Vidám napot / igazgató...,

A magyar nyelv.

Annyiszor lehettem bent fekvő betege a szemészeti klinikának, hogy harminc év alatt nem csak én untam bele, hanem a látásom is világgá ment tőle. Ma már súlytalanul gondolok vissza a közel harminc műtétre. De vitathatatlan tény, sok kedves vagy tanulságos netán humoros eset származik onnan.

Az akkurátus főnővér pechére ideiglenesen a Közel-keleten is dolgozott a szakmájában, ahonnét hallójárat-fertőzéssel érkezett vissza: az ágyúlövést meghallotta még. A nyolcvanas években a kórházi ágyak végére még kiakaszthatták a lázlapot — kórlap — amiről a beteg neve és foglalkozása is kiolvasható volt. Sorra érkeztek az új betegek: a távozók nem kis örömére. Az alapos főnővérnek az egyik ágy előtt — olvasva az ágyban fekvő férfi foglalkozását — elkerekedett a képe. Ugyanis, a friss beteg egy aprótermetű, csontkollekció és a férfi arcán alig értelem. Ehhez pedig foglalkozásnak „igazgató” volt megadva. A főnővér fejében sehogyan nem állt össze a kép. Sokat töprenghetett a rejtélyen, és mivel az olthatatlan női kíváncsiság egyre inkább gyötörhette őt, amikor az illető egyszer egyedül álldogált a folyosón, odament hozzá, és nyíltan rákérdezett a szakmájára. Amikor ide ért a történet mesélésében, már én is kíváncsi voltam a kifejletre

— Mit gondolsz Laci, milyen igazgató volt? — kérdezte mosolyogva.

Nem feleltem rá semmit sem, csak megvontam a vállam.

   A férfi egy lóistállóban dolgozott — kezdett bele — és az volt a feladata, hogy a lovak párosodásakor ha kell, segítsen a csődörnek a kancába történő behatolás sikerességében, tehát: ő volt a lófaszigazgató!