcomról lehúztam a vizet, és már néztem is, mikor kell újra vetődni: az egyik haver negyed óra múltán felhagyott a játékkal.

Élveztem a mókát mindaddig, amíg a szokottnál hamarább érkezett a következő tajték, ami teljesen beterített. Gyufaszálként dőltem bele a vízbe, ami rohamos gyorsasággal repített a part felé. Útközben, kezem-lábam rendszertelen összevisszaságban kalimpált a testem körül: remek érzés volt ez a rendszertelenség. Hirtelen, szinte a nullára lecsökkent az utazósebességem. Komótosan neki készülődtem a talpra álláshoz — ingyen fuvar a partra. Igen ám, de a következő másodpercben, vészjósló gyorsasággal magával ragadott a tenger felé visszaáramló ár. Szempillantás alatt észbe kaptam. Sarkamat erőteljesen belevájtam a homokba, és mihelyst lehetett, talpra álltam. Szememet rögvest kinyitottam, és jól tettem, mert jött a következő hullámhegy, és máris ugorhattam. Megérezve az idő óva intő pillanatát, gondolkodás nélkül kimentem a homokra.

A parttól távolabb, közvetlenül a távolsági buszvégállomás  tőszomszédságában volt a szállásunk. A közel félórás út közben egy újabb érdekességre figyelhettem fel magamon: ahogy léptem, olyan érzésem támadt, mintha a lépő lábam útközben egy félkört írna le a levegőben. De, úgy is kifejezhettem volna magam, hogy: lépéseim a hullámzó víz érzetét adták vissza: imbolygó járás.