Húsz százalék

Enyhe méltatlankodás hagyta el Karesz száját:

– A fene egye meg, megint te győztél.

– Pedig egyre szorosabbak a játszmáink – jegyezte meg Robi. – Az is lehet, hogy a következő sakkpartit döntetlenre hozod.

A figurákat a táblával együtt nem kellett elpakolni, mert fejben játszottak. Kapcsolatuk kezdete Karesz középfokú tanulmányainak első éveire vezethető

vissza. Hamar egymásra találtak, de ez főleg a fiúnak jelentett kihívást. Azóta elmúltak az egyetemi évek is, miközben a kapcsolatuk egyre szorosabbá és intenzívebbé vált.

– Mi is volt a neve annak az érdekes városnak, amelyről a múltkor meséltél? – szólalt meg Karesz.

– Longyearbyen.

– Mit is kellene tudni róla?

– Az északi szélesség 79. fokán helyezkedik el, a norvég fővárostól 2200 kilométerre északra. Nyáron hónapokon át nem megy le a nap arrafelé, és akár 15 Celsius-fokos meleg is lehet. A Földön talán ezen a szigeten él szabadon a legtöbb jegesmedve. A városban táblák hívják fel a figyelmet a veszélyes ragadozóra. A járművezetők nem zárják le az autók ajtaját, hogy ha kell, a jegesmedve elől bárki menedéket találhasson az utastérben.

– Te félsz a jegesmedvétől? – vágott közbe Karesz.

– Hidegen hagy.

– Mikorra vegyem meg a repülőjegyet? – folytatta volna Robi, de aztán elhallgatott.

...

– Közben utánanéztem a heti bevásárlás szükségességének, és én is egyetértek: ne a Spitzbergákra tartsunk, hanem a bevásárlóközpontba. Az elképzelést tett követte. Rutinszerűen haladtak egymás mellett a járdán.

– Tíz méter távolságra van tőled az ötödiken lakó Totyi néni, aki jobb felől fog melléd érni – tájékoztatott Robi.

Miután a két lakótárs üdvözölte egymást, megérkeztek az aluljáró közelébe:

– Két méter múlva harminc lépcsőfok következik lefelé, egymás után.

– Hányszor megmondtam neked, kis haver, hogy a szöveg második része törlendő! Ha továbbra is packázol velem, könnyen ráfaraghatsz.

– Te is, nélkülem – majd gyorsan hozzátette kissé kétértelműen: – Igenis!

Ezzel lezárult a szokásos szívózás. Az üzletházban már a polcsorok áruválasztékát böngészték. Karesz kérdésére Robi már sorolta is, mi mindent kell kötelezően beszerezni.

– Alulról a második polcon találod a háztartási kekszet – mondta Robi.

– Te kérsz valamit? – vetette fel kajánul a fiú.

– Na, húzzunk a kasszához!

Legközelebb a futószalagnál szólalt meg Robi:

– Kipakolhatod a bevásárlókocsit.

A számla összegének elhangzásakor Karesz közölte a pénztárossal, hogy a számlát Robi fogja kiegyenlíteni.

– Már többször fizettek nálam – volt a válasz.

Miközben Robi rendezte a végösszeget, azalatt odaszólt a kereskedőnek:

– Mennyi van hátra a műszakból, Zsebmetsző?

– És neked, agytröszt? – mire mindketten elnevették magukat.

A villamosmegálló felé sétáltak. Az alacsony padlós járművön az ajtó melletti állórészben utaztak.

– Mi a legfrissebb hír a nagyvilágban? – érdeklődött Karesz.

– Hatosikrek születtek Indiában, új állatfajt találtak az Amazonas őserdejében, holnap kezdődik a hazai filmszemle, gömbvillámot fényképeztek Dániában, és nem kell sietnünk haza, mert ma nem fog esni.

– Melyiket részletezzem?

– Most hagyjuk.

A közelükben álló egyik utas – bátorságot merítve a hallottakból – Kareszhoz fordult:

– Megkérdezhetném a zseni barátjától, hogy a hétvégén melyek lesznek a lottónyerőszámok?

Már válaszolt is Robi:

– Ha a zsáknyi pénzből építtet nekem egy hordozható szuper-miniatomreaktort, már sorolom is.

Mosollyal az arcán fogadta a fineszes választ a kérdező, és a következő megállóban leszállt.

Hazafelé sétált a két cimbora.

– Hűha! – hívta fel a figyelmet magára Robi, majd kérés nélkül folytatta: – Nem messze tőlünk itt van a hölgy, akiről többször is meséltem neked. Az általad megadott paraméterek alapján és az értelmet sugárzó arcát látva szerintem bejönne neked. Összehozzalak vele?

Ettől kissé feszültté vált a fiú, de ráállt az ajánlatra.

– Szerencsére a kirakatot nézi; még öt méter, aztán kezdődhet a móka – mondta Robi, majd enyhén nekiment a nőnek.

– Nem tud vigyázni? – jegyezte meg a kárvallott.

– Elnézést kérek a figyelmetlenségemért – mondta alázatosan Robi.

– Néha elkalandozik a barátom figyelme – vált részesévé a színjátéknak Karesz.

Igazából csak ekkor döbbent rá a jelenet súlyára a fiatal nő:

– De hiszen én már ismerlek titeket látásból! Örülök, hogy végre személyesen is kapcsolatba kerülhetek veletek. Jópofák vagytok így együtt. Gyakran eszembe szoktatok jutni, és olyankor sajnálom, hogy szó nélkül elmentem mellettetek az utcán. Ti tényleg barátok vagytok, vagy csak...

– Én a barátomként kezelem Robit. Hogy ő engem miként, azt tőle kérdezd meg.

– Nos, Robi?

– Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten – mire a nő elismerően megcsóválta a fejét.

– Nocsak-nocsak, netán egyben a szellem bajnoka is vagy? – De a beszélgetés fonala itt más irányt vett.

– Karesz vagyok – nyújtott kezet a fiú.

– Zsófi vagyok! – És kezet fogtak.

– Merre tartasz?

– Napközben eléggé leharcolnak az irodaházban. Esténként gyakran lejövök fejet szellőztetni. De a napi regenerálódáshoz a legjobb, ha egy-két kört futok a szigeten.

– Mi kirándulni szoktunk Robival.

– Tényleg? – lepődött meg Zsófi. – Hogyan csináljátok?

– Vannak bejáratott útvonalaink, de időnként egy-két újabbal is megpróbálkozunk. Én úgy szeretem a legjobban az erdőt járni, ha pár méterrel előttem halad Robi, én meg füllel követem.

– De hogyan hallod meg, hogy merre tart? És a kövek, a belógó faágak vagy éppen a földön heverő akadályok?

A válasz előtt sokatmondóan elgondolkodott a fiú, de ugyanígy járt el Robi is – majd kórusban megszólaltak:

– A hétvégén kirándulni megyünk. Gyere el velünk te is!

Hazaérve büszkén szólalt meg Robi:

– Jól lépre csaltam a kis csajt.

– Na-na, Zsófit – rakta helyre Robit Karesz.

– Elnézést, Zsófit.

– Ja igen, és nem lépre.

– Persze-persze.

Elérkezett a mindenki által várt közös program ideje. Mire tömegközlekedéssel, hármasban eljutottak a természetjárás kiindulópontjához, már barátokként tekintettek egymásra.

– Na, fiúk, indulhat a látványpékség! – adta meg az alaphangot Zsófi.

Karesz összehajtogatta a kezében lévő fehér botot, és a hátizsákjából elővett, kihúzható túrabotra cserélte.

– Hol vagy, Robi?

– Három méterrel előtted.

– Oké, mehetünk.

Robi elindult, enyhe csilingelő hangot hagyva maga után.

Szélesebb erdészeti úton szedték a lábukat, amelyet kétoldalt liget szegélyezett. Tőlük kissé lemaradva, oldalról figyelve követte őket a nő. Már tisztában volt vele, hogy a folyamatos beszéddel elterelné társa figyelmét. Élénk tekintetű, értelmes lány volt; nem állt messze tőle a bakancskoptatás, de csak ritkán lehetett találkozni vele a rengetegben. Látta, hogy az út kétharmadát keresztben egy vastag, kidőlt fa torlaszolja el, és kíváncsian várta a fejleményeket:

Robi kihúzódott a bal oldalra, és Karesz milliméterpontosan követte őt.

Az első útelágazásnál keskenyebb csapásra váltottak. Karesz magabiztosan lépkedett; a jobb kezében lévő túrabotot eddig alapvetően sétabotként használta.

– Ahol tartok, ott az úton keresztben egy vastagabb kígyó lesz – jelezte Robi.

A fiú maga elé vonta a túrabotot, negyvenöt fokban megdöntötte, és a végével keresni kezdte az akadályt. A bot vége beleütközött a földön fekvő, combvastagságú faágba, amelyet Karesz megállás nélkül, rutinszerűen átlépett.

– Innentől kemény kaptató következik – érkezett a figyelmeztetés.

– Oké.

Mire felértek a platóra, Karesz már lihegett, de még a lány is kifogyott a szuszból. Robi viszont nem adta jelét oxigénhiányos állapotnak.

– Pihenjünk egy kicsit? – dobta be a túravezető.

– Nem tartom magam elmaradott libácskának – szólalt meg Zsófi –, de el vagyok alélva a látottaktól.

– Majd megyünk együtt futni is! – vetette fel Robi.

– Hogyhogy? – szólalt meg egyszerre a lány és Karesz.

– Mindhárman kimegyünk a szigetre: ti futtok, amennyit futtok, én meg mérem az időt.

– Nem is rossz – csapott le az ötletre a lány.

– Szoktál futni? – fordult a fiúhoz.

– Nem nagyon.

– Lenne kedved hozzá? Persze csak fokozatosan szabad a távot növelni.

– Megpróbálhatjuk.

Folytatódott az erdőjárás. A lombok egyre jobban összezártak az út felett.

– Százötven centiméter magasan egy vastagabb, lombos faág húzódik át keresztben az ösvény felett.

Amikor odaért, Karesz a fejét előrehajtva haladt át alatta – Zsófinak pedig elkerekedett a szeme. Két perccel később küldemény érkezését jelezte a lány mobilja. Fotómellékletet kapott: a fényképen saját magát láthatta, amint elképedve nézi Karesz iménti manőverét.

– Te küldted, Robi?

– Mindenre kiterjed a figyelmem!

– Tudod-e, hogy te több mint veszélyes alak vagy egy gyanútlan ember számára?

– Először és utoljára – válaszolt Robi.

– Az előzetes engedélyemmel tette – jegyezte meg a fiú.

– Tudod, ezzel csak azt akartam jelezni feléd, Robi, hogy mennyire sokrétű figura vagy.

– Így már rendben lenne a dolog – zárta le a maga részéről a lány.

A kirándulás legkockázatosabb pontjához, a kövek között áramló patakhoz érkeztek. Szélesen zúgott tova a víz, a legmélyebb pontján bőven befolyhatott a bakancsba. Robi minden gond nélkül átlábalt rajta, majd a túlparton szembefordult a fiúval.

– Gyere előre a vízfolyásig!

Túrabotját használva Karesz megérkezett a folyam széléhez.

– Jobbra tőled, negyven fokra van egy lapos kő, mindkét lábaddal ráléphetsz.

Ekkor felderítőútra indult a túrabot vége.

– Stabilan állsz rajta?

– Igen.

– Ugyanolyan távolságra előtted, egymás mellett két követ találsz, azok is megfelelőnek tűnnek.

A túrabot végével mindkét követ kitapogatta a fiú, majd kissé neccesen ugyan, de sikerült rálépnie azokra.

– Ez meleg helyzet volt – jegyezte meg félhangosan.

– Láttam, ügyes voltál. Ahol most állsz, onnan derékszögben menj el balra, majd amikor szólok, tovább előre – hangzott az utasítás.

– Jó helyen állok itt?

– Tökéletes. Most pedig négy méter rohanás következik: ha elég gyorsan szeded a lábad, a víz nem fog belefolyni a csukádba. De belefolyt. Kissé leizzadva érkezett meg a túlpartra Karesz, a másik oldalról pedig lelkes taps csattant fel.

– Én is kipróbálnám! – mondta izgatottan Zsófi, mire a fiú a kezében lévő túrabotot áthajította neki a túlpartra.

– Készen állok, Robi – szólalt meg a lány, és mindkét szemét lehunyta.

Ám Robi más útvonalat jelölt ki neki, ami mindjárt fel is tűnt Zsófinak:

– Hohó! Nem erre irányítottad Kareszt.

– Te láttad az előtte lévő terepet, nem lenne fair a részemről, ha téged is arra navigálnálak át a patakon. – Ebben volt valami féligazság.

A lényeg a lényeg: Zsófi a fiúnál jóval vizesebb lábbelivel ért át.

– Mint két elázott... úgy álltok ott egymás mellett. – Az összeboronáló szándékú megjegyzésért mindjárt elnézést is kért tőlük Robi.

– A szellemeskedésért azt kapod bónuszként cserébe – csattant fel Zsófi –, hogy innen a további segítségedet nélkülözve, kettesben fogunk továbbmenni Karesszal. – És megfogta a fiú kezét.

Hazaérve, kissé fáradtan rázta le magáról a göncöt Karesz.

– Baromi jó csaj ez a Zsófi. Nem is hittem volna, hogy létezik ilyen okos és egyben laza teremtés. A futás jó ötlet volt részedről – mondta Robi felé fordulva.

– Tényleg, hány százalékon vagy, Robi?

– Húsz.

– Mész töltekezni?

Robi, a mesterséges intelligenciával felvértezett vakvezető robotkutya odament a speciális energiaforrásához, és a felnyíló farlemeze alól a tápkábel automatikusan rácsatlakozott a konnektorra.