Vidám napot / ilyen nincs...,

De tudjuk: mégis van!

Lassacskán a vége felé közeledett az országjáró gyalogos túra. A Pestről Debrecenbe megérkező vonatról négy bakancsos szállt le. Mivel a csatlakozásig volt pár perc, a párom és egy idősebb férfi, mosdó után néztek az állomáson. A haverral pedig csak várakoztunk a mindjárt induló vonat mellett. — Meddig várjunk rájuk? — izgatottan. — Indulás előtt két perccel felszállunk a vonatra, és, aki ideér, ideér, aki meg nem, az marad!

Tény, hogy a párom az indulás előtt negyed perccel megérkezett, a negyedik társunk viszont lemaradt: ő egy amolyan „szőke” férfi típus. Már öt perce kattogott alattunk a vonat kereke, amikor telefonon kapcsolatba kerültünk egymással: — Hol vagytok, mert a vonatot nem látom? Nagy derültség után megszületett a hadi terv. A túratársnak kapóra jött egy intercity, amivel Nyíregyházára tarthatott, ott pedig adódott egy csatlakozás arrafelé, amerre fogunk tartani majd.

Másfél óra múlva hárman leszálltunk Mátészalkán, ahol egy pékbolt meglátogatása után, megkerestük az előzetesen kinézett utat. Két órán át jártuk a tájat, amiről most semmi érdemleges nem jut az eszembe. Az első ilyen hely egy vasúti átjáró, amin áthaladva lecövekeltünk. A haver ránézett a GPS-re, és már mondta is: — Az előző állomásról most indult ki az a vonat, amivel a „szőke” túratárs érkezik! Előkerült a mobil, összejött a kapcsolat, és már készülődött a leszálláshoz a túratárs. Az orrunk előtt elhaladt a vonat, és közel egy kilométerrel arrébb megállt: társunk tíz perc múltán ismét ott lehetett közöttünk: folyt belőlünk a nevetés!